Rituálé szoba
1 / 1 oldal
+4
Fiorella Rivera
Nashota Hayes
Victoria Evans
Paktum
8 posters
Boszorkány - 11. szint
Victoria Evans
Szintlépő rituálé
Az alapanyagok előkészítve, általam természetesen, és Nashy is már a helyén, hosszú másodpercek óta. A márványtálba az emberi vért rakom először, elkeverve a nyílméregbéka bőrével. Ezt Nashy előre levágott körmei követik, és a fehér zsálya, amit csak a tál fölött török ketté. Meggyújtom az elegyet a gyertya segítségével, és erre rakom a fekete turmalint, helyes arányban, hogy félig ellepje az elegyet. Mormolni kezdem a varázsigét, minden szóra figyelve, bár inkább csak ösztönösen, hiszen ezt számtalan alkalommal gyakoroltam már, akár csak szóban is, hozzávalók nélkül. Már kezemben tartom a viaszbabát és a tűt, a varázslat végbe is megy, az elkészített elegy sárgává válik. Belemártom a tűt, és a viaszbaba vállába szúrom, talán ott okoz a legkevesebb fájdalmat, hiszen nem szeretném Nashyt bántani. Ennek ellenére a vállán erős fájdalmat érez, ahogy a tűt beszúrom nem kellemes érzés, szinte a bőre alá kúszik. Hosszan viszont nem élheti át a kínt, hiszen az átok megtörésére is készültünk. Ezért sem lankadt a mosolyom egy percre sem, végig derűs voltam, és nyugodt, csak a célt nem feledtem el egy percre sem.
Viszont amint a varázslat sikeressége bizonyosságot nyer megváltozik valami bennem. A mosolyom leírhatatlanul széles lesz, az íriszeimet elrejtem, ahogy érzem, az energiám szinte azonnal megemelkedik, átjárja a testemet és lelkemet egyaránt. Fantasztikus érzés, megfogni nem lehet, de átélem minden egyes pillanatát, és ott is ragadok a fellegekben. Nem is tudok megszólalni hosszú másodpercekig, bár, ha tudnék hangosan ujjonganék, ugrálnék, mint egy kisgyerek, aki élete legjobb játékát kapta éppen meg. Nem tudom, hogy ki ölel meg először, nem is számít, boldogan viszonzom, és megszorítom az új erőmtől megrészegülve.
Utána fogadom mindenki gratulációját még, aki szolidabban ünnepelne, azt is megölelem, olyan természetességgel, hogy fel sem merül bennem, hogy ezzel többeket is meglephetek. Főleg a szimpatizánsainkat - kik csak később csatlakoznak – hiszen ők csak másodkézből tapasztalhatták meg, hogy milyen érzés, amikor egy boszorkány szintet lép. Illetve ritkán látnak engem ennyire felszabadultnak, ezt az oldalam nem ismerik. Az első üveg pezsgőt biztosan Jason hozza, és valaki poharakat is varázsolt, a tósztot még sem én mondom csak fogadom, még mindig szolidabban csak magamban átélve a mámort. Az első kortyok után viszont már nem tudom vissza fogni magam. Nashyt még fel is emelem néhány pillanatra, ahogy karjaim rabságba ejtették újra, meg talán újra még számos alkalommal. Buzog bennem az energia, ha csak nem áll ellen, gond nélkül tartom is egy ideig.
A későbbiekben már elveszítem az események fonalát, nem az alkohol miatt, hiszen azzal csínján bánok, szimplán a gyorsasága miatt. Táncolni kezdek, először még zene sem kell hozzá, később persze előkerül az is. Órák telnek el, nem mindenki marad végig, de aki igen, az majdnem olyan lelkesedéssel végig, mint én magam. Aztán persze a mulatság véget ér, mert az ilyen pillanatok éppen attól lesznek szépek, hogy elmúlnak, és az emlékek ködén keresztül már új színezetet kapnak, elraktározódnak, az akkor érzékelt érzelemmel együtt. Nekem még sem marad sok időm erre, hiszen miután elhagyom végül a szakrális központot, ismét ünnepelni szeretnék, hiszen még nem volt alkalmam mindenkivel megosztani az örömömet. Pedig alig várom, azt a pillanatot is.
// #fájdalom ◊ Victoria Evans: 55 varázspontja van ◊ a varázslat 24 pontba került ◊ 31 elkölthető pontja maradt//
Nashota Hayes, Hanna Grabowsky and Noemi Enid Bright kedveli ezt a posztot
Főboszorkány
Nashota Hayes
A Szakrális Központ pincéje hatalmas területet foglal magában. Több terem, szoba és közösségi hely is megtalálható a múzeum alatt húzódó szinten. Többek között az a helyiség is, ahol a boszorkányok a legtöbb varázslatot elvégzik és ahol rendszerint sor kerül a szintlépő rituálék elvégzéséhez. Ehhez a tér elég nagy, a közepén egy asztal áll, a falak mentén polcok sorakoznak, ahol a legtöbb hozzávaló megtalálható, valamint fotelek, díványok, ahol a gyülekezet tagjai kényelmesen elhelyezkedhetnek, amíg a vizsgázó boszorkány aláveti magát a próbának.
A szeánsz zárt, abból a szempontból ilyen esetekben nem tartózkodhat más a központban, mint a boszorkányok és a hozzájuk tartozó familiárisok és szimpatizánsok, ám magán az esemény zárt ajtaja mögött csak azok tartózkodhatnak, akik vérében mágia csörgedezik. Ez nem jelenti azt, hogy a minket óvó harcosok ne lennének jelen az épületben és ne fogadnánk majd őket szívélyesen a sikerrel záródó vizsga után rendezett közös ünnepségre, mert ez az esemény mindig magával hordozza a pozitív kikapcsolódás lehetőségét. Az egész gyülekezet számára örömöt jelent, ha egy tagja új szintre tud lépni, tudását tovább tudja gyarapítani – és persze a gyülekezet hírnevét is gyarapítja az a tudat, milyen tehetséges tagjai vannak. Úgy vélem ez most sem lesz másként, hiszen Victoria már túl van az őt olyannyira megrémítő varázslaton. Alanyt ebben a szerepben nem tudtam vállalni, lévén szívemet elbitorolta sok évvel ezelőtt más, a varázslat így sikertelenségbe fuldoklott volna, ám minden más esetben szívesen segítettem ki a nőt, ha szüksége volt valakire, akin elvégezheti a varázslatokat. Megesik, hogy a boszorkány szimpatizánsa vállalja ezt a feladatot, ám mivel az átokmágiás sem rendelkezik eggyel sem, a sorainkból szoktunk kérni önként jelentkezőket. Természetesen egyes átkok elvégzését követően a Főboszorkány rögtön meg is törte azt, így sokáig nem tartott ki sem a rettegés szava, sem a varázsbénító béklyó sem. Utálatos érzés volt mindkettő, de az utóbbinál mintha a mágia megszűnt volna létezni bennem. Még most is kiráz a hideg ettől. Maga az esemény több napot is igénybe vett, tekintve, hogy Victoria úgy döntött a töltekezését pihenés útján oldja meg, így nem is vett tőlünk túl sok időt el, napi szinten legfeljebb egy fél órát az esti időszakban.
Most pedig jöhet az utolsó rituálé, a fájdalom, melyhez újra csak én állok alanyt. Egy széket húzok az oltár közelébe, azon foglalok helyet, mivel nem tudom – nem akartam tudni -, hogy mivel fog úgymond támadni, így inkább választom a biztonságos ülőalkalmatosságot. Kutató zöldjeimmel követem nyomon miként kerül minden alapanyag a tálba és nehezen tudom csak titkolni, mennyire nem vagyok valójában felkészülve arra, ami vár rám. A fájdalomküszöböm még mindig nem túl magas és már most átkozom magam, amiért olyannyira önként belementem. Sokkal fog nekem tartozni a nő. A korábbi biztató mosolyom most leolvad orcámról, hogy átadja a helyét a zavart örömtelen görbének.
