Pince
2 / 2 oldal
3 posters
2 / 2 oldal • 1, 2
Főboszorkány
Nashota Hayes
Arcának vonásairól alakjának ívére siklik tekintetem, alig észrevehetően. Érzékelem miként éli meg kellemetlenül a beszélgetésünket, pedig a célja elsősorban nem ez lenne, de úgy tűnik ez a téma belőle sem vált ki mást. Nem tudja, mert nem mutatom ki a számára, de szívemet szorítja össze annak a tudata, egykor pont így viselkedtem én is. Az első néhány alkalommal. Azt követően már csak felcsattanva vártam Claudett szavait.
Olyan, mintha mindez egy másik életben történt volna meg velem.
- Ezt nem is tűrnénk el - hangom fagyosabb, mint amilyet szerettem volna megejteni. Az a bizonyos határ nagyon szűk és még vékonyabb. Bármely druida zaklatná bármelyik boszorkányomat, teljesen mindegy, hogy milyen szándékkal, azt nem hagynám szó nélkül. Fogaim összeszorításával feszül meg arcom vonása, melyek csak nehezen engednek fel, szavait hallgatva. Ajkam kelletlenül húzom meg jobb orcám irányába, egyfajta grimaszt kölcsönözve ezzel az összképnek.
- Nem hiszem. Ha kevesebb lenne, mint amilyennek megéled, azt tudnád - felelem neki teljes őszinteségemmel, amivel csak lehet. Mint már tapasztalhatta, ugyanazokat a köröket rovom vele együtt. Vélhetőleg tisztában van azzal, hogy amennyire szereti a férfit és valahol ragaszkodik hozzá, ahhoz, amely egykor az övéjük volt, épp annyira ártalmas is neki. Ennek ellenére… mégis akarja. Keserű a nyál, ami számban összegyűlik és csak nagy erők árán tudom lenyelni. Ez a beszélgetés több, mint nincs ínyemre, hogy őszinte legyek, Diane akarata ellenére is türköt tart elém és ez talán fordítva is így van.
Ennek ellenére nem tudok megbízni a férfiban, legfőképp azért, mert druida, bármennyire is álszent kijelentés ez épp tőlem. Rajta kívül egy olyan van, a törzsben, akiben képes vagyok megbízni, sőt valamilyen szinten a barátomnak is nevezni, de az összes többi? A hátam közepére sem kívánom őket, akármikor arra kényszerít az élet, hogy valamilyen formában összetalálkozzak velük. Öntelt, beképzelt népség, akik azt hiszik, hogy világunk csúcsán ők állnak, csak azért, mert egykor parancsoltak nekünk és mert volt erejük egy külön fajt teremteni. És aztán rabszolgaságba taszítani őket és bárki, aki ez ellen tenni tudna, azokat megölni kívánják. Legalább is egy részük.
Őszintén nyúlik szelíd mosolyra az ajkam. Örülök annak, ha boldognak tudja érezni magát és a kis zöld szemű szörnyetegről a lelkemben, tudomást sem veszek. Én megbarátkoztam a gondolattal, hogy mással az oldalamon nem tudnék az lenni. De… ahogy nemsokára rátérünk, ez az én döntésem volt.
- Ezt örömmel hallom - biccentek felé egy apróbbat, nem árulva azt el neki, hogy a szavainál többre lesz szükségem tőle a jövőben. Tőle is. A bizalmat megelőlegezhetem a számára, éber figyelmemet mégsem kerülheti el semmilyen apró rezdülés. Nem tehetem meg azt, hogy ítélőképességeimet elhomályosítsák a saját érzéseim, ilyen hibába már nem léphetek.
Többé nem.
Szomorkás mosolyára csak szélesebbel reagálok, kicsit lelkesebbel, mint ami korábban költözött a vonásaimra. Fejem mégis enyhén, halk nevetéssel karöltve rázom meg.
