Szobák
1 / 1 oldal
3 posters
Főboszorkány
Nashota Hayes
Az ütő abban a pillanatban állt belém, ahogy megpillantottam Jason karjai között az ájult mentoráltam. Gerincem mentén jeges izzadtságcseppek gördültek végig, szívem a torkomban dobogott és azt éreztem, amit a sikátorban Heinevel szemben állva: teljesen leblokkoltam a látottaktól. Hitetlenkedő íriszekkel közelítettem meg őket, tudni akarván, hogy mi történt. Az agyrázkódást hallva a szédülés is elkapott a lépcső korlátjában kapaszkodtam meg és a sápadt, ám nyugodt vonásokkal rendelkező lányt figyeltem, szívem összefacsarodó érzete ellen képtelen voltam tenni.
Hallom, miként mondja a szimpatizánsom, hogy rendbe fog jönni, ellátták, mégis képtelen vagyok nemhogy levenni a szemem, de elmozdulni is mellőle. Mennék vele, hogy biztonságban tudjam, de azt is tudom, hogy az emeletre is sietnem kell, hogy mihamarabb rájöjjünk arra mi történt a városban. Tépelődőm és a harag újra utat talál hozzám, ha nem volt elég mindaz, ami eddig kiváltotta, még az ájult boszorka is rátesz egy lapáttal. Fogaimat szorosan szorítva emelem fel zöldjeim Jasonre, aki biztosít arról ezer és egy dolga mellett szemmel tartja és amint azt érzékeli kezd magához térni szól.
Ez az egyetlen, amely mozgásra ösztökél végül. Gyengéden simítok végig Noemi arcán, aztán elszakadva a párosuktól rohanok fel az emeletre, grimoárok átnyálazása végett. Még milyen szerencse, hogy az egyik végzettségem, amelyben éveket dolgoztam pont ahhoz köthető, miként kell régi iratok között keresni. Ez is egy olyan dolog volt, amit csak azért csináltam, mert ez hasznára lehet a kovenemnek és lám, most évtizedekkel később kamatoztatom a tudást. A kellemetlen érzéstől, amit a fiatal boszorkány váltott ki, mégsem tudok szabadulni… még akkor sem, amikor szimpatizánsom újra felbukkan az ajtóban halkan jegyezve meg, amit eddig nem említett. Szívem egyetlen választottja is azok között van, akit megtámadtak…
Amíg az iratokban keresek a füles segítségével bonyolítok le vele egy beszélgetést, melytől ugyan nem várom azt el, hogy feloldozást nyerjek az bennem dúló érzelmi vihar felett, de hangja gyógyír pillanatnyilag haragomra. Ahogy Milicent üzenetei is. Mégsem engedem, hogy a kelletnél jobban kizökkentsenek abból, amibe idefent belefolytam ez mégsem jelenti azt, hogy ne lennék készenlétben, vagy elérhető bárki számára. Mert több, mint az vagyok.
Ez mi sem bizonyítja jobban, hogy amint felvillan a telefon képernyője, rajta Jason üzenetével, miszerint kezd magához térni, az ölemben pihenő feljegyzést az asztalra dobra sietek le a szimpatizánsok számára kialakított szobákhoz. Annak, amelynek az ajtaja félig nyitva van megnyújtott léptekkel lépek be és hajtom is azt be annyira, hogy azért halljam, ha valami életbevágó történik odakint.
Az ágyon fekvő oldalára fektető mocorgó mellé húzok egy széket, de még mielőtt leülnék egy pohár vizet készítek elő és azt tartom a kezemben. Így várom, hogy magához térjen annyira, hogy kinyissa a szemét. Ha minden igaz az égési sérülésén kívül már semmit nem kell éreznie, de soha nem lehet tudni, hogy milyen tünetei voltak, amelyet a kiérkezők nem érzékeltek nála.
- Szia - lehelem halkabban, szelíd, megkönnyebbült mosollyal az ajkamon. Az aggodalom nem csak azért jár körbe, mert tudom, hogy egy idő után ő lesz az utódom. Őszintén aggasztott az, amely vele történt. - Hogy érzed magad? - hajtom enyhén félre a fejem.
Hallom, miként mondja a szimpatizánsom, hogy rendbe fog jönni, ellátták, mégis képtelen vagyok nemhogy levenni a szemem, de elmozdulni is mellőle. Mennék vele, hogy biztonságban tudjam, de azt is tudom, hogy az emeletre is sietnem kell, hogy mihamarabb rájöjjünk arra mi történt a városban. Tépelődőm és a harag újra utat talál hozzám, ha nem volt elég mindaz, ami eddig kiváltotta, még az ájult boszorka is rátesz egy lapáttal. Fogaimat szorosan szorítva emelem fel zöldjeim Jasonre, aki biztosít arról ezer és egy dolga mellett szemmel tartja és amint azt érzékeli kezd magához térni szól.
Ez az egyetlen, amely mozgásra ösztökél végül. Gyengéden simítok végig Noemi arcán, aztán elszakadva a párosuktól rohanok fel az emeletre, grimoárok átnyálazása végett. Még milyen szerencse, hogy az egyik végzettségem, amelyben éveket dolgoztam pont ahhoz köthető, miként kell régi iratok között keresni. Ez is egy olyan dolog volt, amit csak azért csináltam, mert ez hasznára lehet a kovenemnek és lám, most évtizedekkel később kamatoztatom a tudást. A kellemetlen érzéstől, amit a fiatal boszorkány váltott ki, mégsem tudok szabadulni… még akkor sem, amikor szimpatizánsom újra felbukkan az ajtóban halkan jegyezve meg, amit eddig nem említett. Szívem egyetlen választottja is azok között van, akit megtámadtak…
Amíg az iratokban keresek a füles segítségével bonyolítok le vele egy beszélgetést, melytől ugyan nem várom azt el, hogy feloldozást nyerjek az bennem dúló érzelmi vihar felett, de hangja gyógyír pillanatnyilag haragomra. Ahogy Milicent üzenetei is. Mégsem engedem, hogy a kelletnél jobban kizökkentsenek abból, amibe idefent belefolytam ez mégsem jelenti azt, hogy ne lennék készenlétben, vagy elérhető bárki számára. Mert több, mint az vagyok.
Ez mi sem bizonyítja jobban, hogy amint felvillan a telefon képernyője, rajta Jason üzenetével, miszerint kezd magához térni, az ölemben pihenő feljegyzést az asztalra dobra sietek le a szimpatizánsok számára kialakított szobákhoz. Annak, amelynek az ajtaja félig nyitva van megnyújtott léptekkel lépek be és hajtom is azt be annyira, hogy azért halljam, ha valami életbevágó történik odakint.
Az ágyon fekvő oldalára fektető mocorgó mellé húzok egy széket, de még mielőtt leülnék egy pohár vizet készítek elő és azt tartom a kezemben. Így várom, hogy magához térjen annyira, hogy kinyissa a szemét. Ha minden igaz az égési sérülésén kívül már semmit nem kell éreznie, de soha nem lehet tudni, hogy milyen tünetei voltak, amelyet a kiérkezők nem érzékeltek nála.
- Szia - lehelem halkabban, szelíd, megkönnyebbült mosollyal az ajkamon. Az aggodalom nem csak azért jár körbe, mert tudom, hogy egy idő után ő lesz az utódom. Őszintén aggasztott az, amely vele történt. - Hogy érzed magad? - hajtom enyhén félre a fejem.
