Szobrász műhely
1 / 1 oldal
3 posters
Vendég
Vendég
Fiorella & Barry
Egészen rég voltam már múzeumban. Két éve néztünk meg egy kiállítást az akkori párommal. Első randiként. A modern absztrakt festészet nem a kedvencem és a csaj se lett az. Mindegy is.
Most teljesen más okból érkezem egy teljesen más múzeumba. Lance öcsém az anyósjelöltjétől - két hónapos kapcsolatnál kicsit túlzóan gyors megnevezés, de hát Lance ilyen - kapott egy szobrot és ahogy játszott az egyik kutyánkkal, nekiestek a szekrénynek, amin az alkotás állt. Addig azt hittük, erősebb anyagból készült a tárgy, de így kiderült, hogy fából. Mivel az öcskös nem ért rá, én meg szabadnapos vagyok, megkaptam a feladatot, hogy vigyem el a tárgyat egy restaurátorhoz. Csodálkoztam is, hogy Lance nem a pillanatragasztóhoz nyúlt, mert egyébként mindent megjavít. Ez a szobor és talán ez a barátnő többet jelent neki.
Kiszállok a kocsiból és hónom alá kapom a dobozt. Kicsi, de nehéz szoborról van szó. Az öcsém békabagoly-denevérnek hívja. Még jó, hogy nem ő ment állatorvosnak. Kis jóindulattal esetleg kimérának lehetne nevezni azt a valamit, amit ábrázol. A frász jön rám tőle, én biztos nem fogadtam volna el. Lance sokkal lazább. Képes volt órákig nézegetni. Szerinte hasonlítanak a szoborra azok a békák, amik három napja elárasztották a három generációs házunkat és nem tudjuk őket kitessékelni. Az egyetemen tanultak alkalmazása mellett kértem hasznos tanácsot ilyesmivel küzdő ismerőstől, de semmi nem vált be. Messze lakunk a tótól, folyótól és sose volt nálunk elbékásodás. Ha babonás lennék, azt mondanám, hogy a szobor vonzza őket, de ilyen nyilvánvalóan nincs.
A recepción megkérdezem, merre kell menni a szobrászműhelyhez és lassú, kimért léptekkel indulok el. Kicsit zaklatott vagyok, mert az autórádió bedöglött, azt hiszem. Idefelé jövet csak fehér zajt tudtam volna hallgatni, egy állomás se jött be tisztán. Pedig szeretem hallgatni a híreket vagy valami könnyed zenét, mikor tekergetem a kormányt. Odahaza is vannak fura dolgok. A kávéfőző nem világít és vízforraláson kívül semmit nem csinál. A tévéhez már szerelőt is hívtunk a szolgáltatótól, meg külsőst is és semmi hibát nem találtak, mégse jön be más, csak egy természetcsatorna. A fűnyíró pedig megrázott és egyáltalán nem működik. Lehet, hogy ezek mögött is Lance áll. Nemrég váltott munkahelyet, most gépeket szerel és lehet, hogy túl nagy elektrosztatikus töltéssel jön haza. Jobb magyarázat nem jutott az eszembe.
Meg is van! Átveszem a bal kezembe a dobozt. Lance úgy becsomagolta a törött fafaragást, hogy azt hittem, ugratásról van szó, ezért indulás előtt belekukkantottam. A szobrot újságpapírba tekerte, azt kettő törülközőbe, az egészet buborékos nylonba és mindezt polisztirének közé helyezve berakta egy kakasmintás zabpelyhes dobozba. Tipikus öcsém-féle vicc lenne, hogy mondjuk egy vekkert tesz bele, aztán éghet a fejem a műhelyben, hogy mit hoztam ide, de Lance most nem tréfált meg. Csak a szobrot akarta nagyon-nagyon megóvni.
Akár nyitva van az ajtó, akár zárva, kopogok. Csak akkor lépek be, ha engedélyt kapok erre. Ki tudja, milyen nagyszabású műveletek zajlanak itt. Csak elképzelni tudom az alapján, amit tévéműsorokban láttam apró kefével és ecsettel dolgozó restaurátorokról. Először járok ilyen műhelyben. Kíváncsi vagyok a helyre és az itt dolgozó szakemberekre is amellett, hogy a szörnyszülött fülét és agyarát vissza akarom építtetni.
Mentor - 10. szint
Fiorella Rivera
Barrynek szeretettel, ha már a rádió bedöglött
Utolsó szelet vajaskenyeremet komótosan eszegetve nézem Thesus harcát a méltán híres mitológiai Minotaurusszal, akiknek küzdelme megfagyott térben és időben. Talán megtudni sosem fogjuk, hogy ez a félig ember, félig bika torzszülött valóban létezett-e, mindenesetre a modern technika csodái, mint a CGI és a különféle videójátékok minden további nélkül életre keltik az érdeklődők számára ezt a borzalmat, hogy kicsit azok helyébe képzelhessék magukat, akik megvívtak anno a labirintusba zárt szörnyeteggel, akárcsak Thesus egykoron. És valamiért a Minotaurusz mindig veszít és mindenki megtalálja az aranyfonalat, ami megakadályozza, hogy odalent ragadjanak a vesztes társaik maradványai között. Bár egyetlen egyszer a kezeim közé akadt egy bizonyos papíros, amelyen az ősi írás azt engedte sejtetni, hogy az öreg bika ember még a mai napig ott kószál labirintusában, amilyen nehezen jutottam hozzá az íráshoz, olyan könnyedén kelt lába is. Na de vajon mit csinálnál vele Fiorella, hogyha bebizonyosodna, hogy a szörnyeteg tényleg létezik és nem csak vásznakon, valamint a televíziók képernyőjén kel életre? Magad mennél ellene? Egyáltalán le mernél merészkedni a csontvázakkal kidekorált útvesztőbe? És ha igen, mit tennél, ha ott találnád magad előtte? Elmémben hamar körvonalazódik, ahogyan ott állok a több méter magad Minotaurusz előtt, aki üvöltve áll börtönének közepén, szemei vérben forognak, a felső testét borító szőr csimbókokban ragad össze a belerohadt maradványoktól, két bundás lába pedig patákban végződik. Két karja és ujjai emberiek, melyeket idegesen szorít ökölbe, majd engedi ki őket, hogy végtelenszer megismételhesse ugyanezt a mozdulatsort, amíg rohanásnak nem ered, hogy hosszúra nyúlt sárgás szarvaival nyársra tűzzön. Félelmetes, mégis nyomorult látvány ez.
Mutató-és középsőujjaimmal a maradék kenyeret a számba tömöm és egy röpke pillanatra Mulderre nézek, aki az asztalon kényelmesen csipegeti reggeli mag adagját egy fehér tálkából. Szemet szúrt már neki a csúf bika ember szobra, de minek után tegnap többször fejen kólintotta csőrével és semmiféle ellenállást nem tapasztalt, így kijelentette, hogy ő a főnök és büszkén ücsörög néha-néha a Minotaurusz szarvai között. Bezzeg, hogyha odalegyintene neki egyet! Vagy inkább elkapná és kissé megszorítaná, rögvest inába szállna a bátorsága.
- Mit bámulsz?! Némber! - dönti enyhén félre tollas fejét, nekem pedig megáll a kezem, miközben a kávésbögrét emelem ajkaim felé. Fejemet lassan, de teljesen Mulder felé fordítom és már csak azért is kortyolok egyet az élénkítő italból.
- A következő némber alkalmával elvarázsolom a szobrot és végig fogom nézni, ahogy a Minotaurusz széttépi a kis testedet, utána nyársra tűz és ropogósra süt. Tudod, hogy meg tudom csinálni. - nem tudom megcsinálni, bár nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ő is tudatában lenne ennek, azért jobb kordában tartani az ilyen nagy szájú madarakat. A feje tetején ülő hófehér taraját hátra lapítja és nyakát kissé behúzva hajol vissza tálkája fölé és olybá tűnik, hogy még gyorsabban is kezdett falatozni, mint eddig tette. Nagyon helyes! Újabbat kortyolok a bögréből, majd leteszem az üres tányérom mellé és a strapabíró vasasztalon elhelyezett csatajelenethez sétálok, hogy újra feltérképezzem a hiányosságokat, javítandó részeket, miközben a miniatűr hibákat grafitceruzával jelölöm meg, hogy ne felejtkezzem meg az apró részletekről sem. S bár a munka java még el sem kezdődött, máris megszakítják néhány határozott kopogás formájában. Kezem megáll a levegőben és ridegen pillantok a csukott ajtó felé, majd Mulderre pillantva intek a fejemmel, hogy tessékelje beljebb vendégünket.
- SZABAD! - rikácsolja, miközben szárnyait szélesre tárja és odatotyog a faasztal szélére. Imádja beengedni az embereket, ettől többnek érzi magát egy buta kis madárnál.
Vendég
Vendég
Nem kell sokáig várnom, a válasz viszont meglep. Ilyen hangon még sose mondták nekem, hogy "szabad". El se akarom hinni, de ha ez nem egy rendkívüli hangutánzó képességgel megáldott ember volt, hanem egy igazi kakadu, az kicsit oldani fogja a helyzetet. Én nem oldottan érkeztem, úgyhogy rám is fér. Csak vigyáznom kell, nehogy túlságosan ellazuljak, mert abból utólag mindig fejcsóválás van.
Benyitok hát és szememmel először a művészt keresem, aztán a madarat. A nő arcában van valami egészen érdekes. A szemei nagyon jellegzetesek. Ez a fajta differencia nem áll jól mindenkinek, de neki igen. Többek között azért, mert láthatóan nagyon igényes, ad magára. És a kakadujára is, aki igen jó bőrben van. Ő is kap egy pillantást. Egyiküket sem bámulom meg.
Magam elé emelem a dobozt.
- Jó napot! Zavarhatom egy javítandó műtárggyal?
Közben a szemeimet gyorsan körbefuttatom a műhelyen. Itt annyi különleges ereklye van, szépséget hordozó vagy szépségéből már vesztett, de talán menthető tárgy, hogy sokáig tudnék nézelődni, de még a szerszámokon is el lehetne időzni. Érdekes a minotaurusz monstrum, nagyon is, de a tekintetem a faasztalon és az azon toporgó kakadun állapodik meg. Az efféle madarak sok mindenre képesek és nem tudhatom, hogy ez a példány azért lehet itt, mert annyira barátságos vagy mert a gazdáját annyira nem érdekli, mit csinál az idegenekkel. Kedvesnek látom a mozdulatait látok és ahogy arra gondolok, hogy ő engedett be, egy mosolyt is elő tud csalni belőlem. Gyerekkoromban volt egy kakadunk, nagyon szerettük. Azt a madarat Moses-nek hívták és a hajcibálás volt a hobbija. Mindegy, hogy tüsi vagy derékig érő, neki muszáj volt belegabalyodni.
- Barry Ashbrook vagyok - mutatkozom be, ha a nő nem küldött el.
Kezet nem nyújtok, mert mindkettő tele van. Leteszem egy üres helyre a dobozt és nekilátok. Közben a hölgyre nézek.
- Alaposan be van csomagolva és kicsit időigényes előszedni. Addig elmondom, hogy faszoborról van szó, ami leesett és eltört. Elhoztam minden darabját.
Ez úgy hangzik, mintha puzzle állagúba ment volna át, pedig nem annyira vészes a helyzet. Ahogy lefejtem a védőrétegeket a tárgyról, párszor a kakadura nézek és egyszer-kétszer a restaurátorra is.
- Kedves a komornyikja. Nem szokott bajt csinálni?
