Pince
1 / 2 oldal
3 posters
1 / 2 oldal • 1, 2
Vendég
Vendég
Szeptember 19. Anabell temetése
Mi sem volna természetesebb, minthogy ez a pincének titulált helyiség adjon helyet a halotti tornak. Egy külsős aligha juthatna be ide, ekképpen fogalma sem lehet róla, hogy miféle dolgok kaptak itt helyet, vagy alkalmanként mi zajlik idelenn. Ezúttal sem lehetnek tisztában vele csupán a beavatottak, hogy egy csodás kort megélt nagyszerű nő tiszteletére ülünk most tort, miután elbúcsúztattuk a temetőben.
A magam részéről, hogyha nem Anabellről lenne szó, akkor jó eséllyel nem lennék itt, lévén számomra ez a tor dolog mindig túlontúl erőltetett volt és egyszerűen nem nekem való a felszínes csacsogás, úgy… senkiről sem. Ma sem tudnám megmondani, hányan kérdezték meg, hogy vagyok, és őszintén, nem szeretek válaszolni ezekre a kérdésekre. Hogyan lehetnék most, hogy a számomra legfontosabb személy eltávozott? Számítottam rá, hetek óta erre készültünk már mind, akik ismertük, mégsem könnyebb feldolgozni az elvesztését. Fogalmam sincs, hányadik pohár koccan az enyémnek, és kell kortyolnom kötelező jelleggel minden alkalommal az eltávozott egészségére. Nem mondom, hogy felöntöttem a garatra, meg aztán ennél jóval többet kell innom hozzá, de valahogy mégsem érzem komfortosan magam. Az a kellemesen emelkedett hangulat sem képes beköszönteni, holott ilyenkor már meg kellene jelennie.
A helyiség túlfeléből figyelem a vörös fürtök gazdáját, nem feltűnően, nem gyakran, de néha azért odapillantok, megvan-e még. Nem célom rátelepedni, és egyelőre fogalmam sincs, miként vezessem elő Anabell utolsó kívánságát, de ezzel majd később foglalkozom, ma szóljon minden az eltávozottról, a vele kapcsolatos anekdotákról, megemlékezésekről, nem pedig a jövőről. Egyelőre nem akarom, hogy lehetetlennek tűnő dolgok miatt fájjon a fejem. Legyen ez a holnap problémája.
- Úgy látom, kezd kiürülni a poharad.
Szimpatizáns mesterem, főnököm, egyúttal barátom, Jason választ sem vár, csak tölt a whiskyből, mintha mi sem lenne természetesem. Nem tiltakozom, vele még nem koccintottam, és nyilván nem hagynám ki a sorból.
- Ha inni kell, hát inni kell.
Pár pillanattal később a poharak koccannak, ő pedig meglapogatja a vállamat, kifejezve ezzel férfiúi együttérzését, semmi picsogás, de nyilván nem kell, sírnak eleget a nők ilyen helyzetben, egy férfi jobb, ha megőrzi a zárt ajtóknak a valós fájdalmát. Én legalábbis így teszek.
Sóhajtva forgatom ujjaim között a poharat, elmélázva függesztem tekintetem a barna nedűre, és azon gondolkodom, vajon mikor lesz ez könnyebb? Az lesz-e valaha? Fogom még úgy érezni, hogy igazán idetartozom? Vagy tulajdonképpen egy ide-oda sodródó védelmezőnél nem leszek már több? Akaratlanul megtalálja tekintetem újra a kis boszorkányt, és őszintén… nem tudom megfejteni, miért akarta így Anabell. Remélem, meg fog bocsájtani odabentről, ha nem sikerül.
Elindulok a süteményes pult felé, most már jó lenne valamit enni is, s már nagyban válogatok, amikor a szemem sarkából meglátom elindulni a vörös üstökűt, de valami hiba csúszhat a gépezetben, vagy csak a frissen lakkozott parketta az oka, esetleg a mindig ugyanott levő szőnyeget félrerúgta a sok láb, mi ma már járt rajta. Csupán lélegzetvételnyi időm marad lendülni, hogy forduljak, és elkapjam az épp hasra esni készülő boszorkányt, nem foglalkozva azzal, hogy biztos kapok egy csinos fejmosást azért, mert segítettem valamiben, amit ő maga is megoldott volna. Nyilvánvalóan…
Mi sem volna természetesebb, minthogy ez a pincének titulált helyiség adjon helyet a halotti tornak. Egy külsős aligha juthatna be ide, ekképpen fogalma sem lehet róla, hogy miféle dolgok kaptak itt helyet, vagy alkalmanként mi zajlik idelenn. Ezúttal sem lehetnek tisztában vele csupán a beavatottak, hogy egy csodás kort megélt nagyszerű nő tiszteletére ülünk most tort, miután elbúcsúztattuk a temetőben.
A magam részéről, hogyha nem Anabellről lenne szó, akkor jó eséllyel nem lennék itt, lévén számomra ez a tor dolog mindig túlontúl erőltetett volt és egyszerűen nem nekem való a felszínes csacsogás, úgy… senkiről sem. Ma sem tudnám megmondani, hányan kérdezték meg, hogy vagyok, és őszintén, nem szeretek válaszolni ezekre a kérdésekre. Hogyan lehetnék most, hogy a számomra legfontosabb személy eltávozott? Számítottam rá, hetek óta erre készültünk már mind, akik ismertük, mégsem könnyebb feldolgozni az elvesztését. Fogalmam sincs, hányadik pohár koccan az enyémnek, és kell kortyolnom kötelező jelleggel minden alkalommal az eltávozott egészségére. Nem mondom, hogy felöntöttem a garatra, meg aztán ennél jóval többet kell innom hozzá, de valahogy mégsem érzem komfortosan magam. Az a kellemesen emelkedett hangulat sem képes beköszönteni, holott ilyenkor már meg kellene jelennie.
A helyiség túlfeléből figyelem a vörös fürtök gazdáját, nem feltűnően, nem gyakran, de néha azért odapillantok, megvan-e még. Nem célom rátelepedni, és egyelőre fogalmam sincs, miként vezessem elő Anabell utolsó kívánságát, de ezzel majd később foglalkozom, ma szóljon minden az eltávozottról, a vele kapcsolatos anekdotákról, megemlékezésekről, nem pedig a jövőről. Egyelőre nem akarom, hogy lehetetlennek tűnő dolgok miatt fájjon a fejem. Legyen ez a holnap problémája.
- Úgy látom, kezd kiürülni a poharad.
Szimpatizáns mesterem, főnököm, egyúttal barátom, Jason választ sem vár, csak tölt a whiskyből, mintha mi sem lenne természetesem. Nem tiltakozom, vele még nem koccintottam, és nyilván nem hagynám ki a sorból.
- Ha inni kell, hát inni kell.
Pár pillanattal később a poharak koccannak, ő pedig meglapogatja a vállamat, kifejezve ezzel férfiúi együttérzését, semmi picsogás, de nyilván nem kell, sírnak eleget a nők ilyen helyzetben, egy férfi jobb, ha megőrzi a zárt ajtóknak a valós fájdalmát. Én legalábbis így teszek.
Sóhajtva forgatom ujjaim között a poharat, elmélázva függesztem tekintetem a barna nedűre, és azon gondolkodom, vajon mikor lesz ez könnyebb? Az lesz-e valaha? Fogom még úgy érezni, hogy igazán idetartozom? Vagy tulajdonképpen egy ide-oda sodródó védelmezőnél nem leszek már több? Akaratlanul megtalálja tekintetem újra a kis boszorkányt, és őszintén… nem tudom megfejteni, miért akarta így Anabell. Remélem, meg fog bocsájtani odabentről, ha nem sikerül.
Elindulok a süteményes pult felé, most már jó lenne valamit enni is, s már nagyban válogatok, amikor a szemem sarkából meglátom elindulni a vörös üstökűt, de valami hiba csúszhat a gépezetben, vagy csak a frissen lakkozott parketta az oka, esetleg a mindig ugyanott levő szőnyeget félrerúgta a sok láb, mi ma már járt rajta. Csupán lélegzetvételnyi időm marad lendülni, hogy forduljak, és elkapjam az épp hasra esni készülő boszorkányt, nem foglalkozva azzal, hogy biztos kapok egy csinos fejmosást azért, mert segítettem valamiben, amit ő maga is megoldott volna. Nyilvánvalóan…
Vendég
Vendég
A pincehálózatot felfedezni izgalmasabb lett volna, mint a közösségünk tagjaival inni annak a nőnek a tiszteletére, aki már a föld alól szagolja az ibolyát. Brutálisan nyersen fogalmaztam meg a gondolataimat, de reálisnak kell maradnom, hiszen másképpen nem tudok megküzdeni a gyásszal. Nem üvöltöttem, még sírni sem ment, amikor kimondták, hogy meghalt. Pár napja még a kedvében akartam járni és arra vállalkoztam, hogy sütök neki egy almás pitét. A konyhában sürögtem és forogtam, amikor megéreztem, hogy baj van. Lisztes köténnyel és hajjal nyitottam be a szobájába, de Ana már nem volt közöttünk. Megállt az idő vaskereke és a bénultságomból az egyik ismerős ébresztett fel és vitt el a közeléből. Az utána lévő órákra nem nagyon emlékszem, csak sodródtam az eseményekkel és a temetés időpontjában találtam magamat. A fekete ruha nem illett volna Anához, ő mindig vidám volt és kedves, de a hagyományokon nem léphetünk túl, és habár feszített a testhez simuló darab, kénytelen voltam magamra ölteni és úgy tenni, mint aki roppantul kényelmesnek találja, hogy egy csipkés anyag bugyolálja körbe. A magassarkú szinte kötelező volt, ha meg akartam közelíteni az átlagmagasságot. Mondanom se kell, hogy a százötvenhét cm-rel nem törtem nagy babérokra és az öt centi sem segített sokat abban, hogy kitűnjek a tömegből. Nem is volt célom ott lenni, de a vártnál így is több szempár szegeződött rám, mint a szertartás alatt.
- Pad drágám nem csatlakozol hozzánk? Most elevenítjük fel Ana fiatalkorából a legjobb történeteket. – Gabriella egy tünemény lenne, ha nem akaszkodna rám, mióta meghalt a gyámom. Úgy félt, mintha a saját vére lennék, és figyel minden rezdülésemre. Kezd az agyamra menni, de csak negédesen mosolyodom el.
- Később esetleg, de most azt hiszem, hogy ellenőrzöm a süteményes asztalt. – mentem ki magam a hazugságommal, ami részben igaz is lehetne, mert tartok tőle, hogy megint elrontottam a pitét, de fel lett szolgálva, és most fogalmam sincs, hogy melyik az enyém. Milyen hírek szólnának arról, hogy egy halotti toron mérgeztem meg a fél bagázst? A hiedelmekkel ellentétben a boszorkányok is tudnak ügyetlenek lenni, tehetségtelenek és rám mind igaz volt, ha cukor és liszt került a kezeim közé, de még ez sem törte le a lelkesedésemet a sütemények iránt. A tekintetem a bal szélső repertoárt szemeli ki, amikor elindulok a célom felé, de nem veszem észre, hogy rossz helyen van a szőnyeg és érkezik a filmekből ismert jelenet. Az arcomon a meglepettség, aztán a fintor fut át, ahogyan a kezemet kitartom, hogy megfékezzem a landolást, de valaki még időben kapja el a derekamat és ránt vissza egyenesbe, mielőtt jobban meg tudnám szemlélni a szőnyeg mintázatát. Automatikusan szívom be a levegőt és igyekszem a rémületet elűzni a hangomból, amikor megköszönöm a beavatkozást.
- Igazán köszönöm, hogy… - a torkomra forr a szó, amikor az ismerős tekintettel nézek farkasszemet. – Phoenix. – ebben a szóban benne van minden, mégsem húzódom el gyorsan, megvárom, hogy stabil lábakon álljak, aztán porolom le a ruhám elejét. – Köszi. – felelem neki távolságtartóan és innen kerülöm is a pillantását. Mennyire kínos a karjaiba esni, holnap már arról fognak pletykálni, hogy rámásztam Ana védelmezőjére. Szó nélkül fordulok a sütemények felé, de sikerül pont úgy nyúlnom, hogy a kezére fogjak rá, amint a pitém után nyúlna, hogy vegyen belőle. – Ebből ne. – parancsolok rá szigorúbban, de csak nem akarja a mosdóban tölteni az este maradékát?
- Pad drágám nem csatlakozol hozzánk? Most elevenítjük fel Ana fiatalkorából a legjobb történeteket. – Gabriella egy tünemény lenne, ha nem akaszkodna rám, mióta meghalt a gyámom. Úgy félt, mintha a saját vére lennék, és figyel minden rezdülésemre. Kezd az agyamra menni, de csak negédesen mosolyodom el.
- Később esetleg, de most azt hiszem, hogy ellenőrzöm a süteményes asztalt. – mentem ki magam a hazugságommal, ami részben igaz is lehetne, mert tartok tőle, hogy megint elrontottam a pitét, de fel lett szolgálva, és most fogalmam sincs, hogy melyik az enyém. Milyen hírek szólnának arról, hogy egy halotti toron mérgeztem meg a fél bagázst? A hiedelmekkel ellentétben a boszorkányok is tudnak ügyetlenek lenni, tehetségtelenek és rám mind igaz volt, ha cukor és liszt került a kezeim közé, de még ez sem törte le a lelkesedésemet a sütemények iránt. A tekintetem a bal szélső repertoárt szemeli ki, amikor elindulok a célom felé, de nem veszem észre, hogy rossz helyen van a szőnyeg és érkezik a filmekből ismert jelenet. Az arcomon a meglepettség, aztán a fintor fut át, ahogyan a kezemet kitartom, hogy megfékezzem a landolást, de valaki még időben kapja el a derekamat és ránt vissza egyenesbe, mielőtt jobban meg tudnám szemlélni a szőnyeg mintázatát. Automatikusan szívom be a levegőt és igyekszem a rémületet elűzni a hangomból, amikor megköszönöm a beavatkozást.
- Igazán köszönöm, hogy… - a torkomra forr a szó, amikor az ismerős tekintettel nézek farkasszemet. – Phoenix. – ebben a szóban benne van minden, mégsem húzódom el gyorsan, megvárom, hogy stabil lábakon álljak, aztán porolom le a ruhám elejét. – Köszi. – felelem neki távolságtartóan és innen kerülöm is a pillantását. Mennyire kínos a karjaiba esni, holnap már arról fognak pletykálni, hogy rámásztam Ana védelmezőjére. Szó nélkül fordulok a sütemények felé, de sikerül pont úgy nyúlnom, hogy a kezére fogjak rá, amint a pitém után nyúlna, hogy vegyen belőle. – Ebből ne. – parancsolok rá szigorúbban, de csak nem akarja a mosdóban tölteni az este maradékát?
Vendég
Vendég
Nem okoz különösképpen nehézséget megtartani a kisasszonyt, nem hiába tituláltam magamban már réges rég kis boszorkánynak. Vagy harminc centivel magasabb lehetek nála, ami azért valljuk be, nem kevés. Kicsi volt és könnyű, ezzel szemben olyan szinten felvágták a nyelvét, hogy sokszor a szemforgatásnál többre inkább nem vetemedtem, biztonságosabbnak ítéltem úgy. Anabell valamit látott benne, amit a legtöbben nem, sőt, azt is merem gyanítani egy ideje, hogy nagyon jól ismerte a családját, talán még a nagymamája felmenőit szintúgy érthetjük ide, de engem nem avatott be sosem teljes egészében, csak elejtett félmondatokból ered eme sejtésem. Ez nem az én életem története, nem kellett hát tudnom, csak olyan szinten tartozik rám, hogy valamiért Anabell azt szerette volna, ha vigyázok rá. Arra viszont nem lehet, aki nem akarja és nem engedi ezt, márpedig egyelőre én erre következtetek, és más akarata ellenében nem leszek képes teljesíteni az elhunyt utolsó kívánságát.
Amikor tudatosul benne, hogy én kaptam el, nos… finoman szólva lerí róla, hova kíván éppenséggel, amivel nem lenne semmi baj, mert utáljon, mit bánom én, bár azt hiszem, okot soha nem adtam arra, hogy ilyen undorral gördüljön cseresznyeszín ajkaira a nevem. Azonban nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy feladatom lenne vele. Az egészen egyértelmű a reakcióból, hogy ő ebben nem lesz partner, tehát Anabell rá nem rótt akkora terhet ilyen szempontból, mint rám. Remek.
Eleresztem, amit úgy ítélem, meg tud állni a saját lábán, nem célom, hogy tovább terheljem a személyes érintkezéssel, mintsem az komfortos legyen a számára. Azért jobban örültem volna, hogyha ennél lényegesen könnyebb a dolgom, de ha már így alakult, meglátjuk, ebből sikerül-e valamit kihoznom, hogyha nem, akkor bizony kénytelen leszek beismerni, hogy van olyan feladat, amit nem tudok megugrani.
- Nagyon szívesen.
A kurta „köszi” az „igazán köszönöm, hogy” ellenében meglehetősen gyomorba vágó, ami azt illeti. Mintha pusztán attól, aki vagyok, kevesebbet érne, hogy segítek, és ezen a ponton azért eljutok oda fejben, hogy legszívesebben közölném vele, milyen szinten tud sértően viselkedni olyannal, aki soha semmit nem tett ellene. Mi lenne, ha mondjuk egy nyomulós faszfej lennék, aki minden pillanatot kihasznál, és durrogtatja a kellemetlenkedő, pikáns poénjait, meg illetlen helyekre nyúlkál… Akkor sem érteném, mert nyilván a gyökér férfiak nem jutnak el eddig agyban, de így kiváltképp nem tudom feldolgozni. Mi lehet ennek a zsigeri ellenszenvnek az oka? Egyszer majd, ha alkalmasnak ítélem a pillanatot, megkérdezem. Nem most, ez határozottan nem.
- Hmm? Már miért ne?
Az érintése a kezemen egészen meglepő, mármint, fogalmam sincs, hogy véletlen, avagy szándékos, pár pillanatig csak figyelem az apró kacsót az én markáns kézfejemen, szinte elveszne benne, ha ráfognék. Apró mosolykezdemény villan meg a képemen a gondolatra, és igazából a szigorú parancsszerűség egészen szórakoztatónak hat a szájából.
- Nyugi, hagyok belőle.
Férfi vagyok, meg sem fordul a fejemben, hogy azért nem akarja, hogy egyek belőle, mert ő sütötte, és esetleg szörnyű lett. Így hát tovább nyúlok, és elveszek egy szeletet az ominózus süteményből, majd jóízűen bekapom az egész falatot, nem nagy szeletek, pont kényelmesen elfér a számban. Pár röpke pillanat után kissé elkerekednek a szemeim. Nem tudom eldönteni, hogy a meglepően kemény tészta tartalmaz több lisztet a kelleténél, vagy az almás réteg kapott annyi cukrot, hogy egy cukorbeteg itt esne tőle össze holtan. Viszont miközben kérődzök rajta, akár egy tehén, azért lassan leesik, hogy honnan fújhat a szél. Éppen ezért eszemben sincs kiköpni, az kéne még, hogy belegyalogoljak a lelkébe, és legyen is oka fújni rám. Mindenképpen leküzdöm azt a süteményt, maximum gyorsan kell majd utána egy pohár víz, vagy egy szép adag whisky. Azért kicsit hosszabbra sikerül a művelet, mint bárki számítana rá, de azt hiszem, a kis boszorkány abszolút nincs meglepve a dologtól.
Amikor tudatosul benne, hogy én kaptam el, nos… finoman szólva lerí róla, hova kíván éppenséggel, amivel nem lenne semmi baj, mert utáljon, mit bánom én, bár azt hiszem, okot soha nem adtam arra, hogy ilyen undorral gördüljön cseresznyeszín ajkaira a nevem. Azonban nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy feladatom lenne vele. Az egészen egyértelmű a reakcióból, hogy ő ebben nem lesz partner, tehát Anabell rá nem rótt akkora terhet ilyen szempontból, mint rám. Remek.
Eleresztem, amit úgy ítélem, meg tud állni a saját lábán, nem célom, hogy tovább terheljem a személyes érintkezéssel, mintsem az komfortos legyen a számára. Azért jobban örültem volna, hogyha ennél lényegesen könnyebb a dolgom, de ha már így alakult, meglátjuk, ebből sikerül-e valamit kihoznom, hogyha nem, akkor bizony kénytelen leszek beismerni, hogy van olyan feladat, amit nem tudok megugrani.
- Nagyon szívesen.
A kurta „köszi” az „igazán köszönöm, hogy” ellenében meglehetősen gyomorba vágó, ami azt illeti. Mintha pusztán attól, aki vagyok, kevesebbet érne, hogy segítek, és ezen a ponton azért eljutok oda fejben, hogy legszívesebben közölném vele, milyen szinten tud sértően viselkedni olyannal, aki soha semmit nem tett ellene. Mi lenne, ha mondjuk egy nyomulós faszfej lennék, aki minden pillanatot kihasznál, és durrogtatja a kellemetlenkedő, pikáns poénjait, meg illetlen helyekre nyúlkál… Akkor sem érteném, mert nyilván a gyökér férfiak nem jutnak el eddig agyban, de így kiváltképp nem tudom feldolgozni. Mi lehet ennek a zsigeri ellenszenvnek az oka? Egyszer majd, ha alkalmasnak ítélem a pillanatot, megkérdezem. Nem most, ez határozottan nem.