Mély levegőt veszek, amikor az elegybe merített tűt szúrja a viaszbabába, a vállamba pedig éles fájdalom hatol, hiába tudom, hogy mindez varázslat, mégis odakapok a kezemmel, ujjaimmal szorítok rá. Fogaimat összeszorítva viselem el a kínzó érzést, mely egészen a csontomig hatol, ilyen érzés lehet, ha egy éles tárgy egészen mélyre fúródik? Összeszorított íriszekkel, sziszegek, amíg jobbommal a szék szélét markolom, görcsösen, addig balommal a vállamat. Nem telik bele, alig egy perc sem, hogy Daliah megtöri a varázst és megkönnyebbülten lélegzem fel, hátradőlve a széken. Szívem ritmusát igyekszem csillapítani egyenletes légzéseim segítenek ebben és bár az enyém nem annyira felszabadult, mint az éppen szintet lépő boszorkányé, örömében mégis osztozom.
Mint mindig, minden tagunk esetén. Felállok végül, hogy magam is gratuláljak neki, a boszorkány ölelése mégis meglep. Régen láttam ennyire felszabadultnak, de jól áll neki. Mindig jól áll neki. Hamarosan kiszállingózunk, Jason pezsgőt hoz elő és néhány társammal egyetemben a poharakért igyekszünk el. Az ünneplés jár és mivel más dolgom ma éjszaka nincs, addig maradok itt, ameddig az utolsó boszorkánytársam is.
Szélesen mosolygok és nevetek Victoria felszabadultságán, a későbbi csontropogtató ölelése és felemelése újra meglep, halk oh szalad ki ajkamon keresztül és csak meglapogatom a lapockáját. Ami azt illeti jólesik most ez a fajta önfeledtség, itt a központon belül is, nem véletlen nem akaródzik hazamennem az üres fészekbe – hiába van ott Otto, ki jelen pillanatban a kertben egy fa tetején alussza álmát. Az est folyamán nem csak szeretett nővéremet keresem meg, hogy szót váltsak vele – többet is, mint amire lehetőségünk szokott itt lenni – hanem mindenkihez odamegyek, felzárkózzak abból, mi is történt az utóbbi időben azokkal, akik a családomat jelentik nekem. Még ha néha nem is érezhető tőlem a törődés és a ragaszkodás és sokszor válok csak átutazó vendéggé.
De sosem akkor, amikor számít, amikor szükség van rám is, mert akkor igyekszem mindig itt lenni velük, közöttük. Mert fontosak nekem egytől, egyig mindannyian, függetlenül attól, hogy mikor ismertem meg őket, vagy épp mikor csatlakoztak hozzánk.
A szeánsz zárt, abból a szempontból ilyen esetekben nem tartózkodhat más a központban, mint a boszorkányok és a hozzájuk tartozó familiárisok és szimpatizánsok, ám magán az esemény zárt ajtaja mögött csak azok tartózkodhatnak, akik vérében mágia csörgedezik. Ez nem jelenti azt, hogy a minket óvó harcosok ne lennének jelen az épületben és ne fogadnánk majd őket szívélyesen a sikerrel záródó vizsga után rendezett közös ünnepségre, mert ez az esemény mindig magával hordozza a pozitív kikapcsolódás lehetőségét. Az egész gyülekezet számára örömöt jelent, ha egy tagja új szintre tud lépni, tudását tovább tudja gyarapítani – és persze a gyülekezet hírnevét is gyarapítja az a tudat, milyen tehetséges tagjai vannak. Úgy vélem ez most sem lesz másként, hiszen Victoria már túl van az őt olyannyira megrémítő varázslaton. Alanyt ebben a szerepben nem tudtam vállalni, lévén szívemet elbitorolta sok évvel ezelőtt más, a varázslat így sikertelenségbe fuldoklott volna, ám minden más esetben szívesen segítettem ki a nőt, ha szüksége volt valakire, akin elvégezheti a varázslatokat. Megesik, hogy a boszorkány szimpatizánsa vállalja ezt a feladatot, ám mivel az átokmágiás sem rendelkezik eggyel sem, a sorainkból szoktunk kérni önként jelentkezőket. Természetesen egyes átkok elvégzését követően a Főboszorkány rögtön meg is törte azt, így sokáig nem tartott ki sem a rettegés szava, sem a varázsbénító béklyó sem. Utálatos érzés volt mindkettő, de az utóbbinál mintha a mágia megszűnt volna létezni bennem. Még most is kiráz a hideg ettől. Maga az esemény több napot is igénybe vett, tekintve, hogy Victoria úgy döntött a töltekezését pihenés útján oldja meg, így nem is vett tőlünk túl sok időt el, napi szinten legfeljebb egy fél órát az esti időszakban.
Most pedig jöhet az utolsó rituálé, a fájdalom, melyhez újra csak én állok alanyt. Egy széket húzok az oltár közelébe, azon foglalok helyet, mivel nem tudom – nem akartam tudni -, hogy mivel fog úgymond támadni, így inkább választom a biztonságos ülőalkalmatosságot. Kutató zöldjeimmel követem nyomon miként kerül minden alapanyag a tálba és nehezen tudom csak titkolni, mennyire nem vagyok valójában felkészülve arra, ami vár rám. A fájdalomküszöböm még mindig nem túl magas és már most átkozom magam, amiért olyannyira önként belementem. Sokkal fog nekem tartozni a nő. A korábbi biztató mosolyom most leolvad orcámról, hogy átadja a helyét a zavart örömtelen görbének.
Mély levegőt veszek, amikor az elegybe merített tűt szúrja a viaszbabába, a vállamba pedig éles fájdalom hatol, hiába tudom, hogy mindez varázslat, mégis odakapok a kezemmel, ujjaimmal szorítok rá. Fogaimat összeszorítva viselem el a kínzó érzést, mely egészen a csontomig hatol, ilyen érzés lehet, ha egy éles tárgy egészen mélyre fúródik? Összeszorított íriszekkel, sziszegek, amíg jobbommal a szék szélét markolom, görcsösen, addig balommal a vállamat. Nem telik bele, alig egy perc sem, hogy Daliah megtöri a varázst és megkönnyebbülten lélegzem fel, hátradőlve a széken. Szívem ritmusát igyekszem csillapítani egyenletes légzéseim segítenek ebben és bár az enyém nem annyira felszabadult, mint az éppen szintet lépő boszorkányé, örömében mégis osztozom.
Mint mindig, minden tagunk esetén. Felállok végül, hogy magam is gratuláljak neki, a boszorkány ölelése mégis meglep. Régen láttam ennyire felszabadultnak, de jól áll neki. Mindig jól áll neki. Hamarosan kiszállingózunk, Jason pezsgőt hoz elő és néhány társammal egyetemben a poharakért igyekszünk el. Az ünneplés jár és mivel más dolgom ma éjszaka nincs, addig maradok itt, ameddig az utolsó boszorkánytársam is.
Szélesen mosolygok és nevetek Victoria felszabadultságán, a későbbi csontropogtató ölelése és felemelése újra meglep, halk oh szalad ki ajkamon keresztül és csak meglapogatom a lapockáját. Ami azt illeti jólesik most ez a fajta önfeledtség, itt a központon belül is, nem véletlen nem akaródzik hazamennem az üres fészekbe – hiába van ott Otto, ki jelen pillanatban a kertben egy fa tetején alussza álmát. Az est folyamán nem csak szeretett nővéremet keresem meg, hogy szót váltsak vele – többet is, mint amire lehetőségünk szokott itt lenni – hanem mindenkihez odamegyek, felzárkózzak abból, mi is történt az utóbbi időben azokkal, akik a családomat jelentik nekem. Még ha néha nem is érezhető tőlem a törődés és a ragaszkodás és sokszor válok csak átutazó vendéggé.
De sosem akkor, amikor számít, amikor szükség van rám is, mert akkor igyekszem mindig itt lenni velük, közöttük. Mert fontosak nekem egytől, egyig mindannyian, függetlenül attól, hogy mikor ismertem meg őket, vagy épp mikor csatlakoztak hozzánk.
Hanna Grabowsky and Noemi Enid Bright kedveli ezt a posztot
Mentor - 10. szint
Fiorella Rivera
Gratuláció a szintlépéshez!