Nem csak támadásra gondolok. Ha belekapaszkodik egy festménybe vagy nekiáll egy gyengébb anyagból készült műtárgynak, nagyobb gondot okozhat, mint ami miatt idekerült az alkotás. Ha csak megtiszteli, azt talán még könnyebb helyrehozni. Van egy megérzésem, ami szerint semmi ilyesmi nem szokott történni. A nőben van valami megfoghatatlan elegancia, amiből azt sejtem, hogy a madárnak is azért van itt helye, mert jólnevelt.
Benyitok hát és szememmel először a művészt keresem, aztán a madarat. A nő arcában van valami egészen érdekes. A szemei nagyon jellegzetesek. Ez a fajta differencia nem áll jól mindenkinek, de neki igen. Többek között azért, mert láthatóan nagyon igényes, ad magára. És a kakadujára is, aki igen jó bőrben van. Ő is kap egy pillantást. Egyiküket sem bámulom meg.
Magam elé emelem a dobozt.
- Jó napot! Zavarhatom egy javítandó műtárggyal?
Közben a szemeimet gyorsan körbefuttatom a műhelyen. Itt annyi különleges ereklye van, szépséget hordozó vagy szépségéből már vesztett, de talán menthető tárgy, hogy sokáig tudnék nézelődni, de még a szerszámokon is el lehetne időzni. Érdekes a minotaurusz monstrum, nagyon is, de a tekintetem a faasztalon és az azon toporgó kakadun állapodik meg. Az efféle madarak sok mindenre képesek és nem tudhatom, hogy ez a példány azért lehet itt, mert annyira barátságos vagy mert a gazdáját annyira nem érdekli, mit csinál az idegenekkel. Kedvesnek látom a mozdulatait látok és ahogy arra gondolok, hogy ő engedett be, egy mosolyt is elő tud csalni belőlem. Gyerekkoromban volt egy kakadunk, nagyon szerettük. Azt a madarat Moses-nek hívták és a hajcibálás volt a hobbija. Mindegy, hogy tüsi vagy derékig érő, neki muszáj volt belegabalyodni.
- Barry Ashbrook vagyok - mutatkozom be, ha a nő nem küldött el.
Kezet nem nyújtok, mert mindkettő tele van. Leteszem egy üres helyre a dobozt és nekilátok. Közben a hölgyre nézek.
- Alaposan be van csomagolva és kicsit időigényes előszedni. Addig elmondom, hogy faszoborról van szó, ami leesett és eltört. Elhoztam minden darabját.
Ez úgy hangzik, mintha puzzle állagúba ment volna át, pedig nem annyira vészes a helyzet. Ahogy lefejtem a védőrétegeket a tárgyról, párszor a kakadura nézek és egyszer-kétszer a restaurátorra is.
- Kedves a komornyikja. Nem szokott bajt csinálni?
Nem csak támadásra gondolok. Ha belekapaszkodik egy festménybe vagy nekiáll egy gyengébb anyagból készült műtárgynak, nagyobb gondot okozhat, mint ami miatt idekerült az alkotás. Ha csak megtiszteli, azt talán még könnyebb helyrehozni. Van egy megérzésem, ami szerint semmi ilyesmi nem szokott történni. A nőben van valami megfoghatatlan elegancia, amiből azt sejtem, hogy a madárnak is azért van itt helye, mert jólnevelt.
Mentor - 10. szint
Fiorella Rivera
Barrynek szeretettel, ha már a rádió bedöglött
- Jó napot magának is! Az attól függ, hogy tudok - e bármit is kezdeni vele. - nem minden műtárgy javítható, bármennyire is szeretnénk őket eredeti formájukban látni, van amelyik csak megadta magát az időnek, hogy teljes pompáját az emberek emlékeikben és képeken őrizhessék, vagy rajzokon. Ceruzámat betüzöm a fülem mögé és kisétálok ráérősen a szobrok mögül, míg Mulder kíváncsian nyújtogatja a nyakát a doboz irányába.
- Mi az?! - kérdezi türelmetlenül, fejét pedig jobbra-balra forgatja érdeklődve, hátha így jobban belelát a müzlisdobozba. Micsoda elővigyázatosság! Szó nélkül emelem meg az állatot és teszem át az asztal túlfelére, hogy a férfi, akit Barry-nek hívnak letehesse gondosan becsomagolt értékes műtárgyát, de Mulder úgy szalad vissza, mintha neki hozták volna. Mi az?! - rikoltja el magát újra, amire egyetlen éles csittegéssel válaszolok és a dobozt elnézegetve rossz érzés kerít hatalmába és nem az ocsmány mód megrajzolt kakas képe miatt.
- Ashbrook? A Lance nevű rokona telefonált már ezzel kapcsolatban, hogy behozná valamikor, de akkor ezek szerint futárral küldette. Fiorella Rivera. - mutatkozom be szintén, mialatt kezeimet a hátam mögött összekulcsolom és türelmesen várom, hogy a férfi kicsomagolja a több darabra törött alkotást. Legalább nem csak egy reggelizős dobozba suvasztották bele, hanem ügyelt rá a feladó, hogy tovább ne sérüljön, s miközben kerül le a szoborról az összes réteg, úgy erősödik bennem a rossz érzés, amit áraszt magából. Gyanakodva méregetem a lassan előbukkanó formát, ami tényleg több darabra törött, de annyira nem vészesen, hogy ne lehessen újjá varázsolni napok leforgása alatt, kérdés, hogy tudják - e a kedves tulajdonosok, hogy ez nem csak egy groteszk papírnehezék.
Ahogy végre az utolsó védőburkolat is lekerül a szoborról minden udvarias kérdést mellőzve veszem magamhoz az egyben maradt testet, melynek mellkas részénél is elindult egy hajszálvékony repedés és vaktában nyúlok az asztalon heverő kisebb méretű zseblámpáért, hogy jobban belelássak az üreges testbe a letört fül helyén keresztül, de nem találok benne semmi apró faragást, festést, megátkozáshoz szükséges tömítést, ami arra utalna, hogy veszélyes lenne az alkotás. Visszateszem hát az újságpapírra, mellé a lámpát és magamhoz veszek egy vékonyka vésőt, amivel elkezdem óvatosan feszegetni a mellkasát a repedés mentén, s nem is kell nagyobb erőt kifejtenem, néhány reccsenés - roppanás kíséretében már be is tudok alá nyúlni a vésővel és egy határozott mozdulattal felhúzva tárul fel előttünk üreges, üres belseje. A véső és a zseblámpa helyet cserélnek szabad kezemben és újfent bele világítok a szoborba, immáron hamarabb megtalálva azt, amit kerestem eddig is. Testemen futótűz szerűen szalad végig a libabőr, ahogy meglátom a mell rész belsejébe vörössel festett apró jelet.
- De, szokott, viszont semmi helyrehozhatatlant. És amint látja, a művészetekkel remek kapcsolatot ápol. - intek fejemmel vaktában a szobor irányába, ahol Mulder megtalálta kényelmesen a helyét ismét a Minotaurusz fején és mélyen előrehajolva néz a bika ember élettelen kő szemeibe. Most ezzel el lesz egy ideig. - Honnan van a szobor egyébiránt? - kapcsolom ki a zseblámpát és teszem vissza az asztalra, közben másik kezemmel leteszem a megnyitott szobrot és gyorsan megvizsgálom a maradék darabokat. Az ilyesfajta átkozott szobrokat Albánia területéről lehet beszerezni potom pénzekért a helyi vudu-val foglalkozó boszorkányoktól, akik néhány petákért írnak egy rövid használati útmutatót a szoborhoz, hogy a kedves vásárló otthon hogyan és milyen körülmények között tudja befejezni az átok rátételt a kiszemelt személyre, utána pedig nincs más dolga, mint eljuttatni szerencsétlennek a kéretlen ajándékot és kezdődhet a móka. A beálló csöndet az asztalon, az ablak alá állított rádió töri meg hirtelen bekapcsolásával, ellenben teljesen megkergült a zene lejátszó. Adóit egyik beállításról a másikra tekeri céltalanul, hol megáll hosszabb időre, hol tovább pörgeti magát, majd egyetlen kattanás kíséretében elnémul és fájdalmas, mégis gonoszsággal teli hörgés hangját kezdi árasztani magából. Azt hiszem ezt hívják figyelmeztetésnek. Néhányat pislogva kísérem figyelemmel a rádió által okozott jelenséget, amíg el nem némul végleg, majd mintha mi sem történt volna fordítom vissza fejem Barry irányába.
- Önöknél is volt ehhez hasonló zavargás? - vagy talán többesszámban kellett volna megkérdeznem, hogy mik történtek náluk, amióta ezt a tárgyat megkapták.
Vendég
Vendég
Hát igen, ez az, amit nem tudok. Csak akkor fog kiderülni, hogy javítható-e, ha a hölgy nekilát. Remélem, nem azzal a hírrel kell hazamennem, hogy ennyi volt a szobor. Ért már minket nagyobb tragédia, de tudom, hogy Lance nagyon reménykedik. A válaszra egyébként semleges arckifejezéssel reagálok. Nem zavar, hogy a fiatal nő kissé távolságtartóan fogad, mert én is így szoktam, sőt ő még talán barátságosabb nálam. És szintén nem kapkodós, aminek örülök.
A madár nagyon pontos szóhasználattal reagál a helyzetre. A kíváncsiság és a hallott hangok utánzása a lehető legjobb egyidejűséggel történik. Ez és a gyengéd mozdulat, amivel a nő arrébb teszi kis barátját, nagyon szimpatikus. Ha mosoly nem is, de valamiféle elégedettség és elismerés látható az arcomon, miközben kicsomagolás közben elkapom a jelenetet. Ilyenkor érzem, hogy jó helyre került az állat és ez nekem fontos. Nem csak az egészség, hanem az élet minősége. Az állatoké.
Amikor a kakadu nem adja fel és visszatér a tett helyszínére, ismételgetve a tudásszomj szavait, azt már nem állom meg egy állatkedvelő mosoly nélkül.
- Mindjárt meglátod, tollas barátom! - szólok hozzá nyájas hangon.
Lance bekavart kicsit. Nekem nem szólt, de ennél fontosabbakat is elfelejt közölni, úgyhogy meg sem lepődöm. Bólintok egyet, hogy úgy-úgy.
- Igen, az öcsém. Ő a szobor tulajdonosa egyébként.
És ha ő lenne itt, hahotázna a kakadun, hülyéskedne a nővel. Nem biztos, hogy annak lenne itt helye. Magamban ízlelgetem a nevet, amit nem igazán tudok a karakterhez kapcsolni. Latin-amerikai hangzású a név, a kinézet viszont európaiasabb, talán skandináv benyomást kelt.
Amikor végre előkerül a szobor, lerázom a kezemről az utolsó polisztirén darabkát, ami lemarcangolódott és érdeklődve várom a szakvéleményt. Figyelem a nő arcát és hogy mit néz meg a szobron a törésvonalon kívül. Másik szemem a kakadun és közben azon is elgondolkodom, hogy a nyilvánvaló szeretet mellett mennyire van meg a biztonsága. Itt elég sok veszélyes tárgy van, talán több, mint egy átlagos otthonban. A gazdájának bizony nagyon kell rá figyelnie.
Sztoikus nyugalommal nézem, ahogy Ms. Rivera megragadja a tárgyat. Gyakorlott kézzel nyúl hozzá, azt látom. Lance nagyon suta mozdulatokkal tud ilyeneket megemelni, de itt jó kezekbe került a fura fafigura.
Vajon mit keres az elemlámpával? Szerkezeti problémára gondolok, de rábízom a szakemberre. Én se szeretem, ha a gazdák felesleges kérdésekkel bombáznak, miközben ellátom a kedvencüket. Rutinvizsgálat. Karbatett kézzel várom a fejleményeket. Ahogy a véső a nő kezébe kerül és finoman nyúl vele a szoborhoz, az nem zavar, de amikor a fa recsegve adja meg magát a kezei alatt, azt már nem hagyom szó nélkül.