- Hmm? Már miért ne?
Az érintése a kezemen egészen meglepő, mármint, fogalmam sincs, hogy véletlen, avagy szándékos, pár pillanatig csak figyelem az apró kacsót az én markáns kézfejemen, szinte elveszne benne, ha ráfognék. Apró mosolykezdemény villan meg a képemen a gondolatra, és igazából a szigorú parancsszerűség egészen szórakoztatónak hat a szájából.
- Nyugi, hagyok belőle.
Férfi vagyok, meg sem fordul a fejemben, hogy azért nem akarja, hogy egyek belőle, mert ő sütötte, és esetleg szörnyű lett. Így hát tovább nyúlok, és elveszek egy szeletet az ominózus süteményből, majd jóízűen bekapom az egész falatot, nem nagy szeletek, pont kényelmesen elfér a számban. Pár röpke pillanat után kissé elkerekednek a szemeim. Nem tudom eldönteni, hogy a meglepően kemény tészta tartalmaz több lisztet a kelleténél, vagy az almás réteg kapott annyi cukrot, hogy egy cukorbeteg itt esne tőle össze holtan. Viszont miközben kérődzök rajta, akár egy tehén, azért lassan leesik, hogy honnan fújhat a szél. Éppen ezért eszemben sincs kiköpni, az kéne még, hogy belegyalogoljak a lelkébe, és legyen is oka fújni rám. Mindenképpen leküzdöm azt a süteményt, maximum gyorsan kell majd utána egy pohár víz, vagy egy szép adag whisky. Azért kicsit hosszabbra sikerül a művelet, mint bárki számítana rá, de azt hiszem, a kis boszorkány abszolút nincs meglepve a dologtól.
Vendég
Vendég
Halotti tor ide vagy oda, sajnos nem tudom meghazudtolni magamat, amikor a jobb lábam cipője elakad a szőnyegben és a sokak által ismert kellemetlen valóság a földdel tenne egyenlővé, ha nem szaladgálnának olyan grál lovagok a pincében, mint Phoenix. Fájdalmas beismernem, hogyha ő lenne az utolsó védelmező is a földön, akkor sem mondanék igent, de csak elvből. Ana túlságosan közel állt a szívemhez ahhoz, hogy megbecstelenítsem az emlékét azzal, hogy a helyébe lépek. Tisztában vagyok vele, hogy az akarata afelé vitt volna, hogy mi ketten letegyük azt a boszorkányok által ismeretes esküt, de még mindig ódzkodtam tőle, hogy egy másik embert tegyek függővé magamtól. A védelem relatív, még nem voltam életveszélyes szituációban a fiatalkori tűzeset óta, nem kísérelt meg senki sem a föld alá küldeni, vagy elvágni a nyakamat, ezért nem értettem, hogy miért ragaszkodott az öreg boszorkány ahhoz, hogy elfogadjam a mai nap hősét a szimpatizánsomnak. Ez a kötelék komoly bizalomra adna okot, és a mi esetünkben az is felér egy napi sikerszokással, ha nem kötök belé, vagy szimplán megköszönöm neki, hogy jól cselekedett. Tudom, hogy mennyire bunkónak tűnhetek a szemében, a figyelmemet nem kerüli el mindenesetre, hogy azonnal megszakítja a testi kontaktust, ahogyan ismételten a két lábamon állok. Hálás vagyok, hogy nem nyújtottuk el a mindkettőnk számára kellemetlen jelenetet, de mégis ott van a fejemben az a mondat. Mi lenne, ha mégis élnék a lehetőséggel? Minden áldott nap velem lenne, ott aludna abban a házban…? Álljon meg a nászmenet (csakis vicces értelemben), eddig is szinte abban a házban tartózkodott, ahol én is. Ana hetek óta ágynak volt dőlve és a védelmezője egyetlen napot sem hagyott ki, hogy a közelében legyen. Sokkal nehezebb lehet ez a fajta elengedés, mint az, ha szimplán harcban esik el a boszorkány. A paktum óta nem sokszor esett meg, hogy erőszakos halált haltak volna a boszorkányok, de az ördög sohasem alszik, és fel kell készülni bizonyos vészhelyzetekre. Az atlantai vérfarkasokhoz igencsak erős szálak fűződnek, a mágia nem szunnyad és csak idő kérdése, hogy megint akad egy önkéntes jelölt a béke felborítására.
A süteményes pultra összpontosítok a rövid párbeszéd után, de szinte egyszerre nyúlunk ugyanazért a tálért. Nekem más indokom van, mint neki…a kóstolást kihagynám. A kezem az övére fog rá, és kicsit arcpirulóssá válok, ahogyan realizálom az érintkezésünket. Az előbb már menekültem volna, és éppen most fogok rá a kezére? Mi ez valami őrült játék az elmémben és nem tudok elszakadni tőle? Ha sejtené, hogy ezzel is neki akarok jót. A rossz közérzetért bizony én leszek a felelős, ha megeszi a pitémet, de a kérdése kapcsán úgy tűnik, hogy nem fogom tudni megállítani az evésben.
- Nem az a baj, hogy hagysz… - kezdenék bele, de addigra a keze már a piténél van és egyet el is csen magának. Kifejezetten izgulok, hogy mit fog szólni hozzá, de az arcára van írva, hogy belenyúlt a lecsóba. Az ítéletnapig való várakozás is kevés lenne, ahogyan a szájában jár a falat és minden részét aprólékosan fogyasztja el. Magam előtt keresztezve a karomat pillantok fel rá és megvárom, hogy lenyelje a végét is.
- Kérsz inni valamit? – kérdezek rá, és automatikusan mozdulok az asztal irányába, hogy töltsek neki egy kis jeges teát a kancsóból, aztán pedig felé kínáljam a poharat.
- Sok lett a liszt benne. – osztom meg vele a bakim részleteit. – Most, hogy túlélted…ki kell találnom, hogyan tüntessem el az asztalról anélkül, hogy más is kedvet kapjon hozzá. – sóhajtok fel kissé tanácstalanul a tömeget fixírozva és utána kanyarodik vissza a tekintetem az arcára.
A süteményes pultra összpontosítok a rövid párbeszéd után, de szinte egyszerre nyúlunk ugyanazért a tálért. Nekem más indokom van, mint neki…a kóstolást kihagynám. A kezem az övére fog rá, és kicsit arcpirulóssá válok, ahogyan realizálom az érintkezésünket. Az előbb már menekültem volna, és éppen most fogok rá a kezére? Mi ez valami őrült játék az elmémben és nem tudok elszakadni tőle? Ha sejtené, hogy ezzel is neki akarok jót. A rossz közérzetért bizony én leszek a felelős, ha megeszi a pitémet, de a kérdése kapcsán úgy tűnik, hogy nem fogom tudni megállítani az evésben.
- Nem az a baj, hogy hagysz… - kezdenék bele, de addigra a keze már a piténél van és egyet el is csen magának. Kifejezetten izgulok, hogy mit fog szólni hozzá, de az arcára van írva, hogy belenyúlt a lecsóba. Az ítéletnapig való várakozás is kevés lenne, ahogyan a szájában jár a falat és minden részét aprólékosan fogyasztja el. Magam előtt keresztezve a karomat pillantok fel rá és megvárom, hogy lenyelje a végét is.
- Kérsz inni valamit? – kérdezek rá, és automatikusan mozdulok az asztal irányába, hogy töltsek neki egy kis jeges teát a kancsóból, aztán pedig felé kínáljam a poharat.
- Sok lett a liszt benne. – osztom meg vele a bakim részleteit. – Most, hogy túlélted…ki kell találnom, hogyan tüntessem el az asztalról anélkül, hogy más is kedvet kapjon hozzá. – sóhajtok fel kissé tanácstalanul a tömeget fixírozva és utána kanyarodik vissza a tekintetem az arcára.
Vendég
Vendég
Nem sok minden szokta elkerülni a figyelmemet, így az sem kivétel, hogy elpirul, ahogy hozzáér a keze az enyémhez. Némileg meglep a dolog, amilyen vehemensen küzd mindig ellenem, azt hinné az ember, hogy nemes egyszerűséggel ki nem állhat, és elviselni nem képes, nem pedig az, hogy még zavarba jönni is képes tőlem. Ha kevésbé lennék úriember, bizonyára meglovagolnám a dolgot, és igyekeznék még jobban zavarba hozni, de mivel nem olyan fából faragtak, így szó nélkül hagyom.
Megeshet, hogy a reakciói alapján illett volna tudnom, hogy ebből a sütiből nem kell venni, de most már mindegy, előbb-utóbb csak lebucskáznak a torkomon ezek a fránya falatok. Kiköpni nem fogom, azzal olyat sem bántanék meg, akit utálok, nemhogy olyat, akire vigyáznom kellene ígéretem szerint. Nem biztos, hogy ez valaha meg fog valósulni, de számomra ez azért a lelki békéjének fenntartását ugyanúgy jelenti valamilyen szinten. Azzal nem tudom mit kezdeni, hogy a puszta létemtől falramászik, de azon igen, hogy nem leszek paraszt, és nem tüntetem el egy szalvétában a kissé elrontott süteményét.
- Remek ötlet.
Nem ragozom, nyilván nem olyan ostoba, hogy ne rakta volna össze, nem nyerte volna meg a süti sütő versenyt a szerzeményével, de ennek hangot nem fogok adni, az biztos. Elveszem a poharat, és gyorsan kortyolok párat, és egy kissé máris kevésbé szaharás állapotok uralkodnak a nyelőcsövem környékén.
- Hálás köszönetem.
Egy pillanatig elgondolkodom azon, hogy talán megosztom vele, a cukor sem lett épp kevés, de úgy vagyok vele, hogyha csak az lenne benne a hiba, akkor még simán ehetőnek számítana egy kellemes tésztával. A liszt eltúlzása nagyobb probléma.
- Megoldjuk.
Szerencsére épp olyan sokan nincsenek az asztal környékén, és mivel van a fülemben füles, mint amúgy is szinte mindig, odanyúlok, mintha valamit mondanának éppen, amire nagyon oda kell figyelnem.
- Hogy abból, amit az imént ettem? Természetesen Delia, máris viszem.
Ezt némileg hangosabban mondom, és már emelem ki a tálcát a többi közül, hogy meglovasítsuk.
- Amit a főboszorkány kér, az szent.
Kacsintok egyet Padgettre, azzal elindulok a folyosó felé, azt senkinek sem kell tudni, hogy tulajdonképpen senki sem kért semmit, illetve azt sem, hogy mi lesz a sorsa a süteménynek. Bízom abban, hogy a kisasszony követ, mert akármennyire elrontott süteményről van szó, nem szívesen kínálnám meg vele egyik szemetest sem, szóval az ő tisztje eldönteni, mi legyen vele, és valószínűleg jobb lenne valami kevésbé feltűnő helyen eltüntetni, de talán egy zacskót találunk neki idelenn, aztán onnantól már kevésbé lesz feltűnő a produkció.
- Keresni kellene valamit, amibe beletesszük.
Mielőtt még valaki erre jár és lerabolja, nyilván a kezére senkinek sem fogok csapni, viszont abban biztos vagyok, hogy a kis boszorkány felettébb kínosan élné meg, ha még többen ennének a süteményből, így bizonyára hamar fel fogja találni magát, én megtettem, ami a magam részéről módomban állt, a többi rajta múlik. Remélem, gyorsan vág az esze, mert egy tálca süteménnyel a kezemben én nem nagyon tudok hatékony lenni, letenni meg nem merem. Annyi óvatosságot még beiktatok, hogy a fejem tetejére helyezem a tálcát, így a legtöbben nem érnék el, meg nem is látják, mi van rajta.
Megeshet, hogy a reakciói alapján illett volna tudnom, hogy ebből a sütiből nem kell venni, de most már mindegy, előbb-utóbb csak lebucskáznak a torkomon ezek a fránya falatok. Kiköpni nem fogom, azzal olyat sem bántanék meg, akit utálok, nemhogy olyat, akire vigyáznom kellene ígéretem szerint. Nem biztos, hogy ez valaha meg fog valósulni, de számomra ez azért a lelki békéjének fenntartását ugyanúgy jelenti valamilyen szinten. Azzal nem tudom mit kezdeni, hogy a puszta létemtől falramászik, de azon igen, hogy nem leszek paraszt, és nem tüntetem el egy szalvétában a kissé elrontott süteményét.
- Remek ötlet.
Nem ragozom, nyilván nem olyan ostoba, hogy ne rakta volna össze, nem nyerte volna meg a süti sütő versenyt a szerzeményével, de ennek hangot nem fogok adni, az biztos. Elveszem a poharat, és gyorsan kortyolok párat, és egy kissé máris kevésbé szaharás állapotok uralkodnak a nyelőcsövem környékén.
- Hálás köszönetem.
Egy pillanatig elgondolkodom azon, hogy talán megosztom vele, a cukor sem lett épp kevés, de úgy vagyok vele, hogyha csak az lenne benne a hiba, akkor még simán ehetőnek számítana egy kellemes tésztával. A liszt eltúlzása nagyobb probléma.
- Megoldjuk.
Szerencsére épp olyan sokan nincsenek az asztal környékén, és mivel van a fülemben füles, mint amúgy is szinte mindig, odanyúlok, mintha valamit mondanának éppen, amire nagyon oda kell figyelnem.
- Hogy abból, amit az imént ettem? Természetesen Delia, máris viszem.
Ezt némileg hangosabban mondom, és már emelem ki a tálcát a többi közül, hogy meglovasítsuk.
- Amit a főboszorkány kér, az szent.
Kacsintok egyet Padgettre, azzal elindulok a folyosó felé, azt senkinek sem kell tudni, hogy tulajdonképpen senki sem kért semmit, illetve azt sem, hogy mi lesz a sorsa a süteménynek. Bízom abban, hogy a kisasszony követ, mert akármennyire elrontott süteményről van szó, nem szívesen kínálnám meg vele egyik szemetest sem, szóval az ő tisztje eldönteni, mi legyen vele, és valószínűleg jobb lenne valami kevésbé feltűnő helyen eltüntetni, de talán egy zacskót találunk neki idelenn, aztán onnantól már kevésbé lesz feltűnő a produkció.
- Keresni kellene valamit, amibe beletesszük.
Mielőtt még valaki erre jár és lerabolja, nyilván a kezére senkinek sem fogok csapni, viszont abban biztos vagyok, hogy a kis boszorkány felettébb kínosan élné meg, ha még többen ennének a süteményből, így bizonyára hamar fel fogja találni magát, én megtettem, ami a magam részéről módomban állt, a többi rajta múlik. Remélem, gyorsan vág az esze, mert egy tálca süteménnyel a kezemben én nem nagyon tudok hatékony lenni, letenni meg nem merem. Annyi óvatosságot még beiktatok, hogy a fejem tetejére helyezem a tálcát, így a legtöbben nem érnék el, meg nem is látják, mi van rajta.
Vendég
Vendég
Sajnos egyik hátránya annak, hogy fiatal vagyok az, hogy könnyen zavarba tudnak hozni a félreértelmezhető helyzetek, főleg olyan személyekkel, akiket nem mondom, hogy nem szívlelek, de maradjunk annyiban, hogyha éjszaka megijesztene, akkor lehet valami átkot szórnék rá. Kevés embert engedtem be a bizalmi körömbe, és ennek sajnos meg is lett az eredménye. Csökönyös boszorka lettem, aki még tanulja a közösségben való szerepét, még annak ellenére is, hogy eltelt tizenegy év a csatlakozásom óta. Hallani se akartam Ana végakaratáról, holott ez az este róla szól, és minden jelenlévő rá emlékszik vissza. Kibe botlanék bele ezen a jeles eseményen, ha nem éppen a védelmezőjébe? Phoenix kötelességtudó férfi, és rendkívül hűséges alkat. Talán, ha nem Ana hozta volna össze a közös ismeretséget, akkor másképpen állnék hozzá. Nem tudom megváltoztatni a múltat (biztos van erre is egy varázslat, de jobb békességben élni az erősebb boszorkányokkal), ezért elfogadom, hogy nekünk nincs közös jövőnk se, de az, hogy én mit akarok jelen szituációban a sorsot egyáltalán nem érdekli. Segítség híján be kell érnem azzal, hogy neki valljak színt és ismerjem be, hogy mennyire félresikerült a süteményes akcióm.
Bármennyire is kellemetlen neki, hogy a társaságomban időzzön, engem sem úgy neveltek, hogy hagyjak valakit megfulladni egy elrontott édesség miatt. A pitével még kísérleteznem kell, de egyszer úgyis el fogom készíteni a mamám által agyondicsért almás verziót…annyira szeretném, ha itt lenne velem, de erre sajnos mostanság nem sok lehetőségem lesz. A tekintetem előbb ráemelem, aztán azonnal a kancsó után nyúlok és töltök neki egy kis teát. A víz talán jobb megoldás lett volna, de a gondolkodás nem erősségem két napja. Alig aludtam valamit Ana halála óta, és állandóan járnak a kis agytekervényeim. Mi lesz velem? Felnőtt nő vagyok, akinek nincs szüksége védelemre, mégis azt érzem, hogy valami rossz közeledik, de ezt még eddig nem osztottam meg senkivel. Túllendülök hamar a kétségbeejtő érzéseken és a jelenre fókuszálva most az lenne a célom, hogy eltüntessem az asztalról a pitét, mielőtt más is megkóstolja azt. Kissé felvonom a szépen ívelt szemöldökömet, amikor a mellettem álló férfi automatikusan többes számot használva tér ki a lehetséges megoldásra. Az asztalhoz közeledő boszorkány egy kis időre eltereli a figyelmemet, de amint sikerül kimentenem magamat, és a hátam mögött hagyom a beszélgetést, akkor esik le, hogy Phoenix a fülesébe mond valamit.
- Delia? – sápadok el…na ne…most komolyan a főboszorkány elé viszi a süteményemet? Kissé megremegnek az ajkaim és ijedten nézek körül, amikor meg is szerzi a tálcát és elindul kifelé a teremből. Meg kell akadályoznom, hogy célba érjen vele, különben nekem lőttek. Még az hiányzik, hogy megmérgezzek egy magas rangú boszorkányt.
- Phoe… - mondanám végig a nevét, de szinte futnom kell utána, hogy utolérjem a folyosón.
- Tessék? – állok meg előtte és végigasszisztálom, ahogyan a feje tetejére helyezi a tálcát és várakozóan pillant rám.
- Én azt hittem, hogy… - mutatok a folyosó azon szárnya felé, ahol Delia tartózkodását sejtem.
- Nem akarod a főboszorkány elé vinni a süteményt? Most akkor? – értetlenkedek egy sort és hosszasan bámulom az alakját, mire leesik, hogy nem ellenem, hanem velem dolgozik.
- Ki kellene dobni, de azt nem akarod…akkor ássuk el a kertben. – vetem fel az első ötletet, ami az eszembe jut. – Valaki jön. – a közeledő léptek zaja miatt megijedek és automatikusan mozdulok úgy, hogy a mellkasára fektetve a tenyeremet lököm beljebb az egyik függöny mögé, hogy el tudjunk rejtőzni…
Bármennyire is kellemetlen neki, hogy a társaságomban időzzön, engem sem úgy neveltek, hogy hagyjak valakit megfulladni egy elrontott édesség miatt. A pitével még kísérleteznem kell, de egyszer úgyis el fogom készíteni a mamám által agyondicsért almás verziót…annyira szeretném, ha itt lenne velem, de erre sajnos mostanság nem sok lehetőségem lesz. A tekintetem előbb ráemelem, aztán azonnal a kancsó után nyúlok és töltök neki egy kis teát. A víz talán jobb megoldás lett volna, de a gondolkodás nem erősségem két napja. Alig aludtam valamit Ana halála óta, és állandóan járnak a kis agytekervényeim. Mi lesz velem? Felnőtt nő vagyok, akinek nincs szüksége védelemre, mégis azt érzem, hogy valami rossz közeledik, de ezt még eddig nem osztottam meg senkivel. Túllendülök hamar a kétségbeejtő érzéseken és a jelenre fókuszálva most az lenne a célom, hogy eltüntessem az asztalról a pitét, mielőtt más is megkóstolja azt. Kissé felvonom a szépen ívelt szemöldökömet, amikor a mellettem álló férfi automatikusan többes számot használva tér ki a lehetséges megoldásra. Az asztalhoz közeledő boszorkány egy kis időre eltereli a figyelmemet, de amint sikerül kimentenem magamat, és a hátam mögött hagyom a beszélgetést, akkor esik le, hogy Phoenix a fülesébe mond valamit.
- Delia? – sápadok el…na ne…most komolyan a főboszorkány elé viszi a süteményemet? Kissé megremegnek az ajkaim és ijedten nézek körül, amikor meg is szerzi a tálcát és elindul kifelé a teremből. Meg kell akadályoznom, hogy célba érjen vele, különben nekem lőttek. Még az hiányzik, hogy megmérgezzek egy magas rangú boszorkányt.