Felpezsdült az élet a Wren's Nest tájékán a mai napon, akárcsak nagybátyám temetésén. Büszkeségtől dagadnak a keblek, vidáman mosolyognak az ajkak, cinkos kacsintások cserélnek gazdát és úgy fogdossák egymás vállát, mintha almát tapogatnának a piacon. Roppant családias ma a légkör, még talán a megszokottnál is jobban, hiszen kovenünk mára időzítette a szintlépés rituáléját. Ennek eredményeként ma a múzeum rendkívüli zárva tartást rendelt el, ám mégsem üldögéltünk csöndben és nyugodtan a fenekünkön teát kortyolgatva és lábat lógatva, mindenki beletette a maga részét a rituáléra és az azt követő ünneplésre való készülődésbe, ez alól pedig az idő sem volt kivétel. Akárhányszor rápillantottam valamelyik órára, minden alkalommal úgy érződött, hogy dupla annyi idő telt el, mint amikor legutóbb megvizsgáltam az óra számlapját és úgy érzem ezzel nem voltam egyedül, hiszen minden boszorkány és szimpatizáns mindig egyre gyorsabban rendezkedett, ha meglátták mennyi az idő, s ezzel arányosan nőtt mindenkiben némileg a feszültség. Hirtelen mindenki a másik útjában állt mindig, sosem volt senki jó helyen, senki semmit nem pakolt, cipelt, rakott a megfelelő helyre, vagy jó helyre, de nem megfelelő szögben és időben. A víg mosolyoknak és vidám csicsergő csevegéseknek az idő előrehaladtával nyoma veszett, s a kedves szavakat ingerült csittegés, ciccegés, feszült sóhajok váltották fel és a társaság férfi tagjain látni lehetett az aggodalmat, hogy vajon mi történik akkor, hogyha egy nagy tucat boszorkány a végén egymásnak esik, még mielőtt a jeles esemény elkezdődhetne. Férfijaink megszokták már az időszakos összeugatásokat a boszorkányok között és ekkor taktikusan süketnek, valamint vaknak tettetik magukat, hogyha állást kell foglalni a parázsvitákban, fölemelhessék kezeiket, hogy nem tudnak semmiről, nem nyilatkoznak. Szerintem ezért vannak még életben. No meg az idő rohanásának köszönhetően, ugyanis mire a lőporos hordóból kilógó kanócra valaki véletlenül ráejthette volna égő gyufáját, már kisiskolásokat meghazudtoló fegyelemmel és mérsékelt kiöltözöttséggel vonultunk le a Rituálé Szobába, hogy csöndben, néma szurkolással figyelhessük Victoria szintlépő rituáléjának minden egyes apró mozzanatát. Kényelmesen elhelyezkedem az egyik fotelban, jobb lábamat átlendítem a balon és kissé a fotel kényelmébe süppedve figyelem a többieket, ahogy tiszteletteljesen lehalkítják hangjukat a helyfoglalást követően és hogyan lesz a néhány másodperces, vagy inkább órás, ellenségeskedésből újból barátság, melyet mélységes sajnálkozásokkal pecsételnek meg. Elragadó!
A suttogások moraját Daliah töri meg egy rövidke beszéd erejéig, megköszönve, hogy összegyűltünk és szurkoljunk teljes szívünkkel a szintet lépő boszorkány társnőnknek, ahogyan azt mindig is tesszük. Jobbommal a fotel karfájára könyökölök, fejemet kissé félrebiccentem, ujjaim pedig mohón túrnak bele a szőke fürtökbe, hogy kiválasszanak maguknak egy szimpatikus tincset, amit addig fognak tekergetni, amíg néhány hajszál össze nem gubancolódik apró kis golyócskává. Feszült csend telepedik a helyiségre, mondhatni pislogás nélkül követjük végig a varázslat végrehajtásának minden egyes lépését és tekintetünk veszett ping pong labdaként pattog Victoria és Nashota között, aki elvállalta, hogy segíti barátnőjét a próba pillanatában. Egyszerre szisszenünk fel mindannyian Nashotával, amikor viaszbabájába tű hatol, többek még fájdalmasan grimaszolnak is hozzá, mintha őket is ugyanúgy kínozná a fájdalom, ahogyan boszorkány társunkat, a fájdalmas sziszegések és au!-knak Daliah vet véget, hogy feloldja a Nashotát ért átkot, majd gratulál Victoriának a sikeres szintlépéshez és varázslat végrehajtáshoz. Szegények még föl sem ocsúdtak tán, de mindannyian egyszerre állunk fel és fejezzük ki támogatásunkat, hogy nekünk is pont ugyanannyira fájt ez a szúrás, mint Nashotának, mégis mérhetetlenül büszkék vagyunk Victoriára és erre bizony koccintani kell. Bár zárójelben megjegyezném, hogy Michael unokaöcsémnek más lenne a véleménye a voodoozással kapcsolatban és sokszor előszeretettel osztja szét a családban saját babáját, hogy aki esetleg kedvet érez hozzá, vagy feszült, csináljon belőle tűpárnát, esetleg rakja egy nyújtóasztalra és feszítsék szét kicsit, vagy csak sodrófával menjenek át rajta. Nem egyszer fordult elő, hogy a fülében felejtettem a tűt és a néhány havonta esedékes családi megjelenésen jelezte, hogy kissé talán túlzásba vittem a tű bentfelejtésének időtartamát, mert hónapok óta zsong a feje.
Bátran jelenthetem ki, hogy sokkal szívmelengetőbb hangulatban hagyjuk el a szobát, mint ahogyan érkeztünk. A mosolyok újfent ragyognak, nevetések csilingelnek a köszöntés miatt összekoccanó poharakkal együtt, férfijaink pedig ismét mernek levegőt venni. Vándorként grasszálok poharammal a csoportos beszélgetések között, melyekbe rövidebb - hosszabb ideig belekóstolok, majd már evezem is át a következő kis gyűlés felé. Ők már megszokták, hogy fordítva működöm. Már nem panaszkodnak, nem értetlenkednek, úgy engednek be a maguk kis beszélgetésébe, mintha csak mosdóba vagy italért futottam volna el, de már vissza is tértem. Már nem zavarja őket, hogy nem mosolygom rájuk, nem várnak viszonzást a saját mosolyukért és jó kedvükért, ölelésükért cserébe. Ilyenkor egy kicsit mindig elkap a hányinger, bár gondolom ez annak a jele, hogy én is jól érzem magam közöttük. Talán.
A suttogások moraját Daliah töri meg egy rövidke beszéd erejéig, megköszönve, hogy összegyűltünk és szurkoljunk teljes szívünkkel a szintet lépő boszorkány társnőnknek, ahogyan azt mindig is tesszük. Jobbommal a fotel karfájára könyökölök, fejemet kissé félrebiccentem, ujjaim pedig mohón túrnak bele a szőke fürtökbe, hogy kiválasszanak maguknak egy szimpatikus tincset, amit addig fognak tekergetni, amíg néhány hajszál össze nem gubancolódik apró kis golyócskává. Feszült csend telepedik a helyiségre, mondhatni pislogás nélkül követjük végig a varázslat végrehajtásának minden egyes lépését és tekintetünk veszett ping pong labdaként pattog Victoria és Nashota között, aki elvállalta, hogy segíti barátnőjét a próba pillanatában. Egyszerre szisszenünk fel mindannyian Nashotával, amikor viaszbabájába tű hatol, többek még fájdalmasan grimaszolnak is hozzá, mintha őket is ugyanúgy kínozná a fájdalom, ahogyan boszorkány társunkat, a fájdalmas sziszegések és au!-knak Daliah vet véget, hogy feloldja a Nashotát ért átkot, majd gratulál Victoriának a sikeres szintlépéshez és varázslat végrehajtáshoz. Szegények még föl sem ocsúdtak tán, de mindannyian egyszerre állunk fel és fejezzük ki támogatásunkat, hogy nekünk is pont ugyanannyira fájt ez a szúrás, mint Nashotának, mégis mérhetetlenül büszkék vagyunk Victoriára és erre bizony koccintani kell. Bár zárójelben megjegyezném, hogy Michael unokaöcsémnek más lenne a véleménye a voodoozással kapcsolatban és sokszor előszeretettel osztja szét a családban saját babáját, hogy aki esetleg kedvet érez hozzá, vagy feszült, csináljon belőle tűpárnát, esetleg rakja egy nyújtóasztalra és feszítsék szét kicsit, vagy csak sodrófával menjenek át rajta. Nem egyszer fordult elő, hogy a fülében felejtettem a tűt és a néhány havonta esedékes családi megjelenésen jelezte, hogy kissé talán túlzásba vittem a tű bentfelejtésének időtartamát, mert hónapok óta zsong a feje.
