Irodák
1 / 3 oldal
+3
Victoria Evans
Nashota Hayes
Paktum
7 posters
1 / 3 oldal • 1, 2, 3
Főboszorkány
Nashota Hayes
Ha már épp erre van dolgom – a bolt ajtaján beszerzés miatt zárva tábla fityeg – és amúgy is maradnom kell, amíg meg nem érkezik, aki miatt a Wren’s Nestbe jöttem, akkor első körben nem a pince irányába vezetem lépteimet. A lépcsőket gyorsan megmászom, kezemben egy szatyorban két doboznyi étel várja az elfogyasztást.
Otto a kertben a számára is fenntartott nyírfa lobjai között húzódik meg. Ritkán marad otthon, amikor én eljövök. Szeret követni én pedig nem ágállok ellene. Tisztes távolságból teszi, nem tolakodóan és nem is tűnik fel az embereknek, hogyha egy holló a ház tetején pihen. Ilyen szempontból könnyű dolgom van a familiárisommal. Veszélyhelyzetből is hamar kimenti magát és még talán jelezne is egy illetékesnek, ha ilyenre kerülne sor. De erre még szerencsére a cirka száz évemben nem volt példa.
A nyírfa olyan részén helyezkedik el, hogy kényelmesen beláthasson az emeleten lévő irodákba. Ahova én is készülök.
Háromcentis sarkú, tűhegyes orrú cipőmmel gyorsan szelem a szőnyeggel bevont fokokat. Útközben tekintetem annyi időre hunyom le, amíg átszellemülök Otto lényébe. Ő a kertet, az udvart figyeli, egy pillanatra veti pillantását az ablakra.
Ott a mogyoróbarna hajú nő alakját pillantja meg, ki egyenes háttal, teljes méltóságteljességében ül asztalánál. Ajkamra kósza félmosoly kúszik, lépteim pedig csak még inkább megnyújtom. Régóta vagyunk már társak, kedvelem a boszorkányt. Oly sok év nincs közöttünk, s tekintve, hogy nőiességének kora óta életének része vagyok, merem állítani, sok mindent megéltünk már egymás mellett.
A nemrég megtartott vizsgáján azonban nem tudott átmenni, azóta pedig nem volt arra még időm, hogy kettesben is lehessek vele, esetleg beszélgessek vele. Természetesen telefonon azóta is többször váltottunk már szót, de az mégsem olyan, mint amikor személyesen teszi meg a druida lánya.
A folyosón hirtelen fékezek le irodájának zárt ajtaja előtt, előbb tisztességesen kopogok be, de választ sem várva nyitok be rajta.
- Szia! Ebédeltél már? – emelem fel a kezemben lévő zacskót, miközben beljebb lépek és bezárom magam mögött az ajtót. Ahogy megmozdul kezemben az étel az abból áradó curry jellegzetes illata lengi körbe a teret. – Aamar-tól van, még rendeltem a boltba, de egyedül nem az igazi az ebéd – teszem le az asztalra a szóban forgót, lépteimet pedig tovább vezetem az ablakhoz, hogy kinyissam azt.
Az illat ott szökik ki, az ugyanis nem célom, hogy az egész szoba átvegye. Ám még mielőtt ki is bontanám az íncsiklandozó ételt, még levetem magam a mellette lévő asztalhoz tartozó székre. – Itt vagy a konyhában? – mármint, hogy hol együnk. Vagy ha ő nem, akkor merre viseli el, hogy én viszont megteszem. Mert éhes vagyok, mint a dög és muszáj ennem, még mielőtt bármi érdemben lévőről tudnék gondolkodni.
Otto a kertben a számára is fenntartott nyírfa lobjai között húzódik meg. Ritkán marad otthon, amikor én eljövök. Szeret követni én pedig nem ágállok ellene. Tisztes távolságból teszi, nem tolakodóan és nem is tűnik fel az embereknek, hogyha egy holló a ház tetején pihen. Ilyen szempontból könnyű dolgom van a familiárisommal. Veszélyhelyzetből is hamar kimenti magát és még talán jelezne is egy illetékesnek, ha ilyenre kerülne sor. De erre még szerencsére a cirka száz évemben nem volt példa.
A nyírfa olyan részén helyezkedik el, hogy kényelmesen beláthasson az emeleten lévő irodákba. Ahova én is készülök.
Háromcentis sarkú, tűhegyes orrú cipőmmel gyorsan szelem a szőnyeggel bevont fokokat. Útközben tekintetem annyi időre hunyom le, amíg átszellemülök Otto lényébe. Ő a kertet, az udvart figyeli, egy pillanatra veti pillantását az ablakra.
Ott a mogyoróbarna hajú nő alakját pillantja meg, ki egyenes háttal, teljes méltóságteljességében ül asztalánál. Ajkamra kósza félmosoly kúszik, lépteim pedig csak még inkább megnyújtom. Régóta vagyunk már társak, kedvelem a boszorkányt. Oly sok év nincs közöttünk, s tekintve, hogy nőiességének kora óta életének része vagyok, merem állítani, sok mindent megéltünk már egymás mellett.
A nemrég megtartott vizsgáján azonban nem tudott átmenni, azóta pedig nem volt arra még időm, hogy kettesben is lehessek vele, esetleg beszélgessek vele. Természetesen telefonon azóta is többször váltottunk már szót, de az mégsem olyan, mint amikor személyesen teszi meg a druida lánya.
A folyosón hirtelen fékezek le irodájának zárt ajtaja előtt, előbb tisztességesen kopogok be, de választ sem várva nyitok be rajta.
- Szia! Ebédeltél már? – emelem fel a kezemben lévő zacskót, miközben beljebb lépek és bezárom magam mögött az ajtót. Ahogy megmozdul kezemben az étel az abból áradó curry jellegzetes illata lengi körbe a teret. – Aamar-tól van, még rendeltem a boltba, de egyedül nem az igazi az ebéd – teszem le az asztalra a szóban forgót, lépteimet pedig tovább vezetem az ablakhoz, hogy kinyissam azt.
Az illat ott szökik ki, az ugyanis nem célom, hogy az egész szoba átvegye. Ám még mielőtt ki is bontanám az íncsiklandozó ételt, még levetem magam a mellette lévő asztalhoz tartozó székre. – Itt vagy a konyhában? – mármint, hogy hol együnk. Vagy ha ő nem, akkor merre viseli el, hogy én viszont megteszem. Mert éhes vagyok, mint a dög és muszáj ennem, még mielőtt bármi érdemben lévőről tudnék gondolkodni.
Boszorkány - 11. szint
Victoria Evans
Nashota és Victoria
Piggy hangos röfögéssel jelezte nem tetszését, hiszen álmából verték fel, de még feleszmélni sem volt ideje, mikor Nashy már be is lépett az ajtón. A malacom elégedetlensége csak addig tartott, míg meg nem csapta az ő orrát is az indiai étel jellegzetes illata. Utána hangos röfögések közepette közelítette meg az illatozó ’objektumot’. Szerencsétlenségére a zacskó hamarosan az asztalra került, ahol már termete miatt nem tudott vizuális kontaktot fenntartani vele.
- Szia. Nem, és Aamarnál már amúgy is régen ettem szóval remélem azért kérdezed, mert nekem is jut egy adag. – biztos voltam benne, hogy nem lenne annyira gonosz, hogy meglengesse előttem a gőzölgő ételt úgy, hogy nem akar belőle adni nekem, de azért jobb az ilyesmit tisztázni. Amikor ennyi nő van egy helyen bezárva, akkor bölcs dolog lefektetni néhány alapszabályt.
- Együnk a konyhában. Tele van az asztalom papírokkal és én most biztosan nem fogok elpakolni. – igazából, ha befejezném a munkát, akkor akár el is pakolhatnék, de akkor kihűlne a kaja ugyebár… A békésség kedvéért tehát felállok az asztaltól, megigazítom a kosztümömet, és elindulok a konyha felé. A munka meg vár, ha meg nem, akkor így járt. A táplálkozás sokkal fontosabb dolog. Piggy miatt nem aggódom, hiszen Nashyt biztosan követni fogja, jobban mondva a kezében lévő zacskó az, amiről biztosan nem fogja levenni a szemét. Lépteim gyorsak és határozottak, tehát viszonylag gyorsan elérem a konyhát. Hátrapillantok, hogy a nő és a malac is követett-e és ha igen, akkor teszek egy megjegyzést.
- Ugye nem kell sietned? Rég jártál már erre. – hangom egyáltalán nem szemrehányó, pusztán egy tényt közlök. Nashy sokkal elfoglaltabb, mint én, tehát teljesen érthető, hogy nem ugrik át mindennap egy csajos csevegésre. Most viszont igazán nagyra értékelném, ha legalább a munkaidő végéig maradni tudna, mert semmi kedvem visszatérni ahhoz az irathalomhoz.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Le vagyok maradva a gyülekezet életéből is. Az, hogy napi szinten beugrok, néhány órát lent vagyok a pincében – vagy még annyit sem – édes kevés, hogy teljes mértékben képben legyek arról, ami itt történik napi szinten. Természetes, hogy a fontos dolgokról kapok értesülést mindig, de a többiek viszonyának alakulására most semmilyen rálátásom nincsen.
Sokkal több időt kellene eltöltenem itt, mint amennyit az elmúlt pár hétben tettem. Az ezt indikáló nagyobb sóhajom lenyelem ezúttal, a megoldást erre a problémára nekem kell kitalálnom. Az időmet akként kell beosztanom, hogy ez élvezze az egyik prioritásomat – más választásom amúgy sem igazán van.
A gondolat megszületését akkor vetem el, de legalább is raktározom el elmém egy hátsó rejtekében, amikor az átokmágia egyik boszorkányának az irodája előtt megállok. Néhány szívdobbanásnyi időt várok mindössze kopogásom után, csak amíg eszmél arra a nő, zavarni kívánják munkájában és már nyitok is be hozzá. Az asztalnál ülő látványa szélesebb mosolyt csal az arcomra, mindig elegáns kosztümjétől most sem vált meg. Illik hozzá a stílus és én kedvtelve figyelem életének minden aspektusában miként tudja ehhez tartani magát.
- Kettőt rendeltem – kacsintok rá Vic-re. Átmenetileg teszem az ételeket tartalmazó dobozok zacskóját az asztalára, melyben nem zavar, hogy az épp tele van és lépek az ablakhoz. Onnan pedig az egyik szabad székhez, amit gondosan gurítok Piggy mellé, hogy füle tövét vakarjam meg. – Gondoltam éhes lehetsz, na meg, az indiait kevesen szeretik. Ritkán lelni elköltésére jó társaságot – félmosolyra húzom újra ajkamat, noha ez leginkább csak kifogásom arra, mit is keresek ma itt. Jóval hamarabb, mint amennyi a beszélt időpont megtörtént köztem és Delia között. A papírokat említve felveszek egyet előle, szemöldököm egy pillanatra rebben a magasba, hogy aztán torkomban megszülető feltörő nevetésnek adjak hangot.
- Látom, újra érdembeli munka vár rád itt bent – ejtem vissza a papírt az asztalára és ha már amúgy is azt mondta, térjünk át a konyhára, felállok a székről, visszaveszem a kezembe a hófehér zacskót és követem őt a konyha irányába.
- Deliaval beszéltem találkozót, de hamarabb átjöttem. Utána azonban rohannom kell egy könyvaukcióra – amely megmagyarázza miért viselek hozzá hasonlóan kosztümöt. Nem ez a hétköznapi viseletem, jobban szeretem az egyszerű ruhákat, szoknyákat, trikó-nadrág kombinációkat. - Este, ha nem jön közbe semmi, tervezek visszajönni majd – teszem még azért hozzá. – De arra gondoltam… - kezdek bele és a konyhában a pultra lepakolom az ételt és gondosan kicsomagolom dobozaiból. Tetejét felnyitva az illatok pillantokon belül elárasztják a helységet. Ennek fényében az ajtót becsukom, az ablakot pedig kitárom, itt se maradjon bent sokáig a szag.
- Hogy összeülhetnénk majd egy alkalommal az irodán és a székhelyen kívül is – mosolygok rá kedélyesen, és annak függvényében, hogy ő miként kíván enni, az evőeszközt átnyújtom neki, vagy a saját doboza mellé teszem le. Nekem a dobozból bőven jó lesz elkölteni az ebédet, így azzal a kezembe ülök le az asztalhoz, alatta keresztbe vetem a lábam. – Mit szólsz hozzá? – simítom hajam füleim mögé, még mielőtt nekilátnék a falatozásnak.
Sokkal több időt kellene eltöltenem itt, mint amennyit az elmúlt pár hétben tettem. Az ezt indikáló nagyobb sóhajom lenyelem ezúttal, a megoldást erre a problémára nekem kell kitalálnom. Az időmet akként kell beosztanom, hogy ez élvezze az egyik prioritásomat – más választásom amúgy sem igazán van.
A gondolat megszületését akkor vetem el, de legalább is raktározom el elmém egy hátsó rejtekében, amikor az átokmágia egyik boszorkányának az irodája előtt megállok. Néhány szívdobbanásnyi időt várok mindössze kopogásom után, csak amíg eszmél arra a nő, zavarni kívánják munkájában és már nyitok is be hozzá. Az asztalnál ülő látványa szélesebb mosolyt csal az arcomra, mindig elegáns kosztümjétől most sem vált meg. Illik hozzá a stílus és én kedvtelve figyelem életének minden aspektusában miként tudja ehhez tartani magát.
- Kettőt rendeltem – kacsintok rá Vic-re. Átmenetileg teszem az ételeket tartalmazó dobozok zacskóját az asztalára, melyben nem zavar, hogy az épp tele van és lépek az ablakhoz. Onnan pedig az egyik szabad székhez, amit gondosan gurítok Piggy mellé, hogy füle tövét vakarjam meg. – Gondoltam éhes lehetsz, na meg, az indiait kevesen szeretik. Ritkán lelni elköltésére jó társaságot – félmosolyra húzom újra ajkamat, noha ez leginkább csak kifogásom arra, mit is keresek ma itt. Jóval hamarabb, mint amennyi a beszélt időpont megtörtént köztem és Delia között. A papírokat említve felveszek egyet előle, szemöldököm egy pillanatra rebben a magasba, hogy aztán torkomban megszülető feltörő nevetésnek adjak hangot.
- Látom, újra érdembeli munka vár rád itt bent – ejtem vissza a papírt az asztalára és ha már amúgy is azt mondta, térjünk át a konyhára, felállok a székről, visszaveszem a kezembe a hófehér zacskót és követem őt a konyha irányába.
- Deliaval beszéltem találkozót, de hamarabb átjöttem. Utána azonban rohannom kell egy könyvaukcióra – amely megmagyarázza miért viselek hozzá hasonlóan kosztümöt. Nem ez a hétköznapi viseletem, jobban szeretem az egyszerű ruhákat, szoknyákat, trikó-nadrág kombinációkat. - Este, ha nem jön közbe semmi, tervezek visszajönni majd – teszem még azért hozzá. – De arra gondoltam… - kezdek bele és a konyhában a pultra lepakolom az ételt és gondosan kicsomagolom dobozaiból. Tetejét felnyitva az illatok pillantokon belül elárasztják a helységet. Ennek fényében az ajtót becsukom, az ablakot pedig kitárom, itt se maradjon bent sokáig a szag.
- Hogy összeülhetnénk majd egy alkalommal az irodán és a székhelyen kívül is – mosolygok rá kedélyesen, és annak függvényében, hogy ő miként kíván enni, az evőeszközt átnyújtom neki, vagy a saját doboza mellé teszem le. Nekem a dobozból bőven jó lesz elkölteni az ebédet, így azzal a kezembe ülök le az asztalhoz, alatta keresztbe vetem a lábam. – Mit szólsz hozzá? – simítom hajam füleim mögé, még mielőtt nekilátnék a falatozásnak.
Boszorkány - 11. szint
Victoria Evans
Nashota és Victoria
- Csípem a gondolkodásmódodat. - mi tagadás a nyál már azelőtt összefutott a számban, mielőtt tisztáztuk volna, hogy nekem is fog jutni egy adag, így egy megkönnyebbült sóhaj szökött ki az ajkaim közül. Bár alapesetben imádok enni, gyakran hagyok ki étkezéseket, hiszen a munka imitálása gyakran több időbe telik, mint a valódi feladat végzés. A boszorkány létet nem a magamfajta életművészeknek találták ki, de nekem ebbe ugye nem volt beleszólásom. Csak tettem a dolgom, amit kijelöltek nekem és csendben, vagy időnként nem annyira csendben panaszkodtam. Legalább azt nem tiltja a paktum.
- Oh bizony, rendkívül fontos feladatot kell megint elvégeznem. Azonban panasz nem érheti a munkámat, mert azt mondták nekem, hogy nézzem át őket és értékeljem. Megtörtént. Éppen csak nem értem még a végére. Viszont most már nem is kell, mert a falka boszorkányának a szórakoztatása sokkal fontosabb feladat ugyebár - hamiskás mosoly terült szét az arcomon. Nem kezdtem el részletezni azt, hogy valószínűleg akkor sem haladnék jobban a munkával, ha nem zavar meg, hiszen tudta ő is pontosan, hogy nem én fogom elnyerni az év dolgozója/boszorkánya címet. Ez ilyen kimondatlan megállapodás volt közöttünk, én úgy csináltam, mintha megszakadnék a munkában, ő meg úgy csinált, mint aki ezt el is hinné. Ennél kevesebb miatt is születtek már barátságok.
Nem volt köztünk vita abban, hogy praktikusabb a konyhában elfogyasztanunk az ételt, így nem is haboztunk sokáig. Piggy szorosan követte Nashyt (a zacskót). Kérdésemet szerencsére nem vette Nashy tolakodásnak, vagy szemrehányásnak, könnyedén válaszolta meg a jelenlétére vonatkozó kérdésem.
- Nocsak. Történt esetleg valami, ami miatt a góré hivatott? Vigyázz, nehogy elővegye a nádpálcát. - a szurkálódás teljes mértékben komolytalan volt, és éppen csak egy leheletnyi tiszteletlenség érződhetett a főboszorkányunk irányába. Természetesen nem volt mindig ekkora a szám, de Nashy egyike volt azon keveseknek, akik előtt szabadon mertem beszélni. Tudtam, hogy ő nem fog rögtön szaladni jelenteni a feljebbvalónak, hogy már megint tiszteletlen voltam. Vannak azonban a gyülekezetünkben olyanok, akik ennél kevesebbért is bepanaszolnának, tehát okosan jártatom a szám. Biztos vagyok benne, hogy ők csak féltékenyek rám, gondolom Piggy miatt. Egyértelmű, hogy nekem van a legvagányabb familiárisom a kovenben. Biztosan nem azért fújnak rám egyesek, mert az anyám az egyik méltóságos banya… Mindenesetre, miként látom, hogy Nashy neki áll kicsomagolni az ételt én helyet foglalok az egyik széken. A gyomrom éppen akkor korgott egy hatalmasat, amikor végig vezettem a pillantásom az ételhalmon. Piggy szintén a nyakát felfelé nyújtva próbált szag mintát venni, de túlságosan messze volt a cél. Hiába képzelte ő magát hatalmas házi sertésnek a termete jóval kurtább annál. Közben Nashy átnyújtott nekem egy szett evőeszközt, és az eseményeket felgyorsítandó azonnal magamhoz is vettem őket. Az elém rakott doboz sem maradt sokáig érintetlen, amint a nő falatozni kezdett és sem vártam már tovább. Kérdése éppen egy nagyobb darab borjú darab megrágása közben ért, így előbb lenyeltem a falatot és csak azután válaszoltam.