- Phoe… - mondanám végig a nevét, de szinte futnom kell utána, hogy utolérjem a folyosón.
- Tessék? – állok meg előtte és végigasszisztálom, ahogyan a feje tetejére helyezi a tálcát és várakozóan pillant rám.
- Én azt hittem, hogy… - mutatok a folyosó azon szárnya felé, ahol Delia tartózkodását sejtem.
- Nem akarod a főboszorkány elé vinni a süteményt? Most akkor? – értetlenkedek egy sort és hosszasan bámulom az alakját, mire leesik, hogy nem ellenem, hanem velem dolgozik.
- Ki kellene dobni, de azt nem akarod…akkor ássuk el a kertben. – vetem fel az első ötletet, ami az eszembe jut. – Valaki jön. – a közeledő léptek zaja miatt megijedek és automatikusan mozdulok úgy, hogy a mellkasára fektetve a tenyeremet lököm beljebb az egyik függöny mögé, hogy el tudjunk rejtőzni…
Vendég
Vendég
Akármilyen legyen az a folyadék, most életmentő hatással bír, na jó, költői túlzás, mert sok bajom igazából nincsen, maximum némi lisztes utóíz kellemetlenkedik a számban, de ez közel sem olyasmi, amit ne lehetne elviselni. Azért jól esik leöblíteni, és valami kellemesebb ízt csempészni a helyébe. Én az a fajta vagyok, aki ki nem mondaná, hogy valamit elrontottak, annál tapintatosabbnak vallom magam, így hát most sem teszem, de nyilván nem szükséges, a delikvens pontosan tudja magáról. Mondjuk az azért érdekelne, miként került ide mégis az a sütemény, ha tud róla, hogy bizony meg sem közelíti a tökéletest.
Nem mondom, hogy a jó pár eltelő pillanat, amíg Padgett nem érzékeli, itt most éppen mentőakcióról lenne szó, nem szórakoztat. Egészen aranyos, ahogy lesápad, és már-már kétségbe ejti a gondolat, hogy a főboszorkány elé vinném a süteményét. Szám szegletébe pimasz mosoly költözik, bár ő ezt nem igazán láthatja, mivel már háttal vagyok neki, így aztán később pottyan le számára a papírpénz, amivel amúgy nincsen semmi baj, én egészen jót szórakoztam magamban a dolgon.
Mikor már nyugodtabb helyre tévedünk, akkor hagyom leülepedni a dolgokat, és hogy megértse, éppen segíteni óhajtanék, akár szüksége van rá, akár nem. Más kérdés, hogy ezt bárki másért megtenném, de ő ilyen szempontból azért különlegesebb, jobban mondva, Anabell úgy szerette volna, hogy az legyen.
- Hogy olyan szemét vagyok, és a süteményedet odavinném a főboszorkányhoz akaratod ellenére?
Még most sem minősítem a készített desszertjét. A kérdésére megcsóválom a fejemet, mi a pokolért akarnám, ha azt monda, valahogy el kellene tűntetni. Nos, megenni nyilván nem fogom az egészet, annyira azért nem óhajtok bevágódni, valljuk be, nettó marhaság lenne, és nincs annyi tea a világon, ami elég lenne a lefojtásához, szóval marad a valahová tüntessük el verzió.
- Lehet azt is, csak valahol épületen kívül.
Az ötletére elvigyorodom, ahogy elképzelem, hogy az este leple alatt a kertben ásóval settenkedve igyekszünk eltüntetni egy tálca rosszul sikerült süteményt. Hátha sütifa nő belőle… Nem mondom, hogy a leg épelméjűbb ötletnek gondolom, de azért aranyos. A következő pillanatok valahogy közel sem úgy zajlanak, ahogy azt elképzeltem volna, ahogy a kis vadóc beljebb lökdös, pár lépésig még sikerül úgy ahogy tartanom magam, de amikor valami a lábaim mögé kerül, akkor bizony nem túl elegánsat zakózom hátra, repül mögém a tálca süti, repülök én, és bizony automatikusan próbálnék megkapaszkodni bármibe, ami éppen kezem ügyébe kerül, és mit ad isten, az jelenleg pontosan Padgett dereka, amivel sikeresen magammal rántom. Igaz, neki a világon semmi baja nem esik, én esek rá a törülközős zsákokra, amik legalább szerencsére puhák, és ezzel egy szuszra elintéztük a süti kérdést is, mert bizony a szanaszét esett darabokkal „sajnos” már nem kínálhatunk meg senkit. Minő balszerencse.
Karjaim azonban valahogy ott felejtődtek a vékony derékon, és nem úgy tűnik, mintha el akarnám engedni. Most, hogy ilyen közel van, könnyedén kúszik orromba a kellemes illata, a vörös tincsei meg itt-ott az arcomba hullnak, és csak csendesen szemlélem a bájos arcát. Ami azt illeti, közel sem olyan kellemetlen a közelében lennem, mint amilyennek elképzeltem, és bár tudom, hogy neki ellenérzései vannak irányomban, nekem sosem volt bajom vele, maximum annyi, hogy fölöslegesnek láttam erőfeszítéseket tenni olyan irányába, aki élből elutasít.
Nem mondom, hogy a jó pár eltelő pillanat, amíg Padgett nem érzékeli, itt most éppen mentőakcióról lenne szó, nem szórakoztat. Egészen aranyos, ahogy lesápad, és már-már kétségbe ejti a gondolat, hogy a főboszorkány elé vinném a süteményét. Szám szegletébe pimasz mosoly költözik, bár ő ezt nem igazán láthatja, mivel már háttal vagyok neki, így aztán később pottyan le számára a papírpénz, amivel amúgy nincsen semmi baj, én egészen jót szórakoztam magamban a dolgon.
Mikor már nyugodtabb helyre tévedünk, akkor hagyom leülepedni a dolgokat, és hogy megértse, éppen segíteni óhajtanék, akár szüksége van rá, akár nem. Más kérdés, hogy ezt bárki másért megtenném, de ő ilyen szempontból azért különlegesebb, jobban mondva, Anabell úgy szerette volna, hogy az legyen.
- Hogy olyan szemét vagyok, és a süteményedet odavinném a főboszorkányhoz akaratod ellenére?
Még most sem minősítem a készített desszertjét. A kérdésére megcsóválom a fejemet, mi a pokolért akarnám, ha azt monda, valahogy el kellene tűntetni. Nos, megenni nyilván nem fogom az egészet, annyira azért nem óhajtok bevágódni, valljuk be, nettó marhaság lenne, és nincs annyi tea a világon, ami elég lenne a lefojtásához, szóval marad a valahová tüntessük el verzió.
- Lehet azt is, csak valahol épületen kívül.
Az ötletére elvigyorodom, ahogy elképzelem, hogy az este leple alatt a kertben ásóval settenkedve igyekszünk eltüntetni egy tálca rosszul sikerült süteményt. Hátha sütifa nő belőle… Nem mondom, hogy a leg épelméjűbb ötletnek gondolom, de azért aranyos. A következő pillanatok valahogy közel sem úgy zajlanak, ahogy azt elképzeltem volna, ahogy a kis vadóc beljebb lökdös, pár lépésig még sikerül úgy ahogy tartanom magam, de amikor valami a lábaim mögé kerül, akkor bizony nem túl elegánsat zakózom hátra, repül mögém a tálca süti, repülök én, és bizony automatikusan próbálnék megkapaszkodni bármibe, ami éppen kezem ügyébe kerül, és mit ad isten, az jelenleg pontosan Padgett dereka, amivel sikeresen magammal rántom. Igaz, neki a világon semmi baja nem esik, én esek rá a törülközős zsákokra, amik legalább szerencsére puhák, és ezzel egy szuszra elintéztük a süti kérdést is, mert bizony a szanaszét esett darabokkal „sajnos” már nem kínálhatunk meg senkit. Minő balszerencse.
Karjaim azonban valahogy ott felejtődtek a vékony derékon, és nem úgy tűnik, mintha el akarnám engedni. Most, hogy ilyen közel van, könnyedén kúszik orromba a kellemes illata, a vörös tincsei meg itt-ott az arcomba hullnak, és csak csendesen szemlélem a bájos arcát. Ami azt illeti, közel sem olyan kellemetlen a közelében lennem, mint amilyennek elképzeltem, és bár tudom, hogy neki ellenérzései vannak irányomban, nekem sosem volt bajom vele, maximum annyi, hogy fölöslegesnek láttam erőfeszítéseket tenni olyan irányába, aki élből elutasít.
Vendég
Vendég
Anabell most vagy nevet a markában, vagy éppen nekünk írja a következő tanácsait, de mindenesetre álmomban se hittem volna, hogy a búcsúztatóján azzal leszek elfoglalva, hogy kimenekítsek egy félresikerült süteményt a vendégek elől és a szárnysegédem a volt szimpatizánsa lesz. Bevallom, hogy a dolgok kezdenek fura irányt venni, mert nem ócsárolja le az általam készített ételt, csak szimplán kiguvadnak a szemei evés közben, és tisztességesen lenyelni az utolsó falatot is, aztán a jeges teával öblíti le, és még van annyi lélekjelenléte, hogy elcsenje a tálcát. A kezdeti sokkban csak azt veszem észre, hogy a fülesébe beszél, és elhangzik Delia neve is, ami a frászt hozza rám. Kevés ember tud rám igazán hatással lenni, de a főboszorkány közöttük van. A kovenen belül mindenki a jó véleményére pályázik, ahogyan én is, de nehezen fogadom el, hogy hamarosan védelmezőt kell választanom. Ana kívánsága abszurd, és mégis érdekelne, ha nem kötné az ígéret, akkor is mellettem tenné le a voksát Phoenix, vagy egy másik boszorkány kegyeit keresné? Soha nem fog kiderülni az igazság, ennek ellenére az ő társaságában időzök. Félig kényszernek élem meg, hogy itt kell mutatkoznom a pincében, holott már szívem szerint elvonultam volna, vagy a képtárban lennék, de a ma este nem rólam szól, vagy az önző érdekeimről.
A folyosón állunk meg először, ahol némi tanakodásba kezdünk, de azért még odaszúrja, hogy a feltételezésem mennyire helytálló.
- Mit kellett volna hinnem? – dobom vissza a labdát az ő térfelére, de égetőbb probléma, hogy a sütemény felszívódjon, szóval „jön az ássuk el a kertben felvezetőm”, de talán egyszerűbb megoldás is születik a kettőnk fejéből, ha nem közeledne valaki felénk a másik irányból. A meneküléssel már elkéstem, marad az átmeneti bujkálás a legközelebbi sarokban, ahol takarásban leszünk, de aztán elszámolom a lépéseket. A táncórákon is jobban szerepeltem az iskolás évek alatt, mint ebben a bonyolult koreográfiában. Elakad, az ő kezében van a sütemény, én viszont még menthetném a menthetőt, de a zakózása a szemem láttára történik meg és amekkora szerencsém van, a derekamba kapaszkodva ránt magával. Halkan sikkantok egyet a zuhanás momentumában, de komolyabb bajom nem esik azon kívül, hogy rajta találok menedéket és első rámozdulásra belemarok az ujjaimmal a vállába, aztán tartva az ingatag helyzettől szépen rásimulok a melleimmel és közvetlen közelről pillanthatom meg a szeme világát. Hosszú perceken át fürkészem az arcát, a hajam függönyként fogja közre, én meg csak abból tudom, hogy mozdulnom kellene, hogy kezd égni a sajátom is.
- Elment. – bizonytalanul jelentem ki, hogy tiszta a levegő és lemászva róla keresek egy jobb kapaszkodót, de megküzdök vele, hogy lábra tudjak állni és visszaigazítani a ruhámat. Megfeledkezve a jelenlétéről törlöm le a mellem területéről a koszt és csak akkor nézek fel rá, mikor észreveszem, hogy engem bámul.
- Megmaradok. – közlöm vele tényként, és a szétgurult süteményekre lesek. – Fel kell takarítanom. Nyugodtan visszamehetsz, ha gondolod a többiekhez, megoldom egyedül is. – visszaemelem a falakat, nehogy összezavarja a fejemet az előbb történt eseménysorozat.
- Várnak a szimpatizáns barátaid, nem? – kérdezek rá és a tekintetemmel a seprűt keresem, miközben kitalálom, hogy az egyik törölközőbe fogom becsavarni és a kukába hajítani a szemetet. Lehajolok, hogy egyesével szedjem össze a süteményeket, de ragad a tészta alja…
A folyosón állunk meg először, ahol némi tanakodásba kezdünk, de azért még odaszúrja, hogy a feltételezésem mennyire helytálló.
- Mit kellett volna hinnem? – dobom vissza a labdát az ő térfelére, de égetőbb probléma, hogy a sütemény felszívódjon, szóval „jön az ássuk el a kertben felvezetőm”, de talán egyszerűbb megoldás is születik a kettőnk fejéből, ha nem közeledne valaki felénk a másik irányból. A meneküléssel már elkéstem, marad az átmeneti bujkálás a legközelebbi sarokban, ahol takarásban leszünk, de aztán elszámolom a lépéseket. A táncórákon is jobban szerepeltem az iskolás évek alatt, mint ebben a bonyolult koreográfiában. Elakad, az ő kezében van a sütemény, én viszont még menthetném a menthetőt, de a zakózása a szemem láttára történik meg és amekkora szerencsém van, a derekamba kapaszkodva ránt magával. Halkan sikkantok egyet a zuhanás momentumában, de komolyabb bajom nem esik azon kívül, hogy rajta találok menedéket és első rámozdulásra belemarok az ujjaimmal a vállába, aztán tartva az ingatag helyzettől szépen rásimulok a melleimmel és közvetlen közelről pillanthatom meg a szeme világát. Hosszú perceken át fürkészem az arcát, a hajam függönyként fogja közre, én meg csak abból tudom, hogy mozdulnom kellene, hogy kezd égni a sajátom is.
- Elment. – bizonytalanul jelentem ki, hogy tiszta a levegő és lemászva róla keresek egy jobb kapaszkodót, de megküzdök vele, hogy lábra tudjak állni és visszaigazítani a ruhámat. Megfeledkezve a jelenlétéről törlöm le a mellem területéről a koszt és csak akkor nézek fel rá, mikor észreveszem, hogy engem bámul.
- Megmaradok. – közlöm vele tényként, és a szétgurult süteményekre lesek. – Fel kell takarítanom. Nyugodtan visszamehetsz, ha gondolod a többiekhez, megoldom egyedül is. – visszaemelem a falakat, nehogy összezavarja a fejemet az előbb történt eseménysorozat.
- Várnak a szimpatizáns barátaid, nem? – kérdezek rá és a tekintetemmel a seprűt keresem, miközben kitalálom, hogy az egyik törölközőbe fogom becsavarni és a kukába hajítani a szemetet. Lehajolok, hogy egyesével szedjem össze a süteményeket, de ragad a tészta alja…
Vendég
Vendég
- Mondjuk, alapból nem a legrosszabbat. Kezdésnek.
Rántom meg hanyagul a vállam. Igazából, nem tudom, miért vagyok ennyire a bögyében, és miért feltételezi rólam, hogy akkora paraszt legyek, hogy odavinném a főboszorkánynak az elszúrt süteményét, nézze csak meg, milyen ügyes lányka. Pff. Mindegy, igazából nem akarok ezen fennakadni, éppen elég az nekem, hogy nem szimpatizál velem, annak ellenére, hogy igazából semmi olyat nem tettem, amiért ok lenne erre. Lehet, hogy van valami a fizimiskámon, ami ellenérzéseket vált ki belőle. Tudja a túró. Valószínűleg sosem fog kiderülni, ám ennek ellenére sem szeretném, hogy egész este ott kelljen sertepertélnie a süteménye körül, és azt figyelni, kit kell épp megmenteni tőle. Anabellnek fontos volt a lány, és úgy gondolta, érdemes a figyelemre, és hogy valamiért vigyázni kell rá. Ismerve a boszorkányomat, ennek közel sem az volt az oka, hogy esetleg gyengének tartja, sokkal inkább az, hogy valamiért szüksége van, vagy éppen lesz rá. Ezt még én magam sem tudhatom.
A következő pillanatok ellenben úgy alakulnak, hogy mondhatni igencsak kellemetlen helyzetbe kerülünk, bár, a magam részéről talán mégiscsak inkább kellemes helyzetnek nevezném. Ahogy rajtam landol, és nem tágít percekig, lévén itt mászkál valaki, és jó volna nem lebukni, óhatatlanul nagyon közel kerülünk egymáshoz. Férfi vagyok, az a nagybetűs, illedelmes fajta, akiből azért manapság nem sok mászkál a világban, éppen ezért a tekintetem egyetlen kósza pillanatra sem vándorol lejjebb az arcánál, a kifejező szemeinél, pedig azért biztosra veszem, hogy lenne érdekesebb látnivaló valamivel lejjebb. Az ingem szövetén át nem igazán érzek túl sokat, de az biztos, hogy a felvett pozitúra azért igencsak kellemes, és azért a gondolataim közt felsejlik, hogy ruhák nélkül még inkább az lenne, de ennek semmi jele úgy egyébként. Én ura vagyok önmagamnak, és nem rontok a renomémon olyasmivel, hogy máshol tapogatózzak, vagy esetleg a vágy pillanatnyi hevében megmoccanjon valami odalenn. Elgondolkodom rajta, hogy egy ilyen bájos vonásokkal megáldott fiatal hölgyben mi végre van ennyi ellenérzés személyem irányába, de nem szólalok meg. Azt hiszem, nincs rá szükség, csak a szemeit figyelem, egyszer majd talán megkérdezem, mi baja velem, de nem most. Épp elég most ezt a váratlan közelséget feldolgozni, ami valljuk be, talán mindkettőnket megzavar kissé, őt biztosan, hisz látom, ahogy fokozatosan elvörösödik.
- Úgy tűnik.
Helyeslek, és megvárom, hogy felkeljen, és azért eddig egészen könnyű volt úriembernek maradnom, de ha valaki a kezével csinál valamit, arra önkéntelenül oda szoktunk nézni, én kiváltképp, máskülönben miként védhetnék meg bárkit. Persze amint tudatosul bennem, hogy mit törölget a kezeivel, elpillantok, de úgy tűnik, már későn, mert kiszúrta.
- Segítek.
Nem kérdezek rá, mert tudom, hogy azt mondaná, nem szükséges, én viszont nem adom meg neki azt a lehetőséget, hogy egy ilyen egyszerű dolgot is élből elutasítson. Van itt több zsák, csak akad valahol egy üres. Körülnézek, de sok ilyesmit nem lelek, a következő kérdésére viszont felvonom a szemöldököm.
- Ó, a jó ég áldjon meg… miért kell neked ilyen…
Keresem a megfelelő szót, mert egyszerűen nem értem, miért csinálja ezt. Kevés ember képes felbosszantani, de ő a hozzáállásával szinte pillanatok alatt el tudja érni, hogy az összes idegszálam az égnek meredjen.
- …magadnak valónak lenni?
Maradok ennél. Nincs benne túl sok bántó, azt hiszem, de nála sosem lehet tudni, mire miként reagál. Ettől függetlenül elkezdem összeszedegetni a süteményeket a földről, ne ott legyenek már összenyomva, és visszapakolom a tálcára, jobb híján. Most már simán ki lehet dobni bármelyik kukába, elvégre, leestek a földre, van rá megfelelő indok. Az sem érdekel, hogy ragad, felkaparom, amit tudok, maximum majd jöhet utána némi felmosás. A szimpatizáns barátaim meg nem érdekelnek, én csak Anabell miatt vagyok jelenleg itt, és azt hiszem, pontosan azzal, akivel az elhunyt boszorkány óhajtaná, hogy legyek.
Rántom meg hanyagul a vállam. Igazából, nem tudom, miért vagyok ennyire a bögyében, és miért feltételezi rólam, hogy akkora paraszt legyek, hogy odavinném a főboszorkánynak az elszúrt süteményét, nézze csak meg, milyen ügyes lányka. Pff. Mindegy, igazából nem akarok ezen fennakadni, éppen elég az nekem, hogy nem szimpatizál velem, annak ellenére, hogy igazából semmi olyat nem tettem, amiért ok lenne erre. Lehet, hogy van valami a fizimiskámon, ami ellenérzéseket vált ki belőle. Tudja a túró. Valószínűleg sosem fog kiderülni, ám ennek ellenére sem szeretném, hogy egész este ott kelljen sertepertélnie a süteménye körül, és azt figyelni, kit kell épp megmenteni tőle. Anabellnek fontos volt a lány, és úgy gondolta, érdemes a figyelemre, és hogy valamiért vigyázni kell rá. Ismerve a boszorkányomat, ennek közel sem az volt az oka, hogy esetleg gyengének tartja, sokkal inkább az, hogy valamiért szüksége van, vagy éppen lesz rá. Ezt még én magam sem tudhatom.