Noemi Enid Bright kedveli ezt a posztot
Boszorkány - 5. szint
Noemi Enid Bright
Nashota & Noemi
A tudatom valahol a semmi peremén lebeghetett, a testem pedig kiszolgáltatva létezett, pusztán légzésem működéséből lehetett tudni, hogy élek, de talán ez épp elég volt mindenkinek. Kevéssé lehetett megnyugtató ama tény, hogy semmire nem reagáltam, lévén az agyam elhitte, hogy nekem akkor és ott bevégeztetett, és lassabban dolgozta fel ennek ellenkezőjét. Elvégre, akit fejbelőnek, az a legritkább esetben éli túl, itt pusztán hozzá kellett szoknia az idegrendszeremnek, hogy még mindig jönnek az ingerek.
Legelőször az, hogy rettenetesen fázom. Valaki bizonyára orvosolhatta a problémát egy takaróval, mert az hamarosan elmúlt. Nem olyan volt, mint amiről azok mesélnek, akik megjárták a halál torkát, nem pergett le előttem az egész életem, vagy láttam a csalogató fényt, nem éreztem, hogy még dolgom van, vissza kell jönnöm. Ez utóbbi nem volt kérdés, tudtam, hogy van. A most még nagyon távoli jövő nem tűnt olyan fontosnak, mint például az, hogy megtudjam, kik a valódi szüleim. Itt, most, ahol olyan volt, mintha csak lekapcsolták volna a villanyt, és a legparányibb fényforrás sem áll rendelkezésemre, egyszerűen csak rájuk tudtam gondolni. Arra, hogy amikor megtudom, kik ők, vádaskodni akarok, hisztizni, kiabálni, tombolni, hogy tudják, mennyire fájt, és ha mindez elmúlt, akkor sírni, nagyon sokat sírni, ölelésbe burkolódzni, illatot beszívni, s aztán megtudni a miérteket, s vagy elfogadni és emészteni, vagy éktelen haragra gerjedni és soha meg nem békélni. Nyilvánvalóan fogalmam sem lehetett, mi vitte rá őket az egészre, csak azt tudom, hogy én kis szárnyaszegett madárnak éreztem magam nélkülük, annak ellenére, hogy mindig a legjobbat hoztam ki magamból, talán a túlzott – ugyan kinek? – bizonyítási vágy munkált bennem végig, sőt, teszi a mai napig. Nem tudom, hol lennék ma, milyen lennék, ha velük nőhetek fel, de egy részem tudja, hogy ennek valamiért így kellett lennie, még ha üdvözölni nem is vagyok képes eme tényt.
Néha mintha hallani vélném a nevemet, nem látok semmit, talán az érzékeim csapnak be, vagy hallani akarom, így saját vágyam hat rám vissza. Fogalmam sincs. Aztán, mintha… valami finom szellő simítana kedvességet arcomra, olyan gyengédséggel, amitől egyszerre lesz könnyű és nehéz a lélek, megmelenget és szomorúságot okoz, mégis… jó érzés marad utána.
Hogy mennyit vagyok a sötétben? Nekem végtelenül hosszúnak tűnik a saját kétségeimmel, gondolataimmal, fájdalmammal, elfuserált kötődési problémáimmal, ami a valóságban csupán pár óra. Viszont furcsa, de itt, a semmiben érdekes módon nem érzem úgy, hogy halott vagyok, mintha semmi értelme nem lenne. Nyilván nincsen, lévén biztosan nem ez az, ami történik, ha meghalunk. Ugye? Nem lehet, hogy ennyire… semmilyen legyen.
Aztán a sötétség és a valóság közt mintha nem lenne átmenet, én nem érzékelem, hogy percek óta motyogok olyan szavakat, mint Phoenix, Virgo, Andromeda, Ursa Major, Eridanus, Scutum, Lupus, Cygnus, Chamaeleon. Nehezen kivehető, és talán csak akkor bogozza ki valaki, ha már egy ideje próbál a szavak mögé értelmet látni. Nem láttam a vöröslésüket, de kétségkívül hatással volt rám az egész még ilyen állapotban is, vagy talán pont ezért égett a tudatomba annak dacára, hogy nem tudom a csillagképek latin nevét. A bolygókat oda vissza bármikor felsorolom, az nem akkora megpróbáltatás az ébredezni vágyó elmémnek.
- …leon.
Pattannak fel végül a szemeim, és belereszketek a valóságba, ujjaim a takarót markolják, és alig kell oldalra fordítanom a fejem, hogy lássam, valaki ül mellettem. Bevallom, nem gondoltam volna, hogy… hogy bárki itt fog ülni az ágyam mellett.
- Mint akit fejbelőttek, de nem halt bele?
Kérdezem, kissé kótyagos vagyok, talán teljesen még nem is vagyok éber, de egy dologban biztos vagyok. Azt hittem, hogy egy golyó ment át a halántékomon… Éppen ezért a következő mozdulatommal a homlokomra siklanak ujjaim, hogy bármiféle sebet, heget keressek rajta.
- Nem értem.
Állapítom meg, amikor egyszerűen semmi furcsát nem találok, bár közben a párnához dörzsölődik a bal vállam, aminek hatására felszisszenek, és bosszúsan nézek a spirálra.
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
Főboszorkány
Nashota Hayes
Halk motyogása az, amelyre felfigyelt Jason és jelezte számára hamarosan visszatalál az ébrenlét ösvényére a fiatal boszorkány, ennél többre viszont szükségem sem volt, mert már ott is teremtem mellette. Más körülmények között itt szobroztam volna ágya mellett, nem az első hasonló rodeóm lett volna, ápolónőként nem egyszer töltöttem az éjszakát az eszméletlen betegek mellett - főként ha azokat gyönyörű barna íriszekkel áldottak meg az istenek és a viszontlátás örömét elhomályosította annak a ténye, sérültként tért vissza a frontról - és Noemi is azok közé tartozik, akik mellett szívesen maradtam volna.
A kötelesség azonban elszólított, mert azt viszont tudom, hogy a falkavezér nem fog türelemmel lenni, csak mert a körmeim rágom le aggodalmamban. Lefoglaltam magam, meglelve azt, ami magyarázatul szolgál mindarra, amit átéltünk. De most itt van a helyem.
Mellette.
Az ágya mellé húzott széken, ujjaim között egy pohár vízzel, hallgatva a motyogását, amelyet alig tudok kivenni. Összevont szemöldökkel figyelem, zöldjeim ajkainak ívére összpontosul. Íriszeit fedő koporsófedők hirtelen pattannak fel, egy pislogást követően tekintek a hasonló színű lélektükrökbe. Amivel a felriadt leányzó találkozhat nem más, mint a megkönnyebbült és szelíd mosolyom. Megszoruló ujjai nem kerülik el a figyelmem, ám egyelőre nem tulajdonítok neki annál nagyobb jelentőséget, mintegy az idegeinek játszmája ez.
- Szeretném, ha ezt a jó szokásodat megtartanád - a pohár vizet egyelőre lerakom az éjjeliszekrényre és ha nem bánja, átülök az ágyra, annak is a szélére, épp úgy, hogy ne csússzak még le róla, de ő kényelmesen elférhessen. Halántékára simuló kezét követem, ujjaimmal finoman seprem puha, vörös tincseit. - Fáj valamit? A fejed? Szédülsz? - enyhén félrehajtott fejjel figyelem sima, sebesüléstől mentes bőrét és puha, cirógató érintéssel simítok végig arcának élén közben. Nem lenne szokatlan, ha agyrázkódását követően még érezzen fájdalmat. Ez az egyik legtrükkösebb a sebgyógyítással eltüntetnünk így, ha bármilyen utóhatása maradt, arról értelemszerűen szeretnék tudni.
- Varázslat áldozata lettél te is. Eltudod mondani, hogy mi történt veled? Gyere, segítek felülni - amennyiben hagyja magát és közre is működik, úgy vállai alá simulnak kezem, félig átölelve ezzel így és megemelem a hátát, de nem annyira, teljesen ülésbe tornázzam fel. Balommal hátát keresztben ölelem át, amíg a jobbommal a mögötte lévő párnát emelem meg, és még legalább egyet.
