Fogadó tér
1 / 1 oldal
4 posters
Mentor - 10. szint
Fiorella Rivera
Ryannek arzénnal átitatott szeretettel
Gyönyörű borongós időre virradt a mai nap! Mulder szigorúan hátat fordítva a kedvét szegő időjárásnak, fejét tollas szárnya alá bújtatva alszik a rendetlen munkaasztalom mellé állított rúdján, az ablakot verdeső eső monoton dobolását pedig néha egy - egy hangosabb dörgés töri meg hirtelen felbukkanó, fénygömb szerű villámlás kíséretében. Hatalmasat nyújtózva dőlök neki székem támlájának, ami elkezd dőlni velem együtt hátrafelé és félig fekvő pózban addig tornázom fel magam a széken, hogy fejemet kissé lelógathassam a támláról, hogy tekintetem rögvest Perszeusz farpofáival találkozzék. Nocsak, nocsak, hát még a feneked is hiányos! Mintegy válaszul ismételten hatalmas fényjelenség kíséretében villámlik egyet s mintegy megerősítésként villan meg a szobor hiányos tomporán. Felhorkantva nevetek fel a véletlen egybeesésen és lejjebb csúszok a székben, hogy fejemet a támlára tudjam fektetni. A plafonon sötétlő keretként jelenik meg az ablak és az ostromló eső fekete szurok cseppekként folyik végig rajta. Ilyenkor szokott a horror filmekben az történni, hogy elmegy az áram és beindul a harc az életben maradásért. Csak itt nem én leszek az, aki az életéért kellene, hogy küzdjön.
- Hanem az, akinek a jövő hét végéig ötven kis Anubisz szobrot kell, hogy elkészítsek. - finom össze ujjaimat a hasamon és állok neki malmozni hüvelykujjaimmal, néha - néha lesandítva a félkész szoborra, ami még így, fej nélkül is eléggé tekintélyt parancsoló szálfa egyenes tartásával és hegyes dárdájával. Lassan már három hónapja, hogy Lucas felkeresett azzal, hogy lenne egy ajánlata számomra; jelentős pénzkereseti lehetőség azzal a feltétellel, hogy gyorsabb ütemben dolgozzak, mint általában szeretek. Ritkán szoktam visszakérdezni, de ezek a relatíve nagyobb tételű megrendelések, melyeket szigorúan kézzel kell készíteni és nem lehet tömeggyártásban előállítani, minek legyenek üregesek belül. Felajánlottam, hogy csodaszép kanópuszokat tudok készíteni, ha és amennyiben arra lenne szükség, hogy illegális szerv kereskedelmet szeretnének folytatni, de sajnos kitépett szíveknek és zsíros agyaknak nem volt köze a kéréshez.
Nagy mellénnyel álltam neki, hiszen aki nálánál sokkal nagyobb szobrokkal tölti az idejét egész nap, az hogyan ne tudna elbánni totyogós gyerek magasságú szobrokkal? És itt kellett rájönnöm, hogy sosem fogom megszeretni az üreges szobrok farigcsálását, pláne nem két - három hetes megszabott határidőkkel. Hogyha túl vastagon hagyom, akkor nem felel meg az előírásnak, mert túl szűk lesz a lyuk, hogyha túlságosan vékonyra csinálom, akkor átfaragom a figura valamely testének részét és kezdhetem elölről.
- Meg kell maradni az ilyen Perszeusz féle hátsóknál. Nem igaz, Mulder? - pillantok az alvó papagájra, aki annyival sem hajlandó lereagálni kérdésemet, hogy horkantana esetleg. Na de, dologra! Erőt véve magamon ülök föl rendesen és rögzítem a szék háttámláját, hogyha hátra dőlök legközelebb, akkor ne boruljak hanyatt a munkával együtt. Faragó ecsetemet kezembe véve görnyedek előre és kapcsolom vissza fejemen a fejlámpámat, hogy az erős asztali lámpa mellett még ez is segítse munkámat, kissé közelebb húzom magamhoz a harmincadik Anubiszt és folytatom fejének megformálását, mely most még csak egy nagy ronda gumóra emlékeztet. Hogyha az ókori egyiptomi hitvallást választottam volna magamnak abból a célból, hogy higgyek valamiféle felsőbb hatalomban, akkor a sakál istenség mindenbizonnyal mindenféle szívmérécskélés nélkül engedett volna tovább utamra, hiszen ilyen tökéletes szobrokat még soha senki nem faragott róla. Leszámítva az ókori egyiptomiakat, akik nagyjából 3 - 5 méteres sőt sokkalta magasabb Anubisz szobrokat emeltek csarnokaikba, de ez most lényegtelen. Akkor is az én alkotásaimon látszik a legjobban kegyetlensége és félelmetes ereje.
Kipp - kopp, zavar bele fejbéli világomba a kopogtatás hangja. Mély levegőt véve forgatom meg szemeimet és fejlámpámat lekapcsolva fordulok a félig nyitott ajtó felé. Az egyik csupaszív, csupamosoly biztonsági őrünk áll ott és úgy leselkedik befelé, mintha tiltott lenne, hogy ide rajtam kívül bárki betegye a lábát. Némán nézek rá, nem kérdezem meg érkezésének okát, vagy adok neki engedélyt arra, hogy beljebb lépjen, csak várom, hogy elárulja érkezésének okát.