A következő pillanatok ellenben úgy alakulnak, hogy mondhatni igencsak kellemetlen helyzetbe kerülünk, bár, a magam részéről talán mégiscsak inkább kellemes helyzetnek nevezném. Ahogy rajtam landol, és nem tágít percekig, lévén itt mászkál valaki, és jó volna nem lebukni, óhatatlanul nagyon közel kerülünk egymáshoz. Férfi vagyok, az a nagybetűs, illedelmes fajta, akiből azért manapság nem sok mászkál a világban, éppen ezért a tekintetem egyetlen kósza pillanatra sem vándorol lejjebb az arcánál, a kifejező szemeinél, pedig azért biztosra veszem, hogy lenne érdekesebb látnivaló valamivel lejjebb. Az ingem szövetén át nem igazán érzek túl sokat, de az biztos, hogy a felvett pozitúra azért igencsak kellemes, és azért a gondolataim közt felsejlik, hogy ruhák nélkül még inkább az lenne, de ennek semmi jele úgy egyébként. Én ura vagyok önmagamnak, és nem rontok a renomémon olyasmivel, hogy máshol tapogatózzak, vagy esetleg a vágy pillanatnyi hevében megmoccanjon valami odalenn. Elgondolkodom rajta, hogy egy ilyen bájos vonásokkal megáldott fiatal hölgyben mi végre van ennyi ellenérzés személyem irányába, de nem szólalok meg. Azt hiszem, nincs rá szükség, csak a szemeit figyelem, egyszer majd talán megkérdezem, mi baja velem, de nem most. Épp elég most ezt a váratlan közelséget feldolgozni, ami valljuk be, talán mindkettőnket megzavar kissé, őt biztosan, hisz látom, ahogy fokozatosan elvörösödik.
- Úgy tűnik.
Helyeslek, és megvárom, hogy felkeljen, és azért eddig egészen könnyű volt úriembernek maradnom, de ha valaki a kezével csinál valamit, arra önkéntelenül oda szoktunk nézni, én kiváltképp, máskülönben miként védhetnék meg bárkit. Persze amint tudatosul bennem, hogy mit törölget a kezeivel, elpillantok, de úgy tűnik, már későn, mert kiszúrta.
- Segítek.
Nem kérdezek rá, mert tudom, hogy azt mondaná, nem szükséges, én viszont nem adom meg neki azt a lehetőséget, hogy egy ilyen egyszerű dolgot is élből elutasítson. Van itt több zsák, csak akad valahol egy üres. Körülnézek, de sok ilyesmit nem lelek, a következő kérdésére viszont felvonom a szemöldököm.
- Ó, a jó ég áldjon meg… miért kell neked ilyen…
Keresem a megfelelő szót, mert egyszerűen nem értem, miért csinálja ezt. Kevés ember képes felbosszantani, de ő a hozzáállásával szinte pillanatok alatt el tudja érni, hogy az összes idegszálam az égnek meredjen.
- …magadnak valónak lenni?
Maradok ennél. Nincs benne túl sok bántó, azt hiszem, de nála sosem lehet tudni, mire miként reagál. Ettől függetlenül elkezdem összeszedegetni a süteményeket a földről, ne ott legyenek már összenyomva, és visszapakolom a tálcára, jobb híján. Most már simán ki lehet dobni bármelyik kukába, elvégre, leestek a földre, van rá megfelelő indok. Az sem érdekel, hogy ragad, felkaparom, amit tudok, maximum majd jöhet utána némi felmosás. A szimpatizáns barátaim meg nem érdekelnek, én csak Anabell miatt vagyok jelenleg itt, és azt hiszem, pontosan azzal, akivel az elhunyt boszorkány óhajtaná, hogy legyek.
Vendég
Vendég
Anabell nélkül minden rosszabb és ijesztőbb lett a világban, ahogyan a szimpatizánsához fűződő viszonyom is bonyolultabb. Még alig hintettük be földdel a koporsóját, de máris úgy éreztem, hogy ki nem mondott elvárásoknak vagyok kitéve. Ana utolsó kívánsága sokat nyomott a latban, és sejtettem, hogy idő kérdése esetleg az, hogy kényszerrel vegyenek rá olyasmire, amit nem akartam, vagy éppen tisztességtelenségnek tartottam a fogadott anyámmal szemben. Az egyik jó tulajdonságomnak azt tartottam, hogy soha nem magyarázkodtam másoknak az érzéseimmel kapcsolatban, és eddig sikerült is abszolválnom a helyzeteket, de féltem tőle, hogy a mostani lelki állapotomban képtelen leszek lakatot tenni a számra, és egyetlen szó nélkül elengedni a fájdalmamat. A nyomás körbevett, és mindenhonnan visszaköszönt. Milyen érzés, ha egyedül maradsz a világban? Nem éltek a szüleim, már nem volt egyetlen védőszárny se mögöttem, ha lett volna…akkor meg én utasítottam el. Phoenix mély köteléket alakított ki Anával, és bűnnek véltem, ha elfogadom az öreg boszorkány végakaratát. A férfivel sokszor találkoztam, előfordult, hogy egy házban aludtunk, de nem miattam volt jelen, hanem Ana miatt. Kettőnk között ő volt a villámhárító, ha esetleg szóváltásba bonyolódtunk. Ellentétes világképpel rendelkeztem, mint ők ketten együttvéve, talán a habitusom is rásegített, hogy ne csípjük egymást, és mégis most azt várják el, hogy valami varázslatban egy életre magam mellé láncoljam? Meddig fogok még felkelni, vagy egyáltalán a napfényt látni? Ana volt az utolsó élő személy, akinek meséltem a félelmeimről és a vélhető átokról, ami véget vethet az életemnek is. Nem vágytam a tűz közelébe, de a nagymamám és az édesanyám is ilyen körülmények között hunyt el. Mi volt a garancia rá, hogy én maradok ki a sorból? Tétován álltam a múltamat és a jövőmet elválasztó kapuban, rettegve a feltételezésektől.
A halotti tor nyugodtan zajlik, amíg Phoenix fel nem fedezi a süteményemet, és olyan szituációba nem keveredünk a folyosón, hogy még én is beleszédülök. A karjai között lenni egyszerre fura és bizsergető. A szempillái sűrűek férfi létére, és ha jobban szemügyre veszem az arcát, nem is annyira markáns. Megmagyarázhatatlan melegség járja át a belsőmet, de a veszély elmúlásával rádöbbenek, hogy ideje lenne mozdulnom is. A rendetlenség, a földre küldött tálca még feltakarításra vár. Felállva az első dolgom, hogy lesöpörjem magamról a koszt, és természetesen a morzsát, de a tekintetem oda vándorol el, ahol sejtem, hogy Phoenix pillantása is lehet. A mellemet nézte volna, vagy szimplán elkalandozott? Nem teszem szóvá, már az is kellemetlen, hogy egymáson kötöttünk ki. Sokkal nehezebb lett volna kimagyarázni, ha valaki ránk talál, de ekkora baj nem történt. A kijelentése nem könnyíti meg a dolgomat, és ragaszkodik hozzá, hogy segítsen, de élből akarom elküldeni, azonban én is meglepődöm a belőle kiváltott reakción. Nem tudom eldönteni, hogy bántásnak szánja-e, vagy csak ennyire ideges lett, hogy a szimpatizáns barátaihoz küldtem vissza. Az előbb említett álarcom megreped és megnyalva az alsó ajkamat lesek fel rá, de csak keresem a szavakat, ő meg időközben úgy dönt, hogy felszedegeti a földről a maradékot.
- Így tudom megvédeni magam, Phoenix. – ez lenne az igazság? Magam is megrémülök, hogy éppen neki mondtam ki. – Anabell elment, és nem maradt senkim. Ennek a napnak tökéletesnek kellett volna lennie, a süteménynek tökéletesnek kellett volna lennie. – elhalnak a szavak, és remegve fogok rá a seprűre, hogy kerülve a pillantását foglaljam le magamat a takarítással. Zaklatott vagyok, és sérülékeny.
A halotti tor nyugodtan zajlik, amíg Phoenix fel nem fedezi a süteményemet, és olyan szituációba nem keveredünk a folyosón, hogy még én is beleszédülök. A karjai között lenni egyszerre fura és bizsergető. A szempillái sűrűek férfi létére, és ha jobban szemügyre veszem az arcát, nem is annyira markáns. Megmagyarázhatatlan melegség járja át a belsőmet, de a veszély elmúlásával rádöbbenek, hogy ideje lenne mozdulnom is. A rendetlenség, a földre küldött tálca még feltakarításra vár. Felállva az első dolgom, hogy lesöpörjem magamról a koszt, és természetesen a morzsát, de a tekintetem oda vándorol el, ahol sejtem, hogy Phoenix pillantása is lehet. A mellemet nézte volna, vagy szimplán elkalandozott? Nem teszem szóvá, már az is kellemetlen, hogy egymáson kötöttünk ki. Sokkal nehezebb lett volna kimagyarázni, ha valaki ránk talál, de ekkora baj nem történt. A kijelentése nem könnyíti meg a dolgomat, és ragaszkodik hozzá, hogy segítsen, de élből akarom elküldeni, azonban én is meglepődöm a belőle kiváltott reakción. Nem tudom eldönteni, hogy bántásnak szánja-e, vagy csak ennyire ideges lett, hogy a szimpatizáns barátaihoz küldtem vissza. Az előbb említett álarcom megreped és megnyalva az alsó ajkamat lesek fel rá, de csak keresem a szavakat, ő meg időközben úgy dönt, hogy felszedegeti a földről a maradékot.
- Így tudom megvédeni magam, Phoenix. – ez lenne az igazság? Magam is megrémülök, hogy éppen neki mondtam ki. – Anabell elment, és nem maradt senkim. Ennek a napnak tökéletesnek kellett volna lennie, a süteménynek tökéletesnek kellett volna lennie. – elhalnak a szavak, és remegve fogok rá a seprűre, hogy kerülve a pillantását foglaljam le magamat a takarítással. Zaklatott vagyok, és sérülékeny.
Vendég
Vendég
Nem azt mondom, hogy nincsenek kapcsolataim a szimpatizánsok között, de azért közöttünk nincs igazán mélyebb kapocs, sokkal inkább kötődünk a boszorkányunkhoz, mint bárki máshoz közülünk. Hiszen vele élünk, mellette vagyunk az idő nagy részében, az ő védelme a felelősségünk, nem pedig bármiféle komolytalankodás egymással. Bizonyára ezen hozzáállásom az, ami miatt unalmas vagyok Padgett számára, de tény, hogy nem volt célom soha izgalmasnak lenni. Egyszerűen nem ilyen vagyok, és abszolút nem gondolom, hogy ez már valaha változni fog. Amennyiben a fiatal boszorkány nem fog igényt tartani a segítségemre, akkor majd kiküldenek hivatalból valaki mellé, akinek nem derogál az ilyesmi, legyen erre bármiféle oka.
- Mitől?
Kérdezek, hátha kapok majd választ, bár igazság szerint nem bízom ebben annyira, de hátha a nap szellemében közlékenyebbé válik kicsit. Meglátjuk. Inkább kérdezek, minthogy ne tegyem, és esetleg elszalasszak egy esélyt. Nem tudom, hogy Anabell mit látott benne igazán, miért gondolta, hogy a boszorkányok közül neki van a legnagyobb szüksége segítségre, akkor is, ha nem vallja be. Azt tudom, hogy nagyon fontos volt számára a lány, és nekem pedig mindig fontos volt az, ami az eltávozott boszorkánynak. Ekképp nem lennék hű sem hozzá, sem magamhoz, ha nem próbálnék ott lenni Padgettnek, amikor szüksége van rá, akár engedi, bevallja, akár nem.
- Semminek nem kell tökéletesnek lennie akkor, amikor egy szerettünk meghal. Pláne nem egy süteménynek.
Állapítom meg csendesen, teljesen biztos vagyok szavaim igazságában, a világon senkit sem érdekel a sütemény, maximum engem érdekelhetne, aki evett belőle, de én pont nem foglalkozom ezzel. Más meg már nem fog enni belőle.
- Nem vagy kevesebb egy elrontott sütemény miatt, Anabell éppen olyan büszke rád így is odafentről, mint eddig volt.
Odalépek, és óvatosan kihúzom a kezéből a seprűt, hogy a falnak támasszam, és olyat tegyek, amit egyébként nem sűrűn, de itt és most, ennek a lánynak szerintem jelen pillanatban szüksége van némi együttérzésre, és ha többet nem is adhatok majd neki a jövőben, mert talán nem fogja engedni, ezt még megtehetem. Nem vacilálok sokat, belehúzom egy ölelésbe, ami mindenképpen vigasztalásul próbál szolgálni, én lennék az utolsó, aki bárki gyenge pillanatait ki akarná szolgálni, és a saját javára fordítani. Neki szeretnék jót, és ha ezúttal ez azt jelenti, hogy az ölelésembe temetkezve kisírja magát, akkor legyen úgy.
- Mitől?
Kérdezek, hátha kapok majd választ, bár igazság szerint nem bízom ebben annyira, de hátha a nap szellemében közlékenyebbé válik kicsit. Meglátjuk. Inkább kérdezek, minthogy ne tegyem, és esetleg elszalasszak egy esélyt. Nem tudom, hogy Anabell mit látott benne igazán, miért gondolta, hogy a boszorkányok közül neki van a legnagyobb szüksége segítségre, akkor is, ha nem vallja be. Azt tudom, hogy nagyon fontos volt számára a lány, és nekem pedig mindig fontos volt az, ami az eltávozott boszorkánynak. Ekképp nem lennék hű sem hozzá, sem magamhoz, ha nem próbálnék ott lenni Padgettnek, amikor szüksége van rá, akár engedi, bevallja, akár nem.
- Semminek nem kell tökéletesnek lennie akkor, amikor egy szerettünk meghal. Pláne nem egy süteménynek.
Állapítom meg csendesen, teljesen biztos vagyok szavaim igazságában, a világon senkit sem érdekel a sütemény, maximum engem érdekelhetne, aki evett belőle, de én pont nem foglalkozom ezzel. Más meg már nem fog enni belőle.
- Nem vagy kevesebb egy elrontott sütemény miatt, Anabell éppen olyan büszke rád így is odafentről, mint eddig volt.
Odalépek, és óvatosan kihúzom a kezéből a seprűt, hogy a falnak támasszam, és olyat tegyek, amit egyébként nem sűrűn, de itt és most, ennek a lánynak szerintem jelen pillanatban szüksége van némi együttérzésre, és ha többet nem is adhatok majd neki a jövőben, mert talán nem fogja engedni, ezt még megtehetem. Nem vacilálok sokat, belehúzom egy ölelésbe, ami mindenképpen vigasztalásul próbál szolgálni, én lennék az utolsó, aki bárki gyenge pillanatait ki akarná szolgálni, és a saját javára fordítani. Neki szeretnék jót, és ha ezúttal ez azt jelenti, hogy az ölelésembe temetkezve kisírja magát, akkor legyen úgy.
Vendég
Vendég
A halál sohasem annak nehéz, aki elmegy, hanem aki itt marad, és gyászolja a távozót. Biztos vagyok abban, hogy Ana már jó helyen van, és a lelke könnyedebb, de azok, akik itt maradtak csak a fájó zűr mivoltával tudnak mit kezdeni. Közéjük tartoztam, és hiába fogta fel a kis eszem, hogy a pótanyukám nincs többé, sokkal nehezebben fogadtam el, hogy nélküle menjen tovább az idő. Megtanultam egyedül lenni, vagy inkább létezni, de eddig legalább ott volt nekem ő, akinek elpanaszolhattam, ha valami a szívemet nyomta. Hiába töltöttem be a húszat, vagy éppen a huszonötöt, mindig volt hová hazajönnöm, és ez sokat segített abban, hogy ne legyek magányos. A koven egy ajándék, de azzal is meg kell tanulni együtt élni. A boszorkányok közösségben erősek, külön már megvan rá az esély, hogy rossz társaságba keverednek, vagy valaki kihasználja a hiszékenységüket. Hiába minden igyekezetem, a mai megemlékezés nem úgy alakul, ahogyan éppen vártam volna. A süteménnyel felsülök, és ha ez még nem lenne elég, akkor éppen azzal a személlyel kerülök kettesbe, akivel a legkevésbé akartam. Phoenix ismer, és tudja, hogy milyen vagyok. A mai nap mégis más, mert mind a ketten ugyanazt a személyt gyászoljuk. Nem mondanám, hogy bunkó velem, úgy viselkedik, mint általában szokott. Kivéve a függöny mögötti jelenetet, ahogyan rádőltem az előbb és megéreztem a fizikai erejét. Soha nem tűnt fel, hogy ennyire erősek a karjai, vagy éppen a mellkasa. Még most is melegem van, ha erre gondolok, de jobb elterelés a sütemény eltüntetése, mint a puszta tények kielemzése. Ráérek vele akkor foglalkozni, ha már egyedül leszek, és nem lesik minden egyes lépésemet az idősebb boszorkányok és védelmezők. A takarítással helyrehozhatok valamit, mégis forr bennem a düh és a megemészthetetlen keserűség, hogy ma végleg elveszítettem valamit az életemből. A gyengeségem megnyilvánulásának pedig nem más lesz a tanúja, mint a nekem szánt szimpatizáns. Kézzel és lábbal tiltakozom a kettőnknek szánt jövő ellen, de ahogyan a kezemben megremeg a seprű, és felmerül az az egy kérdés Phoenix szájából, hogy mitől is kell megvédenem magamat…valami eltörik a belsőmben. Lefelé nézek, nem felelek neki, mert annyi válasz lenne erre az egyszerű kérdésre, hogy inkább a legjobb fegyvert választom…a csendet. A könnyeimmel küszködöm, nem akarok még nagyobb lúzernak tűnni a szemében.
- Ne mondj ilyeneket. – kérlelem halkan, de észre se veszem, hogy időközben kiveszi a kezemből a seprűt, és a fal mellé helyezi. Fel sem készülhetek rá, hogy ismét a karjai közelségébe kerüljek, mert hirtelen von bele egy ölelésbe. Az eszem tudja, hogy nem helyes a közelsége, de ő legalább megérti, hogy mit jelentett nekem Ana. Kitör belőlem a sírás, halkan folynak végig a két arcomon a könnycseppek, és ott tartok, hogy én csúsztatom feljebb a kezemet a válla mentén és szorítok bele az anyagba, azon keresztül pedig a bőrébe. A vállába fúrom az arcomat, és csendesen adom ki a fájdalmamat. Nem érzékelem az idő múlását, hogy mennyi ideig tart ez a művelet, aztán hirtelen jövök rá, hogy hol is vagyok. Nagy őzike szemeimet meresztem rá, ahogyan lepillant rám.
- Köszönöm. – nem tudok mást mondani hirtelen, de aztán el is távolodom tőle és a ruhámba törölve az arcomat sietek vissza a nagyterembe…
Vendég
Vendég
Kérése módfelett szükségtelen, lévén már kimondtam, amit, sőt mi több, tökéletesen komolyan gondoltam. Nincsen abban véleményem szerint semmi rossz, hogy így gondolom, és szerintem ő maga is tisztában van vele, hogy Anabell miként gondolkodott róla. Az idős boszorkány mindig, minden körülmények között teljesen, néha kegyetlenül őszinte volt. Az egyetlen, amit elfelejtett velem megosztani, vélhetőleg szándékosan, hogy miért pont Padgett?
Sosem voltam olyan ember, aki ilyen dolgokra gyakran ragadtatná magát, noha a négy fal között Anabell gyakran bújt az ölelésembe, közel sem azért, mert bármi lett volna köztünk, sosem volt. Ám olyan mély barátságot, lelki közösséget ápoltunk, hogy egyszerűen egymás öleléséből mindketten tudtunk töltekezni.
Hagyom, hogy Padgett kisírja magát, addig, amíg saját magának engedélyezi ezt, mert tudom jól, hogyha tudatosul benne, hogy ki előtt gyengült el, ki fog menekülni a szituációból, hisz nem tudja kezelni. Túl fiatal még. S túl makacs. Fogalma sincs róla, hogy nem bűn olykor gyengének lenni, főleg akkor nem, ha az utolsó bástyánk is elhullott az életünkből. Senkinek sem szükséges mindig kősziklaként tűrni az élet viharait, igenis lehetünk tajtékzó tenger, orkánként odacsapó szél, lehetünk dühösek, fájhat, és néha kell is. Ha mindent magunkba fojtunk, előbb-utóbb az arcunkba fog robbanni, és bizonyosan nem lesz jó vége.
Meglepően sok idő eltelik ahhoz képest, amire számítottam, s én csak tartom szelíden, nyugodtan, ütemes szívdobbanásokkal, mik talán pár perc alatt kicsit csendesíthetik a kétségbeesését, és szépen lassan megnyugszik, ha már a könnyek elfogytak. Még a sírása is rendkívül visszafogott, fogalmam sincs, valaha megengedi-e magának ez a lány, hogy teljesen kiengedje magából azt, ami benne van. Mindenesetre, ez közel sem biztos, hogy az én problémám lesz, mert ha nem enged be, én nem fogok tudni neki segíteni, bármennyire is szeretnék. Nem feltétlenül kötelességből, én ilyen vagyok. Értük vagyok, mélységesen tisztelem a boszorkányokat, fontos számomra a jólétük, akár lelki, akár testi értelemben, és nem, utóbbit abszolút nem úgy értem. Szerintem én vagyok a legvisszafogodtabb szimpatizáns. Az össznépi eseményeken is csak őrséget vállalok, aktív szerepet bennük sosem. Nem mondom, hogy sosem fordult elő, hogy kisegítettem egy-egy boszorkányt, de ott is inkább a praktikum játszott szerepel, mintsem, hogy bármivel visszaéljek.