Bátran jelenthetem ki, hogy sokkal szívmelengetőbb hangulatban hagyjuk el a szobát, mint ahogyan érkeztünk. A mosolyok újfent ragyognak, nevetések csilingelnek a köszöntés miatt összekoccanó poharakkal együtt, férfijaink pedig ismét mernek levegőt venni. Vándorként grasszálok poharammal a csoportos beszélgetések között, melyekbe rövidebb - hosszabb ideig belekóstolok, majd már evezem is át a következő kis gyűlés felé. Ők már megszokták, hogy fordítva működöm. Már nem panaszkodnak, nem értetlenkednek, úgy engednek be a maguk kis beszélgetésébe, mintha csak mosdóba vagy italért futottam volna el, de már vissza is tértem. Már nem zavarja őket, hogy nem mosolygom rájuk, nem várnak viszonzást a saját mosolyukért és jó kedvükért, ölelésükért cserébe. Ilyenkor egy kicsit mindig elkap a hányinger, bár gondolom ez annak a jele, hogy én is jól érzem magam közöttük. Talán.
Nashota Hayes, Hanna Grabowsky and Noemi Enid Bright kedveli ezt a posztot
Boszorkány - 7. szint
Hanna Grabowsky
Victoria szintlépője
Mióta a zene iparban dolgozom többet magammal, így voltak szintlépések, miknél nem tudtunk ott lenni, vagy a koncert, vagy pedig a turné okán, de utána mindig telefonáltunk az illetőnek, hogy gratulációnkat fejezzük ki. Most úgy hozta a sors, hogy Victoria szintlépőjére eltudunk menni, hisz koncert sincs és nem turnézunk. Hiába, ritka eseteink egyike, mikor valami jól jön össze, hogy valamin ott tudunk lenni. A szintlépés helyszíne a jól ismert boszorkány konyha ahova magam is járok néha gyakorolni, hogy jól menjenek azok a varázslatok amik jelenleg nem mennek. Camival, újainkat össze illesztve figyelünk, nekem az arcomon még mosoly is van, és izgatottan figyelem, hogy Victoria végzi a varázslatát, majd a mosoly leolvad arcomról, és helyét egy fájdalmas grimasz veszi át, még úgyis, hogy nem én vagyok a varázslat alanya, akire azt a varázslatot Vic használja. Viszont, ahogy körül nézzek itt a teremben, látom ezzel nem vagyok egyedül. Másoktól is hallani, hogy felszisszennek, és mások arcáról is lelehet olvasni, ugyan azt az érzést, mi nem is tart olyan sokáig, csak míg Daliah meg nem szünteti. A gratuláció, és pezsgő ivás után, a csajokkal haza indulunk, ugyanis nekünk holnap még munkánk van egy videó klippet forgatunk le az egyik dalunkhoz, szóval nem is maradhatunk olyan sokáig mint szeretnék, de azért picivel még így is tovább mint eredetileg terveztük. Indulás előtt, még utoljára gratulálunk Vicnek, majd elköszönünk és indulunk is hazafelé.
Mióta a zene iparban dolgozom többet magammal, így voltak szintlépések, miknél nem tudtunk ott lenni, vagy a koncert, vagy pedig a turné okán, de utána mindig telefonáltunk az illetőnek, hogy gratulációnkat fejezzük ki. Most úgy hozta a sors, hogy Victoria szintlépőjére eltudunk menni, hisz koncert sincs és nem turnézunk. Hiába, ritka eseteink egyike, mikor valami jól jön össze, hogy valamin ott tudunk lenni. A szintlépés helyszíne a jól ismert boszorkány konyha ahova magam is járok néha gyakorolni, hogy jól menjenek azok a varázslatok amik jelenleg nem mennek. Camival, újainkat össze illesztve figyelünk, nekem az arcomon még mosoly is van, és izgatottan figyelem, hogy Victoria végzi a varázslatát, majd a mosoly leolvad arcomról, és helyét egy fájdalmas grimasz veszi át, még úgyis, hogy nem én vagyok a varázslat alanya, akire azt a varázslatot Vic használja. Viszont, ahogy körül nézzek itt a teremben, látom ezzel nem vagyok egyedül. Másoktól is hallani, hogy felszisszennek, és mások arcáról is lelehet olvasni, ugyan azt az érzést, mi nem is tart olyan sokáig, csak míg Daliah meg nem szünteti. A gratuláció, és pezsgő ivás után, a csajokkal haza indulunk, ugyanis nekünk holnap még munkánk van egy videó klippet forgatunk le az egyik dalunkhoz, szóval nem is maradhatunk olyan sokáig mint szeretnék, de azért picivel még így is tovább mint eredetileg terveztük. Indulás előtt, még utoljára gratulálunk Vicnek, majd elköszönünk és indulunk is hazafelé.
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
Boszorkány - 5. szint
Noemi Enid Bright
Szintlépő rituálé
Nem mondom, hogy sosem vettem még részt ilyenen, de fiatal koromból adódóan azért nem gyakran fordult elő eddig, ebben a kovenben pedig ez az első. Rainbow a vállgödrömben pihen, a nyakamon érzem a tollpihéit, a hajam eltakarja, sokszor csinálja ezt, tudom, hogy ilyenkor kicsit fél, vélhetőleg az új szituáció okán. Egyikünk sem szokta még meg teljesen az ittlétet, nyilván még nem kifejezetten érzem az idetartozás tényét, de tudom jól, hogy idővel ez majd változni fog, és bizonyosan sokat segít, hogyha megjelenek az ilyen eseményeken. Éppen ezért még véletlenül sem szándékozom soha kihagyni az ilyesmit, ami a magam részéről maximum akkor fordulhatott elő, ha valami rejtélyes okból esetleg kórházban kötnék ki, ami azért nálunk egészen ritka.
Amikor boszorkányok között voltam, mindig elcsodálkoztam, milyen gyönyörű nők vannak közöttük, nem csoda, hogy képesek az ujjuk köré csavarni a férfiakat. Victoria, akinek a szintlépő vizsgája vette épp kezdetét, még női szemmel is kiemelkedett közülük, gyönyörűnek láttam, és persze erősnek, ilyenkor kicsit rossz volt belegondolni, hogy milyen sok időnek kell majd még eltelnie, hogy én eljussak erre a szintre, de tudtam, ami késik, nem múlik, leszek majd ott fenn egyszer, csak ki kell várnom.
Egy díványon ülve figyelem a történéseket, bevallom, azért azt rossz nézni, hogy Nashota ott ül középen, várva a nem épp áldásos tevékenységet Victoria részéről, de persze tudom, valakinek el kell vállalnia az ilyesmiket. A magam részéről én azért ott még nem tartok, hogy ilyen szinten részt vállaljak a közösség életében, de nyilván előbb-utóbb ennek ugyanúgy el fog jönni az ideje.
Azt végig nagyon figyelem, mik kerülnek a márványtálba, mindig igyekszem magamba inni a lehető legtöbb információt, elraktározni későbbre, amikor nekem is szükségem lehet majd hasonlókra. Egy csöppet felszisszenek azon a ponton, amikor a tű a viaszbaba vállába fúródik, szinte érzem a saját vállamban is, de tudom, ez pusztán az elmém játéka, ez most nem nekem fáj. Szerencsére sokáig nem tart a dolog, esküszöm, rossz volt nézni. Néha azért még mindig megdöbbenek, mi mindenre vagyunk mi boszorkányok képesek. S mi van akkor, ha valóban ártani akar ezzel valaki, nem pusztán csak a vizsgája miatt teszi? Egy ilyen fájdalmat percekig, sőt, akár tovább tűrni rettenetes lehet.
Viszont amikor vége, én magam ugyanúgy odamegyek a diadaltól egyértelműen nagyon boldog Victoriának gratulálni, megölelem, aztán azért Nashotához is odalépek, hogy gyorsan megkérdezzem, minden rendben van-e, bár az agyam tudja, hogy bizonyára igen, de a szemem mást látott, ezért muszáj így cselekednem, kevésbé lenne jellemembe vágó, hogyha egyszerűen figyelmen kívül hagynám a dolgot. Utána már Victoria ragadja meg, és emeli fel, amire azért már kénytelen vagyok elnevetni magam…
Az esemény többi része pedig részemről elég hamar homályba veszett, lévén annyira nem bírom még jól a szeszt, de arra azért jól emlékszem még másnap is, hogy remekül és önfeledten éreztem magam egész este.