- Jól hangzik. Bár szörnyen elfoglalt vagyok, mint azt láthattad, rád mindig tudok időt szakítani. - abban a pillanatban a villámról már alá is hullott egy kis mélysárga színű szaft, egyenesen a fehér kosztümöm gallérjára. A haragom villámként csapott le, viszont leginkább saját magamnak szólt. Dühös fújtatás szakadt ki belőlem, miközben a csaphoz szaladtam, hogy mentsem, ami még menthető. Egy kis víz segítségével meglötyköltem a ruhámon lévő foltot, ügyelve arra, hogy azért ne kenjem el túlságosan. A munka végeztével kiegyenesítettem a hátamat és végig néztem mit alkottam. Nem reménytelen, de szükség lesz majd egy minőségi tisztitóra is. Ez valamennyire megnyugvást hozott, így vissza tudtam irányítani a figyelmem a nőre, akit a katasztrófa hevében teljesen elfelejtettem.
- Van konkrét ötleted is arra, hogy hova menjünk? - szóltam neki még a csaptól, mert kerestem egy konyharuhát, amit a továbbiakban partedlinek tudok majd használni. Nyakamban a zsírfoltos, lila frottír darabbal ültem vissza a székre és emeltem a számhoz az ételt újra.
Főboszorkány
Nashota Hayes
A boszorkány familiárisának éhes szemei, és hangja, hogy őt márpedig nem etetik nem hat meg egy pillanat erejéig sem. Valahogy sosem éreztem kényszert arra, hogy más állatát etessem, de ezt igazából betudom annak, egész életemben olyan környezetben éltem, ahol mindenki saját háziállata iránt volt felelősséggel. Mások beleszólása nélkül. Ennek ellenére kenyerezem le a pasast, s fülének tövét vakarom meg.
- Nos… Mondhatjuk azt is, hogy értek egyes boszorkányok nyelvén – ajkam kaján félmosolyra húzom, zöld íriszeimmel a barna hajú talpig elegáns nőt szemlélem. Nem véletlen volt, hogy épp indiaival állítottam be. Ismerem az ízlését, könyörgöm leánykora óta ismerem, rám nézve lenne szégyenletes, ha legalább ennyit nem tudnék róla.
Szavait hallgatva, újra csak nevetés szakad fel belőlem. Fejem enyhén rázom csak meg. Munkamorálja… maradjunk annyiban, hogy nem mindig áll azon a fokon, ahol épp kellene. Ez még, itt a múzeumban gondot sem okozna, hozzáállása mindazonáltal nem csak itt érhető tetten. Ennek az eredménye pedig a nemrég sikertelenül végrehajtott vizsgája.
- Azt hiszem, hogy ezt a feladatot, máris sikerrel teljesítetted – rázom meg fejem és még egyszer a lapokra tekintek. Volt idő, amikor ehhez hasonló tettekre könnyedén rávehetett volna. Még mielőtt életem gyökeresen változott volna.
Na jó, ne legyünk ennyire drámaiak, dehogy változott gyökeresen, ebben éltem. Mindössze egyedül maradtam a felelősséggel, amiben helyt kell állnom. - De azért tisztázzunk valamit. A szórakoztatásom, semmilyen munkaköri leírásodba nem tartozik bele, sem itt – tenyerem lefelé fordítva körözök, jelezve a múzeum helyszínére. - sem pedig máshol – kacsintok rá. Nem azért vagyok itt, hogy mások udvari bohócot játszanak, ilyet sosem kértem tőlük, sem akkor amikor betöltöttem a rangot, sem korábban.
Megjegyzésére egy pillanatra megakasztja lépteim, szemöldököm a magasba szökken.
- Merem remélni, hogy ennél érettebb a kapcsolatunk Deliaval – biccentem enyhén félre a fejem, tagadhatatlan az a tény egy pillanat erejéig eljátszok a gondolattal, kezében a nádpálcával… Hirtelen rezzenek össze. - Semmi komoly. Van néhány technikai dolog, amit szeretnék vele átbeszélni – ennyi az egész nem több. Egyébként is kedvelem a Főboszorkányt, szeretek a társaságában lenni, na meg segítségére is lenni, ha épp óhajtja azt. Ő sem oly régóta tölti be a rangját, legalább ennyi egyezik bennünk. Tiszteletlenségét én elengedem a fülem mellett, mindaddig, amíg csak egymás között csinálja. Mások előtt lehet nem hagynám szó nélkül, de ezt tudja ő is.
A konyhában annak rendje és módja szerint csomagolom ki az ételt, helyezem Vic elé és nyújtom is át számára egy pár evőeszközt. Magamhoz is veszek egyet, és vele szemben foglalok helyet. Lábam az asztal alatt vetem keresztben.
- Jó étvágyat – szólok, még mielőtt nekilátnék enni. Oké. Éhes voltam. Nem is kicsit. - Nocsak, milyen egyéb elfoglaltságaid vannak? - húzom mosolyra a számat, hangomból érdeklődés árad. Régen volt már alkalmam magánéletében is felzárkóznom, meg úgy amúgy is. Ő azok közé tartozik, akikért hajt a kíváncsiság, hogy vannak.
Orromon keresztül mélyen szívom be a levegőt, ahogy látom, a curry egyenesen kosztümjén landol. Még a falat is megáll a számban, zöld íriszeim pedig képtelen vagyok levenni róla.
- Állom a tisztítást – ajánlom fel neki. - Ha már én hoztam a kaját – csak egy kicsit érzem magam felelősnek. Tudom, hogy mennyire kényes a ruháira és a megjelenésére is. - Viszont, öröm az ürömben, hogy csak még csinosabb vagy, ha leveszed a zakót – dőlök hátra a széken, ekként szemlélem a nőt.
- Igazából nem annyira. Akár lehetünk nálad, vagy hozzám is mehetünk. De be is ülhetünk valahova. Étterem, bár? - vetem fel az ötleteket, ahova vele is szívesen eljárkálok. Krimót elvből nem ajánlom fel neki, annak ellenére sem, hogy felettébb élvezném a finnyás grimaszait az arcán.
- Nos… Mondhatjuk azt is, hogy értek egyes boszorkányok nyelvén – ajkam kaján félmosolyra húzom, zöld íriszeimmel a barna hajú talpig elegáns nőt szemlélem. Nem véletlen volt, hogy épp indiaival állítottam be. Ismerem az ízlését, könyörgöm leánykora óta ismerem, rám nézve lenne szégyenletes, ha legalább ennyit nem tudnék róla.
Szavait hallgatva, újra csak nevetés szakad fel belőlem. Fejem enyhén rázom csak meg. Munkamorálja… maradjunk annyiban, hogy nem mindig áll azon a fokon, ahol épp kellene. Ez még, itt a múzeumban gondot sem okozna, hozzáállása mindazonáltal nem csak itt érhető tetten. Ennek az eredménye pedig a nemrég sikertelenül végrehajtott vizsgája.
- Azt hiszem, hogy ezt a feladatot, máris sikerrel teljesítetted – rázom meg fejem és még egyszer a lapokra tekintek. Volt idő, amikor ehhez hasonló tettekre könnyedén rávehetett volna. Még mielőtt életem gyökeresen változott volna.
Na jó, ne legyünk ennyire drámaiak, dehogy változott gyökeresen, ebben éltem. Mindössze egyedül maradtam a felelősséggel, amiben helyt kell állnom. - De azért tisztázzunk valamit. A szórakoztatásom, semmilyen munkaköri leírásodba nem tartozik bele, sem itt – tenyerem lefelé fordítva körözök, jelezve a múzeum helyszínére. - sem pedig máshol – kacsintok rá. Nem azért vagyok itt, hogy mások udvari bohócot játszanak, ilyet sosem kértem tőlük, sem akkor amikor betöltöttem a rangot, sem korábban.
Megjegyzésére egy pillanatra megakasztja lépteim, szemöldököm a magasba szökken.
- Merem remélni, hogy ennél érettebb a kapcsolatunk Deliaval – biccentem enyhén félre a fejem, tagadhatatlan az a tény egy pillanat erejéig eljátszok a gondolattal, kezében a nádpálcával… Hirtelen rezzenek össze. - Semmi komoly. Van néhány technikai dolog, amit szeretnék vele átbeszélni – ennyi az egész nem több. Egyébként is kedvelem a Főboszorkányt, szeretek a társaságában lenni, na meg segítségére is lenni, ha épp óhajtja azt. Ő sem oly régóta tölti be a rangját, legalább ennyi egyezik bennünk. Tiszteletlenségét én elengedem a fülem mellett, mindaddig, amíg csak egymás között csinálja. Mások előtt lehet nem hagynám szó nélkül, de ezt tudja ő is.
A konyhában annak rendje és módja szerint csomagolom ki az ételt, helyezem Vic elé és nyújtom is át számára egy pár evőeszközt. Magamhoz is veszek egyet, és vele szemben foglalok helyet. Lábam az asztal alatt vetem keresztben.
- Jó étvágyat – szólok, még mielőtt nekilátnék enni. Oké. Éhes voltam. Nem is kicsit. - Nocsak, milyen egyéb elfoglaltságaid vannak? - húzom mosolyra a számat, hangomból érdeklődés árad. Régen volt már alkalmam magánéletében is felzárkóznom, meg úgy amúgy is. Ő azok közé tartozik, akikért hajt a kíváncsiság, hogy vannak.
Orromon keresztül mélyen szívom be a levegőt, ahogy látom, a curry egyenesen kosztümjén landol. Még a falat is megáll a számban, zöld íriszeim pedig képtelen vagyok levenni róla.
- Állom a tisztítást – ajánlom fel neki. - Ha már én hoztam a kaját – csak egy kicsit érzem magam felelősnek. Tudom, hogy mennyire kényes a ruháira és a megjelenésére is. - Viszont, öröm az ürömben, hogy csak még csinosabb vagy, ha leveszed a zakót – dőlök hátra a széken, ekként szemlélem a nőt.
- Igazából nem annyira. Akár lehetünk nálad, vagy hozzám is mehetünk. De be is ülhetünk valahova. Étterem, bár? - vetem fel az ötleteket, ahova vele is szívesen eljárkálok. Krimót elvből nem ajánlom fel neki, annak ellenére sem, hogy felettébb élvezném a finnyás grimaszait az arcán.
Boszorkány - 11. szint
Victoria Evans
Nashota és Victoria
- Technikai? Ez nem hangzik túl izgalmasnak. – mondjuk az utóbbi időben elég nehéz megütni az ingerküszöbömet, ha szórakozásról van szó, szóval nem csoda, hogy ez sem hozott lázba. Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell ismernem, hogy besavanyodtam, mint a három hónapos laktózmentes tej. Ha nem lennék már büszke malac tulajdonos, biztosan lenne 5-7 macskám, és ehhez mérten megfelelő mennyiségű tisztítatlan cicaalmom. Az italozáson kívül nem sok szórakozásom maradt, és azt sem viszem egyébként túlzásba. Legalábbis a kovenem néhány tagjához képest én még mindig szolidan tolom. Ezért is rögtön igent mondok amikor Nashy egy kötetlenebb találkozót javasol, épp csak egy leheletnyi irónia szökik ki belőlem az elfoglaltságomra vonatkozóan, amit Nashy nem is vett észre. Úgy tűnt, hogy ő komolyan vette, hogy sok a teendőm, és rá is kérdezett, hogy pontosan mit kell majd csinálnom. Válaszolni viszont nem maradt időm, mert történt egy apró konyhai baleset, amit azonnal orvosolnom kellett. Haragot persze nem éreztem, legfeljebb magam iránt, amiért sikerült megint balfasszá válni.
- Jaj, ne viccelj már. Erre semmi szükség. Ha ennyire belemennénk, akkor én tartoznék neked a kaja árával. – valóban semmi értelmét nem láttam annak, hogy ő ’bűnhődjön’ az én ügyetlenségem miatt, hiszen nem az ő hibája. Nekem fordított esetben például eszembe se jutott volna, és nem azért, mert sajnálnám azt a pár dollárt, csak szimplán mert nincs közöm a dologhoz. A fehér kosztümömön, akármilyen más étel vagy ital nyomot hagyna, kár ráfogni az indiai fűszerekre. Amint rendeztem a ruhám kérdését és felöltöttem a csodálatos partedlimet, válaszolok a korábban feltett kérdésre.
- Az igazság az, hogy nem sok dolgom van mostanság. Csak a vizsgára kéne készülnöm, de kezdek lemondani róla, hogy valaha is sikerül. Meg tervezem a következő boszorkányszombatot. Még nem döntöttem el, hogy mivel fogom kiütni magam. – a mondandóm negatív tartalma miatt egy lemondó sóhaj is kiszökött az ajkaim közül. Általában szarkazmus mögé szoktam rejteni a hasonló megnyilvánulásaimat, de a Nashyval való kapcsolatomat nem akartam ezzel terhelni, inkább kimondtam egyenesen, hogy mi jár a fejemben. A számat persze teletömtem kajával, a bánatomat enyhítendő.
- Menjünk akkor majd hozzád. Nálam káosz van most otthon. – legalábbis a szokásos rendhez képest mindenképp. Igazából még bőven élhető az otthoni környezetem is, de vendégeket csak tökéletes körülmények között szeretek fogadni. Biztosan köze van ahhoz, hogyha anyám meglátogat, akkor természetesen a kifogástalan sem elég, de a pszichológia rejtelmeibe sosem vetettem bele magam ilyen mélyen. Időközben az étkezés végére értem, és ugyan volt még pár falat, de a bendőm már tele volt. Még szerencse, hogy volt beépített ’emberem’ az ilyen esetekre.
- Ugye nem bánod? – böktem jelentőségteljesen a pár falatnyi maradék ételemre, majd Piggyre, sugallva, hogy neki szánom a maradékot. A hűséges malac épp abban a pillanatban jelezte egyetértését a tervemmel egy röffenéssel, mikor a mondat végére értem. Ha Nashy nem ellenkezik, akkor Piggy meg is kapja az ételt, ha mégis, akkor alkalmazkodom az általa kifejtett véleményhez.
- Na és mi a helyzet a falkával? Kezdenek simulni a nézeteltérések? – egyszer egy görbe este folyamán Nashy mesélte nekem, hogy amióta egyedül kell helytállnia, azóta voltak nehézségek. Claudette magasra tette a lécet, és félt, hogy egyedül nem lesz képes megugrani azt. Ebből kifolyólag érdekelt, hogy javult-e azóta a helyzet.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Jóízűen kacagok fel Vic mellett sétálva. Persze, megértem, ha mást várt volna tőlem, minthogy épp valami miatt megdorgál – bár remélem ilyenre azért már nem lesz alkalmam a gyülekezetben egykor épp elég volt nevelőmtől elviselnem, olykor még jogtalanul is. A jelenlegi Főboszorkánnyal könnyedebb a kapcsolatom, noha nem tennék semmit, amivel elárulnám őt, vagy akár a gyülekezetet, vagy azt, amiért kiáll.
- Valóban, a rendelési lista nem az, hogy ezúttal mire van szüksége a gyülekezetnek tőlem. Viszont hasznos és szükségszerű – a vállalkozói lét már csak ilyen. A Holdanyák az egyetlenek, akiknek kedvezménnyel adom tova a felvásárolt kristályokat és égköveket. Én is vállalkozásból élek meg, valamiből fenn kell tartanom magam, ám szerencsére sem az előző, sem a mostani vezető nem problémázik ezen.
Zöld lélektükreimmel követem nyomon, hogy mi történik a hófehér kosztümmel rajta, a falat pedig abban a pillanatban áll meg a számban. Sajnálkozásom fejezem ki és azt is, állom a tisztítás költségét, ha arról van szó. Ő viszont megnyugtatásomra van, s ajkam féloldalas mosolyra húzom. – Meghívtalak – legyintek, mintegy ezzel el is utasítva a feltételezését annak, állná az ebéd rá eső részét, nem ezért jöttem. – Viszont hozhattam volna kevésbé csepegtetős ételt is, ami nem ilyen nyomot hagy, ezt pedig meghagyni az otthoni berkekre – nem mintha valaha sikerült volna úgy átmennem hozzá, hogy melegítőbe láttam volna. Szerintem ő még a szemetet is talpig estélyiben viszi ki, magassarkúban, magasra feltűzött konttyal. Pedig a bálványok látják a lelkem, próbáltam kellemetlen alkalmakkor rajta csípni őt. Mindannyiszor kudarcba fordult próbálkozásom. Talán, egy férfi létezett, aki láthatta így és rajta kívül másnak nem is hajlandó ezt megmutatni.
- Hogy haladsz vele? – kérdezem könnyedén két falat között. Mármint a vizsgára, szemöldökeim vészesen közelítenek egymáshoz. – Ugyan, bökkenők mindenkinél vannak, talán csak az a gond, hogy teljesen ráfeszülsz, főként most már. Gyakoroljak veled? – ajánlom fel számára a tőlem ugyancsak teljesen természetest. Ügyes boszorkány, egy kicsit talán lustább, mint mások, de nem tehetségtelen. Türelmetlen és mindent is egyszerre szeretne, de ezek nem olyanok, amelyen ne tudna az ember javítani, ha arról van szó. Én pedig szívesen nyújtom számára segítő kezem – de igazából ezt bárkiért megtenném a gyülekezeten belül. – Majd ott a helyszínen eldöntjük – nevetem el magam. Nem mintha amúgy túl sok lehetőségünk lenne majd. – Na de majd, a Mabonon, amikor főznünk is kell – nevetem el magam. Azért én nem vagyok kifejezetten egy konyhatündér fajta, vele ellentétben. Szerintem még a szószokat is csak féltve bízza rám - pedig azért annyira rossz nem vagyok. Ritkán panaszkodnak a főztömre, de igaz, hogyha tehetem átpasszolom másnak ezt a szerepet.
- Miért, szerinted nálam patyolat a rend? – nevetem újra csak jóízűen. Oké, most már az. Mert egyesek, kiket nem nevezek meg, legfeljebb magamban, morognak ha nem épp úgy talál meg otthon, ami rangomnak megfelelő lenne. Szóval az elmúlt másfél évben erőt vettem magamon és most már elég jól megy az, hogy rendet tartsak magam körül. Néha még így is sikerül egy-egy ballépés, de talán nem harapják le érte a fejem… - De rendicsek – kacsintok a nőre. – Akkor nálam. A hétvégén? – fixálom le vele az időpontot is, ha számára megfelel. Tagadhatatlan, hogy türelmetlen várakozással várom már, hogy kettesben legyünk és csak átbeszéljük életünk eseményeit egy-egy kósza pohár whisky társaságában.