- Nem teljesen. Sosem voltam egyedül és nem is leszek - enyhe csillogást fedezhet fel a tekintetemben, amiből gondolhatja, hogy a saját gyülekezetemre gondolok, de ez koránt sincs így. Claudett mindig mellettem volt, ha ő nincs, nem lennék itt, nem beszélve arról, amit Jonathan és Jack tettek egész életemben értem. Nem egyedül kerültem ide. Ha azt nézzük, ha csak önmagamnak kellett volna az életemről dönteni, nem igazán itt lennék, ők mégis látták bennem a lehetőséget és… számításuk bejönni látszik. - Én is - hogy minket választott.
- Remélem tudtam ezzel valamennyit segíteni. De ez egy olyan út sajnos, ahol mindannyiunknak magunknak kell megtalálni azt, amellyel átvészelheti - csúnya szó erre, mégis ez így van.
- Szavadon foglak fogni - kacsintok rá játékosan, a polctól én is ellököm magam. - Viszont most mennem kell, ha nem haragszol és én is hagylak tanítani - nyújtom át a kezemben összegyűjtött néhány kelléket, mert lássuk be, sok mindennel foglalkoztam a beszélgetésünk alatt, de ezzel nem igazán. - Addig is vigyázz magadra - kérem tőle vidám hangon és ha nem tart fel bármilyen oknál fogva, akkor ellépve tőle indulok meg a földszint irányába, dolgaim után.
Olyan, mintha mindez egy másik életben történt volna meg velem.
- Ezt nem is tűrnénk el - hangom fagyosabb, mint amilyet szerettem volna megejteni. Az a bizonyos határ nagyon szűk és még vékonyabb. Bármely druida zaklatná bármelyik boszorkányomat, teljesen mindegy, hogy milyen szándékkal, azt nem hagynám szó nélkül. Fogaim összeszorításával feszül meg arcom vonása, melyek csak nehezen engednek fel, szavait hallgatva. Ajkam kelletlenül húzom meg jobb orcám irányába, egyfajta grimaszt kölcsönözve ezzel az összképnek.
- Nem hiszem. Ha kevesebb lenne, mint amilyennek megéled, azt tudnád - felelem neki teljes őszinteségemmel, amivel csak lehet. Mint már tapasztalhatta, ugyanazokat a köröket rovom vele együtt. Vélhetőleg tisztában van azzal, hogy amennyire szereti a férfit és valahol ragaszkodik hozzá, ahhoz, amely egykor az övéjük volt, épp annyira ártalmas is neki. Ennek ellenére… mégis akarja. Keserű a nyál, ami számban összegyűlik és csak nagy erők árán tudom lenyelni. Ez a beszélgetés több, mint nincs ínyemre, hogy őszinte legyek, Diane akarata ellenére is türköt tart elém és ez talán fordítva is így van.
Ennek ellenére nem tudok megbízni a férfiban, legfőképp azért, mert druida, bármennyire is álszent kijelentés ez épp tőlem. Rajta kívül egy olyan van, a törzsben, akiben képes vagyok megbízni, sőt valamilyen szinten a barátomnak is nevezni, de az összes többi? A hátam közepére sem kívánom őket, akármikor arra kényszerít az élet, hogy valamilyen formában összetalálkozzak velük. Öntelt, beképzelt népség, akik azt hiszik, hogy világunk csúcsán ők állnak, csak azért, mert egykor parancsoltak nekünk és mert volt erejük egy külön fajt teremteni. És aztán rabszolgaságba taszítani őket és bárki, aki ez ellen tenni tudna, azokat megölni kívánják. Legalább is egy részük.
Őszintén nyúlik szelíd mosolyra az ajkam. Örülök annak, ha boldognak tudja érezni magát és a kis zöld szemű szörnyetegről a lelkemben, tudomást sem veszek. Én megbarátkoztam a gondolattal, hogy mással az oldalamon nem tudnék az lenni. De… ahogy nemsokára rátérünk, ez az én döntésem volt.