Nem mondom, hogy sosem vettem még részt ilyenen, de fiatal koromból adódóan azért nem gyakran fordult elő eddig, ebben a kovenben pedig ez az első. Rainbow a vállgödrömben pihen, a nyakamon érzem a tollpihéit, a hajam eltakarja, sokszor csinálja ezt, tudom, hogy ilyenkor kicsit fél, vélhetőleg az új szituáció okán. Egyikünk sem szokta még meg teljesen az ittlétet, nyilván még nem kifejezetten érzem az idetartozás tényét, de tudom jól, hogy idővel ez majd változni fog, és bizonyosan sokat segít, hogyha megjelenek az ilyen eseményeken. Éppen ezért még véletlenül sem szándékozom soha kihagyni az ilyesmit, ami a magam részéről maximum akkor fordulhatott elő, ha valami rejtélyes okból esetleg kórházban kötnék ki, ami azért nálunk egészen ritka.
Amikor boszorkányok között voltam, mindig elcsodálkoztam, milyen gyönyörű nők vannak közöttük, nem csoda, hogy képesek az ujjuk köré csavarni a férfiakat. Victoria, akinek a szintlépő vizsgája vette épp kezdetét, még női szemmel is kiemelkedett közülük, gyönyörűnek láttam, és persze erősnek, ilyenkor kicsit rossz volt belegondolni, hogy milyen sok időnek kell majd még eltelnie, hogy én eljussak erre a szintre, de tudtam, ami késik, nem múlik, leszek majd ott fenn egyszer, csak ki kell várnom.
Egy díványon ülve figyelem a történéseket, bevallom, azért azt rossz nézni, hogy Nashota ott ül középen, várva a nem épp áldásos tevékenységet Victoria részéről, de persze tudom, valakinek el kell vállalnia az ilyesmiket. A magam részéről én azért ott még nem tartok, hogy ilyen szinten részt vállaljak a közösség életében, de nyilván előbb-utóbb ennek ugyanúgy el fog jönni az ideje.
Azt végig nagyon figyelem, mik kerülnek a márványtálba, mindig igyekszem magamba inni a lehető legtöbb információt, elraktározni későbbre, amikor nekem is szükségem lehet majd hasonlókra. Egy csöppet felszisszenek azon a ponton, amikor a tű a viaszbaba vállába fúródik, szinte érzem a saját vállamban is, de tudom, ez pusztán az elmém játéka, ez most nem nekem fáj. Szerencsére sokáig nem tart a dolog, esküszöm, rossz volt nézni. Néha azért még mindig megdöbbenek, mi mindenre vagyunk mi boszorkányok képesek. S mi van akkor, ha valóban ártani akar ezzel valaki, nem pusztán csak a vizsgája miatt teszi? Egy ilyen fájdalmat percekig, sőt, akár tovább tűrni rettenetes lehet.
Viszont amikor vége, én magam ugyanúgy odamegyek a diadaltól egyértelműen nagyon boldog Victoriának gratulálni, megölelem, aztán azért Nashotához is odalépek, hogy gyorsan megkérdezzem, minden rendben van-e, bár az agyam tudja, hogy bizonyára igen, de a szemem mást látott, ezért muszáj így cselekednem, kevésbé lenne jellemembe vágó, hogyha egyszerűen figyelmen kívül hagynám a dolgot. Utána már Victoria ragadja meg, és emeli fel, amire azért már kénytelen vagyok elnevetni magam…
Az esemény többi része pedig részemről elég hamar homályba veszett, lévén annyira nem bírom még jól a szeszt, de arra azért jól emlékszem még másnap is, hogy remekül és önfeledten éreztem magam egész este.
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
Főboszorkány
Nashota Hayes
Mire a szakrális központ ajtaját átlépem, addigra minden korábban közrefogó a félelemmel és a megrázkódtatással egyenértékű érzést lenyelek. Ugyanis bármi, ami történt az étteremben és annak épülete mögött, annak nincs itt jelenleg helye, fontosabb dolgok révén. Jason lényegre törően beavat abba, ami történt nem csak velem vagy Jackkel, de úgy tűnik, hogy másokkal is. A gyülekezet legtöbb tagja átesett azon, amin én is, a neveket hallva a harag méregként cseppen véráramlatomban és szívem dobbanásai lassan árasztják szét egész testemben.
Ujjaim ökölbe szorulnak, a központban tekintetemmel keresem meg azokat, akik már visszatértek és számon tartom, mindazokat, akik még úton lehetnek. Mindenkit behívott, vagy legalább is hadrendbe állított, aki boszorkány és szimpatizáns a kovenben. Szorgos hangyaként indulok meg magam is, hiába a rekedt hangom - ezzel is kell majd kezdeni valamit, de előbb tudjam meg, hogy mi a franc történt - amennyire tudom elkiáltom egyik tagunk nevét.
- Flore!? - tudni kívánom, hogy merre van és amint meghallom a pince felől hangját, lépteim abba az irányba vezetem. - Végezz el egy átokfejtést - szaladok le a lépcsőn, amennyire lábaim bírják. Fizikálisan teljesen jól vagyok most már, hiába próbálta felmosni velem a beton kemény rétegét a vérfarkas, úgy tűnik ennél többre van szükség - vagy legalább is a kiérkező boszorkányok ellátták sérüléseim egy jó részét.
A raktárban számtalan üvegcse közül kapkodó mozdulatokkal keresem ki azt, amely az én nevemmel van ellátva és amelyben levágott körmeim pihennek. Megkeresve az előbb is említett boszorkányt adom át neki, sietségem ott van minden mozdulatomban, gyomrom aljában a harag megült és nem kíván onnan eltávozni. Végrehajthatnám magam is a varázslatot, ám Flore a legmagasabb szintű boszorkány a gyülekezetben és nem akarok arra még csak esélyt sem adni, hogy esetleg olyan varázslat áldozatai lettünk, amely tőlem erősebb… kudarcba fulladjon. Biztosra megyek és az idő is rohan. Válaszokat akarok.
A boszorkány mellett állva várom végig, amíg elvégzi a rítust, kezeimet mellkasom előtt fonom keresztbe, ujjaim ütemtelenül dobolnak felkaromon. Ebben a pillanatban nem jár át a türelem, és bár tudom vannak dolgok, amelyeket nem lehet siettetni, de a tétlenség most ingerültté tesz. Összeszorított fogakkal várom, hogy a mozsárban megülő massza az asztal sima felületére kerüljön, enyhén húzom ki magam - mit sem zavar most a hátam közepén beálló fájdalom - zöldjeimmel falom a látottakat…
Piktogramok formálódnak ki. Szívem hevesebben dobban félre, mert ez egy dolgot jelent: mágiát használtak rajtunk Fogaimat még inkább szorítom a harag pedig elemi erővel terjed szét bennem fejem búbjától lábujjam hegyéig. Azonban… Egyik látott sem ismerős. Sem az amely az hivatott volna elmondani, hogy mely gyülekezet vagy törzs tette - de ahogy látom a formáját inkább az előbbi -, sem a varázslaté, és az utóbbi az, amely túlságosan is aggasztóvá válik. Minden teketóriázás nélkül, még mielőtt eltűnne mindez, telefonom segítségével készítek egy képet.
Felsietek és az épp visszatérő szerelemmágia mentorába botlok a bejárat közelében.
- Diane! - ha jól tudom ő nővéremnek segített és ha ő itt van, akkor szeretett testvérem is visszatérhetett már… Akit felkeresni áll szándékomban, de előbb még… - Küldök neked egy képet. Tudd meg, hogy melyik boszorkánygyülekezethez tartozik, elsőként nem ismertem meg - vagyis nem városi, amely örömként is szolgálhat, de annál aggasztóbb is mert nem olyanhoz, akivel valamilyen kapcsolatot ápolunk. - Használd fel minden erőforrásodat, amit csak elő tudsz most húzni, mihamarabb szükségem van a válaszra, hogy ki az, aki átkot szórt ránk - amíg szavaimat hozzá intézem az imént elkészített képet átküldöm a számára. A gyülekezet szimbóluma egy koponya, mely fogai között liliomot tart. A varázslaté pedig? A gyanú most már teljes: vagy paktum előtti mágiát használtak, vagy tiltottat. Ugyanis bármi mást felismertem volna rögtön.