- Így, sokkal kényelmesebb lesz - nyugtató, vidámabb mosollyal az arcomon hajolok el végül tőle. Kinyúlva az éjjeliszekrényre újra a kezembe veszem a poharat. - Jót fog tenni - nyújtom át neki, majd még egy dolog eszembe jut. - Tényleg, a válladon lett egy seb, azt bekötöztük, ha csak lehetőséged van, akkor ne piszkáld. Jelenleg egy vízálló kötés van rajta azzal egy-két napig elleszel te is, de utána cserélni kell. Abban majd segítek - valójában nem felajánlom a segítségem, hanem egyenesen ragaszkodom hozzá. Ahogy bármely tervéremnél, amennyiben nem tudják elérni azt.
A kötelesség azonban elszólított, mert azt viszont tudom, hogy a falkavezér nem fog türelemmel lenni, csak mert a körmeim rágom le aggodalmamban. Lefoglaltam magam, meglelve azt, ami magyarázatul szolgál mindarra, amit átéltünk. De most itt van a helyem.
Mellette.
Az ágya mellé húzott széken, ujjaim között egy pohár vízzel, hallgatva a motyogását, amelyet alig tudok kivenni. Összevont szemöldökkel figyelem, zöldjeim ajkainak ívére összpontosul. Íriszeit fedő koporsófedők hirtelen pattannak fel, egy pislogást követően tekintek a hasonló színű lélektükrökbe. Amivel a felriadt leányzó találkozhat nem más, mint a megkönnyebbült és szelíd mosolyom. Megszoruló ujjai nem kerülik el a figyelmem, ám egyelőre nem tulajdonítok neki annál nagyobb jelentőséget, mintegy az idegeinek játszmája ez.
- Szeretném, ha ezt a jó szokásodat megtartanád - a pohár vizet egyelőre lerakom az éjjeliszekrényre és ha nem bánja, átülök az ágyra, annak is a szélére, épp úgy, hogy ne csússzak még le róla, de ő kényelmesen elférhessen. Halántékára simuló kezét követem, ujjaimmal finoman seprem puha, vörös tincseit. - Fáj valamit? A fejed? Szédülsz? - enyhén félrehajtott fejjel figyelem sima, sebesüléstől mentes bőrét és puha, cirógató érintéssel simítok végig arcának élén közben. Nem lenne szokatlan, ha agyrázkódását követően még érezzen fájdalmat. Ez az egyik legtrükkösebb a sebgyógyítással eltüntetnünk így, ha bármilyen utóhatása maradt, arról értelemszerűen szeretnék tudni.
- Varázslat áldozata lettél te is. Eltudod mondani, hogy mi történt veled? Gyere, segítek felülni - amennyiben hagyja magát és közre is működik, úgy vállai alá simulnak kezem, félig átölelve ezzel így és megemelem a hátát, de nem annyira, teljesen ülésbe tornázzam fel. Balommal hátát keresztben ölelem át, amíg a jobbommal a mögötte lévő párnát emelem meg, és még legalább egyet.
- Így, sokkal kényelmesebb lesz - nyugtató, vidámabb mosollyal az arcomon hajolok el végül tőle. Kinyúlva az éjjeliszekrényre újra a kezembe veszem a poharat. - Jót fog tenni - nyújtom át neki, majd még egy dolog eszembe jut. - Tényleg, a válladon lett egy seb, azt bekötöztük, ha csak lehetőséged van, akkor ne piszkáld. Jelenleg egy vízálló kötés van rajta azzal egy-két napig elleszel te is, de utána cserélni kell. Abban majd segítek - valójában nem felajánlom a segítségem, hanem egyenesen ragaszkodom hozzá. Ahogy bármely tervéremnél, amennyiben nem tudják elérni azt.
Noemi Enid Bright kedveli ezt a posztot
Boszorkány - 5. szint
Noemi Enid Bright
Nashota & Noemi
- Nem csinálnék rendszert belőle...
Az aggodalma valahogy kellemesen jóleső érzésekkel tölt el, persze, Estella aggódott értem mindig, amikor elestem, és beütöttem valamimet, szóval tudom milyen érzés, de igazából a főboszorkányunknak ez közel sem volna kötelessége az irányomba.
- Nem, nem fáj, csak… tudod, fejbelőttek. De úgy tűnik, már semmi nyoma.
Én még mindig abban a hitben vagyok, hogy megtörtént a dolog, mivel idejekorán magával rántott a homály, nem jutottam el odáig, hogy teljesen összerakjam a képet, és felfogjam, csupán illúzió volt.
- Hogy élhettem túl?
Szemlátomást össze vagyok zavarodva, és csak akkor kezd kissé kitisztulni a kép, amikor megpendíti a varázslat dolgot, és bár összeszaladnak gondolatfoszlányaim cikázásának közöpötte a ráncok a homokomon, kezd körvonalazódni, hogy itt azért nem feltétlenül úgy történtek a dolgok, ahogy én azt megéltem.
- Nagyjából.
Előtte azért felülök, miközben segít, valahogy furcsán otthonosnak érzem az illatát, egy röpke sóhaj szökik ki az ajkaimból, neki sosem mondtam, de kamaszéveim elején szent meggyőződésem volt, hogy ő az édesanyám. Aztán volt olyan beszélgetésünk, amiből megtudtam, hogy nincs gyermeke, így ezt a gondolatot el kellett vetnem, pedig sosem láttam olyan boszorkát, akihez jobban hasonlítanék külsőleg, mint hozzá. Ezt azonban azóta csak a véletlenek játékának tekintem.
- Köszönöm.
Mosolygok rá kissé még erőtlenül a segítéség és párnaigazgatás után, a vizet elfogadom, igaz, mielőtt meginnám, megkísérlem az uralmam alá vonni, miként a parkolóházban tettem, a szabad kezem emelem meg mellette, mintha ki óhajtanám emelni a pohárból, de nem történik semmi.
- Elmúlt.
Aztán gyorsan lehúzom azt a pohár vizet, mert érzem, hogy a szervezetemnek szüksége van rá.
- Miért nem gyógyítottátok meg?
Kérdezek rá első körben erre, nem szemrehányás szintjén, egyszerű kíváncsiság indukálja, lévén hogyha a fejlövésem sehol sincs, nem kifejezetten értem, hogy a vállamon lévő spirál alakú heg miért van még mindig ott.
- Szóval, indultam volna haza a kocsimmal meg Rainbowwal… úristen… Rainbow!
Riadok meg, és rémülten tekintek körbe, de nevének említésére a kis kolibrim máris odareppen az imént még ülőhelyéül szolgált lámpabúráról, és a vállgödrömbe fúrja magát, én pedig odanyúlok, hogy finoman felborzoljam a tollait.
- Úristen, azt hittem elveszítettelek.
Könnycseppek ragyognak lélektükreim előtt, ahogy ez a gondolat ismét összeszorítja torkomat és szívemet egyszerre, majd az elkalandozásomból magamhoz térve pillantok ismét Nashira.
- Jaj ne haragudj… biztosan van ezernyi dolgod, én meg itt húzom az időt.
Pirulok bele a gondolatba, de aztán gyorsan folytatom is, hogy eljussunk végre valahová az emlékeim kapcsán.