- Ezt örömmel hallom - biccentek felé egy apróbbat, nem árulva azt el neki, hogy a szavainál többre lesz szükségem tőle a jövőben. Tőle is. A bizalmat megelőlegezhetem a számára, éber figyelmemet mégsem kerülheti el semmilyen apró rezdülés. Nem tehetem meg azt, hogy ítélőképességeimet elhomályosítsák a saját érzéseim, ilyen hibába már nem léphetek.
Többé nem.
Szomorkás mosolyára csak szélesebbel reagálok, kicsit lelkesebbel, mint ami korábban költözött a vonásaimra. Fejem mégis enyhén, halk nevetéssel karöltve rázom meg.
- Nem teljesen. Sosem voltam egyedül és nem is leszek - enyhe csillogást fedezhet fel a tekintetemben, amiből gondolhatja, hogy a saját gyülekezetemre gondolok, de ez koránt sincs így. Claudett mindig mellettem volt, ha ő nincs, nem lennék itt, nem beszélve arról, amit Jonathan és Jack tettek egész életemben értem. Nem egyedül kerültem ide. Ha azt nézzük, ha csak önmagamnak kellett volna az életemről dönteni, nem igazán itt lennék, ők mégis látták bennem a lehetőséget és… számításuk bejönni látszik. - Én is - hogy minket választott.
- Remélem tudtam ezzel valamennyit segíteni. De ez egy olyan út sajnos, ahol mindannyiunknak magunknak kell megtalálni azt, amellyel átvészelheti - csúnya szó erre, mégis ez így van.
- Szavadon foglak fogni - kacsintok rá játékosan, a polctól én is ellököm magam. - Viszont most mennem kell, ha nem haragszol és én is hagylak tanítani - nyújtom át a kezemben összegyűjtött néhány kelléket, mert lássuk be, sok mindennel foglalkoztam a beszélgetésünk alatt, de ezzel nem igazán. - Addig is vigyázz magadra - kérem tőle vidám hangon és ha nem tart fel bármilyen oknál fogva, akkor ellépve tőle indulok meg a földszint irányába, dolgaim után.
- Köszönöm:
- a játékot. A részemről ez egy záró lett, ha nincs más, akkor találkozunk nemsokára újra
Mentor - 12. szint
Diane Johnson
Nashota & Diane
A tekintetem nyugodt maradt, nem árult el semmilyen izgalmat szavai nyomán, de ez nem jelentett semmit. Pontosan tisztában vagyok azokkal az érzésekkel, amit ezzel az egy mondatával kiváltott belőlem. Hálás vagyok, hogy igyekszik megadni azt a fajta segítséget is, melyet egy ilyen ügy kíván. Köszönettel tartozom azért, ha valóban zaklatásként élném meg, a segítségemre lennének. És ha nem is mutatom, jól esik, hogy a lelki egészségemmel is törődnek, nem pedig csak egy két lábon járó mágikus dobozka vagyok, amit néha kinyitnak és kedvük szerint használnak. Senki sem szereti ezt érezni, de Nashotaból nem is nézem ki, hogy kihasználna. Komolyan bólintok, ezzel jelezve, megértettem amit elém tárt.
Megértem a grimaszát, valószínűleg én ugyanígy vélekednék ha kívülről látnám magam. Belülről azonban mindig teljesen más. Fáj, amit velem tesz, fáj az, hogy nem tudok elszakadni tőle, ám mégis van valami, ami felülmúlja ezt, és az nem más, mint a szerelem érzése. Az, tartozni akarok hozzá, mert már tudom, milyen érzés volt boldognak lenni vele. Egyszerre elaludni és mellette ébredni. Tudom, milyen együtt lenni vele, csak úgy, békésen, csendben. Szavak nélkül tölteni el az időnket, felvenni a szemkontaktust, kimondatlanul is érteni, mire gondol a másik. Gondoskodni róla, hagyni, közel üljön és megsimogassa a lelkemet, dédelgessen. Közel engedni magamhoz, úgy igazán, belemélyedve egész lényébe, ami csak az enyém. Én pedig az övé. Mert ezt látom, amikor a szemeibe nézek. Senki más nem lehet, nem kell senki más! Csak ő!