Szelíd mosollyal pillantok le rá, mikor megemeli a fejét, egy kósza tincset a füle mögé tűrve. Csupán bólintok, s utána hagyom, meneküljön csak. Van, ami elől nem lehet, a sors majd eldönti, hogy a mi útjainknak egymásba fonódva szükséges-e haladnia, vagy sem.
Mindenesetre a romeltakarítást befejezem, és amint minden a zsákban landolt, teszek egy sétát, hogy egy távolabbi szemetesben eltüntessem a sütemény maradványait.
Sosem voltam olyan ember, aki ilyen dolgokra gyakran ragadtatná magát, noha a négy fal között Anabell gyakran bújt az ölelésembe, közel sem azért, mert bármi lett volna köztünk, sosem volt. Ám olyan mély barátságot, lelki közösséget ápoltunk, hogy egyszerűen egymás öleléséből mindketten tudtunk töltekezni.
Hagyom, hogy Padgett kisírja magát, addig, amíg saját magának engedélyezi ezt, mert tudom jól, hogyha tudatosul benne, hogy ki előtt gyengült el, ki fog menekülni a szituációból, hisz nem tudja kezelni. Túl fiatal még. S túl makacs. Fogalma sincs róla, hogy nem bűn olykor gyengének lenni, főleg akkor nem, ha az utolsó bástyánk is elhullott az életünkből. Senkinek sem szükséges mindig kősziklaként tűrni az élet viharait, igenis lehetünk tajtékzó tenger, orkánként odacsapó szél, lehetünk dühösek, fájhat, és néha kell is. Ha mindent magunkba fojtunk, előbb-utóbb az arcunkba fog robbanni, és bizonyosan nem lesz jó vége.
Meglepően sok idő eltelik ahhoz képest, amire számítottam, s én csak tartom szelíden, nyugodtan, ütemes szívdobbanásokkal, mik talán pár perc alatt kicsit csendesíthetik a kétségbeesését, és szépen lassan megnyugszik, ha már a könnyek elfogytak. Még a sírása is rendkívül visszafogott, fogalmam sincs, valaha megengedi-e magának ez a lány, hogy teljesen kiengedje magából azt, ami benne van. Mindenesetre, ez közel sem biztos, hogy az én problémám lesz, mert ha nem enged be, én nem fogok tudni neki segíteni, bármennyire is szeretnék. Nem feltétlenül kötelességből, én ilyen vagyok. Értük vagyok, mélységesen tisztelem a boszorkányokat, fontos számomra a jólétük, akár lelki, akár testi értelemben, és nem, utóbbit abszolút nem úgy értem. Szerintem én vagyok a legvisszafogodtabb szimpatizáns. Az össznépi eseményeken is csak őrséget vállalok, aktív szerepet bennük sosem. Nem mondom, hogy sosem fordult elő, hogy kisegítettem egy-egy boszorkányt, de ott is inkább a praktikum játszott szerepel, mintsem, hogy bármivel visszaéljek.
Szelíd mosollyal pillantok le rá, mikor megemeli a fejét, egy kósza tincset a füle mögé tűrve. Csupán bólintok, s utána hagyom, meneküljön csak. Van, ami elől nem lehet, a sors majd eldönti, hogy a mi útjainknak egymásba fonódva szükséges-e haladnia, vagy sem.
Mindenesetre a romeltakarítást befejezem, és amint minden a zsákban landolt, teszek egy sétát, hogy egy távolabbi szemetesben eltüntessem a sütemény maradványait.
- Köszönöm!:
- Köszönöm szépen a játékot, remélem, még találkozunk.
Főboszorkány
Nashota Hayes
A Nest alatt húzódó pincerendszer igen terebélyessé sikeredett az elmúlt évtizedek folyamán. Először csak közvetlenül a ház alaprajzával megegyező területet építettünk ki, majd ahogy teltek az évek és egyre több helyre volt szükségünk, úgy bővítettük. Persze ezek az átépítések mindig rengeteg időbe és előkészületekbe teltek, mára azonban elértünk oda, hogy az egész telek területét kihasználtunk. Itt történik a mindennapi élet a gyülekezettel kapcsolatban. A pincéhez vezető ajtóhoz mindenkinek van kulcsa és a nap bármely szakaszában szabadon használhatja bármely boszorkány vagy szimpatizáns. Az utóbbiak, amíg a tanulási időszakban vannak egyébként is itt élnek, a szobáikat is itt alakítottuk ki. Legalább is egy részüket, a másik az emeleten található.
Leérkezve a lépcsőn egy nagyobb előcsarnoknak tűnő területen találom magamnak, amelynek az egyik falán öt, embernagyságú tükör helyezkedik el. Amennyiben a banyák kívánnak elérni minket, ezen keresztül tudják megtenni, egy oldalsó falon a bálványunk képe kapott helyet. Erre a munkámra büszke vagyok, napokat töltöttem idelent, az idő repült és napot sem látott a bőröm, enni is alig akartam. A fejemben volt a kép, amit falra akartam vinni és senki sem tudott eltávolítani a fal közeléből, kivéve, ha létszükséglet szólított el. Megszállottja voltam az alkotásnak, az ihlet megszállt és a végeredmény igen jóra sikeredett. Ajkamra most is mosolyt csal a látványa, az elé állított mellszoborra, amely a wendigót ábrázolja lelkesen kacsintok, mint a legtöbb esetben, ha lent járok. Egyfajta kötődésünk van a bálványunkhoz, még ha annyira nem is szoktuk hangoztatni csak egyes eseményeken. Attól még mindannyiunk szívében él és én igenis hiszem, ahogy a druidák esetében az isteneik kegyét keresik, hogy varázserejük meglegyen, úgy nekünk is ő az, aki biztosítja ezt a számunkra.
A kegyében járni emiatt is fontos, vagyis a gyülekezetünk alapelvének betartása mindennél elsőbbséget élvez, akkor is, ha ez egy olyan beszélgetéshez vezet, amelyet a hátam közepére sem kívánok. Ettől függetlenül meg kell tennem és mégis úgy érzem, képmutató vagyok valamilyen formában… Mert ha lehetőségem lenne én sem tennék másként és mégis megtettem megannyi alkalommal is. A gyülekezet és ezáltal a falka az első a számomra és minden mást háttérbe kell szorítanom. Nem volt ez máshogy magánemberként, de akkor még legalább ott volt a dac, amit megtarthattam, ha a lelkem úgy kívánta. Most azonban? Ezzel korán sem élhetek, eleget kell tennem annak, amit elvárnak tőlem, így hát nekem sincs más hátra, mint mély levegőt venni és megkeresni idelent a nőt.
Dohos szag rég nem járja már át a helyiségeket, hála a nagyon modern és nagyon komplikált levegőztetési rendszernek, ám az alapanyagok és a füstölők édes illata még így is körbelengi a teret. Mélyet szippantok belőle, erőt merítek belőle. Fekete, egyszerű ruhámat lesimítom és amikor az előtérben megpillantom boszorkánytársamat széles mosollyal az arcomon szólítom meg.
- Szia Diane! Lenne egy perced rám? - igyekszem nem rátörni mégis lenne egy-két dolog, amiről nem ártana szót ejteni. Ugyanezt a beszélgetést lefolytathatta már az előttem lévő főboszorkányokkal, most rajtam a sor. - Szeretnék beszélni veled, Thomasszal kapcsolatban - sétálok mellé könnyed léptekkel. Hangom épp annyira halk, amennyit a hely csendje megkövetel tőlünk. Rajtunk kívül páran vannak még idelent, de elszéledve és egyébként is, nem történik olyan, amelyről más ne hallhatna. Vérfarkasok és szimpatizánsok mellett felnőve nagyon hamar természetessé vált számomra, valaki mindig van, aki hallja szavaimat.
- Ha nem bánod, hogy itt. Ha szeretnéd mehetünk máshova is, vagy máskor is megejthetjük a beszélgetést - mosolyom kedves és barátságos, egyébként is annak érzem magam, nem az a célom, kellemetlen helyeztbe hozzam. Ami azt illeti nagyon is jól ismerem ezt a témát… túl jól is, ami azt illeti.
Leérkezve a lépcsőn egy nagyobb előcsarnoknak tűnő területen találom magamnak, amelynek az egyik falán öt, embernagyságú tükör helyezkedik el. Amennyiben a banyák kívánnak elérni minket, ezen keresztül tudják megtenni, egy oldalsó falon a bálványunk képe kapott helyet. Erre a munkámra büszke vagyok, napokat töltöttem idelent, az idő repült és napot sem látott a bőröm, enni is alig akartam. A fejemben volt a kép, amit falra akartam vinni és senki sem tudott eltávolítani a fal közeléből, kivéve, ha létszükséglet szólított el. Megszállottja voltam az alkotásnak, az ihlet megszállt és a végeredmény igen jóra sikeredett. Ajkamra most is mosolyt csal a látványa, az elé állított mellszoborra, amely a wendigót ábrázolja lelkesen kacsintok, mint a legtöbb esetben, ha lent járok. Egyfajta kötődésünk van a bálványunkhoz, még ha annyira nem is szoktuk hangoztatni csak egyes eseményeken. Attól még mindannyiunk szívében él és én igenis hiszem, ahogy a druidák esetében az isteneik kegyét keresik, hogy varázserejük meglegyen, úgy nekünk is ő az, aki biztosítja ezt a számunkra.
A kegyében járni emiatt is fontos, vagyis a gyülekezetünk alapelvének betartása mindennél elsőbbséget élvez, akkor is, ha ez egy olyan beszélgetéshez vezet, amelyet a hátam közepére sem kívánok. Ettől függetlenül meg kell tennem és mégis úgy érzem, képmutató vagyok valamilyen formában… Mert ha lehetőségem lenne én sem tennék másként és mégis megtettem megannyi alkalommal is. A gyülekezet és ezáltal a falka az első a számomra és minden mást háttérbe kell szorítanom. Nem volt ez máshogy magánemberként, de akkor még legalább ott volt a dac, amit megtarthattam, ha a lelkem úgy kívánta. Most azonban? Ezzel korán sem élhetek, eleget kell tennem annak, amit elvárnak tőlem, így hát nekem sincs más hátra, mint mély levegőt venni és megkeresni idelent a nőt.
Dohos szag rég nem járja már át a helyiségeket, hála a nagyon modern és nagyon komplikált levegőztetési rendszernek, ám az alapanyagok és a füstölők édes illata még így is körbelengi a teret. Mélyet szippantok belőle, erőt merítek belőle. Fekete, egyszerű ruhámat lesimítom és amikor az előtérben megpillantom boszorkánytársamat széles mosollyal az arcomon szólítom meg.
- Szia Diane! Lenne egy perced rám? - igyekszem nem rátörni mégis lenne egy-két dolog, amiről nem ártana szót ejteni. Ugyanezt a beszélgetést lefolytathatta már az előttem lévő főboszorkányokkal, most rajtam a sor. - Szeretnék beszélni veled, Thomasszal kapcsolatban - sétálok mellé könnyed léptekkel. Hangom épp annyira halk, amennyit a hely csendje megkövetel tőlünk. Rajtunk kívül páran vannak még idelent, de elszéledve és egyébként is, nem történik olyan, amelyről más ne hallhatna. Vérfarkasok és szimpatizánsok mellett felnőve nagyon hamar természetessé vált számomra, valaki mindig van, aki hallja szavaimat.
- Ha nem bánod, hogy itt. Ha szeretnéd mehetünk máshova is, vagy máskor is megejthetjük a beszélgetést - mosolyom kedves és barátságos, egyébként is annak érzem magam, nem az a célom, kellemetlen helyeztbe hozzam. Ami azt illeti nagyon is jól ismerem ezt a témát… túl jól is, ami azt illeti.
Diane Johnson kedveli ezt a posztot
Mentor - 12. szint
Diane Johnson
Nashota & Diane
Szabaddá tettem a mai napomat, leszámítva a délutáni oktatást. Azt terveztem, ellátogatok a fűvészkertbe, kiülök arra a néhány hete lefestett padra, ami a szökőkút mellett található. Élvezem a kellemes napsütést, a madarak csiripelő hangját és a szél susogását. Idilli képeket kergettem magamban, de Thomas megjelenése miatt változtak az elképzeléseim. Nem vágytam másra, mint magányra, a nővéreim társaságában. Kellett, hogy érezzem, oda tartozok. Hozzájuk. Nem Thomashoz!
Küzdeni akarok ellene, vívódni a vacsorameghívásán és erre nincs jobb hely a szakrális központunknál. A tanítványaim, a kis boszorkák, mindig jókedvre derítenek, sajátjaimnak érzem őket, még ha erejükben nem is az én vérem csörgedezik. Ők az igazi örökségem, nem holmi druidával való játszadozás. Már a gondolat fogantatása nyomán elönt a lelkiismeretfurdalás, amiért ez egyáltalán megfogalmazódott bennem. A francba is, még mindig szeretem és ez lesz a vesztem! Sürgősen abba kell ezt hagynom, különben egy nap arra ébredek, hogy egy sötét és nyírkos pincében vagyok lekötözve, ahol a farkasok kedvük szerint lakmároznak belőlem. Az összes róla szóló gondolatomat egy mozdulattal hajíthatnám ki. Elfeledhetném, örökre. Nem tűnhetek gyengének!
Elhatározom, ma hamarabb elkezdem az előkészületeket és le szeretném ellenőrizni, hogy minden főzethez meg van-e a megfelelő alapanyag. Mostanában gyakran csinálom ezt, ha kétségek gyötörnek. Ide menekülök a kéretlen szemek elől. Ez az én óvóhelyem, még ha valójában nem is az és tévedek.
Engem még arra neveltek, a becsület mindennél fontosabb. Néha úgy érzem, elvérzek. Ám idetartozásomat nem kívánom visszavonni, vagy semmissé tenni. Szeretek itt lenni, velük. Szeretem azt, aki általuk lehetek. Ők az új családom és meg nem született gyermekeim.
Kezemet finoman végighúzom a bálványunkon ahogy tova haladok. Nashota gyönyörű munkát végzett, méltán lehet büszke rá. Arcomra mosoly húzódik, boldog melegség tölt el, hogy itt lehetek. Büszke vagyok a lányaimra, hogy ennyi időt és energiát képesek beletenni, szépítgetni a mi helyünket.
Éppen gondolataimba mélyedve egy üvegcsével foglalatoskodok, melyben az olvasóbokor nedve található. Az egyik legelső varázslat, amit a szerelemmágiában megtanítunk, az a csábítás. Nem túl bonyolult, de igényel némi ügyességet és óvatosságot. Egy ismerősen csengő hangot hallok magam mögött, azonnal irányába fordul, jól tudom, kihez tartozik.
- Szia Nashota! Rád akár több is! – válaszolom neki kapásból. Mindig szívesen csevegek vele, tulajdonképpen bármiről. Csak ez a Thomas ügy ne lenne. Igyekszem nem túl hirtelen eltűntetni a mosolyomat irányába. Nagyon örülök neki, hogy ő lett az új Főboszorkány, úgy gondolom kiérdemelte a rangot és biztos vagyok benne, hogy sikeresen teljesíti a rábízott feladatokat. Felsóhajtok, igaz, vártam már ezt a beszélgetést. Mint ahogy elődjeinek, neki sem kívánok hazudni, vagy elferdíteni az igazságot, semmi szükség rá. Beleegyezően bólintok.
- Tökéletesen megfelel itt is. – elvégre nincs semmiféle titkolni valóm, amit mások ne hallhatnának. A pletyka egyébként is gyorsabban terjed, mint bármi más ezen a Földön és ha elsőkézből tudnak információt, úgy karcolásokkal is megúszhatom. Halk nyávogás kíséretében Mango jelenik meg a színen, aki hízelgően a vörös hajú boszorkánytársam lábához dörgölőzik. Nem tudom, mi lehetett ma a húsban, amit evett, de jó lenne, ha nekem is adna. Általában visszafogottabban viselkedik, bár Nashotat mindig is kedvelte.
- Minden rendben van? – érdeklődök félrebiccentett fejjel. Vagy tán ő is ugyanezt szerette volna kérdezni? Nem tudom, mennyire fűlik a foga ehhez a beszélgetéshez, ha jól tudom nem igazán, hiszen volt már ő is ezen az oldalon, de majd kiderül. Kivételezésre semmikép nem számítok és nem is várom el tőle, sőt, azt szeretném, ha mindenkit egyenlően kezelne és ebbe a körbe bizony én magam is beletartozok. Távol áll tőlem, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam őt a múlt eseményei miatt. A farkasok nem kedvelik a druidákat, de ami történt azon már nem tudok változtatni és az igazság az… ha lehetne sem tennék másképp.
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
Főboszorkány
Nashota Hayes
Nem kívántam ebbe a helyzetbe kerülni, egy olyanban, ahol nekem kell állást foglalnom egy üggyel kapcsolatban, amiben sokáig én is boldogan és vígan lubickoltam, amikor csak lehetőségem volt rá. Mit sem törődve nevelőm rosszálló pillantásaival, hiszen hivatalosan soha, semmi rosszat nem tettem. Nem árultam el sem a gyülekezetet, sem a falkát, noha azt a bizonyos druidát nem csak az ágyamba engedtem be és nem csak futó kalandot szerettem volna szánni magunknak. Az élet sok mindent átírt, választás esetén soha nem volt kérdéses a hűségem és a szívem egy része kihez húz valójában. Most pedig…
Minden sokkal bonyolultabbá és nehezebbé vált, sok mindenben nem vagyok biztos, csak hogy az elhatározásomhoz ragaszkodom: rangomban helyt akarok állni és azok az igéző barna pillantások sem akadályozhatnak meg ebben.
Barátságos a mosolyom, amit Dianere vetek, sóhajtása túlontúl ismerős.
- Segítsek valamit az előkészületekben? - bökök fejemmel a polc felé és ahol a hozzávalók egy része helyezkedik el. Képesek vagyunk arra, egyszerre több dolgot is végezzünk és nem kötelező egymással szemben állnunk, amíg a beszélgetés zajlik. Egyfajta pótcselekvésre nekem is szükségem van.
Örülök annak, hogy a boszorkány nem érzi a bennem dúló érzelmi harcot, ami ez a beszélgetés jelent nekem is, mindketten ugyanabban a cipőben járunk valamilyen formában. Szívünket elrabolta egy olyan férfi, akivel nem lehetünk olyan könnyedén együtt. A lábamhoz dörgölőző macskához lehajolok és amennyiben engedi fejétől kezdve egész hátán át megsimogatom. - Sajnálom, most nincs nálam semmilyen jutalomfalat - nem tudom elkényeztetni a kis dögöt. Sosem titkoltam valójában mennyire csodálom a familiárisokat és mindenkiéért rajongok, legyen azok bármilyen természetű és ha van rá lehetőségem el is kényeztetem őket.
- Erre csak te fogsz tudni válaszolni - somolygom az orrom alatt, ahogy felegyenesedem és visszafordulok a mentorhoz. Hangom könnyed, nem fedezheti fel benne semmit, amely rossz előjelnek bizonyulhatna. - Tudom, hogy a te helyzeted sem egyszerű vele kapcsolatban, de néhány információra szükségem lenne. Mi van most köztetek? - egy ideje lekerültek a radaromról, ez nem jelenti az, ne érdekelne egyébként magánemberként is az, amely vele történik. A körforgásba ő is belegabalyodott és nem tudom, hogy ebből ő szeretne-e kikerülni. A sajátomra tudom a választ, de ezt jótékonyan elhallgatom mindenki elől.
Amennyiben elfogadja a segítségem, úgy sorjában, de komótosan emelem le a polcról a hozzávalókat, megtekintve azokat. Ha nincs erre szüksége, akkor csak vállammal támaszkodom a masszív fából készítettnek és ekként figyelem Diane arcának vonásait.
- Szoktatok találkozni?
Minden sokkal bonyolultabbá és nehezebbé vált, sok mindenben nem vagyok biztos, csak hogy az elhatározásomhoz ragaszkodom: rangomban helyt akarok állni és azok az igéző barna pillantások sem akadályozhatnak meg ebben.
Barátságos a mosolyom, amit Dianere vetek, sóhajtása túlontúl ismerős.
- Segítsek valamit az előkészületekben? - bökök fejemmel a polc felé és ahol a hozzávalók egy része helyezkedik el. Képesek vagyunk arra, egyszerre több dolgot is végezzünk és nem kötelező egymással szemben állnunk, amíg a beszélgetés zajlik. Egyfajta pótcselekvésre nekem is szükségem van.
Örülök annak, hogy a boszorkány nem érzi a bennem dúló érzelmi harcot, ami ez a beszélgetés jelent nekem is, mindketten ugyanabban a cipőben járunk valamilyen formában. Szívünket elrabolta egy olyan férfi, akivel nem lehetünk olyan könnyedén együtt. A lábamhoz dörgölőző macskához lehajolok és amennyiben engedi fejétől kezdve egész hátán át megsimogatom. - Sajnálom, most nincs nálam semmilyen jutalomfalat - nem tudom elkényeztetni a kis dögöt. Sosem titkoltam valójában mennyire csodálom a familiárisokat és mindenkiéért rajongok, legyen azok bármilyen természetű és ha van rá lehetőségem el is kényeztetem őket.