- Nem, nem dehogy is – legyintek könnyedén. Az ő étele, annak adja, akinek szeretné. Ám amíg ő már befejezte, nekem még akadt néhány falat a dobozomban, amiről nem vagyok hajlandó lemondani. Kevesen tudják olyan ízletesen megcsinálni az indiait, mint Aamar és eszem ágában sincs lemondani egyetlen falatról sem, sőt. Kiélvezem az összeset.
- Bevallom néha még jól jönne Clau iránymutatása – nyelem le lassan én is az utolsó falatot, ha már nehezebb témára tértünk rá. Úgyis megfekszi a gyomrom nem azért, mert annyira rémes lenne a helyzet. Néhány évvel ezelőtt még talán az lett volna, tekintve, hogy a jelenlegi Alfa sem rajongott értem mindig – és ez fordítva is így volt. Mostanra azért… valamelyest normalizálódott a viszony, de legalább is már képesek vagyunk egymással emberi hangot is megütni. – De azért már jobb a helyzet, ennél pedig már csak jobb lesz – bizakodó vagyok. – Unatkozni mindenesetre nem hagynak – nevetem el magam halkan. – Ami nem is gond – Claudettnek örökké csak lábai nyomát fogom tudni csókolni, elérni azt, vagy járni benne képtelen leszek. Konkrét válaszokat mindazonáltal nem szándékozom neki most mondani – talán később sem. Tisztelem annyira a falkában élőket, hogy ne panaszkodjak rájuk. Na meg mert tudom, hogy bármit, amit mondok visszajut Jack fülébe és menten szíjat hasít a hátamból. Igazából ettől sose kellett tartania, ha szóba is jöttek valaha a farkasok én vagyok az egyik legnagyobb… szószólójuk?
- Élvezem azért… - húzom féloldalas mosolyra az ajkam. – Nem is kicsit – vonom fel a bal vállamat enyhén, pedig Vic tudta mennyire féltem a beavatás előestéjén, de még azon az éjszakán is.
- Valóban, a rendelési lista nem az, hogy ezúttal mire van szüksége a gyülekezetnek tőlem. Viszont hasznos és szükségszerű – a vállalkozói lét már csak ilyen. A Holdanyák az egyetlenek, akiknek kedvezménnyel adom tova a felvásárolt kristályokat és égköveket. Én is vállalkozásból élek meg, valamiből fenn kell tartanom magam, ám szerencsére sem az előző, sem a mostani vezető nem problémázik ezen.
Zöld lélektükreimmel követem nyomon, hogy mi történik a hófehér kosztümmel rajta, a falat pedig abban a pillanatban áll meg a számban. Sajnálkozásom fejezem ki és azt is, állom a tisztítás költségét, ha arról van szó. Ő viszont megnyugtatásomra van, s ajkam féloldalas mosolyra húzom. – Meghívtalak – legyintek, mintegy ezzel el is utasítva a feltételezését annak, állná az ebéd rá eső részét, nem ezért jöttem. – Viszont hozhattam volna kevésbé csepegtetős ételt is, ami nem ilyen nyomot hagy, ezt pedig meghagyni az otthoni berkekre – nem mintha valaha sikerült volna úgy átmennem hozzá, hogy melegítőbe láttam volna. Szerintem ő még a szemetet is talpig estélyiben viszi ki, magassarkúban, magasra feltűzött konttyal. Pedig a bálványok látják a lelkem, próbáltam kellemetlen alkalmakkor rajta csípni őt. Mindannyiszor kudarcba fordult próbálkozásom. Talán, egy férfi létezett, aki láthatta így és rajta kívül másnak nem is hajlandó ezt megmutatni.
- Hogy haladsz vele? – kérdezem könnyedén két falat között. Mármint a vizsgára, szemöldökeim vészesen közelítenek egymáshoz. – Ugyan, bökkenők mindenkinél vannak, talán csak az a gond, hogy teljesen ráfeszülsz, főként most már. Gyakoroljak veled? – ajánlom fel számára a tőlem ugyancsak teljesen természetest. Ügyes boszorkány, egy kicsit talán lustább, mint mások, de nem tehetségtelen. Türelmetlen és mindent is egyszerre szeretne, de ezek nem olyanok, amelyen ne tudna az ember javítani, ha arról van szó. Én pedig szívesen nyújtom számára segítő kezem – de igazából ezt bárkiért megtenném a gyülekezeten belül. – Majd ott a helyszínen eldöntjük – nevetem el magam. Nem mintha amúgy túl sok lehetőségünk lenne majd. – Na de majd, a Mabonon, amikor főznünk is kell – nevetem el magam. Azért én nem vagyok kifejezetten egy konyhatündér fajta, vele ellentétben. Szerintem még a szószokat is csak féltve bízza rám - pedig azért annyira rossz nem vagyok. Ritkán panaszkodnak a főztömre, de igaz, hogyha tehetem átpasszolom másnak ezt a szerepet.
- Miért, szerinted nálam patyolat a rend? – nevetem újra csak jóízűen. Oké, most már az. Mert egyesek, kiket nem nevezek meg, legfeljebb magamban, morognak ha nem épp úgy talál meg otthon, ami rangomnak megfelelő lenne. Szóval az elmúlt másfél évben erőt vettem magamon és most már elég jól megy az, hogy rendet tartsak magam körül. Néha még így is sikerül egy-egy ballépés, de talán nem harapják le érte a fejem… - De rendicsek – kacsintok a nőre. – Akkor nálam. A hétvégén? – fixálom le vele az időpontot is, ha számára megfelel. Tagadhatatlan, hogy türelmetlen várakozással várom már, hogy kettesben legyünk és csak átbeszéljük életünk eseményeit egy-egy kósza pohár whisky társaságában.
- Nem, nem dehogy is – legyintek könnyedén. Az ő étele, annak adja, akinek szeretné. Ám amíg ő már befejezte, nekem még akadt néhány falat a dobozomban, amiről nem vagyok hajlandó lemondani. Kevesen tudják olyan ízletesen megcsinálni az indiait, mint Aamar és eszem ágában sincs lemondani egyetlen falatról sem, sőt. Kiélvezem az összeset.
- Bevallom néha még jól jönne Clau iránymutatása – nyelem le lassan én is az utolsó falatot, ha már nehezebb témára tértünk rá. Úgyis megfekszi a gyomrom nem azért, mert annyira rémes lenne a helyzet. Néhány évvel ezelőtt még talán az lett volna, tekintve, hogy a jelenlegi Alfa sem rajongott értem mindig – és ez fordítva is így volt. Mostanra azért… valamelyest normalizálódott a viszony, de legalább is már képesek vagyunk egymással emberi hangot is megütni. – De azért már jobb a helyzet, ennél pedig már csak jobb lesz – bizakodó vagyok. – Unatkozni mindenesetre nem hagynak – nevetem el magam halkan. – Ami nem is gond – Claudettnek örökké csak lábai nyomát fogom tudni csókolni, elérni azt, vagy járni benne képtelen leszek. Konkrét válaszokat mindazonáltal nem szándékozom neki most mondani – talán később sem. Tisztelem annyira a falkában élőket, hogy ne panaszkodjak rájuk. Na meg mert tudom, hogy bármit, amit mondok visszajut Jack fülébe és menten szíjat hasít a hátamból. Igazából ettől sose kellett tartania, ha szóba is jöttek valaha a farkasok én vagyok az egyik legnagyobb… szószólójuk?
- Élvezem azért… - húzom féloldalas mosolyra az ajkam. – Nem is kicsit – vonom fel a bal vállamat enyhén, pedig Vic tudta mennyire féltem a beavatás előestéjén, de még azon az éjszakán is.
Boszorkány - 11. szint
Victoria Evans
Nashota és Victoria
- Figyelj. Mondanám, hogy csak a pucéran varázslást nem próbáltam még ki, de igazából már az is meg volt. És igen, már annyira rávagyok feszülve, hogy azon is elgondolkoztam, hogy inkább elszököm és nyitok egy disznó farmot az Antarktiszon. Szóval lehet, hogy beígérek neked egy kéthónapos rabszolgaságot, ha valahogy át rugdosol engem a vizsgán. – pillantásom arról árulkodik, hogy egyáltalán nem viccelek. Na jó, talán az Antarktisz valóban költői túlzás, mert inkább költöznék valami melegebb vidékre, ahol nem kell elegáns pufajka kollekciót magamra aggatnom, ha ki akarok lépni a szabadba. Ennél azért kényelmesebb vagyok, és legfőképp szeretek mindent alaposan átgondolni, mielőtt cselekszem. Ebből adódik, hogy amint szóba kerül a közelgő boszorkány ünnepünk, egyből bevillan, hogy egy apró, de igen lényeges részletet még nem terveztem meg vele kapcsolatban.
- Oh, tényleg. Lassan megkéne terveznem a menüt, és megrendelni az alapanyagokat, mert a végén kénytelenek leszünk Marion húsos pitéjét enni. – testem egy pillanatra megrázkódik, ahogy annak a bizonyos ételnek az emléke visszaköszön. A gyomrom szerencsére már kipihente az esetet, de a vén boszorka ugye nem felejt, és felírja magának a ’határidőnaplójába’, hogy ’Marion: pite: never ever’.
- Ha másnál van rendetlenség az egyáltalán nem zavar. Csak a saját porcicáim tudnak őrületbe kergetni. Még pár év egyedül és szerintem elkezdek velük dumálni is. Szóval, ha nálad találkoznánk azért hálás lennék, és a hétvége tökéletes. – nem sokkal ezután Nashy válaszának megfelelően oda is adom legjobb pajtásomnak a maradék ételem, és szelíd mosollyal az arcomon nézem végig, ahogy a padlót és a saját orrát is teljesen összemaszatolva elpusztítja az ételt. Pillantásom akkor vezetem vissza Nashyra, mikor Claudettről és falkához való viszonyáról kezd beszélni. Érzem a bánatot, ami alig érezhetőn is, de a hangjába költözik, és bíztató szavak híján inkább nem is szakítom őt félbe, hagyom, hogy ő beszéljen. Átérzem a fájdalmát, és szeretnék neki vígaszt nyújtani, de sajnos nem erősségem a lelki sebek gyógyítása. Tudom, hogy mások ilyenkor kényszert éreznek, hogy megöleljék a másikat, és a fülükbe súgják, hogy minden rendben lesz, de én tudom, hogy ez az égvilágon semmit nem segít, hát minek pazaroljunk rá fölösleges köröket? Az egyetlen, amivel élni tudok, a kutyaharapást szőrével metódus, hiszen elnyomni sokkal könnyebb az érzéseket, mint beszélni róla. Van egy olyan érzésem, hogy Nashy is inkább ennek a híve, hiszen hamarosan rátér, hogy vannak azért pozitívumai is a történetnek, és egy féloldalas mosoly is megjelenik az arcán. Gyorsan le is csapom inkább a labdát, és ezen a vonalon viszem tovább a beszélgetésünk fonalát, ha már a nehezebb szavakkal nem boldogulok.
- Élvezed mi? Ugye tudod, hogyha nem is most rögtön, de majd nálad pár pohár ital mellett pontosan ki kell fejtened, hogy mit értesz ez alatt… - játékosan emelem fel és le a szemöldökömet párszor, hiszen tudom, hogy sajátjaimnál biztosan érdekesebb sztorikat tud nekem mesélni.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Félmosoly ül meg ajkam szegletében, tovább nem forszírozom a témát, az mégis megnyugtatással tölt el, nem neheztel rám a kis baleset miatt – vagy azért, mert ilyen ételt hoztam. Ha tudom, ma is ennyire elegáns, lehet nem a legszaftosabbat rendelem… Noha fogalmam sincs, mit gondoltam miként fog fogadni ma is, a nő ugyanis tetőtől talpig megtestesíti az eleganciát… A témát ennek ellenére ejtem, vele együtt, hogy valami ennél is fontosabbat vegyünk górcső alá.
Jobb szemöldököm ívesen kúszik homlokom tetejére, hallva miként is varázsolt már. Igazából a mi életünkben ennek ez nem furcsa, az annál inkább próbája úgy beállítani, mintha az lenne: megértem tőle egyébként. Az ő gátlása a lényében van és igazából nem csak szívét adta egy férfi számára. Ebben rendkívül különbözünk.
- Nincs szükségem rabszolgaságra – rázom meg vidáman a fejemet. – Sem arra, hogy elköltözz. Természetes, hogy feszültebb vagy, de ez nem jelent semmi rosszat. Amint ezeket feloldjuk benned, hidd el, hogy menni fognak a varázslatok is – kacsintok rá magabiztosan. Nem ő lenne az első és vélhetőleg az utolsó sem a történelem folyamán, kinek segítségre van szüksége. Ennek bevallása pedig nem gyengeség, inkább mutatkozik meg a benne lakozó bátorság. Én legalább is annak tartom. – Akkor, ha átjössz, átveszünk néhány varázslatot, mit szólsz hozzá? Melyek azok, amelyek a legnagyobb falatot jelentik a számodra? – tudakolom, mert annak függvényében kell akkor még Deliaval is megbeszélnem, adjon kölcsönbe néhány alapanyagot – nem fog. Emiatt pedig ide leszünk átkényszerülve gyakorolni, de ha zavarja a közönség, abban az esetben megejtjük akkor, amikor kevesen, vagy épp senki sem tartózkodik itt. Legfeljebb az éjszakába nyúlik a találkozásunk.
- Uh, a piacon múltkor találkoztam egy eszméletlenül cuki földművelő csajszival. Tudod, az a fajta, aki fiatal, magabiztos és tudja a dolgát. És hallod, tudja is. Egyszerűen eszméletlenül finom, az összes terménye – mesélem lelkesen neki, ha már az ételekről van szó, na meg a közelgő Mabonról és hogy mihamarabb eltereljem arról a bizonyos pitéről a gondolataimat. Nem vagyok finnyás, de az még nekem is sok volt. - Ha gondolod megadom neked a nevét és hogy hol találod, érdemes lehet a beszerzést vele intézni. Mindenki a tíz ujját nyalja meg majd utána – na meg amúgy is. Vic rendelkezik azzal, amivel én nagyon nem: rohadt finom kajákat főz. – Én pedig majd támogatlak lelkesen. Előző éjszaka lesz telihold – vagyis sejtheti majd, mennyire leszek hasznos aznap. – De remek zenéket tudok összeválogatni, amitől legfeljebb majd kevesen mennek a falnak – nevetem el magam jóízűen. Ennyiben legalább hasznára lehetek a kovennek ilyenkor. Más ünnepek idején lelkes segítője vagyok mindenkinek, ez az egyetlen, ahol nem tudom igazán kivenni a részem…
- Szuper! Ha bármi közbe jönne, jelzem majd időben. Nálam ezt sose lehet tudni, tudod – nevetek újra csak, lassan én is befejezve az étkezést. Ez az elmúlt másfél év igazán átírta ama tulajdonságomat, bármikor lehet rám számítani. Pontosabban: a falkán kívüli életemben. Ennek ellenére azért igyekszem a károkat enyhíteni, ha van rá ráhatásom. – És ha nálad is közbejön valami. Esetleg elszemtelenednek a porcicák és bezárnának a lakásodba, feltétlen szóljál. Tudom miként kell harcolni ellenük – kacsintok újra csak. Igyekszem az élét venni annak, ami bántja a dologban és átérződik rajta. Félreértés ne essék, szívesen hallgatom meg bármikor, viszont tudom, ha most belemegyünk a témába, ahhoz egy üveg borra vagy whiskyre is szükségünk lesz. A téma hangulata hordozza magával ezeket az alapanyagokat is.
A Falka és az ott betöltött szerepem nem újdonság mára már, kihívásokat mégis tartogat számomra minden egyes nap, vagy alkalommal és bár nehéz egyedül, az iránymutatóm nélkül, aki mindig is képes volt arra szigora mögött meglássam a szükségszerűt, de tagadni sem tudnám: mocskos mód élvezem a helyzetem. Nem gondoltam volna egykor, hogy így fogok érezni iránta, inkább gondoltam teherként rá – hosszú-hosszú évtizedekkel ezelőtt – ám így, hogy benne vagyok… rá kell jönnöm, ez az, amire igazán születtem.
Feltételezésére hangosan nevetem el magam az üres dobozt pedig eltolom magamtól.
- Nem tagadom, jár néhány kellemes velejáróval a rang – rázom meg a fejem és felállok. Két pohár vizet hozok magunknak. – De nem éppen erre gondoltam. Jó érzés igazából, hogy ennyire számítanak rám – vonom meg a vállam. – És hogy bármikor fordulhatnak hozzám. Ezelőtt is megtehették, ám ez most más… - megmagyarázni azonban nem igazán tudnám, hogy miben.
Jobb szemöldököm ívesen kúszik homlokom tetejére, hallva miként is varázsolt már. Igazából a mi életünkben ennek ez nem furcsa, az annál inkább próbája úgy beállítani, mintha az lenne: megértem tőle egyébként. Az ő gátlása a lényében van és igazából nem csak szívét adta egy férfi számára. Ebben rendkívül különbözünk.
- Nincs szükségem rabszolgaságra – rázom meg vidáman a fejemet. – Sem arra, hogy elköltözz. Természetes, hogy feszültebb vagy, de ez nem jelent semmi rosszat. Amint ezeket feloldjuk benned, hidd el, hogy menni fognak a varázslatok is – kacsintok rá magabiztosan. Nem ő lenne az első és vélhetőleg az utolsó sem a történelem folyamán, kinek segítségre van szüksége. Ennek bevallása pedig nem gyengeség, inkább mutatkozik meg a benne lakozó bátorság. Én legalább is annak tartom. – Akkor, ha átjössz, átveszünk néhány varázslatot, mit szólsz hozzá? Melyek azok, amelyek a legnagyobb falatot jelentik a számodra? – tudakolom, mert annak függvényében kell akkor még Deliaval is megbeszélnem, adjon kölcsönbe néhány alapanyagot – nem fog. Emiatt pedig ide leszünk átkényszerülve gyakorolni, de ha zavarja a közönség, abban az esetben megejtjük akkor, amikor kevesen, vagy épp senki sem tartózkodik itt. Legfeljebb az éjszakába nyúlik a találkozásunk.