- Ilyen mélyreható baj történt? Mit talált?
Nem kétlem, hogy lehetett oka a károk fokozására, ahogy a gyógyításban is van erre példa. Csak szeretném érteni. Tisztában vagyok vele, hogy sértő, idegesítő is lehet ez a kérdés, de kikívánkozott belőlem, mert tudni akarom, hogy mi történik.
Ahogy Ms. Rivera beszél a madárról, az aranyos és amit a kakadu épp csinál, az még inkább. Most nézem meg jobban azt a szobrot. Nem mondanám, hogy a mitológiai alakokból perfekt vagyok, de speciel ez a téma érintőlegesen előkerült az egyetemen. Van, aki szerint undorító fajkeverési kísérlet vagy épp csak egy nagyon szokatlan testi hibákkal megvert emberi egyed lehetett a bikafejű kannibál legendájának alapja. Ez itt nem fog megenni senkit, az biztos.
- A szerszámokhoz nem szokott nyúlni a kis műértő?
Van itt minden és ha rajtam múlna, nem engednék be ilyen széles érdeklődési körű madarat a helyiségbe. Megkóstol egy festéket, beleáll valamilyen kiskés, stb. Vizionálok mindenfélét. A családom ilyenkor szokta mondani, hogy túl sokat aggódom és hogy nem lehet mindig minden ember és állat biztonságban. A természetben nem is, de a civilizációban van ráhatásunk és szerintem kötelességünk élni ezzel.
A nő kérdése meglep és fokozódnak az aggodalmaim. Ebből nem láthat semmit, ugyanolyan rezignáltan fordulok újra felé.
- Az öcsém kapta ajándékba. Ugye nem szerepel a lopott műtárgyak listáján vagy hasonlón? - kérdezek rá tárgyilagos hangon, de direktben.
Ha így van, akkor nagy bajba kerülhetünk. Titkolózás esetén még nagyobba.
A rádió félbeszakítja a vizsgálatot. Váratlanul ér, hogy megszólalt. Próbálok rájönni, hogy mennyire modern darab, időzíthető-e. Ha igen, akkor ebben semmi különös nincs. Ahogy a sávok között ugrál, az viszont olyan, mintha valaki tekergetné. Ilyet még nem hallottam, de akár ez is lehet egy egyszerű műszaki baki. Az emberi vagy talán állati hang, ami jön belőle, az viszont nem úgy szól, mintha egy állomás sugározná. Az ideúton tapasztaltak és ez együtt elég vészjósló jelenség. Kérdően felvonom a szemöldökömet.
Türelmesen megvárom, hogy erre mit mond a nő. Olyan, mintha ő pedig rám várna. A kérdése igen pontosan rátapint arra, ami bennem is mozgolódik.
- Igen. Ahogy jöttem a múzeumba, egy adót sem tudtam tisztán befogni, pedig este még működött az autórádió. Otthon is voltak gondok a gépekkel. A szobornak lehet valami köze az elektromossághoz?
Szívesebben elhiszem, hogy jeladó, poloska van benne vagy valamiféle sugárzást bocsát ki, minthogy a babonaság felé induljanak a gondolataim. Pedig adja magát a tény, hogy épeszű ember nem lát olyan alakot, amit ez a szobor formáz. Ez egy fantázialény és az ember fantáziáját szokatlan irányokba tudja terelni. A békákat nem említem meg, de kezdem azt érezni, hogy nem Lance munkahelyével kapcsolatos mindaz, ami mostanában történt a házunkban.
Mellényzsebemből előveszem a telefonomat, mert azt hiszem, fel kell hívni az öcsémet. A nagycsaládi háttérképünk helyett zavaros, szétfolyó zöld képernyő fogad és hiába próbálkozom kimért mozdulatokkal belépni, csak csúszkál az egész, mintha jégkockát lökdösnék. Hirtelen bugyborékoló hangot ad, sőt inkább torz, rekedt kuruttyoláshoz hasonlít, amit hallunk. Komoly, elszánt tekintettel nézek a nőre.
- Lehetséges, hogy ez a tárgy káros az egészségre. Inkább méréseket végeztetnék rajta.
Nem veszem ki a kezéből, de közelebb lépek és nyitott tenyeremet nyújtom. Azonnal elvinném, hogy ne okozzon több bajt. Egy bűbájos madár és az ártalmatlan, segítőkész gazdája, aki előtt ott áll az élet, családalapítás, gyermekáldás, bármi, ne szenvedjen kárt emiatt! Mindazonáltal várok, mert nagyon is érdekel Ms. Rivera véleménye. A kérdéséből azt sejtem, hogy ő többet ért ebből, mint én, de még nem tiszta, hogy mire jött rá. Közben valamiért kezd zavarni ez a minotaurusz szobor. Fenyegetően nagy méretű és egy bika vadságát sugallja, pedig nem szoktam ilyeneket érezni egyszerű szobrok láttán.
A madár nagyon pontos szóhasználattal reagál a helyzetre. A kíváncsiság és a hallott hangok utánzása a lehető legjobb egyidejűséggel történik. Ez és a gyengéd mozdulat, amivel a nő arrébb teszi kis barátját, nagyon szimpatikus. Ha mosoly nem is, de valamiféle elégedettség és elismerés látható az arcomon, miközben kicsomagolás közben elkapom a jelenetet. Ilyenkor érzem, hogy jó helyre került az állat és ez nekem fontos. Nem csak az egészség, hanem az élet minősége. Az állatoké.
Amikor a kakadu nem adja fel és visszatér a tett helyszínére, ismételgetve a tudásszomj szavait, azt már nem állom meg egy állatkedvelő mosoly nélkül.
- Mindjárt meglátod, tollas barátom! - szólok hozzá nyájas hangon.
Lance bekavart kicsit. Nekem nem szólt, de ennél fontosabbakat is elfelejt közölni, úgyhogy meg sem lepődöm. Bólintok egyet, hogy úgy-úgy.
- Igen, az öcsém. Ő a szobor tulajdonosa egyébként.
És ha ő lenne itt, hahotázna a kakadun, hülyéskedne a nővel. Nem biztos, hogy annak lenne itt helye. Magamban ízlelgetem a nevet, amit nem igazán tudok a karakterhez kapcsolni. Latin-amerikai hangzású a név, a kinézet viszont európaiasabb, talán skandináv benyomást kelt.
Amikor végre előkerül a szobor, lerázom a kezemről az utolsó polisztirén darabkát, ami lemarcangolódott és érdeklődve várom a szakvéleményt. Figyelem a nő arcát és hogy mit néz meg a szobron a törésvonalon kívül. Másik szemem a kakadun és közben azon is elgondolkodom, hogy a nyilvánvaló szeretet mellett mennyire van meg a biztonsága. Itt elég sok veszélyes tárgy van, talán több, mint egy átlagos otthonban. A gazdájának bizony nagyon kell rá figyelnie.
Sztoikus nyugalommal nézem, ahogy Ms. Rivera megragadja a tárgyat. Gyakorlott kézzel nyúl hozzá, azt látom. Lance nagyon suta mozdulatokkal tud ilyeneket megemelni, de itt jó kezekbe került a fura fafigura.
Vajon mit keres az elemlámpával? Szerkezeti problémára gondolok, de rábízom a szakemberre. Én se szeretem, ha a gazdák felesleges kérdésekkel bombáznak, miközben ellátom a kedvencüket. Rutinvizsgálat. Karbatett kézzel várom a fejleményeket. Ahogy a véső a nő kezébe kerül és finoman nyúl vele a szoborhoz, az nem zavar, de amikor a fa recsegve adja meg magát a kezei alatt, azt már nem hagyom szó nélkül.
- Ilyen mélyreható baj történt? Mit talált?
Nem kétlem, hogy lehetett oka a károk fokozására, ahogy a gyógyításban is van erre példa. Csak szeretném érteni. Tisztában vagyok vele, hogy sértő, idegesítő is lehet ez a kérdés, de kikívánkozott belőlem, mert tudni akarom, hogy mi történik.
Ahogy Ms. Rivera beszél a madárról, az aranyos és amit a kakadu épp csinál, az még inkább. Most nézem meg jobban azt a szobrot. Nem mondanám, hogy a mitológiai alakokból perfekt vagyok, de speciel ez a téma érintőlegesen előkerült az egyetemen. Van, aki szerint undorító fajkeverési kísérlet vagy épp csak egy nagyon szokatlan testi hibákkal megvert emberi egyed lehetett a bikafejű kannibál legendájának alapja. Ez itt nem fog megenni senkit, az biztos.
- A szerszámokhoz nem szokott nyúlni a kis műértő?
Van itt minden és ha rajtam múlna, nem engednék be ilyen széles érdeklődési körű madarat a helyiségbe. Megkóstol egy festéket, beleáll valamilyen kiskés, stb. Vizionálok mindenfélét. A családom ilyenkor szokta mondani, hogy túl sokat aggódom és hogy nem lehet mindig minden ember és állat biztonságban. A természetben nem is, de a civilizációban van ráhatásunk és szerintem kötelességünk élni ezzel.
A nő kérdése meglep és fokozódnak az aggodalmaim. Ebből nem láthat semmit, ugyanolyan rezignáltan fordulok újra felé.
- Az öcsém kapta ajándékba. Ugye nem szerepel a lopott műtárgyak listáján vagy hasonlón? - kérdezek rá tárgyilagos hangon, de direktben.
Ha így van, akkor nagy bajba kerülhetünk. Titkolózás esetén még nagyobba.
A rádió félbeszakítja a vizsgálatot. Váratlanul ér, hogy megszólalt. Próbálok rájönni, hogy mennyire modern darab, időzíthető-e. Ha igen, akkor ebben semmi különös nincs. Ahogy a sávok között ugrál, az viszont olyan, mintha valaki tekergetné. Ilyet még nem hallottam, de akár ez is lehet egy egyszerű műszaki baki. Az emberi vagy talán állati hang, ami jön belőle, az viszont nem úgy szól, mintha egy állomás sugározná. Az ideúton tapasztaltak és ez együtt elég vészjósló jelenség. Kérdően felvonom a szemöldökömet.
Türelmesen megvárom, hogy erre mit mond a nő. Olyan, mintha ő pedig rám várna. A kérdése igen pontosan rátapint arra, ami bennem is mozgolódik.
- Igen. Ahogy jöttem a múzeumba, egy adót sem tudtam tisztán befogni, pedig este még működött az autórádió. Otthon is voltak gondok a gépekkel. A szobornak lehet valami köze az elektromossághoz?
Szívesebben elhiszem, hogy jeladó, poloska van benne vagy valamiféle sugárzást bocsát ki, minthogy a babonaság felé induljanak a gondolataim. Pedig adja magát a tény, hogy épeszű ember nem lát olyan alakot, amit ez a szobor formáz. Ez egy fantázialény és az ember fantáziáját szokatlan irányokba tudja terelni. A békákat nem említem meg, de kezdem azt érezni, hogy nem Lance munkahelyével kapcsolatos mindaz, ami mostanában történt a házunkban.
Mellényzsebemből előveszem a telefonomat, mert azt hiszem, fel kell hívni az öcsémet. A nagycsaládi háttérképünk helyett zavaros, szétfolyó zöld képernyő fogad és hiába próbálkozom kimért mozdulatokkal belépni, csak csúszkál az egész, mintha jégkockát lökdösnék. Hirtelen bugyborékoló hangot ad, sőt inkább torz, rekedt kuruttyoláshoz hasonlít, amit hallunk. Komoly, elszánt tekintettel nézek a nőre.
- Lehetséges, hogy ez a tárgy káros az egészségre. Inkább méréseket végeztetnék rajta.