- Szóval épp szálltam volna be a kocsimba, amikor feltámadt valami szél a zárt parkolóházban, fura volt. Aztán jött valami piros csillámos izé, ami belém szállt, vagy megszállt, nem is tudom, hogy fogalmazzak. Aztán elkezdett olyan fura baljóslatú érzésem lenni, és nagyon fájdalmasan megjelent rajtam ez a spirál alakú izé, mint valami billog, amit belém égettek… Aztán haragudtam, te jó ég, annyira haragudtam, hogy el nem tudom mondani. Valami ronda kopasz kutyás boszorka volt még ott, nem volt ismerős, szóval nem közülünk való. Eltűnt Rainbow is, meg az ő kutyája is. Varázsolni sem tudtam. Éreztem viszont, hogy van bennem valami más, és őszintén szólva rohadt félelmetes volt, de irányítani tudtam a vizet, mármint azt, ami a testében volt, majdnem belefullasztottam… Te jó, ég, azt nem bírnám elviselni. – Nem öltem még, és ezen nem igazán óhajtottam változtatni. - Aztán rám akarta omlasztani a mennyezetet, de az elmúlt, és utána nem volt törmelék, mielőtt megfulladt volna, eltűnt a szemem elől, így nem tudtam arra koncentrálni, és úgy nem sikerült használni a képességet, amit kaptam, és ami mostanra elmúlt. Aztán egyszer csak megláttam újra, akkor már pisztoly volt a kezében, és egyenest a homlokom közepébe lőtt. Szóval azt hittem… nekem végem.
Újabb sóhaj szakad fel belőlem, elég bizarr ez az egész, és az az igazság, hogy még jobban is jártam, mert a vérző szem, orr, fül, meg a pusztító fájdalom nekem kimaradt, helyette egy tisztességes agyrázkódást sikerült összeszedjek.
- Ennyire emlékszem. Mással is megtörtént? Ezért van ekkora felfordulás? Ugye mindenki jól van?
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
Főboszorkány
Nashota Hayes
Lágy mosollyal, halk fújtató nevetés bukik át ajkaimon. Fejemet a pillanat tört részéig lehajtom, hogy aztán visszatekintsek a fiatal boszorkányra. A humorát nem veszítette el, ami mindig jó jelnek számít. Lelkembe a nyugodalom lassanként csöpögteti cseppjeit, megkönnyebbül, amiért ez a dolog nem lett végzetes ránk nézve. Rá.
A szégyenérzet és a düh jóval elemibben van jelen bennem a tudattól, a falka majdnem elveszített két likános boszorkányt is egy éjszaka alatt. Én pedig őt, az egyik legígéretesebb boszorkányt, akiért különös mód járta át aggodalom szívem, ahogy megláttam Jason karjaiban.
Szemöldököm ráncolva hallgatom, mit élt át, zöldjeim akaratlanul vándorolnak homlokának felszínére, ahol nem éktelenkedik az általa leírt lőtt seb, de amelynek hírét sem hallottam korábban.
- Nem találtak rajtad sérülést, legalább is nem a fejeden - rázom meg a fejemet, az egyetlen, amit jelentettek az a vállán éktelenkedő spirál alakú égési sérülés, amely rajtam is megtalálható és mindazokon szemlátomást, akik áldozatául estek a varázslatnak - csak tudnám, hogy mi lehet az és miért szórták ránk.
Mielőtt eltudná mondani, ami vele történt, gyengéd mozdulatokkal segítek neki felülni, a párnát megigazítom a háta mögött, hogy kényelmes legyen a számára, de ezt követően sem veszem fel az ildomos távolságot kettőnk között, az ágy szélén maradva, enyhén félrehajtott fejjel szemlélem arcának vonásait, hallgatom a szavait. - Nem kell köszönnöd semmit, ez a természetes - csúszik ki ajkaim közül halkan a szavaim, mellyel sokat nem hazudok. Természetes számomra, amiért segítek, nem csak neki, de bárki másnak is a gyülekezetben. Szemöldököm között manifesztálódó ráncok újra utat találnak maguknak, miként a pohár mellett nem megszokott módon emeli meg a kezét.
- Micsoda? - kérdezek rá, íriszeimmel az övét keresve meg. Nem csak én kaptam különös képességet, ez már biztos, többen is beszámoltak erről.
- Nem gyógyul, varázslattal sem. Nem hat rá a mágiánk, a miénk legalább is nem - azt nem tudom, hogy a druidáké vajon hatásos-e, erre nem kérdeztem rá Tőle. Gerincem ívét oldalasan nyújtom meg, az említésére is viszketni kezd a sajátom, az ingerrel mégis igyekszem nem foglalkozni, sokkal inkább azzal, amit mesél nekem.
- Megszakadt a viszonyunk a familiárisainkkal. Elveszítettük az erőnket néhány percig - erősítem meg abban, hogy valójában elveszítettük. Tekintetem lehunyom, egy másodperc erejéig, Ottot keresve. Különös optikai megtöréssel látom azt, amit ő is. A Nest épületét, a korláton ülve szemléli a bejárathoz vezető útvonalat. - Ugyan, csak nyugodtan szedd össze magad - rázom meg a fejem. Ugyan lenne még más dolgom is, de nem fogom siettetni, hiszen épp, hogy magához tért és nem mellesleg nekem is szükségem van egy kis pihenésre, amíg az elmém képes a kirakós darabkáit egymás mellé illesztgetni és tisztább fejjel gondolkodnom.
Arról nem is beszélve, hogy bármi, amit mondd segíthet nekem előrébb kerülni abban, ami történt velünk. Te jó ég, azt nem bírnám elviselni.
Dehogynem. Ha rákényszerülnél, ha azoknak ártanának, akikkel törődsz, eltudnád.
Történetének elmesélése végén, amikor azt hitte meghal, kezem automatikusan mozdul és finoman simítok végig a vékony takaróval fedett combján, megnyugtatás jeleként. Különös, hogy valahogy a vele való történések hasonlítanak a leginkább az enyémre.
- Mindenki jól van - bólintok kurtán, az egyszerűbb kérdés megválaszolásával. - A felfordulás igen, ezért van, többekkel is megesett, velem is és a gyülekezetből rajtunk kívül még hat másik boszorkánnyal. Ezen kívül vérfarkasokkal, druidákkal és emberekkel is. Úgy tűnik az egész város egy varázslat hatása alá került, viszont egyelőre nem tudom még mi lehet ez, mert ehhez hasonlóval soha nem találkoztunk még, de más gyülekezet sem - rázom meg a fejemet, kissé talán lemondóan. - Hasonló történt meg mindenkivel, csak más kimenetelekkel. A szél, a vörös csillám, az égési sérülés és az egyik félben felébredő harag és a varázserőnk, képességeink elvesztése. Ehelyett úgy tűnik kaptunk olyat, ami ismeretlen a számunkra és megmagyarázhatatlan. Eddig még senkitől sem hallottam volna, hogy két ugyanolyan erő birtokosává vált volna, bár az enyém a tiédhez hasonló volt - halk fújtatással mosolyodom el. - Irányítani ugyan nem, de kivonni a vizet a dolgokból képes voltam - az egyetlen, amivel tudtam védekezni az ellen, hogy ne öljön meg. Hogy ne legyen végzetes a ma éjszaka.
- Rengeteg a kár jelenleg a városban, igyekszünk úrrá lenni a kialakult káoszon. Amíg nem tudom meg, hogy mi történt és mi okozta ezt, szeretném ha a Nestben maradnál - tekintek komolyan a hasonló vörös tincsekkel megáldott lányra, mint amilyen az én vállaimat is simítja.
A szégyenérzet és a düh jóval elemibben van jelen bennem a tudattól, a falka majdnem elveszített két likános boszorkányt is egy éjszaka alatt. Én pedig őt, az egyik legígéretesebb boszorkányt, akiért különös mód járta át aggodalom szívem, ahogy megláttam Jason karjaiban.
Szemöldököm ráncolva hallgatom, mit élt át, zöldjeim akaratlanul vándorolnak homlokának felszínére, ahol nem éktelenkedik az általa leírt lőtt seb, de amelynek hírét sem hallottam korábban.