- Uh, a piacon múltkor találkoztam egy eszméletlenül cuki földművelő csajszival. Tudod, az a fajta, aki fiatal, magabiztos és tudja a dolgát. És hallod, tudja is. Egyszerűen eszméletlenül finom, az összes terménye – mesélem lelkesen neki, ha már az ételekről van szó, na meg a közelgő Mabonról és hogy mihamarabb eltereljem arról a bizonyos pitéről a gondolataimat. Nem vagyok finnyás, de az még nekem is sok volt. - Ha gondolod megadom neked a nevét és hogy hol találod, érdemes lehet a beszerzést vele intézni. Mindenki a tíz ujját nyalja meg majd utána – na meg amúgy is. Vic rendelkezik azzal, amivel én nagyon nem: rohadt finom kajákat főz. – Én pedig majd támogatlak lelkesen. Előző éjszaka lesz telihold – vagyis sejtheti majd, mennyire leszek hasznos aznap. – De remek zenéket tudok összeválogatni, amitől legfeljebb majd kevesen mennek a falnak – nevetem el magam jóízűen. Ennyiben legalább hasznára lehetek a kovennek ilyenkor. Más ünnepek idején lelkes segítője vagyok mindenkinek, ez az egyetlen, ahol nem tudom igazán kivenni a részem…
- Szuper! Ha bármi közbe jönne, jelzem majd időben. Nálam ezt sose lehet tudni, tudod – nevetek újra csak, lassan én is befejezve az étkezést. Ez az elmúlt másfél év igazán átírta ama tulajdonságomat, bármikor lehet rám számítani. Pontosabban: a falkán kívüli életemben. Ennek ellenére azért igyekszem a károkat enyhíteni, ha van rá ráhatásom. – És ha nálad is közbejön valami. Esetleg elszemtelenednek a porcicák és bezárnának a lakásodba, feltétlen szóljál. Tudom miként kell harcolni ellenük – kacsintok újra csak. Igyekszem az élét venni annak, ami bántja a dologban és átérződik rajta. Félreértés ne essék, szívesen hallgatom meg bármikor, viszont tudom, ha most belemegyünk a témába, ahhoz egy üveg borra vagy whiskyre is szükségünk lesz. A téma hangulata hordozza magával ezeket az alapanyagokat is.
A Falka és az ott betöltött szerepem nem újdonság mára már, kihívásokat mégis tartogat számomra minden egyes nap, vagy alkalommal és bár nehéz egyedül, az iránymutatóm nélkül, aki mindig is képes volt arra szigora mögött meglássam a szükségszerűt, de tagadni sem tudnám: mocskos mód élvezem a helyzetem. Nem gondoltam volna egykor, hogy így fogok érezni iránta, inkább gondoltam teherként rá – hosszú-hosszú évtizedekkel ezelőtt – ám így, hogy benne vagyok… rá kell jönnöm, ez az, amire igazán születtem.
Feltételezésére hangosan nevetem el magam az üres dobozt pedig eltolom magamtól.
- Nem tagadom, jár néhány kellemes velejáróval a rang – rázom meg a fejem és felállok. Két pohár vizet hozok magunknak. – De nem éppen erre gondoltam. Jó érzés igazából, hogy ennyire számítanak rám – vonom meg a vállam. – És hogy bármikor fordulhatnak hozzám. Ezelőtt is megtehették, ám ez most más… - megmagyarázni azonban nem igazán tudnám, hogy miben.
Boszorkány - 11. szint
Victoria Evans
Nashota és Victoria
- Azért nagyon hálás lennék. Köszönöm. És azt hiszem sejthető, hogy mibe törik bele a bicskám a mai napig. Az a kibaszott szerelemvarázs… - hangom ingerültséget tükrözött, nem is keveset. Azért még meg fért mellette egy gúnyos horkantás is, amit a helyzet ironikus mivoltának tudtam be. Az anyám a szerelemmágia nagyasszonya, én meg nem tudok egy egyszerű 10.szintű varázslatot összehozni még 75 éves koromban sem. Ha elkezdeném fejtegetni, hogy mi áll ennek a hátterében, akkor egész biztosan nagyon hamar válaszra lelnék, de ez olyan nyílt seb, amit nem lenne túl bölcs tovább kapargatni, szóval inkább annyiban hagyom és próbálkozom valami mással. Kár, hogy már kifogytam az ötletekből, ezért is vagyok nagyon hálás Nashynak, amiért felajánlotta a segítségét. Előbb vagy utóbb biztosan hozzá fordultam volna, ha továbbra sem változik a helyzet, de nagyon örültem, hogy ő maga ajánlotta fel. Megtenném én is érte, ha úgy adódna, de ha neki lenne is gondja biztosan nem én lennék az, aki megoldást tudna kínálni.
Mikor elkezdtünk beszélni a Mabonról, és Nashy lelkesen mesélt arról, hogy milyen termelővel találkozott a piacon, ösztönösen kúszott egy lágy mosoly az arcomra annak ellenére, hogy még mindig elég frusztrált voltam. Olyan aranyos volt, hogy ennyire fellelkesült. Én valahogy nem tudtam túlságosan lázba jönni, de nem akartam Nashyt megbántani, hiszen a hiba egész biztosan bennem volt.
- Szuper. Akkor mindenképp add meg majd nevét, mert a napokban el is akarom intézni a dolgot. A zenére kitérve, pedig pont az lenne a vicces, ha minél többen a falhoz mennének tőle, de talán ezen véleményem miatt jobb is, ha én megmaradok a főzésnél. – arcom még mindig jobb hangulatról árulkodott és igazából tényleg kezdtem magam sokkal komfortosabban érezni annál, mint amikor a vizsgám volt a téma. A Mabon az egyik kedvenc ünnepem, legalábbis régen nagyon élveztem. Most abba a kategóriába esik, amit még könnyedén elviselek.
- Persze-persze. Addig még az is lehet, hogy összebútorozom egy feszes popsijú hímmel, szóval akár nála is lehet majd a parti. De igen, az valószínűbb, hogy a porcicák fognak láncra verni inkább. – a valószínűség számításba persze nem akartam bele menni, de tényleg messze van még a hétvége. Ha felraknak valami jó kis sorozat a Netflixre akkor például tényleg lesznek gondjaim az elindulással.
- Hmm. Ez tényleg jól hangzik. Nekem sosem volt ilyen fontos szerepem és az egyetlen, aki számít rám az Piggy. – nevének említésére rögtön egy édes röffenéssel reagált, szóval egyből ellágyultak az arcvonásaim. – Viszont ez nem teher is egyben? Mármint mindig a rendelkezésükre állni… Marad elég időd magadra és azokra a dolgokra, amiket szintén szeretsz? - nem a lelkesedését akartam megtörni, csak kíváncsi voltam. Nashy mindig is nagyon határozott és önálló nő volt, és hiába látom, hogy tökéletesen helyt áll az ’új’ szerepében, azért van egy olyan érzésem, hogy nem lehet egyszerű szituáció, hogy ’kapott ’egy finoman diszfunkcionális ’családot’. Persze meglehet, hogy tévedek, és teljesen mást látok bele a dologba, mint ami valójában ott van, de egy kérdést akkor is megér.
- Egyébként lenne még egy dolog, amiben szeretném a segítségedet kérni. Tudod már egy ideje előkészítettem mindent, a felejtés csókjához. Sőt, már csak a drágakő lesmacizása maradt. De olyan rég csináltam már, hogy már nem vagyok biztos benne, hogy működni fog. Feltéve, hogy rátudom magam venni egyszer, hogy tényleg meg is tegyem. – nem kezdtem el magyarázni, hogy mit is akarok elfeledni… Nashy pontosan tudta, hogy kire és mire gondolok.
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
Főboszorkány
Nashota Hayes
Ajkaim enyhén összepréselem, rejteni kívánom előle mindazt a hirtelen rámtörő jókedvet, amint az egyszerű kifejezéssel él azzal a bizonyos szerelemvarázzsal szemben. Amilyen elegáns és már-már úrinő külsőt kölcsönöz magának, épp annyira felejtem el mindig, hogy valójában ő is egy ember és bizony a feszültség levezetése érdekében elhagyja csinosra kent ajkait egy-egy trágár megjegyzés.
- Ez esetben ezt fogjuk akkor gyakorolni a leginkább. Mindaddig elvégezzük, amíg már ki nem fogod rázni a kisujjadból. Ühm, csak keresni kellene hozzá egy alanyt – vállalkoznék nagyon szívesen, de azért azt a varázslatot nem szeretném átélni. Próbálták már rajtam – csak és kizárólag gyakorlás címszó alatt – és utána sose telített el kellemes érzéssel az élmény. Még a hideg is kirázz tőle, mint most is. - Tudsz valakit? - kérdem tőle minden ártatlansággal a hangomban. Hátsó szándék teljes mértékben elkerül ezúttal, most tényleg a varázslatra koncentrálok csak.
Ugyanis az jó hír, ha tudja, mi az, ami gondot okoz neki, mert így könnyebben tudunk felvérteződni vele szemben. Eme rítus közben nem láttam még, egyelőre nem tudnám megmondani, főként nem így látatlanban, hogy mit is hajt végre rosszul benne.
- Persze, délutánra előkerítem neked és átdobom üzenetben, ha az úgy megfelel. Hivatkozhatsz rám, bár névről lehet nem fog megismerni. De mondd neki, hogy a vöröske a sáros és szalmás ruhával ajánlott – nevetem el magam. - A piac mellett erőnléti versenyt tartottak és egy tagbaszakadt véletlenül nekem jött, nem volt benne rossz szándék csak amikor a kétajtós szekrény, még ha akaratlanul is megtaszít… a szénabálák közé estem, reggel pedig még szakadó eső volt – magyarázom el neki jókedvű nevetéssel, hogy miért kaptam ilyen könnyű észrevételező kinézetet. Az esetek többségében egyébként vigyázok magamra és nem is történik velem semmi gond. Nagyon ritkán, nagyon-nagyon ritkán mégis megesik egy-egy óvatlan baleset. Ám, amíg nem az életembe kerül, úgy vélem addig mindannyian nyugodtan lehetünk.
- Igen, lehet jobb – nevetem el magam. - Így is feszültség lesz a napban, mindig az van – forgatom meg a szemem. Zárj össze közel húsz nőt, ritkán sül ki belőle nyugalom. Végül azonban újra csak elnevetem magam, mert bármennyire is tudnak idegesíteni, épp annyira imádom őket.
- Sosem tudhatod, Vic – kacsintok rá, ám mindössze oldani kívánom mindazt a belőle áradó szomorúságot, ami ilyenkor járja át. Ritkán beszél róla és az esetek többségében tréfába próbálja fullasztani a férje által okozott hiányt. Megértem egyébként, akkor is, ha képmutató vagyok… De a fájdalmának egy részében tudok osztozni: én is átélem nap, nap után.
A röfögésre zöldjeim levezetem a hang forrására. Az asztaltól nem látom, ám ajkaimra mégis egy jóleső mosoly kúszik. - Nem gondolkoztál még azon, hogy mentor légy? - bukik ki belőlem a kérdés. Valahogy a szívembe mar annak a gondolata, úgy véli nincs ilyen fontos szerepe. S ha a szívemet nem szorította volna össze eddig az olyannyira ismert érzés, az utolsó kérdése megteszi.
- Mióta az eszemet tudom Jonathan és Claudett is erre szánt. Az ehhez társított felelősségben nőttem fel szinte és éltem le egész életem. Ha újonnan csöppentem volna ebbe bele talán teherként is megélhetném – annak tartottam, évtizedeken keresztül. - Így viszont nem. Tudtam, hogy mire vállalkozom azzal, hogy elfogadom Jack ajánlatát – amit lássuk be nem választás kérdése volt, ennek a látszatát mégis megadtuk. Tisztában vagyok azzal, ha tehetné nem feltétlen engem kért volna fel annak idején. - Nem mondom, hogy mindig egyszerű, mert előfordul, hogy le kell mondanom egy-egy programot, ha épp szükség van rám, de ezeken kívül teljesen kiszámítható és tudom az életem ehhez alakítani. Olyan tényező meg nincs, akivel jobban számolnom kellene – pontosabban: már nincs. Az emléke nem halványult, hiányát ugyanúgy érzem minden nap, nevelőm halála óta mégis igyekszem lelkem mélyére elzárni mindazt, amit vele kapcsolatban érzek.
- Na, mesélj! - csapok le mondandójára, még mielőtt lelkem posványába süppednék így ebéd után. A vízből egy kortyot iszok, zöldjeim pedig Vic arcára függesztem… De amit mondd… Éppenhogy nem nyelek félre.
- Biztos vagy benne? - bukik ki a kérdés az ajkaimon. Ha van varázslat, amitől az égnek áll minden szőröm az épp ez az. - Hogy el akarod végezni? - pontosítok a feltett kérdésen.
- Ez esetben ezt fogjuk akkor gyakorolni a leginkább. Mindaddig elvégezzük, amíg már ki nem fogod rázni a kisujjadból. Ühm, csak keresni kellene hozzá egy alanyt – vállalkoznék nagyon szívesen, de azért azt a varázslatot nem szeretném átélni. Próbálták már rajtam – csak és kizárólag gyakorlás címszó alatt – és utána sose telített el kellemes érzéssel az élmény. Még a hideg is kirázz tőle, mint most is. - Tudsz valakit? - kérdem tőle minden ártatlansággal a hangomban. Hátsó szándék teljes mértékben elkerül ezúttal, most tényleg a varázslatra koncentrálok csak.
Ugyanis az jó hír, ha tudja, mi az, ami gondot okoz neki, mert így könnyebben tudunk felvérteződni vele szemben. Eme rítus közben nem láttam még, egyelőre nem tudnám megmondani, főként nem így látatlanban, hogy mit is hajt végre rosszul benne.
- Persze, délutánra előkerítem neked és átdobom üzenetben, ha az úgy megfelel. Hivatkozhatsz rám, bár névről lehet nem fog megismerni. De mondd neki, hogy a vöröske a sáros és szalmás ruhával ajánlott – nevetem el magam. - A piac mellett erőnléti versenyt tartottak és egy tagbaszakadt véletlenül nekem jött, nem volt benne rossz szándék csak amikor a kétajtós szekrény, még ha akaratlanul is megtaszít… a szénabálák közé estem, reggel pedig még szakadó eső volt – magyarázom el neki jókedvű nevetéssel, hogy miért kaptam ilyen könnyű észrevételező kinézetet. Az esetek többségében egyébként vigyázok magamra és nem is történik velem semmi gond. Nagyon ritkán, nagyon-nagyon ritkán mégis megesik egy-egy óvatlan baleset. Ám, amíg nem az életembe kerül, úgy vélem addig mindannyian nyugodtan lehetünk.
- Igen, lehet jobb – nevetem el magam. - Így is feszültség lesz a napban, mindig az van – forgatom meg a szemem. Zárj össze közel húsz nőt, ritkán sül ki belőle nyugalom. Végül azonban újra csak elnevetem magam, mert bármennyire is tudnak idegesíteni, épp annyira imádom őket.
- Sosem tudhatod, Vic – kacsintok rá, ám mindössze oldani kívánom mindazt a belőle áradó szomorúságot, ami ilyenkor járja át. Ritkán beszél róla és az esetek többségében tréfába próbálja fullasztani a férje által okozott hiányt. Megértem egyébként, akkor is, ha képmutató vagyok… De a fájdalmának egy részében tudok osztozni: én is átélem nap, nap után.
A röfögésre zöldjeim levezetem a hang forrására. Az asztaltól nem látom, ám ajkaimra mégis egy jóleső mosoly kúszik. - Nem gondolkoztál még azon, hogy mentor légy? - bukik ki belőlem a kérdés. Valahogy a szívembe mar annak a gondolata, úgy véli nincs ilyen fontos szerepe. S ha a szívemet nem szorította volna össze eddig az olyannyira ismert érzés, az utolsó kérdése megteszi.
- Mióta az eszemet tudom Jonathan és Claudett is erre szánt. Az ehhez társított felelősségben nőttem fel szinte és éltem le egész életem. Ha újonnan csöppentem volna ebbe bele talán teherként is megélhetném – annak tartottam, évtizedeken keresztül. - Így viszont nem. Tudtam, hogy mire vállalkozom azzal, hogy elfogadom Jack ajánlatát – amit lássuk be nem választás kérdése volt, ennek a látszatát mégis megadtuk. Tisztában vagyok azzal, ha tehetné nem feltétlen engem kért volna fel annak idején. - Nem mondom, hogy mindig egyszerű, mert előfordul, hogy le kell mondanom egy-egy programot, ha épp szükség van rám, de ezeken kívül teljesen kiszámítható és tudom az életem ehhez alakítani. Olyan tényező meg nincs, akivel jobban számolnom kellene – pontosabban: már nincs. Az emléke nem halványult, hiányát ugyanúgy érzem minden nap, nevelőm halála óta mégis igyekszem lelkem mélyére elzárni mindazt, amit vele kapcsolatban érzek.
- Na, mesélj! - csapok le mondandójára, még mielőtt lelkem posványába süppednék így ebéd után. A vízből egy kortyot iszok, zöldjeim pedig Vic arcára függesztem… De amit mondd… Éppenhogy nem nyelek félre.
- Biztos vagy benne? - bukik ki a kérdés az ajkaimon. Ha van varázslat, amitől az égnek áll minden szőröm az épp ez az. - Hogy el akarod végezni? - pontosítok a feltett kérdésen.
Boszorkány - 11. szint
Victoria Evans
Nashota és Victoria
- Igen. Elon Muskra gondoltam. De nehéz vele időpontot egyeztetni. – arcomon szemernyi érzelmet sem lehet felfedezni, akár komolyan is gondolhattam. Mondjuk ő tényleg nem lenne rossz. Legalább találnék egy befektetőt a céghez, amit indítani szeretnék. Illetve az a fazon annyira őrült, hogy nem lehet őt nem kedvelni. Sőt, ha már itt tartunk, simán eltudnám képzelni, akár a szimpatizánsaink köreiben is. Biztosan feldobná a ’céges’ bulikat.
- Rendben, köszönöm. Azért inkább a neveddel fogok majd próbálkozni. – ártatlanul rebegtettem a pilláim, hiszen pontosan tudtam, hogyha felkeresem majd a termelőt, akkor bizony Nashy megjelenésére fogok hivatkozni. Nem rossz indulatból, csak hát tényleg jobban fog a memória, ha inkább a helyzet komikus mivoltára világítok rá. Egyébként is járt volna nekem egy buksi simi, amiért nem nevettem hangosan a történeten, hanem ’együttérzően’ bólogattam inkább. Azért magamban elképzeltem a jelenetet, és mivel nem voltam közvetlen érintve, huncut fény csillant meg a szemeimben. Hamarosan viszont még vidámabb vizekre eveztünk, és Nashy nevetése a feszült boszorkányok miatt engem is széles mosolygásra késztet. Amikor pedig annak lehetősége merül fel, hogy akár még egy férfi is beléphet az életembe, akkor az arcjáték szolid kacagássá változik.
- Pontosan. Még Elon is vissza jelezhet. – visszakacsintok Nashyra, bár kicsit lassabban, mint ő tette. Tényleg bármi megtörténhet még elvégre ’fiatal’ vagyok. Mondjuk ez azt is jelenti, hogy még számos, munkával teli év előttem van.