Nem veszem ki a kezéből, de közelebb lépek és nyitott tenyeremet nyújtom. Azonnal elvinném, hogy ne okozzon több bajt. Egy bűbájos madár és az ártalmatlan, segítőkész gazdája, aki előtt ott áll az élet, családalapítás, gyermekáldás, bármi, ne szenvedjen kárt emiatt! Mindazonáltal várok, mert nagyon is érdekel Ms. Rivera véleménye. A kérdéséből azt sejtem, hogy ő többet ért ebből, mint én, de még nem tiszta, hogy mire jött rá. Közben valamiért kezd zavarni ez a minotaurusz szobor. Fenyegetően nagy méretű és egy bika vadságát sugallja, pedig nem szoktam ilyeneket érezni egyszerű szobrok láttán.
Mentor - 10. szint
Fiorella Rivera
Barrynek szeretettel, ha már a rádió bedöglött
A bájosnak kevésbé mondható ajándékot újfent kezembe veszem és alsó ajkamat rágcsálva bámulok a mell belsejébe vésett megátkozott jelre. A laikus természetesen azt mondaná, hogy gyújtsuk fel, sértsük meg a jelet, törjük össze a figurát apró darabokra és úgy égessük el, de az átok megszűntetése sok esetben korántsem ilyen egyszerű. Ami viszont még érdekesebb ebben, hogy az efféle átkokat egyetlen emberre centralizálják és másnál nincs hatása, nem történik zavargás, aminek hála az illető szavahihetősége egyenlő lesz a nullával, jelen esetben viszont ahol a szobor van, ott megzavarodnak a berendezések. Hirtelen abbahagyom a szobor ide-oda görgetését két tenyerem között és bal kezemet úgy emelem fel, s nézem meg tenyeremet, mintha a szoborról valami gusztustalan dolog rám ragadt volna. Hacsak nem úgy kerül egyik, másik ember az átok hatása alá, hogyha megfogja a szobrot. Örvendetes!
- És az öccse hogyan jutott a szoborhoz? Lehet tudni, hogy kitől kapta ajándékba? - ha az a cél, hogy minél több ember váljon fertőzötté, akkor a legokosabb, hogyha ajándék formájában kapja meg az illető, mert az ajándékot, mint tudjuk, mindenkinek szokás megmutatni és dicsekedni vele. Mégis, olyan kevésnek hat mindaz, amit idáig okozott, vagyis amit idáig Mr. Ashbrook tálalt számomra, hogy már-már a vállamat vonnám meg legszívesebben, hogy némi elektronikai zavarral együtt lehet élni, sok sikert, mégsem teszem, mert idő kérdése és az érintettek elkezdenek hallucinálni, hangokat hallani, suttogásokat üres helyiségekből, sarkokból, a fejükben, amikkel képtelenség együtt élni huzamosabb ideig, a meg nem történt látomásokról nem is beszélve, aminek akár nem egy, de több gyilkosság is eredményül szolgálhat. Ez mind természetesen függ attól, hogy az emberek mikor érintették meg a szobrot.
Merengő tekintetem a madárra emelem, aki már nem a Minotaurusz fején üldögél, hanem rémülten kuporog hatalmas kalickájában és onnan nyújtogatja a nyakát az asztalon álló, immáron elcsöndesedett rádió irányába.
- Vettem neki direkt erre a célra külön szerszámokat, amikkel segíthet nekem, hogyha úgy látja jónak. Gyerekeknek szokták őket gyártani, puha műanyagból készül és semmiben nem tud kárt tenni, mégis büszke lehet magára, hogyha azt mondom, hogy nélküle nem sikerült volna ezt vagy azt megcsinálni. Van annyira fejlett, mint egy pár éves kisgyerek, illetve pont annyira makacs is tud lenni.- kivéve, amikor cserfes kedvében ellopja a valódi szerszámokat és vagy eldugja őket a műhely minden sarkában, vagy elmenekül vele, mégsem tesz kárt olyankor sem semmiben, ami ebben a szobában megtalálható, mert tudja, hogy nem lennék olyankor rest beváltani egyik-másik fenyegetésemet. Új familiárist bármikor találhat magának az ember. Néha belegondolok, hogy mennyivel jobban jártam volna egy patkánnyal vagy valami apró rágcsálóval. Szemem sarkából Mr. Ashbrook telefonjára tekintek és egy kisebb mennyiségű levegőt az orromon határozottan, mégis kissé gúnyosan fújok ki, majd megrázom a fejemet kissé vontatottnak hatóan és ellököm magam az asztaltól, aminek idáig támasztottam magam.
- Nézze, Mr. Ashbrook eléggé nagy kulimászba csöppentek Önök ketten. Illetve most már én is. Valamint bárki, aki Önöknél összetaperolta ezt a kis mutatós darabot. Arról nem beszélve, hogy valamelyest kevésnek érzem az átadott információ mennyiségét azzal kapcsolatban, hogy mik történtek, amióta a szobor Önöknél van. Bárki elkezdett-e furcsán viselkedni a családban vagy a baráti társaságban, beszámolnak-e olyan jelenségekről, amelyeket más nem lát, olyan hangokról, amiket más nem hall? Elárasztották már Önöket a karattyoló békák hada? Fölösleges méréseket végezni ezen a tárgyon, ugyanis Önöket elátkozták. Pontosabban a testvérét, de ez most mellékes. Megjavíthatom a szobrot nagyon szívesen, de mivel most már én is kaptam belőle, így nem engedném útjára csak úgy. - a szobor fejét barátságosan megütögetve indulok el lassú léptekkel a Minotaurusz szobra felé és ráérősen körbejárom, amíg Mr. Ashbrook válaszát várom, közben a ronda fejet tovább ütögetve gondolkozom a megoldáson. Hogyha arról lenne szó, hogy ez csak családon belül érvényes átok, vagy csak a célszemélyre hatna, miután bekövetkezett Mr. Ashbrook hitetlenkedő kirohanása hagynám, hogy elvegye tőlem a szobrot és azt kezdjen vele, amit szeretne, jelen esetben viszont elő kell vennem lehengerlő meggyőző képességem és lassan, tagoltan elmondani neki, hogy a kezdeti sokkból magához térve fel is fogja a helyzet súlyosságát. A második kör megtétele után megállok a bika ember mellett és homlokomat ráncolva nézek a férfira, aki ámbár ugyanazzal az arckifejezéssel ácsorog eredeti helyén, mint amivel bejött, szemeiből mégis kipattan a félelem szikrája, ahogyan a szobrot figyeli. Nos, lehet, hogy nehezebb lesz ezzel a helyzettel megbirkózni, mint amire számítottam.
Vendég
Vendég
Látszik a gyakorlottság. Aki nem dolgozott vagy száz ilyen műtárgyon, az nem dobálja egyik kezéből a másikba. Persze Lance megtenné, de ő egész más lapra tartozik. Furcsállom, hogy a nő a tenyerét nézi. Biztos, hogy semmi nem ragadt rá a szoborra és tisztítottuk is rendesen. Én csomagoltam ki, éreztem volna a csirizt vagy bármit.
A kérdésemre nem kapok választ, még egyszer pedig nem kérdezem meg ugyanazt. Biztos, hogy tiltólistán van a tárgy és innentől csak eszkalálódik a helyzet. A legjobb módszer az őszinteség lesz. Mondom azt, amit rendőrségi jegyzőkönyvbe is nyugodtan rögzíthetnek majd. Ha netán mégis tévednék és Ms. Rivera csak elsiklott a kérdésem felett, ezzel akkor sem nyúlok mellé.
- A barátnője anyjától.
Nagyon kedves gesztusnak tartottuk. Friss kapcsolatról van szó és meg is lepődtünk, hogy a nő már a szülőknek is bemutatja és hogy ajándékot is adnak. Ha jól emlékszem, az apósjelölt már nem él, bár Lance kicsit homályosan fogalmazott ezzel kapcsolatban.
A rádiós intermezzo után én se vettem észre, hogy a kakadu visszatért a legmegszokottabb helyére, a biztonsági zónába. Sajnálom, hogy ezt át kellett élnie. Ő nálunk is kevesebbet ért belőle és a hangzavart nem kedvelheti. Kivéve, ha ő érte a felelős.
- Igen, igen. Aranyos lehet ezekkel.
A hangomon hallani, hogy csak félig figyelek arra, hogy a nő milyen törődően bánik a madárral. A riadt tollas igen jó gazdát kapott és egyelőre én túl is léptem a témán, mert ami itt történik, az fontosabb.
Szúrós szemekkel nézek a restaurátorra, amikor egy kilégzéssel kinevet. Nem kérem ki magamnak, de nem tetszik ez a fellengzősség. Én se nevetem ki a hozzám érkezőket, akkor se, ha tudniuk kellene például azt, hogy a macskának nem adunk kutyatápot, hiába eszi meg. Érthetetlen események történnek, amik eddig csak anyagi kárt okoztak, de azt az érzést keltik, hogy itt nem fogunk megállni. Ez tesz feszültté. Már nyitnám a számat, hogy kérdezzek, de érkezik is a magyarázat.
A kezdéstől azt várom, hogy most meséli el, honnan lopták ezt a tárgyat és hogy hívni fogja a hatóságot, stb. Még az összetapogatásnál is más nyomon járok. Ujjlenyomatokra gondoltam, amikből történeteket lehet alkotni.
Kevésnek találja, amit elmondtam. Nem teadélutánra jöttem, hanem azért, hogy egy szobrot megjavíttassak. A békás incidens... Talán lenne értelme elmondani, de még várok vele.
- Az öcsém mindig furcsán viselkedik, de nem hülye.
Eszembe jut valami, de még megfontolom, hogy kimondjam-e. Ahogy meghallom a békainváziót, egy kicsit nagyobbra nyílnak a szemeim. Az előbb kuruttyolásfélét produkált a telefon, de hogy Ms. Rivera ennyire tisztán beletrafáljon, ahhoz tudnia kellett a konkrét esetről. Nem nyugodtam meg igazán, de kicsit enyhültek az engem fogva tartó érzések. Megkönnyebbülten sóhajtok és megrázom a fejemet, miközben lenézek a padlóra. Utána szemeimet körbejáratom a helyiségben, mert egy konkrét helyet akarok meglátni. Egy rejtekhelyet.
Végighallgatom a nőt, de már nem veszem komolyan és ez ki is ül az arcomra. Most jönne a rontáslevétel. Ha nagyon szemét lennék, még auratükrözést és tenyérjóslást is kérnék mellé, de itt nem Ms. Rivera a főbűnös. Jól van. Rántsuk le a leplet a mókamesterről.
- Oké, Lance! - szólok lemondóan, egyben cinikusan és újra körbenézek. - Beugrottam, nyertél, most már előjöhetsz!
Itt bujkálhat valami zavaróegységgel és hülyét csinált belőlem. Szuper. Megvetően nézek a nőre, hogy ő is belement ebbe. Motoszkál bennem a gondolat, hogy ha Lance nem jön elő és mégsem a tévés mágusok és emelt díjas jósok szintjét ütöttük meg, hanem valós jelenségről van szó, akkor valamit tennünk kell. És biztos, hogy nem fog tetszeni, de ha addig élek is, kiderítem, miről van szó.
Figyelem a nőt, ahogy kerülgeti az óriási szobrot. Mintha lassú, rituális táncot járna az istene körül, ami engem még mindig feszélyez. Közben pedig úgy kocogtatja a szobrot, mintha az üregességét vizsgálná. És nem, Lance nem kerül elő. Kinyújtom a karjaimat és megropogtatom az ujjaimat. Tudom jól, hogy nem jó az ízületeknek. Csak ritkán csinálom ezt. Többnyire akkor, ha nagyon nehéz szavaknak kell elhagyniuk a számat és nem akarom magam rászánni. Végül a mellkasom előtt összefonom a karjaimat és csak kinyögöm.