- Nem találtak rajtad sérülést, legalább is nem a fejeden - rázom meg a fejemet, az egyetlen, amit jelentettek az a vállán éktelenkedő spirál alakú égési sérülés, amely rajtam is megtalálható és mindazokon szemlátomást, akik áldozatául estek a varázslatnak - csak tudnám, hogy mi lehet az és miért szórták ránk.
Mielőtt eltudná mondani, ami vele történt, gyengéd mozdulatokkal segítek neki felülni, a párnát megigazítom a háta mögött, hogy kényelmes legyen a számára, de ezt követően sem veszem fel az ildomos távolságot kettőnk között, az ágy szélén maradva, enyhén félrehajtott fejjel szemlélem arcának vonásait, hallgatom a szavait. - Nem kell köszönnöd semmit, ez a természetes - csúszik ki ajkaim közül halkan a szavaim, mellyel sokat nem hazudok. Természetes számomra, amiért segítek, nem csak neki, de bárki másnak is a gyülekezetben. Szemöldököm között manifesztálódó ráncok újra utat találnak maguknak, miként a pohár mellett nem megszokott módon emeli meg a kezét.
- Micsoda? - kérdezek rá, íriszeimmel az övét keresve meg. Nem csak én kaptam különös képességet, ez már biztos, többen is beszámoltak erről.
- Nem gyógyul, varázslattal sem. Nem hat rá a mágiánk, a miénk legalább is nem - azt nem tudom, hogy a druidáké vajon hatásos-e, erre nem kérdeztem rá Tőle. Gerincem ívét oldalasan nyújtom meg, az említésére is viszketni kezd a sajátom, az ingerrel mégis igyekszem nem foglalkozni, sokkal inkább azzal, amit mesél nekem.
- Megszakadt a viszonyunk a familiárisainkkal. Elveszítettük az erőnket néhány percig - erősítem meg abban, hogy valójában elveszítettük. Tekintetem lehunyom, egy másodperc erejéig, Ottot keresve. Különös optikai megtöréssel látom azt, amit ő is. A Nest épületét, a korláton ülve szemléli a bejárathoz vezető útvonalat. - Ugyan, csak nyugodtan szedd össze magad - rázom meg a fejem. Ugyan lenne még más dolgom is, de nem fogom siettetni, hiszen épp, hogy magához tért és nem mellesleg nekem is szükségem van egy kis pihenésre, amíg az elmém képes a kirakós darabkáit egymás mellé illesztgetni és tisztább fejjel gondolkodnom.
Arról nem is beszélve, hogy bármi, amit mondd segíthet nekem előrébb kerülni abban, ami történt velünk. Te jó ég, azt nem bírnám elviselni.
Dehogynem. Ha rákényszerülnél, ha azoknak ártanának, akikkel törődsz, eltudnád.
Történetének elmesélése végén, amikor azt hitte meghal, kezem automatikusan mozdul és finoman simítok végig a vékony takaróval fedett combján, megnyugtatás jeleként. Különös, hogy valahogy a vele való történések hasonlítanak a leginkább az enyémre.
- Mindenki jól van - bólintok kurtán, az egyszerűbb kérdés megválaszolásával. - A felfordulás igen, ezért van, többekkel is megesett, velem is és a gyülekezetből rajtunk kívül még hat másik boszorkánnyal. Ezen kívül vérfarkasokkal, druidákkal és emberekkel is. Úgy tűnik az egész város egy varázslat hatása alá került, viszont egyelőre nem tudom még mi lehet ez, mert ehhez hasonlóval soha nem találkoztunk még, de más gyülekezet sem - rázom meg a fejemet, kissé talán lemondóan. - Hasonló történt meg mindenkivel, csak más kimenetelekkel. A szél, a vörös csillám, az égési sérülés és az egyik félben felébredő harag és a varázserőnk, képességeink elvesztése. Ehelyett úgy tűnik kaptunk olyat, ami ismeretlen a számunkra és megmagyarázhatatlan. Eddig még senkitől sem hallottam volna, hogy két ugyanolyan erő birtokosává vált volna, bár az enyém a tiédhez hasonló volt - halk fújtatással mosolyodom el. - Irányítani ugyan nem, de kivonni a vizet a dolgokból képes voltam - az egyetlen, amivel tudtam védekezni az ellen, hogy ne öljön meg. Hogy ne legyen végzetes a ma éjszaka.
- Rengeteg a kár jelenleg a városban, igyekszünk úrrá lenni a kialakult káoszon. Amíg nem tudom meg, hogy mi történt és mi okozta ezt, szeretném ha a Nestben maradnál - tekintek komolyan a hasonló vörös tincsekkel megáldott lányra, mint amilyen az én vállaimat is simítja.
Noemi Enid Bright kedveli ezt a posztot
Boszorkány - 5. szint
Noemi Enid Bright
Nashota & Noemi
- Ohh. Ez… furcsa.
Látszik a vonásaimon, hogy nagyon töröm a fejem, próbálom visszajátszani a történteket, hogy rájöjjek, most akkor tulajdonképpen mi történt. Mivel egy fejlövést aligha élhettem volna túl, élek a gyanúval, hogy máshol van a kutya elásva. Ahogy eszembe jut az omló vakolat, aminek nyoma a földön végül nem volt, elkezd körvonalazódni bennem az egyetlen érthetőnek ható magyarázat. Hogy mennyire emészthető, azt inkább hagyjuk.
- Azt hiszem, hogy talán akkor valami illúzió lehetett… Más magyarázatot nem találok a dologra.
Persze agyrázkódásom ettől függetlenül volt, de nyilván azt meggyógyították, az agyam meg vélhetőleg elhitte a lövés dolgot, azért ütöttem ki magam. Akárhogyan is, azt a látványt nem fogom egy jó ideig elfeledni, akár igazi volt, akár nem.
Jól esik, hogy figyel rám, és ilyen közel van, most valahogy nem igazán szeretnék egyedül lenni, legalábbis amíg ébren vagyok, mert ezzel a sok gondolattal és információval úgy érzem, per pillanat nem tudnék megküzdeni.
- Volt egy képességem, de gondolom, csak átmenetileg.
Nem mondom, hogy amúgy gyakorta használnám azt a képességet, utólag belegondolva elég ijesztő, és simán megölhettem volna a másik boszorkányt vele, de szerencsére nem sikerült…
- Ez nagyon furcsa.
Nem terveztem, hogy egy billoggal éljem le a hátralevő életemet, azért remélem, hamarosan legalább halványabb lesz, hogy ne visítson az ember bőréről, mindenesetre ez majd kiderül a jövőben.
- Borzasztó érzés volt.
Az biztos, hogy egy darabig nem eresztem el a kis kolibrimet, nem szeretnék hasonlót érezni mondjuk úgy soha többet, egész egyszerűen nem… olyan üres voltam, de persze utána az a mérhetetlen düh elfeledtette velem, és nem kifejezetten ezzel foglalkoztam. Végül rátérek a lényegre, és elmesélem neki mindazt, ami pontosan történt, igyekszem nem nagyon kaotikus lenni, még ha most minden gondolatom az, és nem igazán találok értelmet a történtekben, de azt hiszem, nem az én dolgom, hogy keressem, ahhoz még túlságosan tapasztalatlan vagyok.
- Ennek nagyon örülök. Borzasztó lett volna, ha valaki belehal, és annak, aki megölte… tudván, hogy nem is ő tette tulajdonképpen, mégis az ő keze által halt. Soha nem voltam még csak hasonló mértékben sem dühös senkire.
Csóváltam meg a fejem, finoman szólva sem voltam kapkodó idegbeteg, a legritkább esetben vegyült harag az érzelmeim közé, a magam részéről ez olyan érzés volt, amire sajnáltam az időt és az energiát, no persze akadt olyan, aki felé dédelgettem a sértettségemet, de harag az már nem volt bennem.