Soká a boszorkányt nem tartom fel, nővérem keresésére indulok, ám útközben egy másik tagunkkal keresztezem az utat. - Hanna! Szükség lenne még segítségre. Készíts sebgyógyítást, amennyit tudsz - töltekezés nélkül kettőt el tud most ő is készíteni - és menj a Ferris óriáskerékhez. A későbbiekben még fogunk hívni, hogy hol van szükség segítségre, vidd Camit is - a megszokott mosoly az arcomon nem játszik most, hangom sem kérlelő, ám az utasítástól is távol állok. Bármi is történt ma a városban szükség van arra, hogy egyként működjünk együtt, így akit csak érek és lábra tud állni, annak lesz ma bőven munkája.
- Lor - megnyújtott léptekkel közelítem meg nővérem. Amennyiben azt látom rajta, hogy nincs súlyos sérülése, a viszontlátás örömével ölelem át futón, ám annál szorosabban néhány másodperc erejéig. - Mi történt veled? - kérdezem, mert egyszerűen csak kíváncsi vagyok arra, hogy van, ez jelenleg a legfontosabb vele kapcsolatban.
Megszakítás nélkül hallgatom végig és amikor a végére ér: - Jól vagy annyira, hogy tudj segíteni? Szükség lenne még emlékmódosításra, Jason szerint a reptéren nagyobb volt a kalamajka, mint amennyivel a kiküldöttek tudnának foglalkozni. És neki is szükség lenne segítségre koordinálni, hogy hova kell még erősítés tőlünk és milyen tekintetben. Számíthatok rád? - minden feszültségem ellenére gyengéd mosoly kúszik ajkamra, hisz nővéremben megbízok, lényegében kimondatlanul is ő a jobbkezem a gyülekezetben.
- Apropó, ez nem ismerős neked? - a telefon képernyőjét elé tartom, ahol a varázslat piktogramjai kirajzolódnak. Összesen tíz: egy spirál alakú, amilyen a sebünk is, ezen kívül pedig: az élet fája, vénuszdomb, vízcsepp, szem benne szintén spirál, tűz, hegy (vagy szikla, nem is tudom pontosan), hold, nap és több fa együttállása. - Nem láttam még ilyet és egy a tudásunkban lévő varázslattal sem egyezik és nem is városbeli boszorkány szórta ránk…
Fegyvermester - 12. szint
Lorna Evangeline Norton
to lil' sissy
holy fuckin' shit babe
Diane segítségét még szép, hogy úgy elfogadtam, mint tüzes seggű szép Helena az alá rakott paripát, más kérdés, hogy nekem a tarkómat égette meg a tüzes kedvében járó hím farkas. Marha csodásan néz ki a hajzuhatagom hátul és várja ki, akinek hat anyja van, hogy visszanőjön a hajam, majd ha túl leszünk ezen az egész őrületesen fergeteges estén, akkor rásegítek, mert tarthatatlan ez az állapot. Most egyelőre felcsomózom a hajamat, a szoknyámat meg nőiesen feltépem ott, ahol a billogom van, mert egyébként bazira ingerli az anyag, fáj, mint aki csalán rekettyébe merítette vénuszát, amikor nem figyelt arra, hová pisil az erdő természetes lágy ölén. A gondolattól is megborzongok.
Miután a másik dögös hím haza fuvarozza a csinos kis popókámat első körben sorba veszem a szimpatizánsokat, mégis merre vannak, jól vannak-e, aztán meghallgatom merre van a fél koven és merre hullott ki a másik fele, nagyjából ekkor talál meg a húgom, hangjára pördülök, mint aki tangót jár és az ölelését meg olyan módon viszonzom, ahogy kapom; gyorsan, de jelentőségteljesen.
- Ez szarul néz ki. Akarod, hogy segítsek? – Elsősorban a nyakára értem a dolgot, de persze, általánosságban is lehet értelmezni, még csak az hiányzik, ez legyen a fékje a következő móka órának, amikor majd eljön az ideje és nem tud se nyelni, se semmi. Szerencsétlen Taube, de sokat nem lamentálok a gondolatán, ahogy eszembe jut, már hussan is kifele onnan.
- Nos, Alannel tüzesre vettük a viszonyunkat. Szó szerint. De ne aggódj, felelősségteljes és képzett fegyvermesterként, jól hozzácsapkodtam pár vodkás üveget, az viszonylag lekapcsolta a szenvedélyét. Egyébként meg sikerült megjáratnom az agyát, legalábbis így tudom a leginkább leírni, miként tudtam basztatni a gondolatait, de már elmúlt. Van egy új tetkóm, itt ni. – Közben mutogatom a combomat, amin ott virít a spirál égés. - Ja és kaptam egy hajvágást is, meg pöttyet belepörkölődött a nyakam is az ügybe, de megmaradok. A dögös, harapnivaló hátsójú tanácsadó hazahozott és Diane is ellátta a bibijeimet, szóval megmaradok. Mi az istenek nyila volt ez az egész? – Szusszanásra hordom össze a lényeget, aztán bólogatok, mint a térdelő szűz, még szép, hogy tudok segíteni, bárkinek bármit, neki meg különösen.
- Már itt se vagyok, megyek, persze. – Többet nem is kell mondania, csak összekapom magam és irány a reptér. A rövid marasztalásra azonban még megcsekkolom a nózim alá dugott fotót. Egy darabig szemezek vele, mit a szexi nyelv alá való hímekkel szokásom gátlástalanul, mert valahogy ismerős a dolog, de nem azonnal esik le a tantusz.
Azt a mély torkos eget oda meg vissza!
- Emlékszel Zane-re? Pár évtizede próbálgattuk egymást egy ideig. – Érdekes volt a druida, amíg le nem lépett, hogy a faeke álljon belé, de akkoriban izgalmas és finom volt, bár most nem ez a lényeg.
- Áldozónak készült. De a lényeg, az átlag tanulmányain kívül túlbuzgón érdekelte mindenki, akiknek áldozni lehet és emlékszem egy időben nyaggatott a varázslataink miatt is. Már nem teljesen emlékszem mindenre, de nézz szét az isteneinkről szóló leírásokban. – Mutogatta őket, mint mutogatós bácsi a meglepetést, csak nem igazán érdekelt a téma, akkor sem különösebben, mikor a mágiánk kötötte volna le, mert engem meg az ujjai megfelelő pontra terelgetése igazából.
Többel azonban nem tudok hozzájárulni, mert ahhoz ebbe kellene beleássam magam és nem a reptéren lévők elméibe, szóval ha nincs más, magára hagyom és utamra tipegek.
Éjfél után térek már csak vissza, ki- és lemerülten, már épp azt fontolgatom, felhívom és hadrendbe állítom Gilt úgy, hogy Clarievel is megtárgyalom a dolgot, ha már az volt a kérése az édesgombóc bongyornak, a neje miatt ne használjam, de hát a kétségbeesett idők törvényt bontanak, amikor betoppannak a farkasok és egyikük elkapja a derekamat és jól esően simít végig rajtam, egészen közel húzva magához. Úgy tűnik a következő hosszúra nyúló percekre is találtam elfoglaltságot. Vagy inkább ő talált rám…
Nashota Hayes and Diane Johnson kedveli ezt a posztot
Mentor - 12. szint
Diane Johnson
Boszorkányok & Diane
Nem időztünk többet a szükségesnél a szupermarket előtt. Legfőképp azért, mert még mindig nem tudtuk, mi folyik itt és nekem továbbra is rossz előérzetem volt. A tűzoltóautó villogó piros fényében boszorkánytársam arcáról is hasonló gondolatokat olvastam le. Fiatalabb volt nálam és nem hibáztatom, amiért legszívesebben visszamenekült volna a Wren’s Nestbe. Ez a csillagászati jelenség és a városunkon végig söprő sötét felhők koránt sem véletlenek. Talán egy ember nem vonna párhuzamot, miért is tenné? Véletlennek hívná. Mi, mágiahasználók pedig varázslatnak.