- Az öcsém nagy ugrató, de úgy néz ki, ez mégsem vicc. Tehát ha az ezoterikus réteget lefejtjük a mondandójáról, akkor mérgezésről vagy fertőzésről van szó.
Így már értem is, miért firtatta a szobor eredetét.
- A járványügyet kell hívnunk azonnal! A család minden tagja részesülhetett az anyagból, de nagyjából olyan mennyiségben, mint Ön. Az elektromágneses zavart viszont ez sem magyarázza. A békákat sem, de valahogy eltalálta, hogy megjelentek a területünkön.
Egy pillanatra elgondolkozom, ha hagyja. Újabb sóhaj tör fel belőlem, ezúttal egy gondterheltebb, nehéz levegőjű.
- Az öcsém...
A telefonom megcsörren. Örülök, hogy végre működik! Apa az. Mutatóujjammal intek a nőnek, hogy várjon egy kicsit,
- Most nem a legalkalmasabb. Fontos?
Ha a kakadu nem kiabál, akkor nincs zaj és Ms. Rivera is hallja, amit az öregem elmond erőteljes, de azért éltes hangon.
- Barry, ez nagyon hülye vicc! Még Lance-től is! Végre elvitted azt a szörnyeteget, erre fél órája itt térdel a szekrény előtt, amin állt, mármint a szobor. Nem szól egy szót se, merev, mint a márványlap és a kutyák is mellette várakoznak, meg a madarak és azok se tágítanak! Hiába szólok, hiába hozok kaját, semmi! És, ÉS itt van a világ összes békája is a szekrény előtt! Mi a fene megy itt? Te vagy az orvos!
- Állatorvos - válaszolok röviden.
Apám nagyon kedves, hogy ilyeneket feltételez, de most jött el az a pillanat, hogy tágítanom kell a gondolkozásom határait. Ha a szoborral bekerült valami a házba és úgy is szedatív hatással van, hogy a tárgy nincs jelen... Megrázom a fejemet.
- Barry, Barry, itt vagy még?
- Kitalálok valamit. Legyél elérhető!
Bontom a vonalat és a telefon visszakerül a farzsebembe. Ha megint kuruttyolni akar, az nem lesz kellemes, de akkor majd átrakom az asztalra. Számon át lélegzem egy nagyot és közben bal kézzel lesimítom a bajuszborostám vonalát. A cipőmről felnézek a nőre és egy pillanatnyi hatásszünet után szólalok meg.
- Ms. Rivera, mi egyszerű család vagyunk, különösebb befolyás nélkül. Ha létezik olyan anyag, ami ilyen hatást képes kifejteni, az már a biológiai hadviselés témakörébe tartozik és nem nálunk vetik be. Hallgatom...
Biztos nem fogom elsőre elhinni, amivel előáll, talán másodikra sem, de valamit hallanom kell.
A kérdésemre nem kapok választ, még egyszer pedig nem kérdezem meg ugyanazt. Biztos, hogy tiltólistán van a tárgy és innentől csak eszkalálódik a helyzet. A legjobb módszer az őszinteség lesz. Mondom azt, amit rendőrségi jegyzőkönyvbe is nyugodtan rögzíthetnek majd. Ha netán mégis tévednék és Ms. Rivera csak elsiklott a kérdésem felett, ezzel akkor sem nyúlok mellé.
- A barátnője anyjától.
Nagyon kedves gesztusnak tartottuk. Friss kapcsolatról van szó és meg is lepődtünk, hogy a nő már a szülőknek is bemutatja és hogy ajándékot is adnak. Ha jól emlékszem, az apósjelölt már nem él, bár Lance kicsit homályosan fogalmazott ezzel kapcsolatban.
A rádiós intermezzo után én se vettem észre, hogy a kakadu visszatért a legmegszokottabb helyére, a biztonsági zónába. Sajnálom, hogy ezt át kellett élnie. Ő nálunk is kevesebbet ért belőle és a hangzavart nem kedvelheti. Kivéve, ha ő érte a felelős.
- Igen, igen. Aranyos lehet ezekkel.
A hangomon hallani, hogy csak félig figyelek arra, hogy a nő milyen törődően bánik a madárral. A riadt tollas igen jó gazdát kapott és egyelőre én túl is léptem a témán, mert ami itt történik, az fontosabb.
Szúrós szemekkel nézek a restaurátorra, amikor egy kilégzéssel kinevet. Nem kérem ki magamnak, de nem tetszik ez a fellengzősség. Én se nevetem ki a hozzám érkezőket, akkor se, ha tudniuk kellene például azt, hogy a macskának nem adunk kutyatápot, hiába eszi meg. Érthetetlen események történnek, amik eddig csak anyagi kárt okoztak, de azt az érzést keltik, hogy itt nem fogunk megállni. Ez tesz feszültté. Már nyitnám a számat, hogy kérdezzek, de érkezik is a magyarázat.
A kezdéstől azt várom, hogy most meséli el, honnan lopták ezt a tárgyat és hogy hívni fogja a hatóságot, stb. Még az összetapogatásnál is más nyomon járok. Ujjlenyomatokra gondoltam, amikből történeteket lehet alkotni.
Kevésnek találja, amit elmondtam. Nem teadélutánra jöttem, hanem azért, hogy egy szobrot megjavíttassak. A békás incidens... Talán lenne értelme elmondani, de még várok vele.
- Az öcsém mindig furcsán viselkedik, de nem hülye.
Eszembe jut valami, de még megfontolom, hogy kimondjam-e. Ahogy meghallom a békainváziót, egy kicsit nagyobbra nyílnak a szemeim. Az előbb kuruttyolásfélét produkált a telefon, de hogy Ms. Rivera ennyire tisztán beletrafáljon, ahhoz tudnia kellett a konkrét esetről. Nem nyugodtam meg igazán, de kicsit enyhültek az engem fogva tartó érzések. Megkönnyebbülten sóhajtok és megrázom a fejemet, miközben lenézek a padlóra. Utána szemeimet körbejáratom a helyiségben, mert egy konkrét helyet akarok meglátni. Egy rejtekhelyet.
Végighallgatom a nőt, de már nem veszem komolyan és ez ki is ül az arcomra. Most jönne a rontáslevétel. Ha nagyon szemét lennék, még auratükrözést és tenyérjóslást is kérnék mellé, de itt nem Ms. Rivera a főbűnös. Jól van. Rántsuk le a leplet a mókamesterről.
- Oké, Lance! - szólok lemondóan, egyben cinikusan és újra körbenézek. - Beugrottam, nyertél, most már előjöhetsz!
Itt bujkálhat valami zavaróegységgel és hülyét csinált belőlem. Szuper. Megvetően nézek a nőre, hogy ő is belement ebbe. Motoszkál bennem a gondolat, hogy ha Lance nem jön elő és mégsem a tévés mágusok és emelt díjas jósok szintjét ütöttük meg, hanem valós jelenségről van szó, akkor valamit tennünk kell. És biztos, hogy nem fog tetszeni, de ha addig élek is, kiderítem, miről van szó.
Figyelem a nőt, ahogy kerülgeti az óriási szobrot. Mintha lassú, rituális táncot járna az istene körül, ami engem még mindig feszélyez. Közben pedig úgy kocogtatja a szobrot, mintha az üregességét vizsgálná. És nem, Lance nem kerül elő. Kinyújtom a karjaimat és megropogtatom az ujjaimat. Tudom jól, hogy nem jó az ízületeknek. Csak ritkán csinálom ezt. Többnyire akkor, ha nagyon nehéz szavaknak kell elhagyniuk a számat és nem akarom magam rászánni. Végül a mellkasom előtt összefonom a karjaimat és csak kinyögöm.
- Az öcsém nagy ugrató, de úgy néz ki, ez mégsem vicc. Tehát ha az ezoterikus réteget lefejtjük a mondandójáról, akkor mérgezésről vagy fertőzésről van szó.
Így már értem is, miért firtatta a szobor eredetét.
- A járványügyet kell hívnunk azonnal! A család minden tagja részesülhetett az anyagból, de nagyjából olyan mennyiségben, mint Ön. Az elektromágneses zavart viszont ez sem magyarázza. A békákat sem, de valahogy eltalálta, hogy megjelentek a területünkön.
Egy pillanatra elgondolkozom, ha hagyja. Újabb sóhaj tör fel belőlem, ezúttal egy gondterheltebb, nehéz levegőjű.
- Az öcsém...
A telefonom megcsörren. Örülök, hogy végre működik! Apa az. Mutatóujjammal intek a nőnek, hogy várjon egy kicsit,
- Most nem a legalkalmasabb. Fontos?
Ha a kakadu nem kiabál, akkor nincs zaj és Ms. Rivera is hallja, amit az öregem elmond erőteljes, de azért éltes hangon.
- Barry, ez nagyon hülye vicc! Még Lance-től is! Végre elvitted azt a szörnyeteget, erre fél órája itt térdel a szekrény előtt, amin állt, mármint a szobor. Nem szól egy szót se, merev, mint a márványlap és a kutyák is mellette várakoznak, meg a madarak és azok se tágítanak! Hiába szólok, hiába hozok kaját, semmi! És, ÉS itt van a világ összes békája is a szekrény előtt! Mi a fene megy itt? Te vagy az orvos!
- Állatorvos - válaszolok röviden.
Apám nagyon kedves, hogy ilyeneket feltételez, de most jött el az a pillanat, hogy tágítanom kell a gondolkozásom határait. Ha a szoborral bekerült valami a házba és úgy is szedatív hatással van, hogy a tárgy nincs jelen... Megrázom a fejemet.
- Barry, Barry, itt vagy még?
- Kitalálok valamit. Legyél elérhető!
Bontom a vonalat és a telefon visszakerül a farzsebembe. Ha megint kuruttyolni akar, az nem lesz kellemes, de akkor majd átrakom az asztalra. Számon át lélegzem egy nagyot és közben bal kézzel lesimítom a bajuszborostám vonalát. A cipőmről felnézek a nőre és egy pillanatnyi hatásszünet után szólalok meg.
- Ms. Rivera, mi egyszerű család vagyunk, különösebb befolyás nélkül. Ha létezik olyan anyag, ami ilyen hatást képes kifejteni, az már a biológiai hadviselés témakörébe tartozik és nem nálunk vetik be. Hallgatom...
Biztos nem fogom elsőre elhinni, amivel előáll, talán másodikra sem, de valamit hallanom kell.
Mentor - 10. szint
Fiorella Rivera
Barrynek szeretettel, ha már a rádió bedöglött
Családunk egyik, mások számára borzalmas, szokása a sok közül, hogy mi abban leljük örömünket, hogyha környezetünkön elkezd eluralkodni a pánifélelem. Bár kovenem egy része még mind a mai napig nem tud hozzászokni ahhoz, hogy arcomon örökké egyetlen kifejezés ül, mégis tudják, hogyha mosolyogni látnak, akkor tragédia közeleg és minél szélesebb a mosoly, annál nagyobb a gond. Szám szegletében megjelenik őszinte mosolyom kezdete, amikor meghallom, hogy a potenciális anyós jelölt és tán Mr. Ashbrook leendő sógornőjének kicsi kezei is benne vannak ebben a dologban, már csak a motiváció hiányzik, a gyújtós, az indíttatás. De honnan is tudhatná ezt bárki rajtuk kívül? Az izgalom hevében pár pillanatig el is felejtem, hogy az átok immáron engem is érint és előbb kell cselekedni, mint a két hölgyet faggatni az indokkal kapcsolatban és már kényelmesen támaszkodnék neki a szobrokat tartó vasasztalnak, elmélázva előre a beszélgetésen, amikor Mr. Ashbrook a testvérét szólítja. Körmeim ütemes dobolása abbamarad az ocsmány szobron és nyakam kíváncsian előre nyújtva várom, hogy Lance válaszoljon a semmiből, míg az ajkaim sarkaiban megbúvó kezdeti mosoly igazi, széles mosollyá húzódik. Na? Senki? Színlelt kíváncsisággal nézek a hátam mögé, majd állok lábujjhegyre és nézek át Thesus faragott vállai fölött, hogy utána hümmögve elkezdjem újfent két tenyerem között görgetni a bájos ajándékot.