- Mentor? Isten ments. Ahhoz dolgozni is kéne. – elnevetem magam, de valójában ez volt a beszélgetésünk első olyan mondata, amit teljesen komolyan is gondoltam. Persze nem lenne rossz, ha kibújnék az ismeretlenség ködéből, de ha ennek az-az ára, hogy komoly erőfeszítéseket kell tennem, akkor inkább maradok a helyemen. A nyugdíjig már csak kihúzom valahogy. Nashy viszont velem ellentétben nehéz munkát végez és helyt áll az élete minden terén. Legalábbis, ahogy én látom. Éppen csak egy bizonyos téren vannak hiányosságai, ami ugye nekem is egy gyenge pont.
- Viszont még lehet olyan tényező. Sőt biztos vagyok benne, hogy lesz is. Főleg, ha egyszer megengeded nekem, hogy felöltöztesselek téged. Mondjuk egy randira. – ha már én nem randizom, legalább más tegye meg. Én vagyok az élőpélda rá, hogy ha szerelmi bánat ér, akkor bizony tovább kell lépni különben… Hát különben csúnya helyen végzed. Nashynak még van esélye, és ha egyszer elvégezném a varázslatot… Akkor talán még nekem is lenne.
- Igen. Teljesen biztos vagyok. Ez az egyetlen megoldás. Már évek óta tervezem. Csak… Szóval az elmélet sokkal könnyebb a gyakorlatnál. – azt már nem akartam elmesélni, hogy hányszor esett meg, hogy a kezemben tartottam az ékkövet, és szó szerint csak centikre voltam attól, hogy megszabaduljak a fájdalomtól. Éppen eléget borítottam már rá így is Nashyra, akinek szintén meg van a saját baja.
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
Főboszorkány
Nashota Hayes
Ő talán kevésbé én annál inkább vagyok bizakodó vele kapcsolatban, mindazonáltal megértem miért viseltet így a téma iránt. Mégsem ő az egyetlen olyan boszorkány, akinek az ehhez hasonlatos vizsgák nem oly könnyedséggel sikerülnek, mint a legtöbbeknek – noha ez ilyenkor semmilyen formában nem segít a másiknak. Ennek ellenére csüggedni nincs ok, ezért vagyunk többen, ezért vannak a mentorok is és akár én is, hogy segítségünk nyújtsunk. Erőnk a közösségben rejlik, de ezt ő is pontosan jól tudja.
- Pedig, ha jól rémlik, jön nekünk egy szíveséggel – préselem össze az ajkam, hogy egy újabb, jóleső nevetést elrejtsek előle is. Vállaim rázkódása azonban beszédesebb mindennél. A valóságban semmi közünk nincs az említett zsenihez, eljátszani a gondolattal, amit ő kezdett el, ismerjük őt, valahogy most mégis adja magát. Végül csak megvonom a vállam. – Viszont, komolyan mondom találnunk kell valakit… Pontosan neked miért is nincs szimpatizánsod? – teszem fel hirtelen a kérdést… Kegyetlenségnek hangzik és valahol az is, de őt tökéletesen lehetne használni ehhez is. Persze, biztonságos keretek között és úgy, hogy neki ne ártsunk, a varázslatot pedig rögtön le is vennénk a fejéről… De ami tény, az tény. Most jól jött volna.
- Ühüm, persze – nevetem jóízűen. Mindketten pontosan tudjuk, hogy nem a nevemmel fog majd próbálkozni. A fény ott csillan a szemében és ha ő nem is nevet én megteszem a történeten. Keserű szájízt mégsem teremt ezzel – hiszen én is ajánlottam fel neki. Régóta ismerjük már egymást, az ilyesfajta visszaélések igazából már nem igazán zavarnak – meg amúgy sem. Én is pontosan ezt tenném, csak ezt senki se árulja el senkinek.
- Na látod, ha pedig visszajelez, máris végezzük el rajta a varázslatot. Csak hogy még időben megfogjuk az istennek nevezett lábat – ebből a képzelgésből most húzzuk ki, hogy az említettnek egyébként családja van… Ez most itt nem számít, az annál inkább, hogy ő tényleg fiatal és még előtte áll az élet, a szerelem pedig bármelyik sarkon rákacsinthat.
Bwah. Bosszantó tud lenni olykor a romantikusságom.
- Ugyan már – hajtom enyhén félre a fejem, tekintetemmel vizslatón kémlelem az arcán. – Nem olyan rossz az és nem jár oly sok munkával. Ellenben lesz egy árva kis boszorkány, aki mindig a segítségedért ácsingózik – húzom félmosolyra az arcomat. – Én a helyedben megfontolnám. Tehetséges boszorkány vagy – és még milyen lenne, ha kellő mennyiségben gyakorolná is. Ezt azonban hangosan nem ejtem ki, hangom hordozásában mégis felfedezhet némi korholást: elpazarolja tehetségét.
A jókedvem, ahogy rajta ült a vállaimon, úgy is pattant le onnan, azt a bizonyos tényezőt emlegetve. Ajkam szeglete keserűen rándul most meg.
- Ez ennél bonyolultabb – szólok csendesebben, tekintetemben egy pillanatra engedem láttatni, mindazt a bánatot, amit ezzel kapcsolatban érzek. Szerettem volna, nagyon is számolni azzal a tényezővel, megoldani az elénk gördülő akadályt – még ha az egyenesen lehetetlen is – ő azonban másképp döntött. Szívem facsarja a gondolata még ennyi év elteltével is… valójában az iránta érzettek sosem halványultak egy árnyalatnyit sem.
- Egy randi manapság rövid úton vezet egy kényelmes hancurhoz, ez ellen pedig sosem volt kifogásom… de mi a bajod az öltözködésemmel? – nyílnak tágra íriszeim. Eddig a pontig – és még amúgy most is, de adjunk a látszatnak – azt hittem kifogástalan a stílusom… legalább is tetszetős a férfiszemnek. Próbálom a korábbi kelletlen érzéseket elhessenteni a közelemből, ugyanis annak most sincs itt helye. Elzártam őket, egy évvel ezelőtt pedig úgy véltem örökre bezártam lelkem elhagyatott szegletébe a kulcsot pedig messzire eldobtam.
A témánk mégsem lép át egy könnyed terepre.
- Elvész azzal minden jó érzésed is Daviddel kapcsolatban. Nem csak a hiánya, hanem mindaz az öröm, amit vele kapcsolatban valaha éreztél. Azt az ürességet nem fogod tudni pótolni – hajtom újra csak félre a fejem… Nem kívánom lebeszélni róla, de tudnia kell, hogy mivel fog járni az, amit tenni óhajt. A varázslat akaratlan is kellemetlen emlékeket idéz bennem, amiről nem ő tehet… - Ideig-óráig talán úgy véled majd, jobb lett minden, de rá fogsz jönni, hogy ez inkább átok, mint áldás – húzom el ajkaim, hangomból pedig kihallhatja ez a tapasztalat mondatja velem… azt viszont nem sejti, hogy nem a sajátom.
- Pedig, ha jól rémlik, jön nekünk egy szíveséggel – préselem össze az ajkam, hogy egy újabb, jóleső nevetést elrejtsek előle is. Vállaim rázkódása azonban beszédesebb mindennél. A valóságban semmi közünk nincs az említett zsenihez, eljátszani a gondolattal, amit ő kezdett el, ismerjük őt, valahogy most mégis adja magát. Végül csak megvonom a vállam. – Viszont, komolyan mondom találnunk kell valakit… Pontosan neked miért is nincs szimpatizánsod? – teszem fel hirtelen a kérdést… Kegyetlenségnek hangzik és valahol az is, de őt tökéletesen lehetne használni ehhez is. Persze, biztonságos keretek között és úgy, hogy neki ne ártsunk, a varázslatot pedig rögtön le is vennénk a fejéről… De ami tény, az tény. Most jól jött volna.
- Ühüm, persze – nevetem jóízűen. Mindketten pontosan tudjuk, hogy nem a nevemmel fog majd próbálkozni. A fény ott csillan a szemében és ha ő nem is nevet én megteszem a történeten. Keserű szájízt mégsem teremt ezzel – hiszen én is ajánlottam fel neki. Régóta ismerjük már egymást, az ilyesfajta visszaélések igazából már nem igazán zavarnak – meg amúgy sem. Én is pontosan ezt tenném, csak ezt senki se árulja el senkinek.
- Na látod, ha pedig visszajelez, máris végezzük el rajta a varázslatot. Csak hogy még időben megfogjuk az istennek nevezett lábat – ebből a képzelgésből most húzzuk ki, hogy az említettnek egyébként családja van… Ez most itt nem számít, az annál inkább, hogy ő tényleg fiatal és még előtte áll az élet, a szerelem pedig bármelyik sarkon rákacsinthat.
Bwah. Bosszantó tud lenni olykor a romantikusságom.
- Ugyan már – hajtom enyhén félre a fejem, tekintetemmel vizslatón kémlelem az arcán. – Nem olyan rossz az és nem jár oly sok munkával. Ellenben lesz egy árva kis boszorkány, aki mindig a segítségedért ácsingózik – húzom félmosolyra az arcomat. – Én a helyedben megfontolnám. Tehetséges boszorkány vagy – és még milyen lenne, ha kellő mennyiségben gyakorolná is. Ezt azonban hangosan nem ejtem ki, hangom hordozásában mégis felfedezhet némi korholást: elpazarolja tehetségét.
A jókedvem, ahogy rajta ült a vállaimon, úgy is pattant le onnan, azt a bizonyos tényezőt emlegetve. Ajkam szeglete keserűen rándul most meg.
- Ez ennél bonyolultabb – szólok csendesebben, tekintetemben egy pillanatra engedem láttatni, mindazt a bánatot, amit ezzel kapcsolatban érzek. Szerettem volna, nagyon is számolni azzal a tényezővel, megoldani az elénk gördülő akadályt – még ha az egyenesen lehetetlen is – ő azonban másképp döntött. Szívem facsarja a gondolata még ennyi év elteltével is… valójában az iránta érzettek sosem halványultak egy árnyalatnyit sem.
- Egy randi manapság rövid úton vezet egy kényelmes hancurhoz, ez ellen pedig sosem volt kifogásom… de mi a bajod az öltözködésemmel? – nyílnak tágra íriszeim. Eddig a pontig – és még amúgy most is, de adjunk a látszatnak – azt hittem kifogástalan a stílusom… legalább is tetszetős a férfiszemnek. Próbálom a korábbi kelletlen érzéseket elhessenteni a közelemből, ugyanis annak most sincs itt helye. Elzártam őket, egy évvel ezelőtt pedig úgy véltem örökre bezártam lelkem elhagyatott szegletébe a kulcsot pedig messzire eldobtam.
A témánk mégsem lép át egy könnyed terepre.
- Elvész azzal minden jó érzésed is Daviddel kapcsolatban. Nem csak a hiánya, hanem mindaz az öröm, amit vele kapcsolatban valaha éreztél. Azt az ürességet nem fogod tudni pótolni – hajtom újra csak félre a fejem… Nem kívánom lebeszélni róla, de tudnia kell, hogy mivel fog járni az, amit tenni óhajt. A varázslat akaratlan is kellemetlen emlékeket idéz bennem, amiről nem ő tehet… - Ideig-óráig talán úgy véled majd, jobb lett minden, de rá fogsz jönni, hogy ez inkább átok, mint áldás – húzom el ajkaim, hangomból pedig kihallhatja ez a tapasztalat mondatja velem… azt viszont nem sejti, hogy nem a sajátom.
Boszorkány - 11. szint
Victoria Evans
Nashota és Victoria
- Azt szerettem volna, ha David lesz a szimpatizánsom. Azóta pedig nem gondolkodtam a dolgon. – iszonyatosan fáj ezt kimondani. Ha nem Nashy ülne velem szemben, nem is tettem volna meg. Neki viszont tartozom annyival, hogy őszinte vagyok. Elburjánzani viszont nem engedem a gondolataimat, az elmémben felsejlő arcot gyorsan visszaterelem a mélybe, és Piggy mintha megérezte volna, hogy szükség van rá, készségesen állt rendelkezésemre, hogy a hátát megvakargatva elterelhessem kicsit a figyelmem. A mini malac segített, mert még mindig éreztem ugyan a fájdalmat, mely immáron 5 éve emészti a lelkem, de mégis visszatudtam találni a humorral páncélozott oldalamhoz. Elon Musk is emiatt téma még mindig. Nashy tovább görgeti a képzelgést, és ez azért apró mosolyt csal az arcomra. Tényleg jó helye lenne nálunk a fazonnak. Neki tudnék tanítani pár dolgot. A boszorkányokkal viszont nehezebben találom meg a közös hangot.
- Ez igaz. Tehetséges vagyok. Sok mindent tudnék tanítani a kis boszorkányoknak. Például, hogy a sört, a bort és a töményet nem szabad keverni. – illetve igen, de csak akkor, ha kifejezetten az a szándék, hogy a képszakadás áldásos pillanata megközelítsen minket. Ezt azonban már nem fejtem ki. Igyekszem én is minél kevesebbszer élni az ilyesmivel, de történnek balesetek, ha egyedül vagyok otthon. Nyilvános helyeken viszont mindig ügyelek rá, hogy vállalható maradjak. Azonban van, hogy ez akkor sem sikerül, amikor egyébként egy korty sem melegítette a torkomat. Nashy arcjátékát figyelve, még nekem is feltűnik, hogy valamibe csúnyán beletenyereltem. Szavai, miszerint: „Ez ennél bonyolultabb” arra engednének következtetni, hogy szimplán ez egy számára kellemetlen téma, de test beszédé arról árulkodik, hogy az elhangzott mondatban sokkal több van, mint elsőre hihetném. Azonban azt nem tudom, hogy mi is az pontosan, így azt sem, hogy miként kéne reagálnom. Ezért inkább nem is forszírozom tovább, csak a felmerült kérdésére válaszolok könnyeden.
- Az égvilágon semmi. De a te adottságaiddal sokkal merészebb darabokat is felvehetnél. – egyáltalán nem azokra a ruhakölteményekre gondolok, amit az utcasarkon strázsáló hölgyek szoktak viselni, de van az a vonal, amikor a nő még piszok elegáns, de mégis megmutatja, hogy a megfelelő helyeken megvannak a domborulatai. Nashy alakja tökéletes, tehát bátran felvehetne tulajdonképpen akármit. Azt egyébként sem kérném tőle, hogy változtasson a stílusán, hiszen tényleg nem találok benne semmi kivetni valót, de a bátorságot akkor is hiányolom az öltözködésében. Sőt, ha már itt tartunk sok más nő öltözködésében is, de nekem csak Nashy fontos és az, hogy az ő élete sínre kerüljön. Én nem tudok ehhez tevékenyen hozzájárulni, éppen csak egy kis divattanáccsal tudnék neki segíteni, ha esetleg megengedi nekem. És ha már itt tartunk, megemlítem, hogy nekem is jól jönne a segítség valami olyasmiben, amiben máshoz nem fordulnék.
- Jelenleg akkor sem hiszem, hogy lenne ennél jobb megoldásom. De megígérem, hogy gondolkodni fogok még egy kicsit. – igazából ez egy apró hazugság volt. Eszemben sem volt meggondolni magam. Pusztán az a kérdés, hogy mikor fogom végül megtenni. Elképzelhető, hogy adok még magamnak egy kis időt a ’természetes’ gyógyulásra, de ha továbbra sem lesz előrelépés, akkor tényleg nem lesz más lehetőségem. Az mondjuk meglep, hogy Nashy ezt nem látja, de talán ő sem tud minden részletet, mint ahogy én sem vagyok tisztában az ő életének minden szeletével.
- Amúgy vigyek valamit magammal majd hozzád, vagy csak a szokásos? Tudom a hétvége még odébb van, de a minőségi alkohol beszerzéséhez idő kell. – nem is titkolom, hogy nem szándékozom szín józanul végig vinni az esedékes találkozónkat, legalábbis, ha csak nem ellenkezik ez ügyben Nashy. Igazából más most is olyan témákat feszegetünk, amihez jól jönne a folyékony támogatás, de felteszem, ha meghittebb helyen leszünk, akkor duplán, sőt triplán belefogunk tenyerelni a mocsokba. Jobb az ilyesmire felkészülni.
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
Főboszorkány
Nashota Hayes
A bűntudat hirtelenjében kerít a hatalmába. Olyan témát feszegettem, amit illett volna tudnom – tudom is – elmém most mégis játékot űz velem. Az információ, aminek a birtokában vagyok egy olyan helyre került, amelyet nem tudtam előkapni, amikor szükségem lett volna rá, szám pedig hamarabb járt el. Mindaddig, amíg meg nem szólal fel sem tűnt, mennyire veszélyes övezetben járok… Szétszórtságom fáradtságomnak is betudható, annak túlontúl is túlhajszolom magam… Nem gondolom át, azzal, amit mondok kinek árthatok, akaratomon kívül is: olyanoknak, akik egyébként fontosak nekem.
- Sajnálom, nem akartam beletenyerelni – fejtem ki és bár tudom semmit sem ér a sajnálatommal, attól még nem szerettem volna olyat mondani, amivel felkavarhattam volna. És valószínű a következő kijelentésemre sem lesz igazán kíváncsi. – A helyedben gondolkoznék rajta. Egyre erősebbé fogsz válni, megjelenésed több, mint feltűnő… értékes tagja vagy a gyülekezetnek. Rossz néven venné bárki, ha bajod esne – miközben megtudtuk volna akadályozni. Szememre vetheti, hogy bagoly mondja… de az én nyomomban mindig ott van néhány vérfarkas, most is, valahol az utcában őrködik kettő, figyelnek engem. Sosem vagyok védtelen. Félrehajtott fejjel figyelem, miként vakarja meg a törpedisznó hátát, ajkam szegletébe mosolyt csal.
- Oh – sóhajtom el magam ábrándosan. – Ha lett volna valaki annak idején, aki elmondja, mennyi pezsgőt illik inni – persze volt, a sóhajom és kijelentésem nem ennek szól, inkább annak, hogy ez sem egy elhanyagolható, vagy épp lekicsinylő tudás. – Úgyis nyaggatni foglak vele. De csak mert nem csak szerintem vagy tehetséges és nem. Nem az anyád a másik fél, őt felejtsük is el – legyintek könnyedén. A jelenlegi főboszorkány is úgy véli van potenciál Victoriában és szörnyű látni miként fecsérli ezt el, csak azért, mert nyomást érez a vállain. Fogalmam sincs, hogy mi az, amivel tudnék a segítségére lenni, belássa több rejlik benne és nem kell megfelelnie azon külső elvárásoknak, amelyeket a szóban is említett emel elé.
És szívesebben is részletezném inkább ezt, minthogy arról beszéljek miért is nem kell már az életemben bizonyos tényezőkkel számolnom. Mert ha lett is volna valaki és volt is, ő elhagyott. Úgy döntött, hogy elmegy és nem kér többet belőlem. A szív azonban csak egyszer választ és ezt a velem szemben ülő is pontosan jól tudja. Ebből a szempontból nagyon egyhajóban evezünk.