- Furcsa. Vajon honnan eredhetnek ezek a különböző képességek? Kétlem, hogy ilyesmi csak úgy a semmiből jönne. Főleg ennyi féle, ha ilyen sok mindenkivel megtörtént, és nincs egyforma, maximum hasonló… Hogy lehet ennyi képesség, varázslat, vagy tudomisén mi, amiről nem tudunk?
Jó tudom, hogy vélhetőleg olyan kérdést tettem fel, amire aligha tudna válaszolni jelen pillanatban bárki közülünk, éppen ezért nem is várok választ tulajdonképpen, hisz Nashota sem minden tudás birtokosa.
- Végülis… nyár van, nem kell bemennem a suliba, a vizsgáim már megvannak, szóval nem gond, itt maradok. Csak azért pár ruha majd nem ártana.
Persze, nem most rögtön, elvégre az éjszaka közepe van, és van mit kialudnom, szóval eszemben sincs ugrálni még jó pár órán keresztül.
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
Főboszorkány
Nashota Hayes
Vele együtt állok értetlenül az eset előtt, annyi előnyöm van csupán, hogy sejtelmeim lehetnek arról, hogy a vele szemben álló boszorkánynak olyan képesség jutott osztályrészéül, amellyel képes volt elhitetni Noemivel, fejbe lőtte.
- Valami hasonló igen - bólintok apróbbat. - Egyelőre még többet nem tudok róla, de ki fogom deríteni, hogy pontosan mi történt veled is - mosolyom barátságos, miközben újra megérintem kézfejét és gyengéden megszorítom. Az egész éjszaka rémálomnak tűnik, minden, ami benne történt, ennél valóságosabb mégsem lehetne. Éltük a mindennapi életünket és olyan váratlanul ért a támadás - mert ez az volt -, melyre nem számítottunk.
Pedig kellett volna. Óvatlanokká váltunk, ez pedig keserűséget és dühöt szül bennem. Sokkal, de sokkal körültekintőbbnek kellett volna lennem, az elmúlt időszak történései miatt még inkább és azt a kifogást nem tudom elfogadni a magam részéről, hogy hasonlóról még álmodni sem mertem volna. Mert ez nem kifogás.
- Igen, mindannyiunknak volt - bólintok újra csak. - És szintén igen, csak átmenetileg, mindenkinél eltűnt, legalább eddig ez a tapasztalat - nem hallottam még olyanról, hogy valakinél megmaradt volna, ami, ha megtörténne elég nagy aggodalomra adna okot és csak még több kérdést vetne fel.
- Tudom - a hang szinte remegve hagyja el ajkaimat. Szemeimet egy pillanatra lesütöm. A familiárisom az az életemben, aki mindig mellettem van. A kapocs közöttünk… leírhatatlan, lelkünk mélyéről fakad, minden ilyen alkalommal - mert ez már a második egy éven belül - olyan, mintha egy darabot téptek volna ki belőlem.
Az ő történetével is közelebb kerülök ahhoz, mi történhetet. A kirakós még így is hiányos, de nagyobb részét látom már át, mint amikor magamhoz térek. Szomorkás a mosolyom, ahogy újra lehajtom a fejem, mintha ezzel kívánnám takarni nyakamon még mindig megtalálható fojtogató ujjnyomokat. - Sokkal óvatosabbnak kell lennünk a jövőben. Nem csak a gyülekezetnek egységesen, hanem az egyéneknek is. Nekem és neked is - pillantok fel rá alulról. A félelem végig söpör gerincem mentén, kiráz tőle a hideg, vállaim rázkódnak meg tőle. Kevesen múlott, hogy nem csak én, de ő is odavesszen ma éjszaka. A gondolatot és az érzéseket olyan gyorsan seprem le a vállamról, ahogy megjelentek. - Ezzel kapcsolatban később még beszélgetnünk kell - amitől már most glédába áll minden szőr rajtam. Egy újabb olyan beszélgetés, amelyet egykoron túlságosan hamar meguntam és egyre inkább csak ellenkeztem. Meglátjuk, hogy Noemi is olyan makacs az ügyben, mint én annak idején.
De nem többé. Mert hiába a védelem, az én esetemben ez már nem elég.
- Nem tudom - csóválom meg a fejem egy mélyebb sóhaj kíséretében. - Életemben nem tapasztaltam még hasonlót, sőt senki, aki régebb óta is létezik - Jack, ő sem látott még ilyet élete folyamán pedig ő már élt a háború kirobbanása előtt, amikor még a druidák mellett éltek… - Feljegyzések egyelőre nem segítenek, ötleteink lehetnek mindössze. Az átokfejtés az istenek szimbólumait hozta a tudomásunkra, de egyelőre még rejtély, hogy miért. Ők nem hozzánk tartoznak elsősorban, zavaros, hogy egy boszorkány miért… használta fel őket - az istenekről vannak fogalmaink, de beható ismerettel a druidák rendelkeznek velük kapcsolatban. Amíg nem találok egy könyvet, egy feljegyzést, vagy egy druidát, aki segít az információk megszerzésében, addig a sötétben tapogatózom. Ez pedig dühít és bosszant, ám ennek az érzésnek mégsem akarok jelen pillanatban teret adni.
- Nagyon remélem, hogy nem fog napokig eltartani a történések feltárása - mosolygom melegen, halk nevetéssel karöltve. - De ha mégis, ha elmondod, hogy mit szedjek össze neked, elhozom őket - ajánlkozom fel, mert ha ez elhúzódik, akkor nem csak ő fog itt maradni a Nestben átmenetileg. - Addig is, pihenj egy kicsit és ha úgy érzed, hogy jobban vagy, elkélne a te segítséged is - Noemi azon boszorkák közé tartozik, akikre tudom, hogy bármikor számíthatok és ha nem az ágyat nyomná még, kótyagosan odakint sündörögne a többiek között. - Több nyelvbéklyóra is szükségünk van és sebgyógyítás kenőcsére is - amire a legtöbbre van szükség, ahhoz kevesen értenek tőlünk, kevesen vagyunk már azon a szinten. A többi koven segítségére is szükségünk van.
- Valami hasonló igen - bólintok apróbbat. - Egyelőre még többet nem tudok róla, de ki fogom deríteni, hogy pontosan mi történt veled is - mosolyom barátságos, miközben újra megérintem kézfejét és gyengéden megszorítom. Az egész éjszaka rémálomnak tűnik, minden, ami benne történt, ennél valóságosabb mégsem lehetne. Éltük a mindennapi életünket és olyan váratlanul ért a támadás - mert ez az volt -, melyre nem számítottunk.
Pedig kellett volna. Óvatlanokká váltunk, ez pedig keserűséget és dühöt szül bennem. Sokkal, de sokkal körültekintőbbnek kellett volna lennem, az elmúlt időszak történései miatt még inkább és azt a kifogást nem tudom elfogadni a magam részéről, hogy hasonlóról még álmodni sem mertem volna. Mert ez nem kifogás.
- Igen, mindannyiunknak volt - bólintok újra csak. - És szintén igen, csak átmenetileg, mindenkinél eltűnt, legalább eddig ez a tapasztalat - nem hallottam még olyanról, hogy valakinél megmaradt volna, ami, ha megtörténne elég nagy aggodalomra adna okot és csak még több kérdést vetne fel.
- Tudom - a hang szinte remegve hagyja el ajkaimat. Szemeimet egy pillanatra lesütöm. A familiárisom az az életemben, aki mindig mellettem van. A kapocs közöttünk… leírhatatlan, lelkünk mélyéről fakad, minden ilyen alkalommal - mert ez már a második egy éven belül - olyan, mintha egy darabot téptek volna ki belőlem.