Másodszorra is ellenőriztem, mindenkinél sikeres volt-e az emlékmódosító varázslat. Nem kérte ugyan senki, ám fontosnak tartottam, hogy a boltban dorbézoló boszorkány és farkas személyiségének kilétét is megőrizzük. Igazából nem is kellett ezt külön kérni, senkinek nem hiányzik, hogy a nyakára járjanak és olyan dolgokról faggassák, amik nem halandó fülnek valók.
A helyszínre érkezett tűzoltók pakolnak, majd magára hagyják a félig kiégett épületet. Úgy tűnik egy darabig most nem kell ide jönni, kár pedig jó kis üzlet volt. Ha a tulajdonosnak szerencséje van, legalább a biztosító megtéríti a kárát. Beszéltem a tűzoltókkal is, így egyértelmű lesz, egy hibás vezeték okozta a problémát, ők is erre fognak hivatkozni a jelentésükben.
Fáradtan szállok ki az autóból a szakrális központunk előtt, látom, hogy Mark négyszer hívott. Elküldtem neki egy sms-t azzal a szöveggel, jól vagyok és jöttömre néhány óra múlva számítson, mert az égi jelenség miatt beesett egy nagyon fontos munka. Még csak nem is hazudtam.
A tudatlanság okozta feszültség beférkőzött bőröm alá, szinte szomjaztam az információmorzsákat, mindegy volt, saját tapasztalat vagy hallomás, de tudni akartam, mi történt. Beszédbe elegyednék néhány nővéremmel, akik hallottak ezt-azt. Lornat is látni akartam, első kézből tudni, biztonságban megérkezett-e, bár semmi kétségem nem volt afelől, Sa’ul Birch teljesíti a reá bízott feladatot.
Sebesen szelem át a termet, indulnék lefelé a gyülekezet tagjaihoz, amikor Nashota megjelenik. Kérdések halmazait zúdítottam volna rá, de a felesleges figyelemfelkeltésnek sosem voltam a híve és biztos voltam benne, meg fogja osztani velünk az események részleteit. Már ami ránk tartozik.
Mindenféle teketóriázás nélkül lépek mellé, ahogy megszólít. Tudom a dolgom és azt is sejtem, nem abban a helyzetben vagyunk, bárki is finomkodjon vagy most kezdjen el hihetetlen de igaz történeteket mesélni. Feszesen bólintok kérésére, miközben elfordítom a fejem és a telefonomat veszem elő, másodpercek alatt megérkezik a kép. Elég sok minden beugrik a jelképről, de leginkább lényegtelen hasonlatok, ami a különböző kultúrák kutatása során ragadt rám, találgatásoknak pedig itt nincs helye. Hangsúlyából tökéletesen kiéreztem mennyire sürgős neki az ügy, ám később ki is mondja a nyilvánvalót. Nem kérdezek rá hogylétére és ez nem érdektelenségből fakad, látom, hogy nincs kirobbanó formában, észlelem feldúltságát és azt, a legfontosabb, minél hamarabb végére járjunk ki próbálja meg szabotálni az itteni Gyülekezetet és a Falkát. A várost, ahol élünk.
- Van néhány ötletem, hol kezdjem! – hadba állítom gondolataimat, igyekezve kiszűrni az oda nem illőket. Ám a jelképen jelen levő liliomról önkéntelenül is az egyiptomi és asszír kultúra jut eszembe, ahol a nőiesség, tisztaság, a szerelem és a termékenység szimbóluma. A koponya nem csak a halált jelképezi, hanem az örök életet is és persze a kalózok által is gyakran használt szimbólum, ha jól tudom, valahonnan Európából ered. – Számíthatsz rám, amint megvagyok vele, jelentkezem! – ha nincs más kérése felém, sarkon is fordulok, hogy azon nyomban nekiláthassak a kutatásnak.
Nem kell eltelnie sok időnek, hogy párhuzamot vonhassak a két jelkép között, mert valamilyen irányba mégis csak el kell indulnom. Nagyon úgy tűnik, ezúttal javamra szolgál, hogy életem során több helyen éltem már, mint ahányra egy emberöltő elegendő.
New Orleans, 1907. ősz
Bátortalan lépéseket téve közeledtem két kupa édes sörrel a anyám és barátnője irányába, majd tettem le az asztalra elébük és foglaltam helyet.
- Nem szeretnék morbid lenni, de ha Harvey nem jön többet vissza, ideje új férjet keresned, aki neveli a gyerekedet. – mindannyian tudtuk, hogy apám nem jön vissza, talán már rég el is nyelte az óceán a Bermuda háromszögben. Rosalie egyidős volt velem, de már negyedik vagy ötödik apukájával élt együtt. Az anyja pontosan tudta miről beszél.
Veszettül keresem gyerekkori barátnőm nevét a telefonomban, úgy tíz éve találkoztunk utoljára, amikor a második házasságát ünnepelte és azóta már megint nevet változtatott, de nekem így is csak Rosalie maradt. Kérdezősködése ellenére nem említek neki konkrétumot érdeklődésem okáról, hiszen nem kívánom rossz hírét kelteni sem a Gyülekezetünknek sem a Falkának, az pedig, hogy volt esélyük átkot küldeni ránk nem feltétlenül vet jó fényt a Kovenre.
Szerfölött kevés érzelem mutatkozik arcomon, amikor kapok egy francia nevet, akit hívhatok rá hivatkozva, hiszen mind a két jelképnek van európai vonatkozása és annak idején a telepesek között javarészt kalandoztak az említett népcsoportból is.
Kishíján fél órába telik, amíg elérem a nőt és negyed órába, amíg ráveszem, meséljen arról a gyülekezetről ahonnan – ahogy ő fogalmazott – elmenekült.
Leteszem a tollat és habár fejben is megvannak az információk, egy papirossal térek vissza a Főboszorkányhoz még a farkasok érkezése előtt. Érzem, ahogy a gyomrom összeszorul, mert az információ amit hozok, nem fog tetszeni neki és valószínűleg senki másnak.
- Nashota! – szólítom meg nővéremet tisztelettudó hangnemben és nem is lépek közelebb, míg nem jelzi, kész meghallgatni amit találtam. Mert lehet beletelt egy órába is tán, de az információk amikkel szolgálhatok, hasznos lehet.
- A szimbólum Az Ezüst Hold Boszorkányai Kovenhez [Circle of Silver Moon] tartoznak. – kezdek bele, ha nincs ellenvetése, majd közben nyújtom is át a sárga tónusú lapot, melyre gyöngybetűkkel róttam fel az általam most elmondottakat. - Nincsennek túl messze, Bonneau-ban élnek. Ez egy eldugott kis falu dél-karolinában. – tényleg kicsi, még egy normális weboldaluk sincs, a lakosok száma úgy 1800 fő. - Azt mondják igen csak szoros kapcsolatot szeretnének ápolni a columbiai falkával – bár úgy hírlik ez nem kölcsönös, a falka létszáma viszont eléggé megcsappant az utóbbi ötven évben. A gyülekezet tizenöt főből áll és a farkasokon kívül az emberekkel is jó viszonyt alakítottak ki. Nem csak ünnepekkor áldoznak a testiség oltárán … - azaz gyakran rendeznek orgiákat nemre és fajra való tekintet nélkül - … valamint elég sok embert bevontak és tettek szimpatizánsá, a számukat pontosan nem tudom megmondani, de ha jók az információk, húsz körüli létszámmal büszkélkedhetnek. Állítólag eléggé össze vannak nőve velük, mint valami állandó felügyeletet igénylő híresség a testőrével. A szakrális központjuk a Rembert C. Dennis Vadvédelmi Központban van. – tartok egy lélegzetvételnyi szünetet, arcvonásaim megfeszülnek már a gondolatra is, de folytatom. – Azt beszélik, régóta dédelgetett álmuk egy új faj létrehozása, de erről nincsennek pontos információim. – elmondom még amit a tagjairól megtudtam, a koven vezetőjének nevét. Felsorolok még néhány tagot, némelyikük állapotos beavatott embertől. Nem tudom, ez mennyire lehet fontos, de nem akarok kihagyni semmit. Elmondom még azt a pletykát, hogy valamiért összetűzésbe keveredtek a Nagytiszteletű Banyákkal, ám erősen kiemelem, hogy ez csupán pletyka.