- Oké! – lépek is túl könnyedén azon, amire ő maga sem reagál már. – Akkor, ha átjössz, bevetheted magad a gardróbomban. Vannak merészebb ruháim – kacsintom el magam. – De nem mindegy, milyen alkalomra húzom magamra őket – ajkamon pimasz félmosoly terül el. Na igen, egy-egy ruhakölteményt kifejezetten azokra az estékre tartogatok, amelyeket a fürdőben rendeznek meg, vagy épp az augusztusi boszorkányszombatra… vagy egyéb más helyekre. A merészséggel nincs gondom és ezt a mosolyomból is láthatja, akkor is, ha ő épp nem erre gondolt.
Ötletét semmilyen színen sem díjazom. Ajkaimon keresztül egy mélyebb sóhaj hagyja el ajkaimat.
- Nem foglak lebeszélni róla, főként, ha a fejedbe vetted már. Helyeselni sem fogom a döntésedet, de ez nem ellened irányul – rázom meg a fejem, még mielőtt azt hinné rosszat kívánok neki. Épp ez az, hogy ezt semennyire sem kívánom neki. – Mindazonáltal ott leszek melletted, ha szükséged lesz rám – ez az, amiben a legbiztosabb lehet. Segítő kezem nyújtom neki, akkor is, ha nem értek vele egyet, ezt pedig leplezetlenül kötöm az orrára, akkor is, ha nem akarja hallani. De ott leszek, mert támogatom, mert fontos nekem… Minden mást meg majd később meglátunk.
- Ha divatbemutatót tartunk, akkor bort – húzom mosolyra az ajkam. – A tömény ilyenkor csak árt, a könnyed italozással pedig még mi is jót fogunk szórakozni – kacsintok rá könnyedén. Telefonom mindeközben rezgésbe kezd a zsebembe. – Oh, elnézést – pillantok le rá, ahogy kihúzom azt, rajta pedig a Főboszorkányunk nevét látom meg. Könnyedén nyomom ki, de csak azért, mert itt vagyok az épületben, ő is tudja már ezek szerint. – Lassan mennem kell. Akkor szombat, igaz? – tekintek rá vissza, mosollyal az ajkamon. – Borral én is készülök majd akkor, csak szólj, te milyet veszel. Igazodok majd ahhoz – nevetem el magam könnyedén, mert márkában lehet nem, de stílusban akár igen.
- Sajnálom, nem akartam beletenyerelni – fejtem ki és bár tudom semmit sem ér a sajnálatommal, attól még nem szerettem volna olyat mondani, amivel felkavarhattam volna. És valószínű a következő kijelentésemre sem lesz igazán kíváncsi. – A helyedben gondolkoznék rajta. Egyre erősebbé fogsz válni, megjelenésed több, mint feltűnő… értékes tagja vagy a gyülekezetnek. Rossz néven venné bárki, ha bajod esne – miközben megtudtuk volna akadályozni. Szememre vetheti, hogy bagoly mondja… de az én nyomomban mindig ott van néhány vérfarkas, most is, valahol az utcában őrködik kettő, figyelnek engem. Sosem vagyok védtelen. Félrehajtott fejjel figyelem, miként vakarja meg a törpedisznó hátát, ajkam szegletébe mosolyt csal.
- Oh – sóhajtom el magam ábrándosan. – Ha lett volna valaki annak idején, aki elmondja, mennyi pezsgőt illik inni – persze volt, a sóhajom és kijelentésem nem ennek szól, inkább annak, hogy ez sem egy elhanyagolható, vagy épp lekicsinylő tudás. – Úgyis nyaggatni foglak vele. De csak mert nem csak szerintem vagy tehetséges és nem. Nem az anyád a másik fél, őt felejtsük is el – legyintek könnyedén. A jelenlegi főboszorkány is úgy véli van potenciál Victoriában és szörnyű látni miként fecsérli ezt el, csak azért, mert nyomást érez a vállain. Fogalmam sincs, hogy mi az, amivel tudnék a segítségére lenni, belássa több rejlik benne és nem kell megfelelnie azon külső elvárásoknak, amelyeket a szóban is említett emel elé.
És szívesebben is részletezném inkább ezt, minthogy arról beszéljek miért is nem kell már az életemben bizonyos tényezőkkel számolnom. Mert ha lett is volna valaki és volt is, ő elhagyott. Úgy döntött, hogy elmegy és nem kér többet belőlem. A szív azonban csak egyszer választ és ezt a velem szemben ülő is pontosan jól tudja. Ebből a szempontból nagyon egyhajóban evezünk.
- Oké! – lépek is túl könnyedén azon, amire ő maga sem reagál már. – Akkor, ha átjössz, bevetheted magad a gardróbomban. Vannak merészebb ruháim – kacsintom el magam. – De nem mindegy, milyen alkalomra húzom magamra őket – ajkamon pimasz félmosoly terül el. Na igen, egy-egy ruhakölteményt kifejezetten azokra az estékre tartogatok, amelyeket a fürdőben rendeznek meg, vagy épp az augusztusi boszorkányszombatra… vagy egyéb más helyekre. A merészséggel nincs gondom és ezt a mosolyomból is láthatja, akkor is, ha ő épp nem erre gondolt.
Ötletét semmilyen színen sem díjazom. Ajkaimon keresztül egy mélyebb sóhaj hagyja el ajkaimat.
- Nem foglak lebeszélni róla, főként, ha a fejedbe vetted már. Helyeselni sem fogom a döntésedet, de ez nem ellened irányul – rázom meg a fejem, még mielőtt azt hinné rosszat kívánok neki. Épp ez az, hogy ezt semennyire sem kívánom neki. – Mindazonáltal ott leszek melletted, ha szükséged lesz rám – ez az, amiben a legbiztosabb lehet. Segítő kezem nyújtom neki, akkor is, ha nem értek vele egyet, ezt pedig leplezetlenül kötöm az orrára, akkor is, ha nem akarja hallani. De ott leszek, mert támogatom, mert fontos nekem… Minden mást meg majd később meglátunk.
- Ha divatbemutatót tartunk, akkor bort – húzom mosolyra az ajkam. – A tömény ilyenkor csak árt, a könnyed italozással pedig még mi is jót fogunk szórakozni – kacsintok rá könnyedén. Telefonom mindeközben rezgésbe kezd a zsebembe. – Oh, elnézést – pillantok le rá, ahogy kihúzom azt, rajta pedig a Főboszorkányunk nevét látom meg. Könnyedén nyomom ki, de csak azért, mert itt vagyok az épületben, ő is tudja már ezek szerint. – Lassan mennem kell. Akkor szombat, igaz? – tekintek rá vissza, mosollyal az ajkamon. – Borral én is készülök majd akkor, csak szólj, te milyet veszel. Igazodok majd ahhoz – nevetem el magam könnyedén, mert márkában lehet nem, de stílusban akár igen.
Boszorkány - 11. szint
Victoria Evans
Nashota és Victoria
- Ne szabadkozz. Illene már megbékélnem a történtekkel. Nem a te hibád, hogy még nem végeztem el a gyászmunkát. Abban viszont kételkedem, hogy bárkinek is hiányoznék. De majd elgondolkodom rajta. Akkora majd biztosan kelleni fog segítség, amikor már az éjjeli szekrényen fogom tartani a fogaim. – egyéb következményeket már meg sem nevezek. Nem szükséges ecsetelni, hogy miért nem szerencsés, ha az embernek egyedül kell átvészelnie az idős éveit. Persze én sosem leszek teljesen egyedül, mert a kovenben mindig akad társaságom, de azért az még sem ugyanolyan, mint amikor minden reggel ott ébred valaki mellettem. Nyilván egy szimpatizánstól ezt nem várnám el, de akkor is lényeges szempont, hogyha esetleg járókeretes öregasszonyként bajba kerülnék, akkor legyen ott valaki, aki legalább a testi épségemre ügyel. Na meg a mentálisra se ártana.
- Ha lett volna annak idején valaki, akkor te csak azért is még többet ittál volna. A tanítványok mindig lázadnak. És hálátlanok. Ez az élet rendje. – és épp ezért sem akarok ebbe belefolyni. Bár jól esik, hogy azt mondja valójában tehetséges vagyok, de ez vajmi keveset ér amikor az igazi megmérettetésen végül elbukom. Na mindegy, ha nem is én leszek a leghatalmasabb boszorkány a világon, más téren azért még lehetek sikeres. A civil életben is elérhetek még ezt-azt.
- Rendben. A megállapodás megköttetett. – izgatottan dörzsöltem össze a tenyeremet. Mindig is érdekelt a divat, de az utóbbi években a szenvedélyemmé vált. Nem meglepő, hogy szeretnék szintet is lépni, és létrehozni a saját vállalkozásomat. Már csak Marcust kéne felhívnom, hogy segítsen nekem. Talán, ha Nashy elment, el is hívom valahová a férfit. Át kell még gondolnom, hogy mit is fogok neki mondani, de egyébként is régen találkoztunk szóval esedékes lenne mondjuk egy vacsora. Természetesen szigorúan Piggy kompatibilis helyen. Azonban van egy másik dolog is, amit elszeretnék intézni, és ahhoz viszont Nashy segítségére van szükségem. Még ha az nem is annyira sürgős, de ezt sem felejthetem el.
- Köszönöm. Nagyon hálás lennék érte. Egyedül félő, hogy még egy pár évig elhúzom. – már pedig az nem lenne jó senkinek. Már így is rengeteg embert elidegenítettem a viselkedésemmel, és félek tőle, hogy ez idővel csak rosszabb lesz. Nyilván, ha elvégzem a varázslatot akkor sem leszek egy csapásra tündér királykisasszony, de legalább nem lesz rosszabb a helyzet. Nashy azon kevesek közé tartozik, akik kibírják, hogy időnként elviselhetetlen vagyok, de nem szeretnék visszaélni az ő türelmével sem. Most még divatbemutatóra és szórakozásra invitál, de ki tudja, hogyha pár év még eltelik, akkor miként fogom az ilyen felkéréseket fogadni, már ha lesznek egyáltalán.
- Igaz. – bólogatok serényen az ötletre, hogy a töményet talán tényleg el kéne engedni. Többet azonban már nem tudok hozzá tenni a témához, mert Nashy a telefonja után nyúl. Csendben megvárom, míg rátekint a kijelzőre, és csak utána szólok hozzá.
- Oh, igen el is felejtettem a nagy falatozásban. Nem akarlak feltartani. Majd szombaton még találkozunk, ha előbb nem is. Később megírom, hogy milyen bort sikerült vennem, de szerintem valami édeset fogok venni. – mint szinte mindig. Nincs ellenemre a száraz bor sem, de azért csak jobb az, ha a savanyú íz nem húzza ráncba az arcizmaimat. Az öregedés rajtam még ugyan nem hagyott nyomott, de eljön majd az-az idő is.
Főboszorkány
Nashota Hayes
- Ez nem ilyen egyszerű Victoria, tudjuk mindketten. Ennyi év emlékeit nem lehet könnyűszerrel eltemetni, sem pedig meggyászolni. Erre talán a hátralévő életünk is kevés lenne – húzom el kelletlenül ajkamat. Nem járok az ő cipőjében, igazából el sem tudom képzelni min mehet keresztül. Nekem szerencsém van, engem csak elhagytak. De nekem még lehet esélyem, még ha nem is látom ezt be, újra találkozni vele, de neki? És ő az, aki szívből szerette a férfit, aki mellett élt. – Nekem hiányoznál – ejtem ki pimasz könnyedséggel, hangomban mégsem csak a melegség hallható ki. Ott van egy fajta szigor és értetlenség. Nem értem, miért gondol magáról ennyit a nő. Ilyen keveset.
Vannak még, akiknek számít.
Mint nekem.
Még ha nem is tartjuk napiszinten a kapcsolatunkat, de akkor is.
Témánk mégis változik, ajkamra jóleső mosolyt húznak szavai, amit természetesen teljes mértékben próbálok titkolni. De még mennyire, még ajkaim is összepréselek. – Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – rázom meg a fejem. Van olyan szerencsémben részem, már jóval túlvoltam ezen időszakomon, mire ő egyáltalán a gyülekezethez került. – Minden szóbeszédet tagadok, mint bizonyítani képtelen vádat – persze, talán sejti, nem voltam én sem ártatlan kislány annak idején és igen elég erőteljesen élt bennem egy dac. Aminek az elvágásához nem kellett más, mint egy bizonyos vérfarkas dühös marása az oldalamon.
Mindig jó, amikor tud miből tanulni a boszorkány.
- És egy idő után hálásak. Na meg, nem mindenki ilyen – vonom meg a vállam. – Nem nézhetünk mindent szélsőségesen. Gondolkozz el rajta, ha összekapod magad, remek mentor lehetnél – kacsintok rá, direkt hangsúlyozva ki, pontosan tudom, ő miatta is csúszik a szintlépése. Ha a tanulmányait komolyan vette volna, akkor nem került volna ilyen pácba és nem érezné azt a fajta nyomást a vállain, amin érez. Persze, letörni lelkesedését, hogy újra megpróbálja nem kívánom, de jobb, ha tisztában van ő is, a tetteinek milyen következményei vannak.
Hálás mosollyal az ajkamon hallgatom, miként venné birtokba a ruhásszekrényem, kezeinek összedörzsölése mégis hangosabb nevetésre fakaszt, fejem rázom közben. Ez a nő, ha néha kitudnék rajta igazodni, mennyivel könnyebb is lenne a világ.
Halkan nyögök fel, a teher alatt, hogy rám gondolt az átok meghozatalában, mert ha én nem lennék évekig is elhúzná. – Számíthatsz rám. Tényleg, bármikor, bármiben – mosolygok rá. Akkor is, ha nem fűlik hozzá a fogam és ha rohadtul nem értek vele egyet. De még akkor is támogatom, mert ez lenne kapcsolatunk lényege. Részben. Csak adja a bálványunk, ne bánja meg a döntését, mert a megtörésének beláthatatlan következményei lehetnek. Nem ránk, a gyülekezetre vagy a világra nézve, sokkal inkább reá.
- Ugyan, sosem tartasz fel – tekintek fel rá, játszi mosollyal az ajkamon. – Nem tudom, hogy jövök még a héten a gyülekezetbe, leginkább éjszaka, talán elkerüljük egymást, még nem tudom. Néhány dolgot a kovennek is be kell szereznem és nekik is nekem, szóval még talán találkozunk – állok fel az asztaltól és amellé sétálva leguggolok, hogy Piggy füle tövét megvakarjam. – Legközelebb hozok neked is finom falatot és egy utast a hátadra – utalok saját familiárisomra, aki imád a törpedisznó hátán tespedni.
- Édes, oké. Uh, abból lehet ismerek is egy jót, amit régen ittam már – egyenesedek fel, az ételest a kukába, míg az evőeszközt a mosogatótálcába helyezem. – Öröm volt beszélni veled, Vic. Majd még találkozunk – intek neki még mielőtt kifarolnék a konyhából, hogy a pince felé vigyenek lépteim.
Vannak még, akiknek számít.
Mint nekem.
Még ha nem is tartjuk napiszinten a kapcsolatunkat, de akkor is.
Témánk mégis változik, ajkamra jóleső mosolyt húznak szavai, amit természetesen teljes mértékben próbálok titkolni. De még mennyire, még ajkaim is összepréselek. – Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – rázom meg a fejem. Van olyan szerencsémben részem, már jóval túlvoltam ezen időszakomon, mire ő egyáltalán a gyülekezethez került. – Minden szóbeszédet tagadok, mint bizonyítani képtelen vádat – persze, talán sejti, nem voltam én sem ártatlan kislány annak idején és igen elég erőteljesen élt bennem egy dac. Aminek az elvágásához nem kellett más, mint egy bizonyos vérfarkas dühös marása az oldalamon.
Mindig jó, amikor tud miből tanulni a boszorkány.
- És egy idő után hálásak. Na meg, nem mindenki ilyen – vonom meg a vállam. – Nem nézhetünk mindent szélsőségesen. Gondolkozz el rajta, ha összekapod magad, remek mentor lehetnél – kacsintok rá, direkt hangsúlyozva ki, pontosan tudom, ő miatta is csúszik a szintlépése. Ha a tanulmányait komolyan vette volna, akkor nem került volna ilyen pácba és nem érezné azt a fajta nyomást a vállain, amin érez. Persze, letörni lelkesedését, hogy újra megpróbálja nem kívánom, de jobb, ha tisztában van ő is, a tetteinek milyen következményei vannak.
Hálás mosollyal az ajkamon hallgatom, miként venné birtokba a ruhásszekrényem, kezeinek összedörzsölése mégis hangosabb nevetésre fakaszt, fejem rázom közben. Ez a nő, ha néha kitudnék rajta igazodni, mennyivel könnyebb is lenne a világ.
Halkan nyögök fel, a teher alatt, hogy rám gondolt az átok meghozatalában, mert ha én nem lennék évekig is elhúzná. – Számíthatsz rám. Tényleg, bármikor, bármiben – mosolygok rá. Akkor is, ha nem fűlik hozzá a fogam és ha rohadtul nem értek vele egyet. De még akkor is támogatom, mert ez lenne kapcsolatunk lényege. Részben. Csak adja a bálványunk, ne bánja meg a döntését, mert a megtörésének beláthatatlan következményei lehetnek. Nem ránk, a gyülekezetre vagy a világra nézve, sokkal inkább reá.
- Ugyan, sosem tartasz fel – tekintek fel rá, játszi mosollyal az ajkamon. – Nem tudom, hogy jövök még a héten a gyülekezetbe, leginkább éjszaka, talán elkerüljük egymást, még nem tudom. Néhány dolgot a kovennek is be kell szereznem és nekik is nekem, szóval még talán találkozunk – állok fel az asztaltól és amellé sétálva leguggolok, hogy Piggy füle tövét megvakarjam. – Legközelebb hozok neked is finom falatot és egy utast a hátadra – utalok saját familiárisomra, aki imád a törpedisznó hátán tespedni.
- Édes, oké. Uh, abból lehet ismerek is egy jót, amit régen ittam már – egyenesedek fel, az ételest a kukába, míg az evőeszközt a mosogatótálcába helyezem. – Öröm volt beszélni veled, Vic. Majd még találkozunk – intek neki még mielőtt kifarolnék a konyhából, hogy a pince felé vigyenek lépteim.
- Köszönöm:
- Az első játékod egy élmény volt! Nemsokára folytatjuk a Nashota átalakítási műsorral.