Az ő történetével is közelebb kerülök ahhoz, mi történhetet. A kirakós még így is hiányos, de nagyobb részét látom már át, mint amikor magamhoz térek. Szomorkás a mosolyom, ahogy újra lehajtom a fejem, mintha ezzel kívánnám takarni nyakamon még mindig megtalálható fojtogató ujjnyomokat. - Sokkal óvatosabbnak kell lennünk a jövőben. Nem csak a gyülekezetnek egységesen, hanem az egyéneknek is. Nekem és neked is - pillantok fel rá alulról. A félelem végig söpör gerincem mentén, kiráz tőle a hideg, vállaim rázkódnak meg tőle. Kevesen múlott, hogy nem csak én, de ő is odavesszen ma éjszaka. A gondolatot és az érzéseket olyan gyorsan seprem le a vállamról, ahogy megjelentek. - Ezzel kapcsolatban később még beszélgetnünk kell - amitől már most glédába áll minden szőr rajtam. Egy újabb olyan beszélgetés, amelyet egykoron túlságosan hamar meguntam és egyre inkább csak ellenkeztem. Meglátjuk, hogy Noemi is olyan makacs az ügyben, mint én annak idején.
De nem többé. Mert hiába a védelem, az én esetemben ez már nem elég.
- Nem tudom - csóválom meg a fejem egy mélyebb sóhaj kíséretében. - Életemben nem tapasztaltam még hasonlót, sőt senki, aki régebb óta is létezik - Jack, ő sem látott még ilyet élete folyamán pedig ő már élt a háború kirobbanása előtt, amikor még a druidák mellett éltek… - Feljegyzések egyelőre nem segítenek, ötleteink lehetnek mindössze. Az átokfejtés az istenek szimbólumait hozta a tudomásunkra, de egyelőre még rejtély, hogy miért. Ők nem hozzánk tartoznak elsősorban, zavaros, hogy egy boszorkány miért… használta fel őket - az istenekről vannak fogalmaink, de beható ismerettel a druidák rendelkeznek velük kapcsolatban. Amíg nem találok egy könyvet, egy feljegyzést, vagy egy druidát, aki segít az információk megszerzésében, addig a sötétben tapogatózom. Ez pedig dühít és bosszant, ám ennek az érzésnek mégsem akarok jelen pillanatban teret adni.
- Nagyon remélem, hogy nem fog napokig eltartani a történések feltárása - mosolygom melegen, halk nevetéssel karöltve. - De ha mégis, ha elmondod, hogy mit szedjek össze neked, elhozom őket - ajánlkozom fel, mert ha ez elhúzódik, akkor nem csak ő fog itt maradni a Nestben átmenetileg. - Addig is, pihenj egy kicsit és ha úgy érzed, hogy jobban vagy, elkélne a te segítséged is - Noemi azon boszorkák közé tartozik, akikre tudom, hogy bármikor számíthatok és ha nem az ágyat nyomná még, kótyagosan odakint sündörögne a többiek között. - Több nyelvbéklyóra is szükségünk van és sebgyógyítás kenőcsére is - amire a legtöbbre van szükség, ahhoz kevesen értenek tőlünk, kevesen vagyunk már azon a szinten. A többi koven segítségére is szükségünk van.
Noemi Enid Bright kedveli ezt a posztot
Boszorkány - 5. szint
Noemi Enid Bright
Nashota & Noemi
Úgy gondolom, hogyha ő azt mondja, hogy ki fogja deríteni, mi történt, akkor úgy is lesz. Hiszek neki. S nem feltétlenül az érdekel csak, hogy velem mi történt, hanem hogy ez az egész mi az isten haragja volt. Megtörténhet-e még? Én alapvetően nagyon békés természetű nőszemély vagyok, ritkán lehet kihozni a sodromból, és nagyon nem szeretem, ha nem vagyok a magam ura. Vagyis, eddig még sosem fordult elő, de ez olyan tapasztalás volt, amitől bizony keserű a szám íze, és soha többé nem szeretnék ilyet megtapasztalni. Egyszerűen nem…
Csak amikor egészen közel van hozzám, veszem észre a nyakát, és a szabad kezemmel odanyúlok. Nem értem, miért nem tüntette még el, ez csak nem olyan, mint a spirál alakul sebhely mindenkin. Azt hiszem, nem sokon múlhatott az élete, és ez valahogy most szokatlanul összeszorítja a szívemet. Én még csak kis porszem vagyok a kovenben, de Nashota hiányát mind megéreznénk. Borzasztó ebbe belegondolni. Ez a második dolog ma, amit még elképzelni sem szeretnék. Sóhajtok egyet, végül elhúzom a kezem, és elmesélem, mi történt, hátha segít valamit. Őszintén szólva, úgy gondolom, nagyjából ugyanaz lehet mindenkinél árnyalatnyi eltérésekkel.
- Persze, de azért valljuk be, erre a világon senki sem számíthatott.
Akárhányan óvhatták volna a testi épségét, mint ahogy valószínűleg tették is, mégis megtörtént. Rólam nagyon kevesen tudják, milyen szerepet szánnak nekem, éppen ezért nem vagyok veszélyben, nincsen szükségem kifejezett védelemre, bár nem tudom, ezen mennyit fog változtatni az, ami most történt. Van egy sanda gyanúm, hogy kellemetlenül sokat. S lám, a szavai már most igazolják a felmerülő gondolataimat.
- Rendben, ahogy kívánod.
Nem hinném, hogy ezen a ponton van választási lehetőségem, bármi legyen az, amit majd mondani akar, egyébként van sejtésem, de itt és most nekem nincs kedvem erről beszélni, épp elegek az éjszaka folyamán történtek szerintem mindkettőnknek. A jövő meg legyen a holnap problémája.
- Egy boszorkány az isteneket használta? Ez nagyon bizarr. Miért segítettek neki egyáltalán?
Nem tudom, hogy én a megfelelő kérdéseket teszem-e fel, de nem érem fel ép ésszel, hogy egy sehonnai banyának miért segítenek az olyan hatalmasok, akiknek a létezésében sokan még csak nem is hisznek. Én azért teszem, mert mi egyáltalán létezünk, mert vannak vérfarkasok, druidák, olyan erővel felruházott emberek, amit fel sem lehet fogni… S ha mi létezünk, éppen úgy létezhetnek ők is.
- Isten ments, hogy te hozz el nekem bármit is. Majd elmegy egy szimpatizáns… megkérek szépen valakit. Neked kisebb gondod is nagyobb ennél.
Szép lenne, ha az én cuccaimért rohangálna a főboszorkányunk, na olyan nem lesz. Szó sem lehet róla. De tényleg. Ettől függetlenül hálásan pillantok rá, mert jól esik, hogy megtenné értem, de komolyan nincs rá szükség.
- Rendben, még egy kicsit pihenek, aztán nekilátok. A tartalékaim azt hiszem, rendben vannak, csak még ködös a fejem…
Nem szívesen vallom be, de jelen pillanatban nem biztos, hogy megfelelően tudnék koncentrálni, de igyekszem minél hamarabb összeszedni magam, hogy hasznos lehessek.
- De elég lesz egy nyelvbéklyóra meg egy sebgyógyításra. Vagy csináljak két nyelvbéklyót? Az én sebgyógyításom még annyira nem erős.
Gondolkodom hangosan, noha nem vagyok teljesen jól, de ettől függetlenül szeretnék mindent megtenni, amit csak tudok. Talán ennyire még Nashota nem ismer, de ha már egy hangyányit jobban leszek, megyek majd a pincébe, és teszem a dolgom, nem számít, hogy mi történt.
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
Főboszorkány
Nashota Hayes
Megilletődve dermedek bele érintésébe, ahogy ujjaival finoman érinti a nyakamat. A kényszernek, miszerint a fejem lehajtsam, nem engedek, helyette arcának vonásaira függesztem zöldjeimet. A levegő a tüdőmet sűrűbben járja át, mellkasom fel-le emelkedik, amíg megszemléli halandóságom kézzel fogható bizonyítékát. Nagyobbat nyelek, ezt talán érzékelheti is, mégsem húzódom el tőle… és magam sem értem, hogy miért nem teszem meg. A mosoly az ajkamon annak ellenére gyengéd ívével jelen van, hogy minden emlékkép, ami az ujjak lenyomatát okozták, ott lebeg lelki szemeim előtt.