- Erre csak te fogsz tudni válaszolni - somolygom az orrom alatt, ahogy felegyenesedem és visszafordulok a mentorhoz. Hangom könnyed, nem fedezheti fel benne semmit, amely rossz előjelnek bizonyulhatna. - Tudom, hogy a te helyzeted sem egyszerű vele kapcsolatban, de néhány információra szükségem lenne. Mi van most köztetek? - egy ideje lekerültek a radaromról, ez nem jelenti az, ne érdekelne egyébként magánemberként is az, amely vele történik. A körforgásba ő is belegabalyodott és nem tudom, hogy ebből ő szeretne-e kikerülni. A sajátomra tudom a választ, de ezt jótékonyan elhallgatom mindenki elől.
Amennyiben elfogadja a segítségem, úgy sorjában, de komótosan emelem le a polcról a hozzávalókat, megtekintve azokat. Ha nincs erre szüksége, akkor csak vállammal támaszkodom a masszív fából készítettnek és ekként figyelem Diane arcának vonásait.
- Szoktatok találkozni?
Diane Johnson kedveli ezt a posztot
Mentor - 12. szint
Diane Johnson
Nashota & Diane
Körülbelül tíz éve próbálom már rávenni maga, legalább vegyem fontolóra a tényleges továbblépés gondolatát, de mintha benső énemet ez egyáltalán nem mozgatná meg. A tudatalattim olykor nagyon gonosz tud lenni és a lelkem sem kívánja elengedni Thomas emlékét. Ő volt – francba is, még most is az – életem nagy szerelme és hiába vagyok másik férfival, nem tudom ugyanúgy szeretni, mint őt. Adott egy darabot magából, a gyermekünket, aki legnagyobb szívfájdalmamra nem élhette meg a közös jövőnket. Gyakran gondolok rá, mit szólna ha most látna minket? Vajon elítélne vagy megértene? Furcsa, de sokszor úgy érzem, Thomas most sokkalta jobban küzd értünk, mint anno. Késő van már ehhez, hiába próbálja összeragasztani a széttört szívemet, az már soha nem lesz ugyanolyan, amilyen egykoron volt. A sérülések, a sebek nem tudnak egy csapásra beforrni. Tán jobb is így. Talán ezért akarok emlékezni. Ahányszor csak felteszem magamnak a kérdést a felejtés csókja varázslatról, mindannyiszor küldöm a fészkes fenébe a gondolatot.
Jobb itt nekem, velük. Békés és nem kell a férfin gondolkodnom, ha nem akarok. Könnyedén tudom elfoglalni magam a tanítványaim gondjaival. Nashota érdeklődése nem meglepő, hiszen vártam már.
- Azt megköszönném. – mosolygok vissza kedvesen a nőre. – Néhány alapvarázslattal fogunk kezdeni, először ezeket tanulják meg, aztán ahogy fejlődnek, jöhet a többi. – ezt valószínűleg a nő is tudja, de valamiért úgy érzetem, közölnöm kell vele. Egyáltalán nincs ellenemre, hogy segítsen összeszedni a kellékeket, örülök neki, hogy ezt a módját választotta a beszélgetésünknek mert így nem érzem olyan szigorúnak, még ha a téma jellege ezt meg is követeli.
Lágy arcvonásokkal figyelem a Nashota és Mango között jelenlévő kommunikációt, szeretetteljesen elmosolyodom, amikor a nő kijelenti, ezúttal nem készült jutalomfalattal a macska számára.
- Emiatt ne aggódj, a lányok így is eléggé elkényeztetik. – mosolyom nem hervad. Tény, hogy én is szívesen foglalkozom mások familiárisaival és Mango kuncsorgó szemeinek sem tudok mindig ellenállni. Látszik is rajta, hogy szobacica lett. Szeret ugyan mindenhova követni akár a tetőkön keresztül ugrálva, de nem veti meg a finom falatokat. Öregszik, akárcsak én.
Nem kívánok hazudni vagy ferdíteni neki, így a feltett kérdésén sem gondolkodok túl sokat. Összefoglalhatnám röviden, tömören is egy semmi válasszal, de ez egyáltalán nem lenne pontos és biztos vagyok benne, nem egy szavas választ vár.
- Nem vagyunk már együtt, semmilyen formában. – kezdem a beszélgetést egy újabb sóhajjal, mert nem olyan egyszerű erről beszélni, mint ahogy azt elsőre gondoltam. – Szoktunk még találkozni, elvégre ez elkerülhetetlen egy ekkora városban, de… semmi komoly. – fáj a szívem, ahogy ezt kimondom, de ez az igazság. Szoktunk flörtölni a magunk önkeserítő módján, de ez a tényeken nem változtat. – Fontos nekem és mindig az életem része marad, de nem foglak elárulni titeket. Thomasszal a kapcsolatunk már sosem lehet olyan, amilyen régen volt és ezt ő is tudja. – rápillantok egy másodperc erejéig, látni szeretném, mit szól a válaszomhoz. Nem várom, hogy ennyi elég legyen, biztos vagyok benne, többet szeretne hallani. – Ma összefutottunk egy kávézóban. – mondom kérdés nélkül is, ahogy visszaemlékszem a véletlen találkozásra. – Elhívott vacsorázni, de… még nem tudom, elmegyek-e. Mark nem tudja, hogy találkoztunk és szeretném, ha nem keverne be közöttünk. – még akkor is ha őt nem tudom úgy szeretni, ahogyan azt megérdemelné. Pedig nagyon próbálkozom, hosszútávú közös jövőt azonban nem tervezek vele, több okból kifolyólag is, az az időszak már elmúlt és ő egy ember, nem biztos, hogy megértené a mi világunkat.
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
Főboszorkány
Nashota Hayes
- Ez így szokott lenni - nevetem el magam talán kissé sután is, mégis lelkesen. Volt időszak, amikor én is tetszelegtem ebben a rangban és bár igaz, mindössze egy mentoráltam volt akkor - ahogy most is, hiába nem az én munkám lenne ez, nem mintha bánnám - Diane esetében ez nincs így. A likán mágiával megáldott boszorkányok jóval ritkábbak, mint bármelyik más. Egészen a vérfarkasok létezéséig nem is léteztek, a természet törvényei - vagy az istenek és bálványok, minden csak nézőpont kérdése - az egyensúly helyreállítása érdekében hozta őket létre. A mi vérvonalunk sokkal fiatalabb, mint bármelyik más mágiaágé.
Tekintve a gyülekezet csekély számát és a benne helyt foglaló ágakat, ezúttal Diane tanítványai sem lehetnek túl sokan. - Mindig több idő és türelem kell ahhoz, hogy az egyes varázslatok megtanulásra kerüljenek. Főként, ha olyanok is soron vannak, ami nem érdekel téged, de muszáj elvégezned és megtanulnod mert máshogy nem fogsz tudni előre haladni. Kettőnk között szólva, örülök, hogy ezek az évek mögöttem vannak - rázom meg a fejem, halkan nevetve. Nem mintha egyébként ne lenne még mit tanulnom, mert nagyon is. Messze van még a következő szintlépésem és vannak varázslatok, amelyeket először kell nekem is megtanulnom. Ez mégis más, mint a kezdetek idején, amikor a boszorkány még fiatal.
- Ilyen ez a familiáris élet. Csupa kényeztetés - már akié. Ottot nem áldotta meg a sors azzal, sokan kedveljék, mindazonáltal magára vethet. Épp olyan, mint a gazdája, szemtelen és pimasz és amíg én ki tudom magam magyarázni ő már nehezebben. Így hát marad az, mérhetetlenül kevesen tűrik el vagy épp viselik el lelkem egy darabját. Ők viszont vessenek magukra, mert a madár hozzám tartozik és ezen nem is vagyok hajlandó változtatni ő pedig van annyira életrevaló, hogy ne ölesse meg magát.
Hallgatom a mentor magyarázatát és oly ismerősen csengenek a szavai, hogy akaratlanul is halovány mosolyra fakaszt. Megfáradt mosoly ez már, egy nőé, aki elvesztett egy harcot, amit egész életében értelmetlenül vívott, mert tudta, soha nem jöhet ki ebből győztesen. Önző mód mégis ragaszkodott hozzá… és ragaszkodik a mai napig, hajtja egy elemi, egy megfoghatatlan erő.
- Bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy Atlanta nagy, valójában kicsi. Főként, ha erről van szó, ha akarsz, ha nem belefutsz abba, akibe nem szeretnéd - nem tekintve, hogy kevesen is vagyunk, akik ennek a világnak a tagjai. Az elárulásra halványan húzom félre az ajkam. Bárcsak ez ilyen egyszerű lenne. - Ezt tudom, nem adtál okot arra, hogy kételkedjünk hűségedben, de ismered az elkötelezettségünket - nincs okom meghazudtolni a szavait és hiszek is a szavainak. Mióta csak ismerem a boszorkányt megbízható, mindig lehetett rá számítani, bármi is történjék a gyülekezetben. Okot arra nem adott kételkedjek benne és amíg ezt becsben tartja, addig problémánk nem is fog adódni.
Jártam, tán járok is az ő cipőjében. Tudom milyen, amikor azok kételkednek benned, akik iránt a hűséged a legnagyobb.
- Amennyiben ez mégis változna. Ha a jövő mégis ezt hozná, kérlek keress fel újra. A lehetőségek miatt - számtalan létezik, a kérdés csak az, melyik lesz ínyére. Sajnos a mindent is meg akarunk szerezni és megtartani szcenárió annyira nem lehetséges. Nem nálunk.
- Szóval beletrafáltam - fáradt még mindig a mosolyom. Sejtelmeim voltak és úgy tűnik, hogy az intuícióm nem hagyott ma sem cserben. - Elfogod mondani? Marknak, hogy találkoztatok? - bukik ki akaratlanul is a kérdés ajkaimon. Nem rám tartozik és szorosan nem is ehhez a témához köthető, ám mint olyan, aki egyébként törődik vele, mégis érdekel.
- Talán felesleges mondanom, de szeretném, ha minden, ami a gyülekezeten belül történik, vagy ahhoz kapcsolatos az itt is maradna. Közöttünk. Őszinte leszek, nem bízok meg senkiben rajtunk kívül, sem más kovenben, sem a druidákban. A viszonyunk a városban mindig is kényes volt a falka miatt és a szövetség az, amely elsődlegesen szem előtt kell tartanunk - ujjaim között egy nagyobb rózsakvarcot forgatok, azzal a kezemben dőlök neki a polcnak, ahogy szavaim leperegnek ajkamról.
Tekintve a gyülekezet csekély számát és a benne helyt foglaló ágakat, ezúttal Diane tanítványai sem lehetnek túl sokan. - Mindig több idő és türelem kell ahhoz, hogy az egyes varázslatok megtanulásra kerüljenek. Főként, ha olyanok is soron vannak, ami nem érdekel téged, de muszáj elvégezned és megtanulnod mert máshogy nem fogsz tudni előre haladni. Kettőnk között szólva, örülök, hogy ezek az évek mögöttem vannak - rázom meg a fejem, halkan nevetve. Nem mintha egyébként ne lenne még mit tanulnom, mert nagyon is. Messze van még a következő szintlépésem és vannak varázslatok, amelyeket először kell nekem is megtanulnom. Ez mégis más, mint a kezdetek idején, amikor a boszorkány még fiatal.
- Ilyen ez a familiáris élet. Csupa kényeztetés - már akié. Ottot nem áldotta meg a sors azzal, sokan kedveljék, mindazonáltal magára vethet. Épp olyan, mint a gazdája, szemtelen és pimasz és amíg én ki tudom magam magyarázni ő már nehezebben. Így hát marad az, mérhetetlenül kevesen tűrik el vagy épp viselik el lelkem egy darabját. Ők viszont vessenek magukra, mert a madár hozzám tartozik és ezen nem is vagyok hajlandó változtatni ő pedig van annyira életrevaló, hogy ne ölesse meg magát.
Hallgatom a mentor magyarázatát és oly ismerősen csengenek a szavai, hogy akaratlanul is halovány mosolyra fakaszt. Megfáradt mosoly ez már, egy nőé, aki elvesztett egy harcot, amit egész életében értelmetlenül vívott, mert tudta, soha nem jöhet ki ebből győztesen. Önző mód mégis ragaszkodott hozzá… és ragaszkodik a mai napig, hajtja egy elemi, egy megfoghatatlan erő.
- Bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy Atlanta nagy, valójában kicsi. Főként, ha erről van szó, ha akarsz, ha nem belefutsz abba, akibe nem szeretnéd - nem tekintve, hogy kevesen is vagyunk, akik ennek a világnak a tagjai. Az elárulásra halványan húzom félre az ajkam. Bárcsak ez ilyen egyszerű lenne. - Ezt tudom, nem adtál okot arra, hogy kételkedjünk hűségedben, de ismered az elkötelezettségünket - nincs okom meghazudtolni a szavait és hiszek is a szavainak. Mióta csak ismerem a boszorkányt megbízható, mindig lehetett rá számítani, bármi is történjék a gyülekezetben. Okot arra nem adott kételkedjek benne és amíg ezt becsben tartja, addig problémánk nem is fog adódni.
Jártam, tán járok is az ő cipőjében. Tudom milyen, amikor azok kételkednek benned, akik iránt a hűséged a legnagyobb.
- Amennyiben ez mégis változna. Ha a jövő mégis ezt hozná, kérlek keress fel újra. A lehetőségek miatt - számtalan létezik, a kérdés csak az, melyik lesz ínyére. Sajnos a mindent is meg akarunk szerezni és megtartani szcenárió annyira nem lehetséges. Nem nálunk.
- Szóval beletrafáltam - fáradt még mindig a mosolyom. Sejtelmeim voltak és úgy tűnik, hogy az intuícióm nem hagyott ma sem cserben. - Elfogod mondani? Marknak, hogy találkoztatok? - bukik ki akaratlanul is a kérdés ajkaimon. Nem rám tartozik és szorosan nem is ehhez a témához köthető, ám mint olyan, aki egyébként törődik vele, mégis érdekel.
- Talán felesleges mondanom, de szeretném, ha minden, ami a gyülekezeten belül történik, vagy ahhoz kapcsolatos az itt is maradna. Közöttünk. Őszinte leszek, nem bízok meg senkiben rajtunk kívül, sem más kovenben, sem a druidákban. A viszonyunk a városban mindig is kényes volt a falka miatt és a szövetség az, amely elsődlegesen szem előtt kell tartanunk - ujjaim között egy nagyobb rózsakvarcot forgatok, azzal a kezemben dőlök neki a polcnak, ahogy szavaim leperegnek ajkamról.
Mentor - 12. szint
Diane Johnson
Nashota & Diane
Bizonytalan kézzel túrtam bele sűrű hajamba, amelyet mindig is szerettem. Szelídíthetetlen, makacsul göndörödő és akárhogy is igyekeztem rendben tartani, minden nap rémálom volt kifésülni, főleg az ilyen meleg nyári időkben, mint amik most jártak. Szándékosan babráltam a kellékekkel, először a mai találkozás miatt, utána pedig Nashota közelgő kérdései okán. Kedves volt tőle, hagyta ezt a pótcselekvést és igyekezett finoman megszólítani érdeklődésének tárgyával. A bevezető rész némileg oldotta a feszültséget és én nem próbáltam ellenállni neki, hagyni akartam, hogy egy könnyed csevelyből induljunk ki, talán akkor nem érzem a súlyát. De ez nem egy olyan szál, aminek nincs ereje, néha még számomra is kibogozhatatlanok az érzéseim iránta.
Jókedvűen mosolyogva hallgatom a nő szavait, majd vele együtt nevetek.
- Nos igen, emlékszem én sem kedveltem túlságosan, bár így utólag, jóval egyszerűbb volt amikor bekerültek anyám kovenjébe és csak a tanulással kellett foglalatoskodnom. – oly régen volt már, mintha meg sem történt volna. De megtörtént, mert most itt vagyok és értek ahhoz, amit csinálok. Nem esik nehezemre a tanítás, mert mindig is szerettem a gyerekeket, a fiatalokat, az őket körülvevő pezsgést és vágytam arra, átadhassam a tudásomat a fiatalabb generációnak. Gondolkodásra ösztökéljem őket, arra, hogy a ti vagytok a jövő ne csak egy elcsépelt mondat legyen, hanem valóban ők jelentsék az elkövetkezendő évek nagyjait, formálják a világot kedvük szerint. Szép gondolatok, de talán túl földöntúliak a mai társadalmi ideológiákhoz. Éppen ezért olyan fontosak.
Mango igen csak független és kíváncsi személyisége megnyerő tud lenni a legtöbb ember számára, a macskákra jellemző makacssága pedig hol szórakoztató, hol idegesítő. Számomra. Szeret úgy tenni, mintha átlagos lenne. Az utcán a járókelők gyakran olvadozva figyelik, tüneményes szavakkal illetik, miközben én olyan arcot vágok, mint akit éppen a szakadék széléről próbálnak lelökni, mert tudom, éppen most igyekszik felvenni valaminek a szagát a park füvéről. Igen magas a stressztűrő képessége és általában csak olyanoknak hízeleg, akiket kedvel. Neki is van rossz napjai, de úgy tűnik, a mai nem tartozik ide. Tesz még egy dörgölőző mozdulatot testvérem lábánál, mielőtt tovább állna.
Nehéz Thomasról beszélni úgy, hogy ne érezzem, amit érzek iránta. Egyszerre gyűlölöm és szeretem. Sosem gondoltam, hogy beleragadok egy olyan kapcsolatba… viszonyba… nevezzük bárhogy – mert a nevén nem tudom -, amely drámai összeveszések és kibékülések sorozata és amelyről ő is és én is tudom, felesleges. Nem jó semmire, csak várjuk, hátha tova illan a szenvedély, várjuk hogy a másik tovább lépjen, kimondja, már nem szeret és nem kellünk neki, mert ez talán megnyugvást hozna. Tudom, hogy működik a szerelem, a hormonok játéka, a kötődés kialakulását elősegítő kapocs létrehozása. Tudom, mit kellene tennem. De képtelen vagyok rá. Egy darabig hallgatom a válaszait, nem fűzök hozzá további védekezően ható mondatokat, csak figyelem a reakcióit.
Némán bólintok kérésére, keressem fel, ha változna a hozzáállásom. Nem fog, mert nem tehetem ezt magammal. Hosszútávon nem. De lemondanék a parkban töltött időmről cserébe egy kávézásért és tizenöt perc flörtért, ahogy ma is tettem a reggeli órákban – ugyan nem szánt szándékkal, mert én előbb érkeztem, mint ő, de még sem álltam tovább. Kitalálhatnék egy édes kis mesét, amivel teljesen megnyugtatnám, de nem teszem.
- Igazság szerint, Nashota, túl öregnek érzem már magam ezekhez a játszmákhoz. – Thomas játszmáihoz - És… talán nem próbálom meg annyira kerülni, mint ahogyan azt kéne. – sosem ismerném be hangosan
Mark Serrano merőben más volt.
- Nem szívesen hazudok neki, de eddig sem beszéltem túl sokat róla és nem hiszem, hogy megértené. Évtizedeket éltem le Thomasszal, Mark pedig… ég és föld. – bár még nem tudom, merre fogok lépni, sejthető, nem kívánom Mark orrára kötni, mi dolgom egy másik férfinél és azt sem, valójában milyen kapcsolatban vagyok vele. Mély levegőt szippantok a pince gyógyfüves illatából, miközben a Nashota felé fordulok. – Azt hiszem ő már tovább lépne, gyereket akar. – mármint Mark. Mintha nem lenne elég a druida kéretlen felbukkanása, most még ennek terhe is nyomva vállamat. Nem tudom, meddig ódázhatom el ezt az életre szóló döntést, meddig bírja még a folytonos visszautasításokat, vagy mikor fog rájönni, teszek azért, hogy ne születhessen közös gyermekünk.
- Ez természetes! Rövidke találkozásaink alkalmával nem is igen szokott kérdezősködni, ezt szeretném ha tudnád. – fontosnak érzem kiemelni, hogy Thomast nem érdekli a gyülekezet sem a farkasokkal való szövetségünk. – Általános témákról szoktunk beszélni és… nos a múltról. – ami lehet ugyan veszélyes irány, de amennyi fájdalmat nem tudtam magam mögött hagyni, valahogy mindig ugyanoda lyukadunk ki. Egy mély és sötét verembe.
- Bízhatok benned, Nashota? Ebben is? Ne értsd félre, nem kívánom, hogy titkolózz előttük… - hiszen úgy is kiszagolják a hazugságot és valahogy minden is a fülükbe jut. - … csupán arra gondolok, nem tudom őt letagadni. Ami köztünk volt, megtörtént és a továbblépés nehezebb, mint hittem.