- Na, Lance előkerült? Mulder, te láttad valahol? - nézek a kalitkájában rejtőző kakadu irányába, aki tarajos fejét a bal szárnya alá bújtatva jobbnak látta, ha álomba szenderül. Visszafordulok Mr. Ashbrook felé és mit sem tudóan vállaimat megvonva támaszkodom vissza az asztalnak, s fejemet enyhén félredöntve hallgatom, ahogy a férfi megadóan, a vártnál valamivel hamarabb, de mégis másként elkezdi felfogni és elfogadni a helyzet súlyosságát, mégsem elengedve a tényt, hogy valamiféle fertőzés áll a dolgok hátterében. Nevezhetjük így is, lényegében, mert majdhogynem úgy terjed, mint egyes fertőző betegségek, azonban legjobb tudomásom szerint még nem létezik olyasfajta vírus, ami békákat varázsolna mások otthonába, vagy környezetébe.
- Fogalmazhatunk így is, ha Önnek ezzel a gondolattal könnyebb együtt élnie, ám mégsem fejthetjük le róla az ezoterikus réteget, mert akkor nem jutnánk el a megoldásig. Ön olyan logikus magyarázatot keres, amit emberi ésszel fel tud fogni a sokk pillanatában, én viszont egy másfajta megkö... - egy intés. Egyetlen intéssel belém fojtja a szót, miközben a csengő - bongó kis masináját piszkálja. Mind a két szemöldököm a magasba szökik a hirtelen meglepettségtől és újfent abbahagyom a faszobron történő dobolást. Ha a saját elmém épsége nem függene tőle, a kezébe nyomnám a kis átokfaragványt és kitessékelném az ajtón, hogy ha már minden sürgős fontos telefont elintézett, kezdhetjük az egészet elölről. Arcomon a mosoly mégis ott ül rakoncátlanul és pofátlanul, ahogy hallgatom az idősebb, aggódó férfi hangot a vonal túlsó feléről és homlokomat kissé ráncolva hajolok közelebb, hogy jobban halljam a beszélgetés minden egyes szavát, melyek mind azt igazolják, hogy az ezoterikus réteget nem lehet csak úgy lehámozni és félredobni. A beszélgetés végeztével kiegyenesedem és folytatom a dobolást a figurán, közben pedig lassan ingatom a fejemet jobbra és balra, mint egy csalódott tanár, aki rajtakapta a diákját leselkedésen teszt írás közben.
- Nos, Mr. Ashbrook, azt javaslom, hogy indítsunk tiszta lappal. Teljes mértékig megértem, hogy egy maga fajta, az ön saját szavaival élve, egyszerű ember nehezen hiszi el azt, amit egyébként szemmel nem láthat, kézzel nem tapinthat és ezekről félelmetes dajkameseként hallott gyerekkorában először, viszont most jobb, hogyha kicsit... tágítja a világszemléletét. - a kövér békaszobrot jobb tenyerembe állítom és a fejem magasságáig emelem, hogy egyszerre figyeljen rám és a szoborra is. - Aminek Ön és kedves családja áldozatai, az nem biológiai hadviselés, sem pedig kísérleti vírus, hanem egy, sajnos, bárki által elvégezhető átoké. Ennek az átoknak semmi más lényege nincs, csak az értintett vagy érintettek teljes tönkretétele, aminek végső kimenetele az érintett személy, jelen esetben személyek halála lesz. Ezt a szobrot a testvére párjának édesanyja megrendelte és nem csak véletlenül egy átkozott jellel belefestve kapta meg, mert az átkot a megrendelőnek magának kell befejeznie és átadnia a célszemélynek. Sajnálatos módon ez egy makacs és ragadós átok, mint érzékelheti Ön is. Azzal, hogy magával hozta otthon nem szűntek meg a baljós jelenségek, csak tovább szállította. Ahogy hallottam, a testvére már tovább lépett egy újabb fázisba, ennek pedig minél hamarabb pontot kell tenni a végére, különben sok ember láthatja kárát, többek között szerény személyem is. - beszéd közben a szobrot megfogom újból mind a két kezemmel és leeresztem magam elé, mintha csak egy játékot fognék. - Muszáj lesz elhinnie, hogy ezt hiába vinné el egy kutatólaborba, ott még több embert érintene az átok, ellenben nem találnának semmi kimutathatót, az idő jelen esetben pedig nem a mi oldalunkon áll. - azonban feszélyez, sőt éget a kérdés, hogy a kedves hölgy miért olyan rontást rendelt a szoborral, ami nem csak egy embert érint, vagy csak azokat, akik családon belül összefogdossák, hanem olyat, ami bárkin kifejti a hatását családon kívül is. Lehet ez már csak egy nüansznyi eltérés volt a számításaiban, vagy a vudu boszorkány átverte? Gondolataimba egy ragacsosnak ható csattanás rondít bele. Mintha rossz gyerekek vizes galacsinokat dobálnának sima felületre. És egy kuruttyolás. Szemeimet lehunyva fújom ki lassan a levegőt, majd nyitom ki őket újra és hátat fordítva Mr. Ashbrooknak fordulok a szobor irányába, ahol is a Minotaurusz fejéről egy undok, göbökkel tarkított testű varangy néz rám vissza. Nem mozdul, nem ugrik el, csak felfújja ismét állnák vékony hártyás bőrét és kuruttyol egyet, melyet követ még egy az ajtó irányából. Gondolkozz Fiorella, gondolkozz, különben az egész múzeumot elárasztják a varangyok!
- Igazán nem akarom sürgetni, Mr. Ashbrook, és szokásom azért az illetővel vacsorázni egyet, mielőtt átmegyek hozzá, jelen esetben megtöröm az etikettet és külön kérem, hogy vigyen a testvéréhez a lehetőségekhez mérten minél gyorsabban! - tekintetem az ajtó alatt meghúzódó résre szegezem, amelyen egy aprócska béka igyekszik magát beszuszakolni, miközben a következőnek már bent is vannak az úszóhártyás lábai. Fejemben cikáznak a gondolatok rendszertelenül egymás után aközött, hogy mégis kéne valamit magammal vinni a felszerelésemből, hogy az átkot legalább csillapítani tudjam egy időre és higgadtan átgondolni a következő lépést és aközött is, hogy vajon a békák itt maradnak-e akkor is, hogyha az összes, jelen esetben mind a két átkozott fél elhagyja az adott területet. Mókás helyzet, nem?
Vendég
Vendég
Ahogy az öcsém szerelmi ügyeit csak érintőlegesen említem, észreveszem, hogy a nőnek tetszik a téma. Ezen nem lepődök meg, más is szokott hasonlóan reagálni. Semmi bajom azzal, hogy nálam mosolygósabb emberek is léteznek. Én se voltam mindig ilyen hivatalos és érzelmeket nélkülöző. Szerintem most sem vagyok az, ezt csak kívülről látni. Belül nagyon is dolgoznak az érzelmek, de olyanok, amiket semmiképp sem engednék ki a nagyvilágba. Túl kártékonyak és megint ott tartok, hogy én is az vagyok. Behoztam valami fertőzést és most egy kedves, fiatal hölgy ki tudja, milyen hatásoknak van kitéve? Őt látszólag nem zavarja, sőt jól is áll a kezében a szobor, ahogy zongorázik rajta. Mintha lenne bennük valami hasonló. Természetesen nem külsőleg és talán nem is a természetükben. Fura, hogy ezt nem tudom megfogni, sem megfogalmazni.
Felszabadító érzés lett volna meglátni a bolondos öcsémet, ahogy kinyit egy hátsó ajtót és röhögve jön felém. Kandikamerás jeleneteket nem szokott rendezni, ő mindig a helyszínen van. Itt pedig nincs. A beégésem mulattatja Ms. Riverát, de a gúnyolódását nem találom indokoltnak.
- Inkább szóljon az ügynöknek, hogy járjon ennek az X-aktának a végére... - válaszolok vissza eléggé cinikus és udvariatlan hangnemben.
Ha nem most hallottam volna meg, hogy hívják a kakadut, viccesnek találnám a névadást. Így viszont elgondolkodtató, hogy a nő miért egy félelmetes sorozat főszereplőjéről nevezte el bájos kedvencét.
Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű. Aki annyira meg van győződve a hókuszpókuszokban rejlő igazságról, hogy ezeket hangoztatja, azt nem lehet könnyen leszerelni. A "sokk" szó elhangzása belőlem csal elő egy mosolyt. Dehogy vagyok én sokkos. Megdöbbent, kíváncsi, ijedt igen, de a sokkos nekem nem ezt jelenti. Amikor a feleségem és a gyerekünk halálhírét meghallottam nyolc éve, akkor talán közelítettem az említett állapothoz.
Enyhe szóharcot vívunk itt, sőt a kimondatlan szavak még nagyobb erőkkel szállnak harcba. Teljesen feleslegesen, mert az ellenfelet nem itt kell keresni. A telefon rendeli el az ideiglenes fegyverszünetet. Nem bánom, hogy Ms. Rivera hallgatózik. Mint kiderül, jobb is az ő füle hallatára tisztázni ezeket. A mosolya viszont kezd nem helyénvalóvá válni. Egy apró győzelem, hogy még különösebb jelenségek történnek, amik az ő teóriája malmára hajtják a vizet. Én ezzel nem küzdök, a megoldás jobban érdekel, mint hogy kinek van igaza. Megmondtam, hogy hallgatom és így is teszek. Nem vágok közbe, csak állok rezzenéstelenül, kifejezéstelen arccal. Keresem a valót a mesék mögött. A szoborra direkt nem nézek, hiszen nem az mondja el a lényeges dolgokat.
- Utóbbival egyet kell értenem.
Az idővel futunk versenyt. Szemeimet jobbra-balra mozgatva próbálom kiolvasni a hölgy szemeiből, hogy mit akart ezzel az egésszel. Keresem a hitet vagy a trükkös összezavarás szándékát, esetleg bizonytalanságot, bár utóbbinak semmi jelét nem láttam eddig. Megfordul a fejemben sok gondolat, de egyik sem jobb összeesküvés-elmélet, mint amit a restaurátor elmondott. Lance-szel ki akart babrálni a barátnője anyja? Lehet. Az okot nem tudjuk, a módszert nem ismerjük. Ms. Rivera elmondta az álláspontját, de nem győzött meg. Ami biztos, hogy ártó hatás alá kerültünk, Lance-nél és az állatainknál valamiféle mentális zavar lépett fel és sajnos nem lehet kizárni a halálos kimenetelt sem.
Ha a járványügyet bevonnánk és a családom többi tagja elmondana minden egyéb jelenséget, akkor vagy beutalót kapnánk a pszichiátriára vagy házkutatást a drogellenes egységektől. Nem áll össze a kép...kivéve, ha tényleg egy kicsit nagyobb teret adok az ismeretlen és érthetetlen jelenségek világának. Mivel szemben állok a bikafejre ugró állattal, előbb látom meg, mint Ms. Rivera.
- Meggyőzött - mutatok a békára, aminek a megjelenésével végképp eldöntöttem, hogy nem tudok tudományos magyarázatot találni és nem érdemes ilyen határozottan ellenkezni.
A hölgy nagyon udvariasan fogalmazta meg, hogy azonnal indulnunk kell. Nem is fecsérlem az időt válaszra. Hátat fordítok és kinyitom az ajtót, nem törődve a besurranni készülő kétéltűvel. Úgyis bejönnek és órákig sepregethetnénk őket, ahogy otthon is tettük, de mintha kifogyhatatlan forrásból érkeznének. Inkább menjünk a dolgunkra!