- Való igaz, ismerem már ennyire. – adok igazat nővéremnek, elvégre ebben sem téved. Azt gondolni, Thomasnak nincs kész terve, badarság lenne. Olyan, mintha mindig előttem járna egy lépéssel, és ha őszinte akarok lenni, talán azért, mert ő nem fél kimondani az igazságot, vagy amit annak gondol.
Átadni magunkat valakinek mindig nagy lépés. Lemondani az irányításról, megadni magunkat. A bizalom egy olyan kötelék, amit nagyon nehéz felépíteni és elég egyszer csalódnunk, tán sosem tudjuk újraépíteni senkivel. Úgy igazán. Amikor feltétel nélkül rábízzuk magunkat a másikra. Ehhez kell egy bizonyos személy is és Thomasban megtaláltam. Ezért olyan nehéz elengednem, mert még mindig hiszem, valahol, messze ott lóg egy kis fonál, még ha olyannyira picinyke is, hogy szemmel alig látható, amire ismét tudunk majd építkezni. Egyelőre mindez nem több holmi vágyálomnál. Utópisztikus jövőkép, mely talán soha nem jön el. És ameddig csak távolra tekintgetünk nincs is igazán miről beszélni.
Ott van nekem Mark, aki a szöges ellentéte a másik férfinek. Nyugodt állóvíz, amely karjaiba fogad, homlokon csókol és habár nem tudok vitorlázni a szélben, nem tudok szörfölni a hullámokon, azok nem is lökdösnek ide-oda.
Őszintén gondolom, amit mondok, számíthatnak rám és ezt nem is kívánom visszavonni vagy megmásítani. Sajnos első kézből tudom, milyen az árulás lélekfacsaró kínzása, és valószínűleg évei során ő is megélte, nem is egyszer. Tudom azt is, jogos az aggodalma, hiszen Szerelmem egy olyan törzshöz tartozik, akik koránt sem ápolnak jó viszonyt a Falkával, így mindennemű esetleges gyanakvását osztom. Végig jártam már ezt az utat elődjével is, ám tény, akkor még sehogy sem álltunk Thomasszal, így kevésbé okozott gondot a róla való kommunikáció.
Kedves mosoly szalad arcomra szavai nyomán és remélem, soha nem kerül sor arra, én legyek az, akinek információt kell gyűjteni a druidákról. Én nem vagyok kém, nem vagyok beépíthető ügynök, csak egy boszorkány aki békességet szeretne.
Büszkeség csillog szemeimben, ahogy kijelenti, sosem volt egyedül és nem is lesz. Mi vigyázunk a sajátjainkra és ez így is marad, míg világ a világ.
- Köszönöm a rám szánt idődet, Nashota! – mondom búcsúzóul, megvárva amíg leszedi a neki kellő üvegcséket és kellékeket a polcokról. Szorosan biccentek egyet irányába, én mindig vigyázok magamra, még ha néha nem is úgy tűnik.
Ahogy elhagyja a helyszínt, nyugodalommal fordulok vissza és elővéve egy papírost, amin a címszavakban szerepel a mai óra anyaga, összegyűjtöm a szükséges kellékeket, majd elindulok a kert felé, ugyanis a szép időre való tekintettel itt kívánom megtartani az órát. Egyébként is a természet gyermekei vagyunk, én pedig hiszem, mindenki komfortosan fogja érezni magát ebben a verőfényes napsütésben.
// Köszönöm szépen a játékot! //
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
2 / 2 oldal • 1, 2
2 / 2 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|