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
Főboszorkány
Nashota Hayes
Az idő megszépíti az emlékeket, szól a mondás és valahol ez igaz is. Az esetünkben is – és nem a szív dolgaira gondolok jelen pillanatban – visszagondolva, még ha örülök is, hogy elértem egy olyan kort, ahol a tanulási folyamatok átalakultak, mégis valahogy jóval egyszerűbb volt minden. Látványosnak élem meg önmagam változását, miután Claudett meghalt és ezáltal magamra maradtam. Az egykori főboszorkány remek munkát végzett, hiszen mindenre felkészített, amire csak lehetett. Mégis sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, amíg élt és tudtam van egy mentőhálóm, amely mindig elkap. Ugyanez volt Deliah idején is és ezeket hirtelen húzták ki alólam. Mostantól pedig oda kell figyelnem arra, mire miként reagálok, mit cselekszem és nem csak a magam érdekében.
Sokkal fontosabb dolgok kerültek a prioritásom listájára, mint a gyülekezetem és a benne tevékenykedő boszorkányok jóléte és biztonsága.
- Való igaz, hogy egyszerűbb volt minden, de nem nagyobb kihívás az élet, amikor a varázserőd fejlettebb? - hajtom enyhén félre a fejemet. A hatalom meg tud részegíteni minket és még ha meg is vannak a saját korlátjaink, attól még ott lebeg a fejünk felett annak a ténye, többek vagyunk egy átlagos embertől. A fajok között megálljuk a helyünket, akár szövetségesekkel, akár egyedül – hisz az utóbbira is több példa van, elég csak néhány gyülekezetre gondolni a városban.
Diane familiráisának hízelgése szívemet melengeti, még akkor is, lelkének egy darabja hiába öltött formát, az mégis csak az, ami: egy macska. Ahogy az én esetemben is, Otto le nem tagadhatná, hogy valójában egy holló ő is. De ők így tökéletesek, így engedek a közjátéknak, még mielőtt nehezebb témák felé eveznénk.
Kinyilatkoztatása túlságosan is ismerős. Nem kerülni valakit úgy, ahogy illene. Mintha egyfajta átok ülne a fejünk felett, holott valahol a természet törvénye is: egy boszorkány druidához tartozik. Nem kizárólag, de nem véletlenül lettünk így megteremtve… csak hát sok minden félresiklott útközben – főként mert az utóbbiak fejébe kicsit beleszállt a hatalom.
- Ez nem játszma – hajtom újra csak vállam irányába a fejem, hajam lágyan simítja végig vállamat, ajkamon szelíd, kedves mosoly húzódik, ahogy hangomban sem fedezhet fel semmilyen ellenszenvet. - Az első főboszorkány tudta, hogy miért tette le a voksot a falka mellett és azóta is tudjuk miért teszünk ennek eleget és hogy ez mivel jár. Védelmet és nem utolsósorban erőt kapunk tőlük, amelyre a legtöbben csak áhítoznak – hisz a vérük a legerősebb összetevője minden varázslatnak. Ezt önként bocsátják a részünkre, cserébe nem kérnek valójában sokat. - Nem azt mondom, hogy kerüld, hiszen kapcsolatba nem csak te kerülsz velük – hipokrata nem lehetek teljesen a kérdésben. De ameddig én tudom, hogy mivel jár – vagy épp nem jár a viszonyom a Férfival – szeretném, ha ezt Diane is szem előtt tartaná. Vékony a jég, amin járhatunk, amíg druidákkal való kapcsolatokról van szó, hiszen az egyszerűség ellen még kifogás nem lehet, amíg kordában van tartva.
Ám, amint komolyabbá válik? Ott kel igazán észnél lennünk, neki is és nekem is. A boszorkány érdekében.
Hiába ismerem évek óta, az elhunyt főboszorkányról is ezt gondoltam. Bizalmam megrendült, mindenki felé és hiába a sok szép szó, az ígéret, nem hihetek csupán ennek. Nem, amikor a tét magas lett.
- Te pedig gondolom nem – mosolyom szomorkássá válik, miként figyelem nővérem arcának vonásait, miként változik a gyermek szó hallatán. Kényes téma ez nála, tudom jól. - Kapcsolati tanácsokat nem tudok sajnálatos módon adni, tekintve pocsék vagyok az ilyen viszonyokban – nevetem el magam jókedélyűen. Nem titok és nem is szégyellem, hogy Őrajta kívül egy kapcsolatom sem sikerült jól – a vele való sem, de az teljesen máson bukott meg. Szívem örökké felé fog húzni és hiába a számtalan lovag… Egyik sem ért fel hozzá és itt jön, amit csak tudok mondani: - Talán az ő idejét sem érdemes rabolni, ha nem ugyanazon az úton haladtok – vonom fel sután a bal vállamat. Nem muszáj megfogadnia amit mondok, nem is kívánok beleokoskodni ebben. Csak mint kívülálló szólhatok hozzá, olyanként, akinek tapasztalata a témában nem sok. Épp csak a felszínt kaparom.
- Esetleg… ha mégis megtenné, ha gyanúsan kérdezgetne, vagy magaddal kapcsolatban bármi olyat tapasztalnál, ami számodra természetellenes, szólnál róla? - ráncolom össze egy pillanatra a szemöldököm. Az ördög soha nem alszik, ahogy az istenek sem és nem lehet tudni, hogy mikor akarja épp a boszorkány jóhiszeműségét kihasználni bármi ok miatt. Ha pedig ilyen megtörténne, akkor szeretnék erről tudni.
Bizalmi kérdésére aprót bólintok, szavaira mégis enyhén hajtom le a fejem, fújtatva nevetem el magam.
- Hidd el, Diane, ez egy olyan téma, amit messzemenőleg megértek. Talán jobban, mint gondolod – soha nem volt az sem titok miért nincs még mindig gyermekem, vagy miért nem kötöttem ki egy férfi mellett sem. - A továbblépés nehéz, főként akkor, ha egy városban éltek és elkerülhetetlenek a találkozások. A sebek újra feltépődnek és természetes az is, hogy mindannak ellenére, ami történt, vonzódtok egymáshoz. Mindaddig, amíg a testi örömök oltárán áldoztok, gond sincsen. Minden komolyabb dolog már jóval bonyolultabbá válik – mosolyom továbbra is szomorkás, vállamat a polc élének támasztom. Hangomban az együttérzés csendül. Ő már jóval azután csatlakozott a gyülekezethez, miután már híre sem volt a Heinevel való kapcsolatomnak, ám annak idején, New Orleansban még hallhatta a férfi hírét és ha nyitott fülekkel járt a szakrális központban, főként az utóbbi időben ki tudja mennyi pletykát szedhetett magára. A témában annyira nem vagyunk különbözőek.
Sokkal fontosabb dolgok kerültek a prioritásom listájára, mint a gyülekezetem és a benne tevékenykedő boszorkányok jóléte és biztonsága.
- Való igaz, hogy egyszerűbb volt minden, de nem nagyobb kihívás az élet, amikor a varázserőd fejlettebb? - hajtom enyhén félre a fejemet. A hatalom meg tud részegíteni minket és még ha meg is vannak a saját korlátjaink, attól még ott lebeg a fejünk felett annak a ténye, többek vagyunk egy átlagos embertől. A fajok között megálljuk a helyünket, akár szövetségesekkel, akár egyedül – hisz az utóbbira is több példa van, elég csak néhány gyülekezetre gondolni a városban.
Diane familiráisának hízelgése szívemet melengeti, még akkor is, lelkének egy darabja hiába öltött formát, az mégis csak az, ami: egy macska. Ahogy az én esetemben is, Otto le nem tagadhatná, hogy valójában egy holló ő is. De ők így tökéletesek, így engedek a közjátéknak, még mielőtt nehezebb témák felé eveznénk.
Kinyilatkoztatása túlságosan is ismerős. Nem kerülni valakit úgy, ahogy illene. Mintha egyfajta átok ülne a fejünk felett, holott valahol a természet törvénye is: egy boszorkány druidához tartozik. Nem kizárólag, de nem véletlenül lettünk így megteremtve… csak hát sok minden félresiklott útközben – főként mert az utóbbiak fejébe kicsit beleszállt a hatalom.
- Ez nem játszma – hajtom újra csak vállam irányába a fejem, hajam lágyan simítja végig vállamat, ajkamon szelíd, kedves mosoly húzódik, ahogy hangomban sem fedezhet fel semmilyen ellenszenvet. - Az első főboszorkány tudta, hogy miért tette le a voksot a falka mellett és azóta is tudjuk miért teszünk ennek eleget és hogy ez mivel jár. Védelmet és nem utolsósorban erőt kapunk tőlük, amelyre a legtöbben csak áhítoznak – hisz a vérük a legerősebb összetevője minden varázslatnak. Ezt önként bocsátják a részünkre, cserébe nem kérnek valójában sokat. - Nem azt mondom, hogy kerüld, hiszen kapcsolatba nem csak te kerülsz velük – hipokrata nem lehetek teljesen a kérdésben. De ameddig én tudom, hogy mivel jár – vagy épp nem jár a viszonyom a Férfival – szeretném, ha ezt Diane is szem előtt tartaná. Vékony a jég, amin járhatunk, amíg druidákkal való kapcsolatokról van szó, hiszen az egyszerűség ellen még kifogás nem lehet, amíg kordában van tartva.
Ám, amint komolyabbá válik? Ott kel igazán észnél lennünk, neki is és nekem is. A boszorkány érdekében.
Hiába ismerem évek óta, az elhunyt főboszorkányról is ezt gondoltam. Bizalmam megrendült, mindenki felé és hiába a sok szép szó, az ígéret, nem hihetek csupán ennek. Nem, amikor a tét magas lett.
- Te pedig gondolom nem – mosolyom szomorkássá válik, miként figyelem nővérem arcának vonásait, miként változik a gyermek szó hallatán. Kényes téma ez nála, tudom jól. - Kapcsolati tanácsokat nem tudok sajnálatos módon adni, tekintve pocsék vagyok az ilyen viszonyokban – nevetem el magam jókedélyűen. Nem titok és nem is szégyellem, hogy Őrajta kívül egy kapcsolatom sem sikerült jól – a vele való sem, de az teljesen máson bukott meg. Szívem örökké felé fog húzni és hiába a számtalan lovag… Egyik sem ért fel hozzá és itt jön, amit csak tudok mondani: - Talán az ő idejét sem érdemes rabolni, ha nem ugyanazon az úton haladtok – vonom fel sután a bal vállamat. Nem muszáj megfogadnia amit mondok, nem is kívánok beleokoskodni ebben. Csak mint kívülálló szólhatok hozzá, olyanként, akinek tapasztalata a témában nem sok. Épp csak a felszínt kaparom.
- Esetleg… ha mégis megtenné, ha gyanúsan kérdezgetne, vagy magaddal kapcsolatban bármi olyat tapasztalnál, ami számodra természetellenes, szólnál róla? - ráncolom össze egy pillanatra a szemöldököm. Az ördög soha nem alszik, ahogy az istenek sem és nem lehet tudni, hogy mikor akarja épp a boszorkány jóhiszeműségét kihasználni bármi ok miatt. Ha pedig ilyen megtörténne, akkor szeretnék erről tudni.
Bizalmi kérdésére aprót bólintok, szavaira mégis enyhén hajtom le a fejem, fújtatva nevetem el magam.
- Hidd el, Diane, ez egy olyan téma, amit messzemenőleg megértek. Talán jobban, mint gondolod – soha nem volt az sem titok miért nincs még mindig gyermekem, vagy miért nem kötöttem ki egy férfi mellett sem. - A továbblépés nehéz, főként akkor, ha egy városban éltek és elkerülhetetlenek a találkozások. A sebek újra feltépődnek és természetes az is, hogy mindannak ellenére, ami történt, vonzódtok egymáshoz. Mindaddig, amíg a testi örömök oltárán áldoztok, gond sincsen. Minden komolyabb dolog már jóval bonyolultabbá válik – mosolyom továbbra is szomorkás, vállamat a polc élének támasztom. Hangomban az együttérzés csendül. Ő már jóval azután csatlakozott a gyülekezethez, miután már híre sem volt a Heinevel való kapcsolatomnak, ám annak idején, New Orleansban még hallhatta a férfi hírét és ha nyitott fülekkel járt a szakrális központban, főként az utóbbi időben ki tudja mennyi pletykát szedhetett magára. A témában annyira nem vagyunk különbözőek.
Diane Johnson kedveli ezt a posztot
Mentor - 12. szint
Diane Johnson
Nashota & Diane
-Ó, de még mennyire. – kerekítem ajkaimat mosolyogva. Az egyszerűbb nem mindig jobb, szeretem a bonyolult dolgokat, szeretem a kihívásokat. Amikor érzem, bármire képes vagyok és a mágia úgy áramlik keresztül a testemen, miként a szívem pumpálja ereimben a vért. Meglátásom szerint, azon kevesek közé tartozom, akik nem kérkednek a hatalmukkal, nem fitogtatják és dörgölik mások orra alá, és habár van, hogy néha szívesen megleckéztetnék egy-két embert, nem fogom középszerű jó-nál kevesebb célra használni a hatalmam. – A kihívások jelentik az utat a fejlődéshez, arra ösztökélnek, lépjünk ki a komfortzónánkból és új, kreatívabb gondolatokkal igyekezzünk túllendülni az elénk kerülő akadályokon. – a tanítványaimnak is ezt igyekszem átadni. Nem gond, ha még nincs azon a szinten, hogy tökéletesen el tudjon végezni egy feladatot, sok gyakorlás, kitartás és talán egy kis szemléletváltás is kell néha. Bár megvallom őszintén, kifejezetten elismerően fordulok azon diákokhoz, akik önmagukon túllépve törekednek egy magasabb szintű varázslat elvégzésére, annak ellenére, hogy az esetek nagy százalékában nem fog nekik sikerülni. És ennek semmi köze a sutasághoz.
A reggeli közös kávézásunk után Thomas gondolata körülbelül fél percenként átcikázik agyam egyik szegletéből a másikba, mintha időt akarna nyerni nekem, de hogy mihez azt nem tudom. Sokkal jobban szeret az idegeimen játszani, mint azt elismerné és ezúttal is tökéletesen beleitta magát elmémbe. Nem ütközöm nehézségekbe, a néhány órája történt emlékeim felelevenítése közben, így mondhatni viszonylag könnyű erről a témáról Nashotaval beszélni, ami egyedül nem kívánatos itt, az az iránta érzett szerelmem, de nem is lennénk itt, ha ez megszűnne, nem igaz? Ha nővérem biztos lenne benne, hogy a druida nem okoz problémát, vajon akkor is lefutnánk a kötelező köröket? Teljesen mindegy, mit gondolok, mert neki ez a feladata és ez a helyes, tulajdonképpen én is hasonlóan tennék a helyében. Megértem az aggodalmát, de előbb távoznék önként a gyülekezetből, minthogy eláruljam őket bármiféle módon. Thomas pedig… hiszem, nem tenné ezt velem. Az rá nézve is szégyen lenne, és ha a múlt haragos fátyolfelhői el is homályosítják gondolatait az itt élő falkáról, tudom, bízhatok benne. Tán épp ez lesz a vesztem, de ha ezt meglépné, úgy önként hajtanám fejemet az Alfa karmai alá, mert az az érzés szörnyűbb lenne bármilyen halálnál.
Tiszteletteljesen végig hallgatom a Főboszorkány szavait, azonban muszáj pontosítanom, hisz tisztában vagyok a kötelességeimmel és a kölcsönös együttműködés jótékony hatásaival.
- Bocsáss meg, úgy értettem, Thomas játszmáihoz, amit művel csak azért, hogy véletlenül összetalálkozzunk a város különböző helyein. – vagy a temetőben. - Nem panaszkodni akarok ezzel, valójában tetszik, hogy a keresi a társaságomat, és azt hiszem ezt elismerhetem, de hiába igyekszik visszahozni a régmúlt emlékeit, azok … csak újabb sebeket tépnek fel. – ezt a férfi is tudja, többször a fejéhez vágtam már és ő is az enyémhez az erre jövő válaszát. Időnként eszembe jut jóanyám és a gavallér világutazó apám viharos kapcsolata és minduntalan arra kényszerülök, párhuzamot vonjak az elcseszett kapcsolatokra való hajlamom miatt. Szeretném azt hinni, nem okozott mély gyerekkori traumát, de tény, Thomasszal néha úgy civakodunk, mint a gyerekek, de mégis van benne valami, ami nem hagyja nyugodni szívem megmaradt darabjait. Amikor a Brush Coffee pultjánál kijelentette, senki mástól nem lehet utódja, csak tőlem, nem vettem komolyan, mert ő sem gondolhatta így, már az elképzelés is badarság, még egy gyermek… soha nem lesz ilyen, így egyáltalán nem tartom lényegesnek megemlíteni, hiszen jómagam sem foglalkozok volt Kedvesen elejtett félmondatával.
Viszont Mark felvetése igenis valós. Erre akkor jöttem rá, amikor az egyik nagyobb bevásárlóközpontban a gyerekruhákat kezdte el nézegetni. Valóban elragadó volt a dinoszaurusz mintás kis zöld body, ám hiába minden Mark felé való igyekezetem, nem tudom akarni a gyermekét.
- Nem. – erősítem meg feltevését egy rövid szóval, és megfeszülő arcom mellett most még egy jókora gyomorrúgást is érzek. Valóban nem kellene az idejét rabolnom, néha magam sem értem, miért teszem. Talán azt gondolom, van még esély arra, megszeressem, hogy komolyabb jövőt tervezzek vele, nagy házzal, kerttel, néhány kutyával és egy kisfiúval, akire olyannyira vágyik, de… nekem mindez már megvolt. Valahogy helytelennek tűnik a teljesen új élet kezdése, még akkor is ha ez javamat szolgálná. Helytelen az is, ahogy Markkal bánok, tudom jól. Nem vagyok képes elengedni egyikőjüket sem. – Minden bizonnyal igazad van, de valahogy mégis szeretem a közelemben tudni. Megnyugtat. Vele olyan, mintha minden normálisan működne ebben a világban. Egyszerű és túl tökéletes, néha már unalmas, de ha mellette vagyok, nem kell a pocsolyákban tengődnöm, mert amiben fürdök az egy illatos, áttetsző vízzel teli kád. – a férfi talán egyszerű, de hatással van rám. Olyan, mint egy romantikus film, mindenféle bonyodalom nélkül. Kívülről persze valóban unalmasnak tűnhet, de ad valamiféle békét és megnyugvást.
Bár nem kéne meglepődnöm a kérdésen, arra késztet, mély levegőt vegyek magamhoz. Én tudom, sosem tenne ilyet, viszont teljes mértékben jogos a nő aggodalma. Néhány másodpercnek el kell telnie, míg érlelődik a kérdésre adott válaszom és titkon reménykedek, nem is kell rá választ adnom, de sajnos ez nem így van. Ha megtenné… ha Életem Szerelme valóban információgyűjtésre használna engem, hogy aztán ezeket a maga – maguk – hasznára fordítva jussanak helyzeti előnyhöz az atlantai Falkával és a Kovenemmel szemben egy esetleges kirobbanó konfliktus során… fogalmam sincs mit tennék. Megeshet, én magam szúrnám le álmában, majd önként lépnék fel a bitófára és hajtanám nyakamat engedelmesen a kötél kegyei közé. Hasonlóképp ráncolom homlokomat, mint ahogy ő teszi, mikor eljutnak tudatomig szavai, melyből arra következtetek, a rajtam elvégzett druida varázslatra gondol.
- Szólnék róla. – bólintok, de azt már nem teszem hozzá, Thomas nem élné meg a reggelt, mert én magam végeznék vele, ha kell a saját kezeimmel. Egyszerre tölt el rettegéssel és dühvel ez a gondolat, mert ha valóban megtenné, fogalmam sincs miként reagálnék rá. Nem örülnék, ez biztos, de árulásának pillanatában égetne porig mindent bennem és hintene a tetejére sót, hogy még véletlenül se tudjon kifejlődni bennem újra a szerelem csírája. Ezt sosem bocsájtanám meg. Soha!
Biztató mosolyt engedek meg felé. Óhatatlanul is hallottam pletykákat, ha ennyi nővel dolgozik együtt a boszorkány lánya, akarva- akaratlanul is tudomására jutnak olyan dolgok, amikhez valójában semmi köze. Sajnos ez alól Nashota sem kivétel, így tudni vélem, nem véletlenül használja azokat a szavakat, amelyeket.
Fájdalmasan elmosolyodom, mintha valami szívszorító történetet hallanék szerelemről és veszteségről, előítéletekről és olyan kötelékekről, melyek eltéphetetlenek. Mert hát pontosan ez történik velünk vagy valami nagyon hasonló. Sajnos az ellazulás már nem megy olyan könnyedén, mint fiatalkoromban, mégis megpróbálva kezemmel megtámaszkodok a polcon, a nő felé fordulva.
- Mondd, te hogy csinálod? – érdeklődöm szelíden és kíváncsiságom őszinte és tiszteletteljes. Mindig is csodáltam őt, ahogy tökéletesen egyensúlyozik az érzelmek és a kötelességek tengerének hullámain. Ha nem tudnám, milyen pokolian nehéz, azt hinném könnyű, mert ha rá nézek, egy magabiztos nőt látok, aki mindig tudja, mi a megfelelő lépés és anélkül lejt táncot a vékony jégen, hogy az beszakadna. Minden elismerésem! Én nem tudok erős lenni, Thomasszal szemben nem.