- Muldert is hozza, ugye? Nem hagyhatjuk itt bezárva. - szólok hátra, ahogy igyekszem az állatok széttaposása nélkül haladni.
Ki tudja, mennyi béka jön ide. Plafonig megtelt termet vizionálok és nem engedhetem, hogy az első halálos áldozat ez a jó szövegű madár legyen. Ahogy haladunk kifelé, a vasárnapi iskolából eszembe jut egy bibliai történet. Isten emberét szorongatták Egyiptomban és az Úr békákkal árasztotta el az országot. Amit Ms. Riveránál hallottam, az sem meredekebb ennél, csak aktuális, általam is átélt eseményeket magyaráz, ezért nehezebb foglalkozni vele.
- Hogy vesszük le ezt a E-bay átkot? És maga honnan tud ilyeneket?
A második kérdés csak a kíváncsiságom kielégítésére szolgál. Ha nem akarja elmondani, azt se bánom, csak szabaduljunk meg ezektől a hülyeségektől. Csippanással nyitom a kocsit. Nincs ellenemre, hogy a nő beüljön mellém. Apának gyorsan küldök egy üzenetet, hogy "Jövök." Ms. Riverát a sofőrülés melletti helyre tessékelem és ha beszállt, gázt adok. Tizenöt percnél nem volt több az utam idefelé, de a visszautat hosszabbnak fogom érezni, ebben biztos vagyok. Kizárok minden következtetést, aggodalmat, félelmet és a vezetésre koncentrálok. Az szokott segíteni. Ha útitársam közben válaszol vagy kérdez, arra azért tudok figyelni.
Olyan gyorsan hajtok, hogy még épp ne lépjük át a sebességhatárt. Az életveszélyt nem egy újabb életveszélyes döntéssel hárítjuk el. Nem kell még egy halálos autóbaleset.
Felszabadító érzés lett volna meglátni a bolondos öcsémet, ahogy kinyit egy hátsó ajtót és röhögve jön felém. Kandikamerás jeleneteket nem szokott rendezni, ő mindig a helyszínen van. Itt pedig nincs. A beégésem mulattatja Ms. Riverát, de a gúnyolódását nem találom indokoltnak.
- Inkább szóljon az ügynöknek, hogy járjon ennek az X-aktának a végére... - válaszolok vissza eléggé cinikus és udvariatlan hangnemben.
Ha nem most hallottam volna meg, hogy hívják a kakadut, viccesnek találnám a névadást. Így viszont elgondolkodtató, hogy a nő miért egy félelmetes sorozat főszereplőjéről nevezte el bájos kedvencét.
Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű. Aki annyira meg van győződve a hókuszpókuszokban rejlő igazságról, hogy ezeket hangoztatja, azt nem lehet könnyen leszerelni. A "sokk" szó elhangzása belőlem csal elő egy mosolyt. Dehogy vagyok én sokkos. Megdöbbent, kíváncsi, ijedt igen, de a sokkos nekem nem ezt jelenti. Amikor a feleségem és a gyerekünk halálhírét meghallottam nyolc éve, akkor talán közelítettem az említett állapothoz.
Enyhe szóharcot vívunk itt, sőt a kimondatlan szavak még nagyobb erőkkel szállnak harcba. Teljesen feleslegesen, mert az ellenfelet nem itt kell keresni. A telefon rendeli el az ideiglenes fegyverszünetet. Nem bánom, hogy Ms. Rivera hallgatózik. Mint kiderül, jobb is az ő füle hallatára tisztázni ezeket. A mosolya viszont kezd nem helyénvalóvá válni. Egy apró győzelem, hogy még különösebb jelenségek történnek, amik az ő teóriája malmára hajtják a vizet. Én ezzel nem küzdök, a megoldás jobban érdekel, mint hogy kinek van igaza. Megmondtam, hogy hallgatom és így is teszek. Nem vágok közbe, csak állok rezzenéstelenül, kifejezéstelen arccal. Keresem a valót a mesék mögött. A szoborra direkt nem nézek, hiszen nem az mondja el a lényeges dolgokat.
- Utóbbival egyet kell értenem.
Az idővel futunk versenyt. Szemeimet jobbra-balra mozgatva próbálom kiolvasni a hölgy szemeiből, hogy mit akart ezzel az egésszel. Keresem a hitet vagy a trükkös összezavarás szándékát, esetleg bizonytalanságot, bár utóbbinak semmi jelét nem láttam eddig. Megfordul a fejemben sok gondolat, de egyik sem jobb összeesküvés-elmélet, mint amit a restaurátor elmondott. Lance-szel ki akart babrálni a barátnője anyja? Lehet. Az okot nem tudjuk, a módszert nem ismerjük. Ms. Rivera elmondta az álláspontját, de nem győzött meg. Ami biztos, hogy ártó hatás alá kerültünk, Lance-nél és az állatainknál valamiféle mentális zavar lépett fel és sajnos nem lehet kizárni a halálos kimenetelt sem.
Ha a járványügyet bevonnánk és a családom többi tagja elmondana minden egyéb jelenséget, akkor vagy beutalót kapnánk a pszichiátriára vagy házkutatást a drogellenes egységektől. Nem áll össze a kép...kivéve, ha tényleg egy kicsit nagyobb teret adok az ismeretlen és érthetetlen jelenségek világának. Mivel szemben állok a bikafejre ugró állattal, előbb látom meg, mint Ms. Rivera.
- Meggyőzött - mutatok a békára, aminek a megjelenésével végképp eldöntöttem, hogy nem tudok tudományos magyarázatot találni és nem érdemes ilyen határozottan ellenkezni.
A hölgy nagyon udvariasan fogalmazta meg, hogy azonnal indulnunk kell. Nem is fecsérlem az időt válaszra. Hátat fordítok és kinyitom az ajtót, nem törődve a besurranni készülő kétéltűvel. Úgyis bejönnek és órákig sepregethetnénk őket, ahogy otthon is tettük, de mintha kifogyhatatlan forrásból érkeznének. Inkább menjünk a dolgunkra!
- Muldert is hozza, ugye? Nem hagyhatjuk itt bezárva. - szólok hátra, ahogy igyekszem az állatok széttaposása nélkül haladni.
Ki tudja, mennyi béka jön ide. Plafonig megtelt termet vizionálok és nem engedhetem, hogy az első halálos áldozat ez a jó szövegű madár legyen. Ahogy haladunk kifelé, a vasárnapi iskolából eszembe jut egy bibliai történet. Isten emberét szorongatták Egyiptomban és az Úr békákkal árasztotta el az országot. Amit Ms. Riveránál hallottam, az sem meredekebb ennél, csak aktuális, általam is átélt eseményeket magyaráz, ezért nehezebb foglalkozni vele.
- Hogy vesszük le ezt a E-bay átkot? És maga honnan tud ilyeneket?
A második kérdés csak a kíváncsiságom kielégítésére szolgál. Ha nem akarja elmondani, azt se bánom, csak szabaduljunk meg ezektől a hülyeségektől. Csippanással nyitom a kocsit. Nincs ellenemre, hogy a nő beüljön mellém. Apának gyorsan küldök egy üzenetet, hogy "Jövök." Ms. Riverát a sofőrülés melletti helyre tessékelem és ha beszállt, gázt adok. Tizenöt percnél nem volt több az utam idefelé, de a visszautat hosszabbnak fogom érezni, ebben biztos vagyok. Kizárok minden következtetést, aggodalmat, félelmet és a vezetésre koncentrálok. Az szokott segíteni. Ha útitársam közben válaszol vagy kérdez, arra azért tudok figyelni.
Olyan gyorsan hajtok, hogy még épp ne lépjük át a sebességhatárt. Az életveszélyt nem egy újabb életveszélyes döntéssel hárítjuk el. Nem kell még egy halálos autóbaleset.
Mentor - 10. szint
Fiorella Rivera
Barrynek szeretettel, ha már a rádió bedöglött
Elismerésre méltó visszavágás Mr. Ashbrook részéről Mulder nevének bevonása a magunk kis cicaharcába. Majdnem annyira szórakoztató, mint amikor egy gyerek azzal zárja a céltalan vitát a szüleivel, hogy bevonul a szobájába duzzogni. Mulder ügynök viszont továbbra sem mozdul, elég X-aktát látott az elmúlt percekben ahhoz, hogy akár joggal is, de most hosszasan aludjon és kivárja az ügy végét. Korántsem annyira tettrekész és hajthatatlan, mint névadója, Fox Mulder valahol mégis büszke lenne rá az elnémíthatatlan bagólesője és kotnyeleskedése miatt.
Magyarázatom immáron nem kerül megszakításra, csupán néma meg nem értés fogadja szavaimat, de még mindig szimpatikusabb hozzáállás, mint a hisztérikus tagadás, esetleg az ájulás, vagy a temérdek kérdéssel történő közbevágás, melyekre előbb-utóbb úgyis kapna választ. Az egyetlen, illetve egyre több zavaró tényező jelen helyzetben a kuruttyoló bagázs támadása, már amennyiben azt lehet annak nevezni, hogy békésen ellepnek mindent csúszós kis testükkel. Sietve teszem a fából faragott szobrot az asztalra jelenleg azzal sem törődvén, hogy felborul és elgurul vagy csak imbolyog körbe instabilan, mint a Kelj Fel Jancsi és a Mulder kalitkája mögötti régi, kopottas szekrényhez szaladok. Kapkodva veszem le magamról nyakláncomat, melyre a szekrény kulcsát akasztottam, hogy vészhelyzet esetére mindig nálam legyen, valamint illetéktelen kezek és karmos lábak ne turkálhassanak benne kedvük szerint s illesztem a kulcsot a zárba néhány mellé lövést követően. Hangosan kattan a zár, ahogy elfordítom benne a kulcsot és a két szárnyú ajtó még hangosabban nyikorogva tárul fel előttem fölfedvén temérdek tartalmát. Bár ruhásszekrényként vásároltam meg egy régiség boltban az egyik itt dolgozó szimpatizánsnak köszönhetően hamar egy rengeteg polccal ellátott raktárt alkottunk belőle, ahol katonás sorrendben, szépen rendben szerepelnek felcímkézve az emberi- és állati hozzávalók, növények, kövek, kristályok, gyertyák és edények ritkasági sorrendbe felállítva. A legalsó polcról kirántom régi sporttáskám és meg sem vizsgálva, hátha leledzik benne bármi használt, rég lejárt, esetleg elrohadt hozzávaló, ami szagra elképzelhető, hogy lehet benne, elkezdem összeválogatni az átokfejtéshez- és töréshez szükséges hozzávalókat. Legalábbis jócskán meglepődnék, hogyha Ashbrookéknál lapulna valahol hegyikristályinga, esetleg patkányszív, vagy zúzott rókafog. Bár ahogy hallottam egy állatorvos tette nálunk tiszteletét, még el is tudom ennek alapján képzelni, hogy a pincében lapulnak gyógyításra váró állatkák, vagy ott űzi a magánrendeléseit. Két külön fekete mozsarat és mozsártörőt teszek a táska két oldalsó zsebeibe és bevágom sietve a szekrény két ajtaját, hogy a sietve távozó Mr. Ashbrook után induljak, amikor a rádió ismét magától bekapcsolva adja a tudtomra, hogy nem kívánatos személyként veszek részt ebben. A fájdalmas, fenyegető visító hörgés most még hangosabban szól a szerkezetből, mint előző alkalommal, s ez pontosan elég is volt ahhoz, hogy Muldert felriassza álmából.
- URAMISTEN! URAMISTEN! - rikoltja és kalickájában próbálja széttárni széles szárnyait ijedtében, ellenben kalickájának méretéből adódóan úgy néz ki ebben a pózban, mint egy burzsoá csirke. Ez még hiányzott, hogy beszorulj!