- Genevieve Burke egy volt taguk készségesen beszámolt az ott történtekről, azóta már másik kovenben tagja Orlandoban. – vonakodva bár, de kiadom a nevét, mert közös érdekünk és bízok annyira Nashotaban, nem nyúlnak tisztességtelen módszerekhez az esetleges további információszerzési lehetőség miatt. A nő mindössze negyvenöt éves, fiatal még, előtte az élet és teljes mértékben elutasítja Az Ezüst Hold Boszorkányai Koven működését, ezért is lépett ki és költözött tőlük – mondhatni – jó messzire.
- Tudok esetleg segíteni még bármiben? – kérdezem készségesen. És ha lenne még kérdése, természetesen szívesen válaszolok rá.
- Nashota, mi ez az egész? Te jól vagy? – ha ideje engedi, érdeklődni kezdek állapota felől, ami mindvégig foglalkoztatott. Ahogyan az is, minek köszönhetjük ezt a csodaszép vöröses fényárban úszó eget.
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
Boszorkány - 7. szint
Hanna Grabowsky
Segítés
Camival, a moziból tartunk haza mikor is megérkezik a hívás, hogy menjünk a helyszínre, segíteni majd onnan a szakrális központba. Mikor a központba érünk, és látható a nagy nyüzsgés, hogy mindenki ott jelentkezik segíteni, ahol épp tud. Camival, mi is elindulunk, hogy találjunk valakit, aki megmondja, hogy mit tegyünk. Út közben, Nashyval futunk össze, aki feladattal lát el, és utunk a lenti boszorkány konyhába vezet, ahol Camival neki állunk a kért sebgyógyítás kenőcsök elkészítéséhez, és mindent úgy csinálunk, ahogyan azt kell. A dragon blood füstölőt meggyújtom, majd egy gránit tálba gyömbért reszelek, majd hozzá adom a valeriána gyökerét és a körömvirágot. A vér látványát, még mindig nem bírom, így azt a részét Caminak hagyom, hogy öntse. Közben, én az állati májat összepépesítem, majd hozzá adom a pépesített májat, és a vérfarkas nyálat, ezt követően, meghintem rubinporral, majd ezeket össze keverem egy ezüstkanállal, közben a varázsigét mondom, majd ezt megcsináljuk még egyszer, aztán ezt még kétszer megcsinálja Cami is, én pedig besegítek neki amiben tudok. Miután végzünk, a sűrű zöld színű kenőcsöket tégelyekbe zárjuk, amiket aztán olyan helyre teszünk, hogy tudjanak fürödni a hold és a nap fényében. Miután ezzel is végzünk, Camival a Ferris óriáskerékhez megyünk, ahol várjuk az újabb hívást, hogy hova kell még mennünk még segíteni.
Camival, a moziból tartunk haza mikor is megérkezik a hívás, hogy menjünk a helyszínre, segíteni majd onnan a szakrális központba. Mikor a központba érünk, és látható a nagy nyüzsgés, hogy mindenki ott jelentkezik segíteni, ahol épp tud. Camival, mi is elindulunk, hogy találjunk valakit, aki megmondja, hogy mit tegyünk. Út közben, Nashyval futunk össze, aki feladattal lát el, és utunk a lenti boszorkány konyhába vezet, ahol Camival neki állunk a kért sebgyógyítás kenőcsök elkészítéséhez, és mindent úgy csinálunk, ahogyan azt kell. A dragon blood füstölőt meggyújtom, majd egy gránit tálba gyömbért reszelek, majd hozzá adom a valeriána gyökerét és a körömvirágot. A vér látványát, még mindig nem bírom, így azt a részét Caminak hagyom, hogy öntse. Közben, én az állati májat összepépesítem, majd hozzá adom a pépesített májat, és a vérfarkas nyálat, ezt követően, meghintem rubinporral, majd ezeket össze keverem egy ezüstkanállal, közben a varázsigét mondom, majd ezt megcsináljuk még egyszer, aztán ezt még kétszer megcsinálja Cami is, én pedig besegítek neki amiben tudok. Miután végzünk, a sűrű zöld színű kenőcsöket tégelyekbe zárjuk, amiket aztán olyan helyre teszünk, hogy tudjanak fürödni a hold és a nap fényében. Miután ezzel is végzünk, Camival a Ferris óriáskerékhez megyünk, ahol várjuk az újabb hívást, hogy hova kell még mennünk még segíteni.
// #sebgyógyítás Hanna Grabowsky: 40 varázspontja van ◊ a varázslat 21x2 pontba került ◊ 0 elkölthető pontja maradt//
Camival, a moziból tartunk haza mikor is megérkezik a hívás, hogy menjünk a helyszínre, segíteni majd onnan a szakrális központba. Mikor a központba érünk, és látható a nagy nyüzsgés, hogy mindenki ott jelentkezik segíteni, ahol épp tud. Camival, mi is elindulunk, hogy találjunk valakit, aki megmondja, hogy mit tegyünk. Út közben, Nashyval futunk össze, aki feladattal lát el, és utunk a lenti boszorkány konyhába vezet, ahol Camival neki állunk a kért sebgyógyítás kenőcsök elkészítéséhez, és mindent úgy csinálunk, ahogyan azt kell. A dragon blood füstölőt meggyújtom, majd egy gránit tálba gyömbért reszelek, majd hozzá adom a valeriána gyökerét és a körömvirágot. A vér látványát, még mindig nem bírom, így azt a részét Caminak hagyom, hogy öntse. Közben, én az állati májat összepépesítem, majd hozzá adom a pépesített májat, és a vérfarkas nyálat, ezt követően, meghintem rubinporral, majd ezeket össze keverem egy ezüstkanállal, közben a varázsigét mondom, majd ezt megcsináljuk még egyszer, aztán ezt még kétszer megcsinálja Cami is, én pedig besegítek neki amiben tudok. Miután végzünk, a sűrű zöld színű kenőcsöket tégelyekbe zárjuk, amiket aztán olyan helyre teszünk, hogy tudjanak fürödni a hold és a nap fényében. Miután ezzel is végzünk, Camival a Ferris óriáskerékhez megyünk, ahol várjuk az újabb hívást, hogy hova kell még mennünk még segíteni.
Camival, a moziból tartunk haza mikor is megérkezik a hívás, hogy menjünk a helyszínre, segíteni majd onnan a szakrális központba. Mikor a központba érünk, és látható a nagy nyüzsgés, hogy mindenki ott jelentkezik segíteni, ahol épp tud. Camival, mi is elindulunk, hogy találjunk valakit, aki megmondja, hogy mit tegyünk. Út közben, Nashyval futunk össze, aki feladattal lát el, és utunk a lenti boszorkány konyhába vezet, ahol Camival neki állunk a kért sebgyógyítás kenőcsök elkészítéséhez, és mindent úgy csinálunk, ahogyan azt kell. A dragon blood füstölőt meggyújtom, majd egy gránit tálba gyömbért reszelek, majd hozzá adom a valeriána gyökerét és a körömvirágot. A vér látványát, még mindig nem bírom, így azt a részét Caminak hagyom, hogy öntse. Közben, én az állati májat összepépesítem, majd hozzá adom a pépesített májat, és a vérfarkas nyálat, ezt követően, meghintem rubinporral, majd ezeket össze keverem egy ezüstkanállal, közben a varázsigét mondom, majd ezt megcsináljuk még egyszer, aztán ezt még kétszer megcsinálja Cami is, én pedig besegítek neki amiben tudok. Miután végzünk, a sűrű zöld színű kenőcsöket tégelyekbe zárjuk, amiket aztán olyan helyre teszünk, hogy tudjanak fürödni a hold és a nap fényében. Miután ezzel is végzünk, Camival a Ferris óriáskerékhez megyünk, ahol várjuk az újabb hívást, hogy hova kell még mennünk még segíteni.
// #sebgyógyítás Hanna Grabowsky: 40 varázspontja van ◊ a varázslat 21x2 pontba került ◊ 0 elkölthető pontja maradt//
Nashota Hayes kedveli ezt a posztot
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|