Boszorkány - 11. szint
Victoria Evans
To Jerome and Nashota
Igazából az illendőség azt követelte volna, hogy én magam kísérjem majd fel ide, de inkább megkértem egy szimpatizánst, hogy ő terelje a helyes útra, mert így nekem is van pár extra percem, hogy felkészüljek. Így viszont még kínzóbb volt a várakozás. Próbáltam lefoglalni magamat, tehát percenként igazítottam meg a falra nem rég kirakott képet, és a ruházatomat. Mindig találtam egy-egy ráncot a ruhám szövetén, vagy a képkeret szélét éreztem ferdének, tehát egy ideig ez tökéletesen működött. Aztán elfogytak a ’teendők’ és én menthetetlenül egyedül maradtam a gondolataimmal. Már csak abban bízhattam, hogy Nashy előbb fog megérkezni, így még lesz esélyem rá, hogy közösen hiperventilláljunk egyet. Kár, hogy erre sokkal nagyobb esély lett volna, ha elmondtam volna neki az igazat arról, hogy miért Jerome volt az utolsó, akinek a segítségét kértem ebben az ügyben. Ebben az esetben már biztos itt állna mellettem, és valami megnyugtató monológot szavalna arról, hogy minden rendben lesz, nem kell félni, ő segíteni fog, ha baj lesz. De ugye nem mondtam el neki, mert egy címeres ökör vagyok… Csak annyit tud, hogy a legutóbbi próbálkozás sikertelensége miatt szeretném, ha itt lenne, amikor elvégzem a rituálét, és útmutatást nyújtana, ha esetleg összekeverném a hozzávalókat. Mondjuk még ez is megeshet, de elég nyilvánvaló, hogy nem ez lesz a főprobléma… Na mindegy, ha már itt lesz mindenki, akkor fény fog derülni az igazságra, hiszen Nashy jól ismerte Davidet, és a hasonlóság tényleg olyan kísérteties, hogy biztosan egyből lefog esni neki, hogy miért viselkedem úgy, mint egy idióta. Ezután már csak Jerome fejében lesznek kérdőjelek, hiszen őt sem avattam be az igazságba. És nem is fogom… Már így is problémás lesz vele közölni, hogy pontosan milyen varázslatot akarok rajta gyakorolni. Uh, tényleg lehet ezt majd rá is bízom inkább Nashyra. Úgy kevésbé lesz ciki. Egyelőre annyit tud Jerome, hogy egy viszonylag kényes varázslatról van szó, de éppen azért lesz itt Nashy is, hogy utána azonnal megtörje az átkot. Ha sikerül ugye… Talán azt is érdemes lenne megfontolni, hogy egyáltalán nem mondjuk el neki előre, hogy mi a helyzet, mert így nem fenyeget az a veszély, hogy Jerome esetleg a nagy segíteni akarásban bemondja, hogy sikerült, pedig nem is. Na majd megbeszélem Nashyval. Ha megjelenik végre!!!
Piggy röfögése töri meg a csendet, mikor felkapja a fejét. Eddig békésen aludt, de feltehetően valami olyan zajt hall, amit én nem. Abbahagyom a fel-alá járkálást, és a tekintetem az ajtó felé vezetem. Már én is hallom. Valaki vagy valakik határozottan közelednek a bejárat felé. Egy utolsót igazítok a ruhámon, a hajamon és a képen, ami megint elferdült… Ezután viszont menthetetlenül kopog valaki az ajtón.
- Gyere be. – gyerünk Victoria. Belégzés-kilégzés. Belégzés-kilégzés. Belégzés…
A Tudás Birtoklója
Jerome.Bradford
Meglepett Victoria hívása. Elég ritkán találkozom vele, néha úgy érzem, direkt kerüli a társaságom. S mivel nem volt szokásom azon morfondírozni, miért is, arra fogtam, hogy elfoglalt. Éppúgy, mint én. S nekem mindegy, kinek adom le a jelentést, vagy kérek segítséget a nyomok más oldaláról történő eltűntetésére, ami rájuk nézve leleplező lehet.
A kérése nem volt szokatlan, s mivel ez az egyik ára annak, hogy tudok róluk, és segítenek, ha gond akad, így beleegyeztem. Inkább csak azért voltam feszült, mi van, ha nem sikerül? Remélem, legalább valami varázslatot, vagy átkot rám tudnak dobni, hogy ne emlékezzek rá.
Nekem ez az egész varázsvilág még mindig szokatlan volt. Túl racionálisnak azért nem mondanám magam, mindössze a két lábbal állok a földön. Mindenre van ésszerű magyarázat, logika és racionalitás, na de az, hogy a varázslat nagyon is létező valami ebben a világban? Már tudom, miért nem fogott meg sosem Harry Potter világa. Nem volt benne nekem kapaszkodó, sosem gondoltam magam olyannak, aki a mágia oldalát valaha megismeri. Végül is megismertem, csak máshogyan.
Mára szabadnapot csúsztatok, úgyis annyit túlóráztam, hogy több hónapra elmehetnék nyaralni, a kutya sem fogja megkérdezni, hova tűntem, és milyen jogon. Motorral érkeztem, ha esetleg úgy sül el az egész, ugyan fogalmam sincs, hogyan fogok hazajutni. Ez azért feszültséget okoz bennem. Azt ugyanis nem tudom, milyen varázslatról lesz szó. Nem mondom, az egész napom az ismeretlenbe ugrásról szól, hiszen sosem tudhatom, mi fogad akár egy sima kikérdezés során, de az emberi világot legalább jobban ismerem, mint a tenyerem. Ellenben ez a világ számomra csak annyira ismert, amennyire szükséges, és bevattak. Jó tudni erről, nem mondom, meg akarnék is többet, de a mágia... nekem nagyon ingoványos talaj.
A kíséret annyira nem lep meg, ezt a szokást már ismerem, s meg is értem, elfogadtam. Ha nem fogadnám el, akkor sem lenne más választásom. Ráadásul eléggé hasonlít az őrsre ez a helyzet, így ez valamennyire meg is nyugtat.
A kopogásban megelőznek, azután pedig ki is nyitják előttem az ajtót.
- Victoria! - mosolygok rá. Régen találkoztunk, s újra látni öröm. Piggy-re is felfigyelek.
- Piggy, ugye? - remélem, jól emlékszem még a familiárisára. Meglepett ugyan, de ennivaló... hh, vagyis nagyon aranyos négylábú, talán egy kicsit túl közvetlen volt velem, azt hiszem, de nem bánom. Ex-nejem macskája is ilyen volt, s megtanultam kezelni a túlzott közeledésüket.
- A telefonban nem sok mindent tudtál mondani az egészről - kezeim zavartan teszem a zsebeimbe. - Mi is lesz most, egészen pontosan? S nekem mit kell tennem?
Ha valamiben sebezhetőnek tartom magam, s védtelennek, az éppen a varázslatok.
A kérése nem volt szokatlan, s mivel ez az egyik ára annak, hogy tudok róluk, és segítenek, ha gond akad, így beleegyeztem. Inkább csak azért voltam feszült, mi van, ha nem sikerül? Remélem, legalább valami varázslatot, vagy átkot rám tudnak dobni, hogy ne emlékezzek rá.
Nekem ez az egész varázsvilág még mindig szokatlan volt. Túl racionálisnak azért nem mondanám magam, mindössze a két lábbal állok a földön. Mindenre van ésszerű magyarázat, logika és racionalitás, na de az, hogy a varázslat nagyon is létező valami ebben a világban? Már tudom, miért nem fogott meg sosem Harry Potter világa. Nem volt benne nekem kapaszkodó, sosem gondoltam magam olyannak, aki a mágia oldalát valaha megismeri. Végül is megismertem, csak máshogyan.
Mára szabadnapot csúsztatok, úgyis annyit túlóráztam, hogy több hónapra elmehetnék nyaralni, a kutya sem fogja megkérdezni, hova tűntem, és milyen jogon. Motorral érkeztem, ha esetleg úgy sül el az egész, ugyan fogalmam sincs, hogyan fogok hazajutni. Ez azért feszültséget okoz bennem. Azt ugyanis nem tudom, milyen varázslatról lesz szó. Nem mondom, az egész napom az ismeretlenbe ugrásról szól, hiszen sosem tudhatom, mi fogad akár egy sima kikérdezés során, de az emberi világot legalább jobban ismerem, mint a tenyerem. Ellenben ez a világ számomra csak annyira ismert, amennyire szükséges, és bevattak. Jó tudni erről, nem mondom, meg akarnék is többet, de a mágia... nekem nagyon ingoványos talaj.
A kíséret annyira nem lep meg, ezt a szokást már ismerem, s meg is értem, elfogadtam. Ha nem fogadnám el, akkor sem lenne más választásom. Ráadásul eléggé hasonlít az őrsre ez a helyzet, így ez valamennyire meg is nyugtat.
A kopogásban megelőznek, azután pedig ki is nyitják előttem az ajtót.
- Victoria! - mosolygok rá. Régen találkoztunk, s újra látni öröm. Piggy-re is felfigyelek.
- Piggy, ugye? - remélem, jól emlékszem még a familiárisára. Meglepett ugyan, de ennivaló... hh, vagyis nagyon aranyos négylábú, talán egy kicsit túl közvetlen volt velem, azt hiszem, de nem bánom. Ex-nejem macskája is ilyen volt, s megtanultam kezelni a túlzott közeledésüket.
- A telefonban nem sok mindent tudtál mondani az egészről - kezeim zavartan teszem a zsebeimbe. - Mi is lesz most, egészen pontosan? S nekem mit kell tennem?
Ha valamiben sebezhetőnek tartom magam, s védtelennek, az éppen a varázslatok.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Megígértem Victorianak, hogy segítek felkészülni a vizsgájára és ha már legutóbb olyan csúnyán lemondtam a közös programunkat, ráadásul az utolsó pillanatban, szerettem volna kárpótolni. Hiába nem csak az én dolgom a segítése, amikor felkeresett az ötletével, nem ellenkeztem vele. És csak reménykedni tudtam abban, ezúttal szabad leszek, nem fog közbejönni semmi. Tudom, hogy a nő megértené – mindig megteszi -, a falkához való viszonyom elsőbbséget élvez mindennel szemben és olykor bizony a saját gyülekezetemmel szemben is. Ebben való sajnálkozásban mindazonáltal sosem veszek részt, a magam részéről nagyon is elégedett vagyok ezzel a helyzettel.
Ne értsen félre senki, fontos számomra a koven, de okkal adtam le minden olyan rangot, még évekkel korábban, amikor még megtehettem, ami nagyobb felelősséggel jár. Eggyel is épp elég foglalkoznom, jobban több felé nem kívánok szakadni. Rejtély, hogy mindezt Claudett miként tudta menedzselni – a választ valahol tudom. Nem Ő vagyok és én erre képtelen lennék, de ez így is van rendjén. Főboszorkányi babérokra amúgy sem törekszem.
Este érek a múzeumhoz, Daisyvel felhajtók a kocsifeljáróra. Az ajtó közelében strázsáló Jasonnek csak intek, ő nem kérdez én pedig nem avatom most abba bele, hogy miért is járok itt – éjszaka amúgy is nagyobb élet szokott itt lenni. Vannak olyanok – én – akik ilyenkor érnek rá leginkább jelen lenni a gyülekezet életében. Otto a korlátot választja meg ezúttal törzshelynek, gyanítom azért, hogy majd minden az épületbe sétálót a halálra rémisszen, amikor a sötétből felkárog. Senki sem mondhatja nem veszi ki részét a biztonságunk fenntartásában.
A megbeszélt helyre sétálok fel, az ajtón csak az illendőség végett kopogok be, de rögtön be is nyitok. Még pont elkapom, mikét igazít a boszorkány végig a ruháján. Egy pillanatra megtorpanok.
- Basszus, ha tudom, hogy emiatt hívsz, kicsípem magam én is. El sem hiszed mióta várok erre a pillanatra – ajkamat kacér mosolyra húzom, fejem is enyhén félrehajtom, de abban a pillanatban nevetem is el magam és legyintek, mintegy utalva arra, ne is vegyen komolyan. Beljebb sétálok és bezárom magam mögött az ajtót. – Nem kell aggódnod, minden remekül fog menni – lépek a nő mellé és simítok végig nyugtatólag karján. Tudom, hogy miért aggódik ennyire, de ma épp azért vagyunk itt, hogy gyakoroljunk, így hiba nem lehet.
- Előkészítettél mindent? Felhoztad a pincéből a hozzávalókat? – kerülöm meg a nőt és szemügyre veszem mindazokat az alapanyagokat, amelyeket mindkettőnknek használni kell. Amíg pedig ellenőrzés alá vonom, addig jön az újabb kopogás és hamarosan a férfi is előkerül, de mivel neki háttal állok és vélhetőleg Victoria is takar, engem nem lát. Hangjára felkapom a fejem, felé tekintek…
És mintha a tantusz most esne le. Ajkaim összepréselem a hasonlóság adta észrevételem megtartom magamnak, mégis néhány másodperc erejéig a boszorkány arcát szemlélem.
- Jerome, köszönjük, hogy eljöttél – szólalok meg végül, önző mód elvéve a lehetőséget társamtól, hogy válaszoljon a kérdésözönre. – Segítünk Victoriának felkészülni a vizsgájára. Egy varázslatot hajtana végre, aminek a végtermékét szeretnénk, ha te fogyasztanád el. A sikeresség érdekében nem mondhatjuk el, hogy pontosan melyik ez a varázslat, de egy percet se aggódj. Azért vagyok itt, hogyha sikerrel jár, amiben nagyon bízunk, rögtön meg is törjem feletted – mosolygok kedélyesen rájuk és akként helyezkedem, kikerüljek az oltárként használt asztal körzetéből.
- Szeretném, ha tudnád, hogy biztonságban vagy és semmi olyan nem fog történni, amivel az életed veszélyeztetnénk. Egyszerű, rutinvarázslat lesz. Igaz? – fordulok társam felé és szeretném, ha a belőlem áradó magabiztosság, mely az irányába árad, ráragadna. Nem fog tudni úgy varázsolni, ha totál befeszül. Noha nem tudom még, hogy azért, mert már bebeszélte magának, hogy nem tudja elvégezni a varázslatot, vagy azért, mert Jerome-on hajtjuk végre.
Ne értsen félre senki, fontos számomra a koven, de okkal adtam le minden olyan rangot, még évekkel korábban, amikor még megtehettem, ami nagyobb felelősséggel jár. Eggyel is épp elég foglalkoznom, jobban több felé nem kívánok szakadni. Rejtély, hogy mindezt Claudett miként tudta menedzselni – a választ valahol tudom. Nem Ő vagyok és én erre képtelen lennék, de ez így is van rendjén. Főboszorkányi babérokra amúgy sem törekszem.
Este érek a múzeumhoz, Daisyvel felhajtók a kocsifeljáróra. Az ajtó közelében strázsáló Jasonnek csak intek, ő nem kérdez én pedig nem avatom most abba bele, hogy miért is járok itt – éjszaka amúgy is nagyobb élet szokott itt lenni. Vannak olyanok – én – akik ilyenkor érnek rá leginkább jelen lenni a gyülekezet életében. Otto a korlátot választja meg ezúttal törzshelynek, gyanítom azért, hogy majd minden az épületbe sétálót a halálra rémisszen, amikor a sötétből felkárog. Senki sem mondhatja nem veszi ki részét a biztonságunk fenntartásában.
A megbeszélt helyre sétálok fel, az ajtón csak az illendőség végett kopogok be, de rögtön be is nyitok. Még pont elkapom, mikét igazít a boszorkány végig a ruháján. Egy pillanatra megtorpanok.
- Basszus, ha tudom, hogy emiatt hívsz, kicsípem magam én is. El sem hiszed mióta várok erre a pillanatra – ajkamat kacér mosolyra húzom, fejem is enyhén félrehajtom, de abban a pillanatban nevetem is el magam és legyintek, mintegy utalva arra, ne is vegyen komolyan. Beljebb sétálok és bezárom magam mögött az ajtót. – Nem kell aggódnod, minden remekül fog menni – lépek a nő mellé és simítok végig nyugtatólag karján. Tudom, hogy miért aggódik ennyire, de ma épp azért vagyunk itt, hogy gyakoroljunk, így hiba nem lehet.
- Előkészítettél mindent? Felhoztad a pincéből a hozzávalókat? – kerülöm meg a nőt és szemügyre veszem mindazokat az alapanyagokat, amelyeket mindkettőnknek használni kell. Amíg pedig ellenőrzés alá vonom, addig jön az újabb kopogás és hamarosan a férfi is előkerül, de mivel neki háttal állok és vélhetőleg Victoria is takar, engem nem lát. Hangjára felkapom a fejem, felé tekintek…
És mintha a tantusz most esne le. Ajkaim összepréselem a hasonlóság adta észrevételem megtartom magamnak, mégis néhány másodperc erejéig a boszorkány arcát szemlélem.
- Jerome, köszönjük, hogy eljöttél – szólalok meg végül, önző mód elvéve a lehetőséget társamtól, hogy válaszoljon a kérdésözönre. – Segítünk Victoriának felkészülni a vizsgájára. Egy varázslatot hajtana végre, aminek a végtermékét szeretnénk, ha te fogyasztanád el. A sikeresség érdekében nem mondhatjuk el, hogy pontosan melyik ez a varázslat, de egy percet se aggódj. Azért vagyok itt, hogyha sikerrel jár, amiben nagyon bízunk, rögtön meg is törjem feletted – mosolygok kedélyesen rájuk és akként helyezkedem, kikerüljek az oltárként használt asztal körzetéből.
- Szeretném, ha tudnád, hogy biztonságban vagy és semmi olyan nem fog történni, amivel az életed veszélyeztetnénk. Egyszerű, rutinvarázslat lesz. Igaz? – fordulok társam felé és szeretném, ha a belőlem áradó magabiztosság, mely az irányába árad, ráragadna. Nem fog tudni úgy varázsolni, ha totál befeszül. Noha nem tudom még, hogy azért, mert már bebeszélte magának, hogy nem tudja elvégezni a varázslatot, vagy azért, mert Jerome-on hajtjuk végre.
Boszorkány - 11. szint
Victoria Evans
To Jerome and Nashota
- Áh, így is tökéletes leszel. – eresztek meg egy röpke kacsintást is, de mielőtt én is elnevethetném magam Nashy már közelebb is jön hozzám és rátér a lényegre. Többek között ezért is csípem annyira. Szavak nélkül is pontosan tudja, hogy mi a bajom.
- Tudom, tudom. Legfeljebb nem sikerül. Nem ez lenne az első alkalom. – de remélem, hogy az utolsó. Ami azt illeti emiatt egyáltalán nem vagyok ideges. Már hozzászoktam a kudarchoz. Egészen más miatt érzek legördülni egy izzadságcseppet a gerincem mentén… Azonban hiába tudom, hogy nagy segítség lenne, ha ezt el is mondanám Nashynak is, valamiért képtelen vagyok rá. Kizárólag a feltett kérdésre tudok koncentrálni, és közben mantrázom magamban, hogy tényleg nem lesz semmi gond. Ha elég sokszor mondom magamnak, talán el is hiszem.