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
Főboszorkány
Nashota Hayes
Magam sem mondhattam volna szebben mindazt, amit nővérem elém tár. Szemöldököm rebben csak feljebb hallva miként illene olykor kilépni abból a bizonyos komfortzónából. Nos, ha valamiben kezd gyakorlatom lenni az épp az, ezt a biztonsági hálót miként hagyjam teljes mértékben magam mögött. Szélesedő mosollyal veszem mindazt tudomásul, amit mondd, elengedve a témát, nem azért, mert ne érdekelne, egyszerűen nem tudok már mit hozzáfűzni. Teljesen egyetértek a nővel, ezen a téren teljesen egyformán gondolkodunk.
No meg, mindez nem szolgált másul, mint felvezetése valami teljese másnak és bár koránt sem volt ez szép dolog tőlem, de ezen a beszélgetésen is túl kell lennünk. Ismerem ezt, egyik esetben sem volt kellemes, amikor én részesültem benne, amikor én jártam ugyanabban a cipőben, amit most a velem szemben álló nő visel. S lám, most én vagyok az, aki ezt végrehajtva: megannyi tapasztalatomnak köszönhetően tudom is, hogy mik azok a kérdések, amelyek a leginkább célravezethetőek lehetnek.
- A sebeknek előbb gyógyulnia kell ahhoz, hogy felszakítás mentesen a régmúlt idők emlékeit vissza lehessen csalogatni. Ezek szerint cselhez folyamodik azért, hogy találkozzatok? - zöldjeimen a pillanat tört része alatt egy árny suhan végig, tán a boszorkánynak fel sem tűnik a pince jótékony félhomályában. Nem szeretném, ha a gyülekezet tagjaival épp a faimádók játszadoznának bármilyen formában. Akár egy találkozó gyanánt is, ez túlontúl dühít. Szívem minden egyes dobbanásával pumpálja ennek a mérgét az ereimben, végig perzselve ezzel egész lényemet.
Egyelőre mégsem teszek semmit, csak kérdezek.
Minden más pedig a jövő zenéje, ám abban a pillanatban, ahogy nagytiszteletű Banyák kijelentették a gyülekezet élére én kerülök, megfogadtam, hogy megvédem őket, bármibe is kerüljön ez. És ebbe nem csak a fizikai valójuk tartozik bele, hanem a lelkük is. Ennek stabilitása elengedhetetlen ahhoz, hogy egészben tudjunk működni.
Apró biccentéssel veszem tudomásul nemleges válaszát, épp ahogy gondoltam. Szívemben költözik annak a fájdalma, mennyire átérzem társnőm választását: hisz én is hasonlóan vélekedem. A sors fintora, amiért életünk így alakult és mindig meglepődőm azon, valójában mennyire hasonlítunk sorsunk fonala egymásra. Szomorkás mosoly kunkorodik ajkam szegletében, ekként hallgatom további szavait.
- Ha megtudod találni mellette a boldogságod, vagy legalább is a lelki-fizikai harmóniádat, nincs jogom beleszólni ebben a témában. Mint már említettem, ehhez értek a legkevésbé - nevetem kissé zavartan. Keressen meg a testiséggel vagy alkalmi viszonyokkal kapcsolatban, bármennyi tanácsot át tudnék adni a számára, ám ha magáról a párkapcsolatról van szó?
Ez az, amiben nem tudok a segítségére lenni. Az a kettő, amely utána következett bensőségesek voltak. Teljesek és okom nem lett volna, hogy bármelyiknek is véget vessek, mégis megtettem. Bármennyire is előzékenyek voltak, vagy elfogadták azt, ami vagyok, olyannak, amilyen vagyok mindig is volt egy hátrányuk, amit soha, semmilyen formában nem tudtak leküzdeni: nem Ő voltak. Majd tizenötéve nem élek semmilyen párkapcsolatnak, alkalmiak a viszonyok, amiket magaménak tudhatok és ez tökéletesen megfelel nekem.
Mert rajta kívül nincs másra szükségem ebben a kérdésben.
- Köszönöm - hálásan görbül ajkam szegletében a szomorkásabb mosoly. Tisztában vagyok azzal mit kérek tőle és szívemet összeszorítja ennek az érzete. - Tudom, hogy nem kérek tőled könnyű dolgot és hálás vagyok mindazért, ahogy a témához hozzáállsz - de vajon fogod is tudni tartani magad ehhez?
Ha elárulna, ha a hátadba állítaná a kést, akkor szólnál? Szíved mit súgna akkor és ami a legfontosabb hallgatnál rá? Én bízhatok benned?
Kérdések garmadái rohamoznak meg és fogalmam sincs, fogok-e ezekre valaha választ kapni. A bizonytalanság egyre jobban fészkeli be magát bőröm alá. Hát ilyen az, amikor az egyikünk elárul minket? Többé képtelenek vagyunk a többiek felé akként tekinteni, mint egykoron?
Ajkainak íve épp olyan érzelmeket sugall felém, mint az enyéim őfelé. Egy csónakban evezünk.
- Kellő önpusztításon vagyok túl ahhoz, hogy rájöjjek mi az igazán fontos az életemben - nem szégyellek erről beszélni, mégha kevesekkel is teszem meg. A poklok poklát éltem át húsz évvel ezelőtt, a veszteségek, amik értek mélyre rántottak a gödörben és féltem, nem fogok tudni ebből kimászni.
De megtettem. Mert bár ő nem lehet életem része, ennél sokkal több vagyok. - A gyülekezet és a falka vett magához, nevelt fel és adtak értelmet az életemnek. Ez nem egy olyan dolog, ami miatt hálátlan lehetnék, vagy ami nem számítana. Minden utam, még a veszteségeim is ide vezettek, ahol ma állhatok és ha ehhez… le kell róla mondanom, akkor megteszem. Mert, ha őszinte kívánok lenni Diane, visszatekintve a múltamra egyetlen döntésemet sem bántam meg, bár ettől nem fog nem fog kevésbé fájni - fújtató nevetéssel hajtom le a fejemet. Mióta megismertem a szívem két felé hasad. A falka és a gyülekezet és közte és nem válhatok olyannyira önzővé őérte adjak fel mindent…
Több mint két évtizede elment, elhagyott. Fordítsak hátat azoknak, akik mellettem maradtak a legnehezebb óráimban, még ha el is menekültem négy évre?
- Nem könnyű és soha nem is fog azzá válni - vonom meg a vállamat. - De ezt én választottam és ez erőt ad mindenhez - nem tudom, hogy ezekkel a szavakkal képes leszek-e segíteni a nővéremnek. Ezt mindannyiunknak magunknak kell megélnünk és megtalálnunk a megfelelő eszközöket a felülemelkedésen.
No meg, mindez nem szolgált másul, mint felvezetése valami teljese másnak és bár koránt sem volt ez szép dolog tőlem, de ezen a beszélgetésen is túl kell lennünk. Ismerem ezt, egyik esetben sem volt kellemes, amikor én részesültem benne, amikor én jártam ugyanabban a cipőben, amit most a velem szemben álló nő visel. S lám, most én vagyok az, aki ezt végrehajtva: megannyi tapasztalatomnak köszönhetően tudom is, hogy mik azok a kérdések, amelyek a leginkább célravezethetőek lehetnek.
- A sebeknek előbb gyógyulnia kell ahhoz, hogy felszakítás mentesen a régmúlt idők emlékeit vissza lehessen csalogatni. Ezek szerint cselhez folyamodik azért, hogy találkozzatok? - zöldjeimen a pillanat tört része alatt egy árny suhan végig, tán a boszorkánynak fel sem tűnik a pince jótékony félhomályában. Nem szeretném, ha a gyülekezet tagjaival épp a faimádók játszadoznának bármilyen formában. Akár egy találkozó gyanánt is, ez túlontúl dühít. Szívem minden egyes dobbanásával pumpálja ennek a mérgét az ereimben, végig perzselve ezzel egész lényemet.
Egyelőre mégsem teszek semmit, csak kérdezek.
Minden más pedig a jövő zenéje, ám abban a pillanatban, ahogy nagytiszteletű Banyák kijelentették a gyülekezet élére én kerülök, megfogadtam, hogy megvédem őket, bármibe is kerüljön ez. És ebbe nem csak a fizikai valójuk tartozik bele, hanem a lelkük is. Ennek stabilitása elengedhetetlen ahhoz, hogy egészben tudjunk működni.
Apró biccentéssel veszem tudomásul nemleges válaszát, épp ahogy gondoltam. Szívemben költözik annak a fájdalma, mennyire átérzem társnőm választását: hisz én is hasonlóan vélekedem. A sors fintora, amiért életünk így alakult és mindig meglepődőm azon, valójában mennyire hasonlítunk sorsunk fonala egymásra. Szomorkás mosoly kunkorodik ajkam szegletében, ekként hallgatom további szavait.
- Ha megtudod találni mellette a boldogságod, vagy legalább is a lelki-fizikai harmóniádat, nincs jogom beleszólni ebben a témában. Mint már említettem, ehhez értek a legkevésbé - nevetem kissé zavartan. Keressen meg a testiséggel vagy alkalmi viszonyokkal kapcsolatban, bármennyi tanácsot át tudnék adni a számára, ám ha magáról a párkapcsolatról van szó?
Ez az, amiben nem tudok a segítségére lenni. Az a kettő, amely utána következett bensőségesek voltak. Teljesek és okom nem lett volna, hogy bármelyiknek is véget vessek, mégis megtettem. Bármennyire is előzékenyek voltak, vagy elfogadták azt, ami vagyok, olyannak, amilyen vagyok mindig is volt egy hátrányuk, amit soha, semmilyen formában nem tudtak leküzdeni: nem Ő voltak. Majd tizenötéve nem élek semmilyen párkapcsolatnak, alkalmiak a viszonyok, amiket magaménak tudhatok és ez tökéletesen megfelel nekem.
Mert rajta kívül nincs másra szükségem ebben a kérdésben.
- Köszönöm - hálásan görbül ajkam szegletében a szomorkásabb mosoly. Tisztában vagyok azzal mit kérek tőle és szívemet összeszorítja ennek az érzete. - Tudom, hogy nem kérek tőled könnyű dolgot és hálás vagyok mindazért, ahogy a témához hozzáállsz - de vajon fogod is tudni tartani magad ehhez?
Ha elárulna, ha a hátadba állítaná a kést, akkor szólnál? Szíved mit súgna akkor és ami a legfontosabb hallgatnál rá? Én bízhatok benned?
Kérdések garmadái rohamoznak meg és fogalmam sincs, fogok-e ezekre valaha választ kapni. A bizonytalanság egyre jobban fészkeli be magát bőröm alá. Hát ilyen az, amikor az egyikünk elárul minket? Többé képtelenek vagyunk a többiek felé akként tekinteni, mint egykoron?
Ajkainak íve épp olyan érzelmeket sugall felém, mint az enyéim őfelé. Egy csónakban evezünk.
- Kellő önpusztításon vagyok túl ahhoz, hogy rájöjjek mi az igazán fontos az életemben - nem szégyellek erről beszélni, mégha kevesekkel is teszem meg. A poklok poklát éltem át húsz évvel ezelőtt, a veszteségek, amik értek mélyre rántottak a gödörben és féltem, nem fogok tudni ebből kimászni.
De megtettem. Mert bár ő nem lehet életem része, ennél sokkal több vagyok. - A gyülekezet és a falka vett magához, nevelt fel és adtak értelmet az életemnek. Ez nem egy olyan dolog, ami miatt hálátlan lehetnék, vagy ami nem számítana. Minden utam, még a veszteségeim is ide vezettek, ahol ma állhatok és ha ehhez… le kell róla mondanom, akkor megteszem. Mert, ha őszinte kívánok lenni Diane, visszatekintve a múltamra egyetlen döntésemet sem bántam meg, bár ettől nem fog nem fog kevésbé fájni - fújtató nevetéssel hajtom le a fejemet. Mióta megismertem a szívem két felé hasad. A falka és a gyülekezet és közte és nem válhatok olyannyira önzővé őérte adjak fel mindent…
Több mint két évtizede elment, elhagyott. Fordítsak hátat azoknak, akik mellettem maradtak a legnehezebb óráimban, még ha el is menekültem négy évre?
- Nem könnyű és soha nem is fog azzá válni - vonom meg a vállamat. - De ezt én választottam és ez erőt ad mindenhez - nem tudom, hogy ezekkel a szavakkal képes leszek-e segíteni a nővéremnek. Ezt mindannyiunknak magunknak kell megélnünk és megtalálnunk a megfelelő eszközöket a felülemelkedésen.
Diane Johnson kedveli ezt a posztot
Mentor - 12. szint
Diane Johnson
Nashota & Diane
Nashota kérdése teljesen jogos és a meglátásával is egyet kell értenem, ám mégis nyugtalanul kezdek fészkelődni a polcok előtt, mint egy kislány, akinek nincs ínyére a szobájába berobogó édesanya. Pedig ő csak segíteni szeretne, kellő tapasztalattal választaná ki a ruhácskáját, öltöztetné és gondoskodva befonná a haját. Neki ez mégsem tetszik. Talán hagynom kéne, hogy a dolgok a saját medrükben haladjanak tovább, de nem az a típus vagyok, aki a sors kegyeire bízza magát.
Világos és egyértelmű, én kértem magamnak a kérdést, de valahogy rossz érzéssel tölt el így kibeszélni őt. És az, hogy cselhez folyamodna… véletlennek álcázza megjelenését, mi más lehetne?
- Nem zaklat, vagy hasonló. – fontos, hogy ezt tudja, hiszen ezen a szinten – még – nem vagyunk és ami ezt illeti… elküldhetném. Mai napig úgy gondolom, senki másnak nincs olyan hatása rá, mint nekem, néhány szóba kerülne csupán és soha többé nem látnám. Szavakba, melyek nekem éppoly fájóak lennének, mint neki. Ha kimondanám, már nem szeretem. Ha őszintén félre tudnám dobni és keresztüllépni rajta. De nem vagyok képes ilyen otrombaságra. Hazugság lenne. Azzal még többet veszítenék lelkem darabjaiból és tudom, soha nem jönne vissza. Hiszen most is megtehetném. Jótékony csókot lehelhetnék a lila kristályra, minden hozzávaló rendelkezésemre áll, mégsem teszem. – Thomas mindig szeretett váratlan, olykor meghökkentő meglepetéseket okozni és ez ma sincs másképp. – nosztalgikus mosoly húzódik ajkaim szegletébe. – Idegesítő? Persze. Zavaró? Mondhatjuk. Mégis valamilyen szinten hízelgő. Talán én képzelek bele többet a találkozásainkba, mint kellene. – bár nem hiszem. Ilyen szempontból mindig is megfontoltnak gondoltam, olyan embernek aki pontosan tudja, mit miért tesz és ha néha nem is látszik rajta, van B és C és D terve is a cél megvalósítása érdekében. Nem manipulatív – meglehet egy kicsit az -, de nála a cél sokszor szentesíti az eszközt. Nem véletlenül mondják, a szerelem őrült dolgokra készteti az embert. Ilyen szempontból mi sem különbözünk, hiszen a kémia és a hormonok játéka ugyanúgy befolyásolják elménket és döntéseinket, mint azokat a mágia nélküli társainkat, kikkel egy földön osztozunk. Thomas távol van tőlem, de lelkem, szívem egy darabját még mindig bitorolja. Vágyom utána és ez nem kizárólag az én döntésem, de ha dönthetnék – mert megtehetem – akkor sem döntenék másként. Ehhez kéne a legjobban értenem, a szerelemhez és a vágyakozáshoz. Egészen addig kiválóan működik, míg nem felettem kell ítéletet hozni. Olyan a kapcsolatom Vele, amilyen és pontosan tudom, képes lennék bármire érte, amennyiben ő is ugyanezt megtenné. Nem árulhat el engem, soha! Éppen ezért nem is kérdezősködünk egymás gyülekezetéről, törzséről, az érdeklődése javarészt kimerül a szorosan velem kapcsolatos dolgokban és a magánéletembe furakodással. Az, hogy megpróbálja szabotálni a Markkal való kapcsolatomat, eléggé zavaró volt, de reménykedek abban, megáll a szitkozódó szavaknál, mintsem a tettek mezejére lépjen. Tisztában van vele, azzal átlépne egy bizonyos határt, még ha ezek a vonalak ingatagak is és gyakran változik az elhelyezkedésük.
Nem lehet párhuzamot vonni a két férfi között, mert merőben eltérőek külsőleg és tulajdonságaikban sincs semmi közös. Egy dolog van… én. Mind a ketten odáig vannak értem. Önző gondolat, mégis simogatja lelkem gonosz kis bugyrait. Bár egyiküknek sem kívánok fájdalmat okozni, nem többet a szükséges jónál, nem kívánok lemondani róluk.
- Azt hiszem, kimondhatom, hogy boldog vagyok mellette. – hiszen a boldogság nem valami állandó fizikai, lelki állapot, sok mindentől függ és a kapcsolatoknak rengetek változata van, ami így vagy úgy, de örömöt okozhat annak, aki benne él. Markról leginkább a letisztult, nyugodt szavak jutnak eszembe, amelyek engem is eltöltenek valamiféle harmóniával. A hibák, melyeket felfedezni vélek pedig nem mások, mint apró, korrekcióra szoruló tételek, ám megmásítani nem kívánom, sokkalta inkább elfogadnám meglétüket. Nekem is vannak hibáim. De még mennyi! Naphosszat sorolhatnám, kezdve a legnyilvánvalóbbal: titkolózás. Egyben a legcsúfosabb is, melyért felelősséget vállalni rémálom. Nem csupán a természetfeletti védelme miatt, mondhatnám, Mark lelki egészségéért, de… a helyzet az, magamat féltem. Ha rosszul reagálna a létezésünkre, vajon elveszíteném? És ha elveszítem őt, el tudnám engedni? Mire gondolatmenetem végére érek, tudom, a válasz igen. Összeszorul a szívem ostobaságom árnyékában, de rezzenéstelen arccal lendülök tova elképzeléseimen, elhitetve magammal, mindez nem több holmi gyermeteg képzelgésnél. Nem számít, amig valósággá nem válik.
Thomas árulásának gondolatától is rosszul vagyok, de ha valójában szeret - és márpedig szeret-, nem tenné meg velem. Kellően átgondolt ígéretet teszek a Főboszorkánynak, mert ez a helyes és … nem élném túl. Semmikép.
- Számíthattok rám, Nashota! – erősítem meg újabb mondatban gondolataimat, mert semmikép nem kívánom elárulni őket, tudom, hol a helyem, hova tartozok. Ide, hozzájuk. Még akkor is, ha beleszakad a szívem Kedvesem hiányába, még akkor is ha a fene fenét eszik. Apropó… fene. Lassan ideje lenne dolgoznom a Régészeti Központba vitt múmiával is, mielőtt önként és dalolva jönne el hozzám és szemrehányóan kérné a vizsgálatát.
Nincs egyszerű dolga a nőnek, megértem ahogy azt is, a helyzetünk korántsem mondható egyszerűen, vagy jellemezhető olyan szavakkal, amik másoknak talán természetesek a szerelemben. Éppen ezért tartom olyan tiszteletreméltónak amit tesz, csodálom a kitartását és az elszántságát. Én mondhatni egy egyszerű boszorkány vagyok és habár tanítványaim vannak, érezhetem a Falka iránt a felelősséget is, de nem olyan szinten, mint ő. Figyelmesen hallgatom szavait, és röviden, szomorkásan elmosolyodom, melyben benne van a megértés jelensége is.
Összeszorul a szívem beszéde alatt, mert újra és újra realizálódik bennem, mennyire is nehéz valójában a dolga és mindaz, amit a gyülekezet felé mutat csupán egy picinyke kis szelete életének, lelkének egy darabja, mindazonáltal mindig számíthatunk rá. Nashota remek vezető és igazán örülök, hogy ő került a koven élére. Ez a nő mindig vidámságot hoz és most teljesen őszintén azt kívánom neki, bár megtalálná a boldogságát valaki mellett, aki elfeledteti vele azt a férfit. Szeretetteljesen emelem íriszébe sajátomat, és büszke vagyok arra, nővéremnek nevezhetem.
- Nagy utat tettél meg idáig és ezt csak magadnak köszönheted. A kitartásodnak, a szenvedélyes munkádnak és annak ahogy véded a Holdanya Leányait. Igazán örülök, hogy titeket választottalak és ti engem. – hálásan nézek rá és azt gondolom, talán a Falka és a Gyülekezet nevelte fel, de végső soron saját magának köszönhet mindent. Az eltökéltsége vezette őt sikerre.
- Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem. – talán klisés lehet, de valóban ezt gondolom. Kiegyenesedve elmozdulok a polctól, ahol eddig vállamat pihentettem. Mindenkinek kemény dolog ha nem a saját szülei nevelik fel, különösképp okozhat traumákat, de úgy tűnik ő sikeresen legyőzte ezeket.
- Ha bármiben a rendelkezésedre állhatok, csak jelezd. – szívesen beszélgetek vele ezután is és nem tartok attól, esetlegesen arra kérhet, én legyek az aki kémkedik a Törzs után Thomason keresztül. Nem. Erre nem vetemedne.
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
1 / 2 oldal • 1, 2
1 / 2 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|