- Megyünk már, Mulder, megyünk! - biztosítom ezzel az állatorvost és magát a kakadut is, hogy nem hagyok hátra senkit a rücskös kétéltűeket leszámítva, akik egyre sokasodnak a helyiségben, melynek hatására egyébként tágas, széles térrel és magassággal megáldott műhelyem zsugorodásnak indult. Táskámat a vállamra véve nyúlok be a madárhoz a kalickába, aki hirtelen összehúzza magát és úgy toporog rúdján. Ismervén már annyira a madarat, hogy tudjam, ha kihúzom a kezemet és megvárom, hogy magától jöjjön ki, ez sosem fog megvalósulni, jó kondiban lévő testét kiemelem a helyéről és a vállamra ültetem, hogy újfent szabaddá vált kezeimmel magamhoz ragadjam a szobrot és letört darabjait és Mr. Ashbrook után siessek. A szokásosnál is gyorsabban gyalogolva vágok keresztül a vendégek tömegén, a futás, tele törékeny üvegcsékkel a táskámban, felelőtlennek és igencsak nagy luxusnak minősülne, madaram pedig úgy markolja a vállamat, hogy karmaival átszúrja fekete felsőmet és belemélyednek a bőrömbe. Nem vészesen, volt már rosszabb is, de pontosan érzem, hogy újabb fehéres hegekkel fogok gazdagodni. Tekintetem villámként cikázik végig a vendégtér padlóján, ameddig ellátok és egy-egy láb alatt már feltűnnek a zöld, kuruttyoló foltok, s innentől már csak hajszálnyi választja el a tömeget a BÉKA felkiáltástól.
- Menj haza! - simogatom meg Mulder tarajos fejét a múzeumból kiérve és meglepő módon nem kell kétszer kérni, hogy útnak eredjen. Olyan hamar száll fel, mintha egy erősebb szélvihar kapta volna fel és vitte volna magával, én pedig Mr. Ashbrook autójához sietve ülök be mellé az anyósülésre. A táskát óvatosan leteszem a lábaimhoz és becsatolom a biztonsági övemet, majd kissé kifújva magam dőlök hátra az ülésben.
- Rendelünk hozzá hozzávalókat az AliExpressről. - nem nézik ki belőlem sokan, de szoktam érteni a viccet, sőt, még el is szokta hagyni egy-egy szóvicc, poén a számat. - Most mondjam el, hogy milyen hozzávalók kellenek és mit fogok csinálni, vagy inkább várjuk meg, amíg odaérünk? Hogyha viszont elmondom, hogy honnan tudok ilyeneket, utána meg kéne, hogy öljem. - közlöm vele szemrebbenés nélkül. Ennyire nem véresen komoly ugyan a helyzet, ellenben ennek az egésznek a végén a teljes családon, vagyis az érintetteken emlékcserét kell végrehajtanom, nehogy bárkinek eljárjon a szája és bajt hozzon a fejünkre. Azt már amúgy is megtette ez a csúf kis szobor.
//Köszönöm a játékot, találkozunk a következő helyszínen! //
Mentor - 11. szint
Hera Bishop
Willow & Hera
Ritka alkalmak egyike a mai. Nem hívtam szimpatizáns-taxit, s a nemlétező karikagyűrű sem esett le a lábujjaimról, amiért csinos platform talpú magassarkúimban ellibegtem a Wren's Nest épületéig. Minthogy viszont semmit sem teszek céltalanul a fejemben most is ott sorjázik az egyetlen lehetséges forgatókönyve a napnak. Határozottan nem agyagozáshoz öltöztem, nem is vagyok az a matéria. Az viszont annál inkább, aki szeret meglepetéseket okozni, így a megbeszélt boszorkánytalálkozó előtt fél órával már az épületben várom a leendő díszvendéget, aki nem más, mint egy igazán karakteres vázizomrendszerrel megáldott férfipéldány. Ember, természetesen és a tudásnak nyomaiban sem birtokosa. Hazudhatnám, hogy nem emlékszem hol szedtem fel, de nem kérdezte senki, így nincs kinek valótlant állítanom. A felszedés persze nem a klasszikus értelemben történt, hiszen semmi gusztusom nem volt az őfelségével való cicázáshoz, de minthogy ismerem az atlantai vöröslámpás életet, így könnyen kerítettem magamnak egy vállalkozó szellemű egyedet, aki - ki tudja? - talán lyuksógora az én kurtizánfüggő védelmezőmnek. Volna benne valami szórakoztató.
Bevezetem a férfit a műhelybe, s megmutatom neki a paravánt, mely mögött lehetősége van megszabadulni a viselt öltözetétől, s lecserélnie azt egy lepedőre. Hogy mi módon teregeti magára az engem már nem érdekel, tulajdonképpen a kis Ballard-boszival eszközölt találkánk tekintetében is teljesen irreleváns a csupaszság mértéke. Bár azért a reakcióira kíváncsi leszek. Az anyjáéira pedig egyáltalán nem, ha már itt tartunk. De vajon miért is tenne megjegyzést bárki? Elvégre mentor vagyok, s taníthatok ahogyan akarok.
Kényelmesen elhelyezkedem az egyik idehozatott fotelban a kerek dohányzóasztalka mellett (igen, pofátlanul átrendeztettem a helyiséget a mai napra, s nem, nem zavartatom magam emiatt), Zeusz pedig a lábaimnál nyúlik el. Cipőből kibújtatott lábaimat az állat tömött bundával fedett gerincoszlopára támasztom, s szinte kéjes örömmel tölt el a hallojárataimba hallucinált méltatlankodó szusszanása familiárisomnak.
Tekintetem lustán villan a bejárati ajtó felé. Ha késni merészel, akkor itt hagyom, ez nem is kérdés. Mindazonáltal remélem, hogy tudja a kisasszony, hogy eszik-e vagy isszák a pontosság intézményét. Különben ha mégsem, akkor kénytelen leszek egy más módon okítani ma őt.
Vendég
Vendég
A mai nap katasztrófával volt egyenértékű. Hőn szeretett familiárisom azzal indította a reggelt, hogy a hites uram kedvenc pulóverét telibepisilte, majd hangosan vinnyogva elhagyta a helyiséget, mintha sosem járt volna itt. Így a reggeli készülődésre szánt időm nagy része azzal ment el, hogy Nathannel veszekedtem arról, hogy mennyire logikus vagy nem logikus a városban rókát tartani, meg hogy őt előbb adom menhelyre, mint Cidert. Dióhéjban. Szóval az indulat forrongott bennem, ahogy magamra rángattam egy viszonylag elegánsabb, de mégis kényelmes viseletet. Más esetben biztos, hogy csak egy sima pólót húztam volna, de nem akartam rossz benyomást kelteni.
Ugyanabból az okból, amiért arra is figyeltem, hogy időben elinduljak otthonról az "órámra". Rettegtem Heratól. Nem olyan csontig hatoló félelem volt ez, de ha egészen őszinték akarunk lenni, néha elvetemültnek tűnik és nem szeretnék a rossz felére kerülni egy vitának. Így már jóval a kijelölt idő előtt lelkesen gurultam a gördeszkámmal Wren's Nest felé, nyomomban a ma reggeli incidens fő bűnöse. A sarkon befordulva már pattantam is le a deszkáról, hogy onnét a kezemben tartva cipeljem magammal egészen a szobrász műhelyig. Jól lehet, nem tudok róla, hogy bármiféle szobrászat lenne a mai tananyagunk. Ki tudja manapság?
Öt perccel korábban löktem be az ajtót.
- Itt vagyok, megjöttem, megjöttünk! - Jelentettem be magunkat sietve, szinte berobbanva a helyiségbe, pedig tudom, hogy nem volt ekkora hévre szükség. A tekintetem automatikusan körbepásztázta a helyiséget és meghökkenve kellett ráébrednem, hogy nem vagyunk egyedül. A számomra ismeretlen férfi egy szál lepedőben feszített a helyiségben, nekem pedig egyből elkerekedtek a szemeim. Szólásra nyitottam a szám, de hang nem jött ki, viszont Cider hangosan felvisított. - Csss! Jókor jöttem? Nem zavarok, igaz?
A fejem elfordítva szegeztem a tekintetem fotelban elheverő Herára, a bal szemöldököm magasra húzva. Miről maradtam le egész pontosan?
Ugyanabból az okból, amiért arra is figyeltem, hogy időben elinduljak otthonról az "órámra". Rettegtem Heratól. Nem olyan csontig hatoló félelem volt ez, de ha egészen őszinték akarunk lenni, néha elvetemültnek tűnik és nem szeretnék a rossz felére kerülni egy vitának. Így már jóval a kijelölt idő előtt lelkesen gurultam a gördeszkámmal Wren's Nest felé, nyomomban a ma reggeli incidens fő bűnöse. A sarkon befordulva már pattantam is le a deszkáról, hogy onnét a kezemben tartva cipeljem magammal egészen a szobrász műhelyig. Jól lehet, nem tudok róla, hogy bármiféle szobrászat lenne a mai tananyagunk. Ki tudja manapság?
Öt perccel korábban löktem be az ajtót.
- Itt vagyok, megjöttem, megjöttünk! - Jelentettem be magunkat sietve, szinte berobbanva a helyiségbe, pedig tudom, hogy nem volt ekkora hévre szükség. A tekintetem automatikusan körbepásztázta a helyiséget és meghökkenve kellett ráébrednem, hogy nem vagyunk egyedül. A számomra ismeretlen férfi egy szál lepedőben feszített a helyiségben, nekem pedig egyből elkerekedtek a szemeim. Szólásra nyitottam a szám, de hang nem jött ki, viszont Cider hangosan felvisított. - Csss! Jókor jöttem? Nem zavarok, igaz?
A fejem elfordítva szegeztem a tekintetem fotelban elheverő Herára, a bal szemöldököm magasra húzva. Miről maradtam le egész pontosan?
Mentor - 11. szint
Hera Bishop
Willow & Hera
Tudom, hogy tart tőlem, s meg is vagyok ezzel a szereppel elégedve. Az zavarna, hogyha nem így volna. Van, aki úgy szeret oktatni, hogy játssza a kedves és mézes-mázos nőt. Tőlem sem áll távol az alakoskodás, de a pálma teher alatt nő, így hát rám senki sem mondhatja, hogy nem elég terhes a jellemem.Halvány mosoly születik rúzsozott ajkaim szegletében a belépőjének időpontjáz észlelve. Ám ez a mosoly azonnal el is hal, hogyha a deszkáját nem hagyta kint a műhely előtt. Nem teszek megjegyzést arra ki mivel közlekedik (nem most), de a nőietlen antré mínusz egy pont a nem is annyira képzeletbeli értékelőfüzetben.
- Én ezzel már az egész épület tisztában van. - sóhajtok egy teátrálisat. Sokkal kevésbé bántja a fülemet a hangos lelkesedése, mint amennyire rájátszom a nehezményezésre. Okkal teszem, ha már így összejöttünk, akkor nemcsak mágia kapcsán, hanem nőiségét illetőn is kötelességemnek érzem, hogy mentoráljam. Egy fiatal hölgy pedig ne legyen ennyire közönséges. Hagyja meg a skacoknak a téren.
Szórakoztat, amint látom reakcióját a modellt meglátván. A róka visítása kap egy morranást válaszul a farkastól, de nagyobb figyelemre familiárisom nem méltatja az övét.
- Hogyne jöttél volna jókor! Mondd, mit tennél vele? - megbillentem fejemet a lepedős férfi felé. Egyáltalán nem zavartatom magam amiatt, mert úgy beszélek róla, mintha itt se lenne. Számomra ő csak egy kellék, nem fontosabb, mint bármely itt jelenlevő bútordarab.
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|