- Igen, minden itt van. Az oltár is készen áll. – még a nyálamat is fiolába zártam előre, hogy ne itt a közönség előtt kelljen köpetmintát venni. Már csak az alany hiányzott a varázslathoz. Azonban ő sem váratott sokáig magára, mikor épp javasolni akartam Nashynak, hogy igyunk valamit, mert már nem bírom idegekkel, kopogtak az ajtón. A gyomrom ököl nagyságúra zsugorodott. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni, mikor kinyílt az ajtó, és mögötte megpillantottam Jerome-ot.
- He….hello… - zseniális nyitó mondat, a szalagcímek között lenne a helye… Igazából már az is csoda, hogy ennyit sikerült kinyögni. Öt év hosszú idő, és bár nem túl feltűnően, de nyomot hagytak az évek Jeromeon. Ettől pedig még inkább ismerősek a vonásai. Különösen az a kék írisz és az a mosoly… Egyszerűen megbabonáz. Nem véletlen, hogy a PONTOSAN ugyanilyen mosollyal rendelkező másik egyénnek még egy gyűrűt is sikerült az ujjamra húznia. Hallom, hogy Jerome feltesz néhány kérdést, de a továbbiakban képtelen vagyok megszólalni. Nem mellesleg jól láthatóan nyelek egyet. Sokkal nagyobb bajban vagyok, mint gondoltam. Szerencsére Nashy megérezhette, hogy mekkora a gond, mert nem hagyta, hogy tovább makogjak. Pillantásom hálásan emeltem rá, és a továbbiakban inkább az ő arcvonásait próbáltam a retinámba égetni. Ez némileg segít, így mikor felém fordul, és feltesz nekem egy kérdést, már képes vagyok választ adni.
- Az. Tök rutin. – bólogatok serényen Nashyra nézve. Persze még ezt a mondatot sem emelném be az irodalmi alkotások egyvelegébe, de határozottan előrelépés. Az idegességem azonban még így sem csillapodik, egyre nehezebb megőriznem a józanság látszatát. Aztán hirtelen bevillan. Talán nem is kell…
- Ha megbocsátotok, kérnék egy pár pillanatot, mielőtt neki kezdünk. – a válaszukat meg sem várva elviharzok az ebédlő helyiségbe. Szinte feltépem a hűtőt, valami ital után kutatva. Muszáj, valamivel megnyugtatni magam. Alkoholos segítség helyett viszont csak két doboz csoki pudingot találok. Ha más nincs, akkor ez is jó lesz. Az asztalom egyik fiókjában ugyan van egy üveg bor, amit ajándékba kaptam, de oda vissza nem megyek… Akkor már inkább pudingot eszem. Nem foglalkozom vele, hogy kinek a tulajdona, a másodperc törtrésze alatt veszem ki mindkét dobozt a hűtőből, és szerzek egy kiskanalat is a közeli apró konyhaszekrényből. Feltépem a fedőfóliát, és mohón enni kezdem a pudingot. Még le sem nyelem az első falatot, már tolom is a következőt. Maximum egy perc, és el is fogy az első doboz, de már készítem is elő a másodikat a fogyasztásra. Épp az utolsó kanál pudingot emelem a számhoz, amikor rájövök, hogy bölcsebb lett volna lassan elfogyasztani, hiszen akkor nyertem volna még egy kis időt. Így viszont nincs menekvés, vissza kell menni, és el kell végeznem a varázslatot. Istenek oda fent. Most ne hagyjatok el…
A Tudás Birtoklója
Jerome.Bradford
Mosoly marad, egy cseppnyi értetlenség ugyan villan a tekintetemben, látva, mennyire zavarban van Victoria. Kérdéseimnek nem tudok gesztust, és hangot adni, érzékelem, hogy van valaki mögötte. Kopóradar, és most hirtelen késett, ez is meglep. Ki szoktam szúrni, ha vannak még többen is egy adott helyen.
- Miss Hayes, örvendek - pattan a pillantásom Nashotára. Ismerem őt is, van, hogy összefutottunk pár ügyben, vagy csak úgy, véletlenül.
- Ez... csak természetes - nem, annyira nem, és mégis. Ők adnak, én adok, ez így működik. És ha ezzel segítem bármelyik nyomozásomat, megteszem. Minden esetben kaptam segítséget, noha körültekintően bánok ezzel a lehetőséggel. Be tud nyúlni a kezem dolgokba, eltűntetni, módosítani részleteket. Ha valaki ezt elmondta volna nekem, vagy tizenöt éve, hazugnak neveztem volna, most viszont... tudom, hogy helyesen cselekszem.
- Igen, ezt mondta Victoria - bólintok, s közben rápillantok, majd vissza, Nashotára. De csak ennyit, mást nem, s tudom, egyrészt nem telefontéma, de valahogy úgy hangzott, nem is igazán akar majd négyszemközt beszélni erről.
- Á, értem, jogos - értem meg. Ha tudnám, milyen varázslat lenne, jönne a placebó, és a bebeszélés. A fordítottját előszeretettel alkalmazom kihallgatásokkor, mert nem azt akarom elérni, hogy azt mondja, amit hallani akarok. Arra vagyok kíváncsi, miként reagál rá. Az jóval árulkodóbb minden szónál. Nem a szavak fontosak. A reakció.
- És mi van, ha nem sikerül? - mi van, ha nem sikerül, és bénán sül el, és nem lehet megtörni az átkot? Nyomozói agyam máris szalad a lehetőségek szálain, végig, s tova. Ez a feladata, ezt edzem nap, mint nap, a mellett, hogy minden apró jelre kopóként csapok le, s vonom be a nyomozásba. Victoria meg... enyhéz szólva nem az idegesség az, amit látok rajta. Valami... egészen mást. Áh, Jerome, álljál már le.
Rutin. Nézem a jelenetet, s Victoria már itt sincs.
- Aha. Rutin. Látom - vakarom meg pajeszom zavartan. Kicsit sem árulkodó a hirtelen távozás. - Jól van? Mármint egyértelmű, hogy nincs.
Derekamra teszem a kezeim, nézem egy ideig, amerre ment Victoria, és valahogy úgy érzem, a nyúlcipőt, azt fel kéne vennem.
De... ha tudom az okokat, akkor tudom azt is, miért történik ez.
- Megértem, ha vizsga előtt kikészül valaki. Deee... ez nem a vizsga, ugye? - nézek rá Nashotára végül. - Csak akkor válaszolj, ha nem a vizsga, de csak ennyit - emelem fel gyorsan kezeim zavaromban. Mások magánéletében csak akkor kotorászok könyékig, ha nyomozok utána. Amúgy hagyom békén.
- Eh... - van egy olyan érzésem, jobb, ha utána megyek. - Mosdó, konyha vagy erkély? - nézek Nashre, s megkeresem Victoriát. Mielőtt megszólalnék, kopogok az ajtófélfán.
- Hello - mosolygok rá, ha észrevesz. - Szabad? - beljebb lépek, ha engedi.
- Amm... - megállom, hogy ne másszak a zsebembe a kezeimmel. Kellő távolságra megállok tőle. - Azt hittem, egy rövidet én is felhajthatok. Van helyette egy sokkal jobb ötletem - megvárom a reakcióját, s csak akkor folytatom.
- Miss Hayes, örvendek - pattan a pillantásom Nashotára. Ismerem őt is, van, hogy összefutottunk pár ügyben, vagy csak úgy, véletlenül.
- Ez... csak természetes - nem, annyira nem, és mégis. Ők adnak, én adok, ez így működik. És ha ezzel segítem bármelyik nyomozásomat, megteszem. Minden esetben kaptam segítséget, noha körültekintően bánok ezzel a lehetőséggel. Be tud nyúlni a kezem dolgokba, eltűntetni, módosítani részleteket. Ha valaki ezt elmondta volna nekem, vagy tizenöt éve, hazugnak neveztem volna, most viszont... tudom, hogy helyesen cselekszem.
- Igen, ezt mondta Victoria - bólintok, s közben rápillantok, majd vissza, Nashotára. De csak ennyit, mást nem, s tudom, egyrészt nem telefontéma, de valahogy úgy hangzott, nem is igazán akar majd négyszemközt beszélni erről.
- Á, értem, jogos - értem meg. Ha tudnám, milyen varázslat lenne, jönne a placebó, és a bebeszélés. A fordítottját előszeretettel alkalmazom kihallgatásokkor, mert nem azt akarom elérni, hogy azt mondja, amit hallani akarok. Arra vagyok kíváncsi, miként reagál rá. Az jóval árulkodóbb minden szónál. Nem a szavak fontosak. A reakció.
- És mi van, ha nem sikerül? - mi van, ha nem sikerül, és bénán sül el, és nem lehet megtörni az átkot? Nyomozói agyam máris szalad a lehetőségek szálain, végig, s tova. Ez a feladata, ezt edzem nap, mint nap, a mellett, hogy minden apró jelre kopóként csapok le, s vonom be a nyomozásba. Victoria meg... enyhéz szólva nem az idegesség az, amit látok rajta. Valami... egészen mást. Áh, Jerome, álljál már le.
Rutin. Nézem a jelenetet, s Victoria már itt sincs.
- Aha. Rutin. Látom - vakarom meg pajeszom zavartan. Kicsit sem árulkodó a hirtelen távozás. - Jól van? Mármint egyértelmű, hogy nincs.
Derekamra teszem a kezeim, nézem egy ideig, amerre ment Victoria, és valahogy úgy érzem, a nyúlcipőt, azt fel kéne vennem.
De... ha tudom az okokat, akkor tudom azt is, miért történik ez.
- Megértem, ha vizsga előtt kikészül valaki. Deee... ez nem a vizsga, ugye? - nézek rá Nashotára végül. - Csak akkor válaszolj, ha nem a vizsga, de csak ennyit - emelem fel gyorsan kezeim zavaromban. Mások magánéletében csak akkor kotorászok könyékig, ha nyomozok utána. Amúgy hagyom békén.
- Eh... - van egy olyan érzésem, jobb, ha utána megyek. - Mosdó, konyha vagy erkély? - nézek Nashre, s megkeresem Victoriát. Mielőtt megszólalnék, kopogok az ajtófélfán.
- Hello - mosolygok rá, ha észrevesz. - Szabad? - beljebb lépek, ha engedi.
- Amm... - megállom, hogy ne másszak a zsebembe a kezeimmel. Kellő távolságra megállok tőle. - Azt hittem, egy rövidet én is felhajthatok. Van helyette egy sokkal jobb ötletem - megvárom a reakcióját, s csak akkor folytatom.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Vic őszinte mosolyára az enyém is szélesedik. Ha nem ismerném is látnám rajta, mennyire ideges az előtte álló feladat miatt. Nem csodálom, hogy így érzi magát miatta, de ezzel most épp nem tesz magának jót, ezért is sétálok hozzá közelebb és simítok végig a karján gyengéden. Mosolyom biztató, szavaimban pedig az őszinteség rejtőzik. Én bízok benne és tudom, ezúttal sikerülni fog számára a varázslat.
- Mi lenne, ha megpróbálnánk egy új megközelítést? Történetesen, hogy sikerülni fog. Neked is jót tenne, ha ebben hinnél. Megbizonyosodtál, hogy a célszemélynél nem fogsz akadályokba ütközni? – történetesen, hogy nem szerelmes másban? Mert akkor az esélyei meredeken csökkennek és csak egy újabb kudarcban lesz része. – Avagy szükséges lesz előtte egy igazmondásra a részéről? – mivel a gyülekezet színhelyén vagyunk, minden alapanyag megtalálható a varázslat elkészítéséhez a pincében, nem tart semeddig, hogy elkészítse vagy ő, vagy én, ha mégsem biztos az információban.
- Előkészültél, látod, nem lesz semmi gond, de azért hadd nézzem meg, hogy mit tettél rá – sétálok oda az említett oltárhoz és szemrevételezem, miként is néz ki…
Amíg pedig erre koncentrálok, addig megérkezik az átmeneti áldozatunk is. Persze engem mindketten szemlátomást elfelednek és néhány másodperc erejéig lopva szemlélem miként vizslatják egymást, mielőtt megszólalnék. Az egyébként mindig talpraesett és karótnyelt barátnőm most mintha teljesen kifordult volna önmagából és gyanítom, hogy nem csak a varázslat miatt. Hülye lennék nem észrevenni a hasonlóságot, mely miatt képtelen megszólalni. Ezért lépek én a színre – nem is csodálom, hogy segítségem kérte. Összefoglalom röviden, hogy miről is lenne szó és miért is nem tudhat arról, ami vele fog történni és úgy tűnik megérti teljesen. Még ha nem is örül neki, ebből a soron következő kérdése enged következtetni.
Nyugodt, barátságos mosoly az orcámon marad.
- Abban az esetben, ha nem sikerülne, Victoria veszít erejéből, te pedig semmit sem fogsz érzékelni, sőt, semmi sem fog veled történni. A varázslatnak nincs olyan mellékhatása, amely téged bármilyen formában is veszélyeztetne. Szerencsére ilyen balul elsült varázslatok nem léteznek – legalább is nem abban, amiben mi dolgozunk, minden más meg tilos lenne. És örüljünk annak, hogy ezt nagy részben be is tartja a természetfeletti társadalom, aki meg nem… nos annak a levét néhányan isszuk, de erről jobb, ha nem tudnak és egyébként sem olyan varázslatról van szó jelenleg.
Igyekszem úgy beszélni, hogy boszorkánytársamra is nyugtatólag legyek, szemlátomást sikertelenül. Rövidre szabott válaszait egy gyors eltávozása követi. Egy mélyről jövő sóhaj hagyja el ajkam, zöld íriszeim Jeromera vetem.
- Izgul – hazudom félig, mégis olyan rutinnal meg sem lehet mondani, hogy nem igazat szólok. – Az elmúlt időszakban jobban rágörcsölt a varázslatra, mint az szerencsés lenne – és emiatt készül ki teljesen, noha ezt már nem fűzőm hozzá, ezt láthatja ő is.
- Nem, dehogy – nevetem el magam, fejem pedig könnyedén rázom meg. – Vizsgára a varázslatokhoz magunkból választunk egy alanyt, akin el tudja végezni a varázslatot. Most csak a gyakorlás lenne a cél, hogy lássuk mennyi időre van még szüksége, amíg a tényleges vizsgát le tudja tenni – magyarázom meg bővebben miért is gyűltünk itt össze. Válla felett a nyitott ajtó felé vetem a pillantásom és csak akkor emelem vissza a férfira, amikor újabb kérdést intéz hozzám. – Konyha lesz. Utána mennél? Biztos örülne a társaságodnak, megnyugtató jellem vagy – somolygom az orrom alatt. Ebben nem hazudok, abban sem, hogy örülni fog neki, az már más kérdés, hogy zavarán túl kell esnie Victoriának is, ehhez pedig szívesen lököm a mély vízbe. Utána jóval tisztábban fog tudni gondolkodni, ez pedig elengedhetetlen a varázslathoz.
- Mi lenne, ha megpróbálnánk egy új megközelítést? Történetesen, hogy sikerülni fog. Neked is jót tenne, ha ebben hinnél. Megbizonyosodtál, hogy a célszemélynél nem fogsz akadályokba ütközni? – történetesen, hogy nem szerelmes másban? Mert akkor az esélyei meredeken csökkennek és csak egy újabb kudarcban lesz része. – Avagy szükséges lesz előtte egy igazmondásra a részéről? – mivel a gyülekezet színhelyén vagyunk, minden alapanyag megtalálható a varázslat elkészítéséhez a pincében, nem tart semeddig, hogy elkészítse vagy ő, vagy én, ha mégsem biztos az információban.
- Előkészültél, látod, nem lesz semmi gond, de azért hadd nézzem meg, hogy mit tettél rá – sétálok oda az említett oltárhoz és szemrevételezem, miként is néz ki…
Amíg pedig erre koncentrálok, addig megérkezik az átmeneti áldozatunk is. Persze engem mindketten szemlátomást elfelednek és néhány másodperc erejéig lopva szemlélem miként vizslatják egymást, mielőtt megszólalnék. Az egyébként mindig talpraesett és karótnyelt barátnőm most mintha teljesen kifordult volna önmagából és gyanítom, hogy nem csak a varázslat miatt. Hülye lennék nem észrevenni a hasonlóságot, mely miatt képtelen megszólalni. Ezért lépek én a színre – nem is csodálom, hogy segítségem kérte. Összefoglalom röviden, hogy miről is lenne szó és miért is nem tudhat arról, ami vele fog történni és úgy tűnik megérti teljesen. Még ha nem is örül neki, ebből a soron következő kérdése enged következtetni.
Nyugodt, barátságos mosoly az orcámon marad.
- Abban az esetben, ha nem sikerülne, Victoria veszít erejéből, te pedig semmit sem fogsz érzékelni, sőt, semmi sem fog veled történni. A varázslatnak nincs olyan mellékhatása, amely téged bármilyen formában is veszélyeztetne. Szerencsére ilyen balul elsült varázslatok nem léteznek – legalább is nem abban, amiben mi dolgozunk, minden más meg tilos lenne. És örüljünk annak, hogy ezt nagy részben be is tartja a természetfeletti társadalom, aki meg nem… nos annak a levét néhányan isszuk, de erről jobb, ha nem tudnak és egyébként sem olyan varázslatról van szó jelenleg.
Igyekszem úgy beszélni, hogy boszorkánytársamra is nyugtatólag legyek, szemlátomást sikertelenül. Rövidre szabott válaszait egy gyors eltávozása követi. Egy mélyről jövő sóhaj hagyja el ajkam, zöld íriszeim Jeromera vetem.
- Izgul – hazudom félig, mégis olyan rutinnal meg sem lehet mondani, hogy nem igazat szólok. – Az elmúlt időszakban jobban rágörcsölt a varázslatra, mint az szerencsés lenne – és emiatt készül ki teljesen, noha ezt már nem fűzőm hozzá, ezt láthatja ő is.
- Nem, dehogy – nevetem el magam, fejem pedig könnyedén rázom meg. – Vizsgára a varázslatokhoz magunkból választunk egy alanyt, akin el tudja végezni a varázslatot. Most csak a gyakorlás lenne a cél, hogy lássuk mennyi időre van még szüksége, amíg a tényleges vizsgát le tudja tenni – magyarázom meg bővebben miért is gyűltünk itt össze. Válla felett a nyitott ajtó felé vetem a pillantásom és csak akkor emelem vissza a férfira, amikor újabb kérdést intéz hozzám. – Konyha lesz. Utána mennél? Biztos örülne a társaságodnak, megnyugtató jellem vagy – somolygom az orrom alatt. Ebben nem hazudok, abban sem, hogy örülni fog neki, az már más kérdés, hogy zavarán túl kell esnie Victoriának is, ehhez pedig szívesen lököm a mély vízbe. Utána jóval tisztábban fog tudni gondolkodni, ez pedig elengedhetetlen a varázslathoz.
1 / 3 oldal • 1, 2, 3
1 / 3 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|