- Nem. De ez nem jelenti azt, hogy ne készülhetnénk arra, amire még mi sem gondolunk - rázom meg a fejem, mert tudom milyen értelme van annak, amit mondd, de a felelősség ezzel együtt is az én vállamon nyugszik. A biztonságuké, amire megesküdtem, hogy mindent megteszek, biztosítsam a számukra. Szolgálatunk a falkának, hogy az ehhez hasonlók nem, hogy ne történhessenek meg, de arra minél gyorsabban tudjunk reagálni, ha mégis bekövetkezik. Hurrikánként csapott le ránk a ma éjszaka és az őrjöngő tengeren próbálunk felszínen maradni, ekként érzem magam.
Hálás mosolyommal találhatja magát szemben, amilyen könnyen beleegyezik abba, beszédem lenne még vele. Nem ma este, ha ezen túl vagyunk és mindannyian kipihentük ezt… legalább is ők.
- Egykor mi is imádtuk őket - vonom meg a vállamat. - Hízelgett nekik, hogy van még közülünk olyan, aki gondol rájuk? Fogalmam sincs, az isteneket nem ismerem egyáltalán - rázom meg a fejemet, bevallva ezt az apróságot… ferdítek egy kicsit, mert ugyan beleástam magam a druidák mágiájába, de tudásom vélhetőleg még így is a felszínt kapargatja. Elég nehéz úgy tanulni róluk, ha nem kívánok tőlük segítséget elfogadni. - A varázslat erősségében talán? Vagy hogy egyáltalán sikerrel végre tudja hajtani. Az egész várost érintette a támadás, embert, druidát, boszorkányt és vérfarkast egyaránt - sóhajtom el magam. Hatalmas erőre volt szüksége, rengeteg felkészülésre, aki ezt megigézte.
- Nem tesz semmit, Noemi - nevetem el magam jókedvűen, fejem könnyed megrázása közben. - Útban esik a lakásod, nem okoz gondot felszaladni - már nem is ajánlkozom, inkább csak kijelentem, ha netalán úgy alakulna, hogy mégis több időt kellene itt töltenie, akkor majd elhozom mindazt, amire szüksége van. Nem teher, őszintén nem. - Fogd fel, hogy ez lenne a kikapcsolódásom a sok dolgom között - kacsintok a lányra játékosan, fesztelen félmosollyal ajkam szegletében. Ha csak egy pillanatra is, de szeretném a könnyed hangulatot a felszínre hozni a számára. Hogy könnyebb legyen mindazt feldolgoznia, ami most történik vele.
- Érthető, enyhe agyrázkódásod volt, még szükséged van egy kis pihenésre - simítok végig gyengéden a karján, ha nem húzza el őket.
- Talán nem erős, de hasznos a kisebb sérülésekre. Viszont a nyelvbéklyóra nagyobb szükség van, túl sokan látták mindazt, ami történt és mindenkin nem tudunk emlékmódosítást végrehajtani, legalább is, nem mindenki kívánja. Abból készíts kettőt. Ha pedig nem tudsz töltekezni az éjszaka folyamán a készleteket folyamatosan fel kell tölteni, ma sok mindenből fogyni fog - szívesen veszem a segítségét és tudom, hogy számíthatok rá, amint rendbe jön. Az épületet ismeri már annyira, hogy tudja merre találja a tartalékainkat és amilyen precíz az életben nagyobb eséllyel lesz későbbiekben segítségemre összeírni miből kell sürgősen pótolnunk majd. - Hozzak még neked valamit, szükséged van valamire? - hajtom enyhén félre a fejem, tenyerem gyengéden simul a combjára, ösztönös a mozdulat igazán tudatában sem vagyok, ahogy annak sem, miként simítok végig gyengéden rajta, szinte nyugtatólag.
- Nem. De ez nem jelenti azt, hogy ne készülhetnénk arra, amire még mi sem gondolunk - rázom meg a fejem, mert tudom milyen értelme van annak, amit mondd, de a felelősség ezzel együtt is az én vállamon nyugszik. A biztonságuké, amire megesküdtem, hogy mindent megteszek, biztosítsam a számukra. Szolgálatunk a falkának, hogy az ehhez hasonlók nem, hogy ne történhessenek meg, de arra minél gyorsabban tudjunk reagálni, ha mégis bekövetkezik. Hurrikánként csapott le ránk a ma éjszaka és az őrjöngő tengeren próbálunk felszínen maradni, ekként érzem magam.
Hálás mosolyommal találhatja magát szemben, amilyen könnyen beleegyezik abba, beszédem lenne még vele. Nem ma este, ha ezen túl vagyunk és mindannyian kipihentük ezt… legalább is ők.
- Egykor mi is imádtuk őket - vonom meg a vállamat. - Hízelgett nekik, hogy van még közülünk olyan, aki gondol rájuk? Fogalmam sincs, az isteneket nem ismerem egyáltalán - rázom meg a fejemet, bevallva ezt az apróságot… ferdítek egy kicsit, mert ugyan beleástam magam a druidák mágiájába, de tudásom vélhetőleg még így is a felszínt kapargatja. Elég nehéz úgy tanulni róluk, ha nem kívánok tőlük segítséget elfogadni. - A varázslat erősségében talán? Vagy hogy egyáltalán sikerrel végre tudja hajtani. Az egész várost érintette a támadás, embert, druidát, boszorkányt és vérfarkast egyaránt - sóhajtom el magam. Hatalmas erőre volt szüksége, rengeteg felkészülésre, aki ezt megigézte.
- Nem tesz semmit, Noemi - nevetem el magam jókedvűen, fejem könnyed megrázása közben. - Útban esik a lakásod, nem okoz gondot felszaladni - már nem is ajánlkozom, inkább csak kijelentem, ha netalán úgy alakulna, hogy mégis több időt kellene itt töltenie, akkor majd elhozom mindazt, amire szüksége van. Nem teher, őszintén nem. - Fogd fel, hogy ez lenne a kikapcsolódásom a sok dolgom között - kacsintok a lányra játékosan, fesztelen félmosollyal ajkam szegletében. Ha csak egy pillanatra is, de szeretném a könnyed hangulatot a felszínre hozni a számára. Hogy könnyebb legyen mindazt feldolgoznia, ami most történik vele.
- Érthető, enyhe agyrázkódásod volt, még szükséged van egy kis pihenésre - simítok végig gyengéden a karján, ha nem húzza el őket.
- Talán nem erős, de hasznos a kisebb sérülésekre. Viszont a nyelvbéklyóra nagyobb szükség van, túl sokan látták mindazt, ami történt és mindenkin nem tudunk emlékmódosítást végrehajtani, legalább is, nem mindenki kívánja. Abból készíts kettőt. Ha pedig nem tudsz töltekezni az éjszaka folyamán a készleteket folyamatosan fel kell tölteni, ma sok mindenből fogyni fog - szívesen veszem a segítségét és tudom, hogy számíthatok rá, amint rendbe jön. Az épületet ismeri már annyira, hogy tudja merre találja a tartalékainkat és amilyen precíz az életben nagyobb eséllyel lesz későbbiekben segítségemre összeírni miből kell sürgősen pótolnunk majd. - Hozzak még neked valamit, szükséged van valamire? - hajtom enyhén félre a fejem, tenyerem gyengéden simul a combjára, ösztönös a mozdulat igazán tudatában sem vagyok, ahogy annak sem, miként simítok végig gyengéden rajta, szinte nyugtatólag.
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|