- Szia, Rella és ne haragudj! Öhm, keres téged egy férfi, kint van a fogadó részen. - hadarja el, mintha attól rettegne, hogy odamegyek és lecsapom a fejét, amiért megzavart.
- És mit szeretne? - hátha valami kis semmiség, amit meg tudok üzenni Christopherrel és folytathatom a munkát.
- Beszélni veled. Nem mondta el, hogy mit akar, csak azt, hogy veled szeretne beszélni feltétlen. - végszóra dörren az ég egy hatalmasat, mintha a világegyetem akarna kettészakadni. Válaszomat meg sem várva lép vissza a folyosóra és elillan, akár egy szellem. Személyiségem varázsának eredménye. Fejlámpámat némi fejcsóválás kíséretében levesze és az asztalra rakom Anubisszal és a vésőecsettel egyetemben. Majd akkor beszéljen a nevenincs úriember, hogyha nyelvbénító mérget öntök a kávéjába. Kezemet koszos kötényembe törlöm amíg fölkelek, majd azt is leveszem magamról és a szék háttámlájára dobva sétálok ki a műhelyből. Sokan szeretnek elkóborolni a múzeum területén belül, mert vannak őreink, akiket a telefonozgatás jobban leköt, mint az, hogy a látogatókat figyelje, így megesett már az eset, hogy nekem kellett a munkaterületemről kizavarni egy csapat kíváncsi gyereket, akik undok kis kezeikkel megtapogattak mindent. A szüleiknek ajándékba veszettséget, álmatlanságot és vakságot adtam egy hónapra. Éppen ezért zárom most is kulcsra a műhely ajtaját, rángatom meg háromszor, hogy biztos zárva van - e, majd ráérős léptekkel, halkan dúdolva sétálok a fogadó teremhez. Halloween közeledtével kitalálták a többiek, hogy ne gyújtsuk meg a lámpákat az amúgy is fénytelen, ablaktalan helyiségben, hanem használjunk gyertyákat. Lesétálok néhány lépcsősornyit, ettől sokaknak az az érzete támad, hogy egy pincét alakítottunk át, ám ez néhány éve még raktárként funkcionált.
- Szép napunk van, nem? - nézek végig a vendégen széles mosollyal az arcomon. - Teát vagy kávét kér? - sétálok a pult belső felére mindenféle bemutatkozást mellőzve és veszem elő a szekrényből a teáskannát. Nem tűnik olyannak, aki kekszet is szokott kérni a kávéja mellé, ránézésre inkább az, aki még a pohár vizet is elutasítja még akkor is, hogyha azt az anyjától kapná. Na de majd meglátjuk!
Ember
Ryan McCarthy
Készséggel fogadom, és fenékig kortyolom, de továbbra is I'm Still Standing (egyelőre még)
Az első napjaim békésen teltek, mondhatni. Kivételesen nem keveredtem semmi - komolyabb - balhéba. A bketöltözés is sikeresnek mondható. Lévén, a parancs egyelőre csupán a beilleszkedés volt, nem törtem magam túlzottan, hogy mélyebbre ássak Atlanta alvilágának dolgaiban. Nem volna bölcs rögvest kelteni a feltűnést ugyebár. Egyelőre csupán egy újfiú vagyok, aki úgy gondolta Atlantában próbál szerencsét. Ez pedig így tökéletes is.
De lássuk be, bár mennyire is kerülném én a bajt, az valahogy mindig megtalál. Na jó, valójában egyáltalán nem fűlik a fogam a kerüléséhez. De az tény, hogy jelenleg nem is kerestem. Egyik kósza estémen viszont megcsapta a fülem egy beszélgetés. Ami pedig a megszokott eredményt váltotta ki: nyugalom megzavarására tökéletesen alkalmas, és agyunk rejtett bugyraiból teljes mértékig kiverhetetlen gondolatok sorozatát. Némi szaglászás után kaptam is egy újabb gondolatfoszlányt és egy nevet. Ez vezetett ide, a város dél-nyugati részbéen lévő, a Wren's Nest-ként ismert Múzeumba.
A házifeladatomat csak tessék lássék módon végeztem el, de azért a google a barátod, rákerestem a helyre s, hogy miféle múzeum is ez.
- Zárójeles megjegyzés, a malacos csaj, Victoria is valami múzeumról magyarázott, zárójel bezárva. -
Tovább is siklok a gondolatok sztrádáján ahogy végigfuttatom fejemben a foszlányokat és próbálok valami értelmeset összerakni belőle. A csempészek bevett szokása, hogy a legkreativabb módokat találnak árujuk A ból B be juttatására. Ez a munkájuk végtére is. Dél-amerikában láttam már szinte minden variációt, nehezen lepnek már meg. S ha igaz amit hallottam, akkor itt, az egyik klasszikus van készülőben: szobrocskák üreges belében rejteni el a portékát. Hogy igaz, e, van e bármi valóság alapja, nos, nem tudom. De őszintén szólva ha már a városban töltött negyedik napomon annyira unatkozom, hogy ilyenekkel foglalkozom, nos, akkor valami komoly baj lehet velem... mint fentebb említettem a bajt, meg az egymás keresése dolgot.
Mindegy is, hallottam valamit, nem bírtam a seggemen ülni, itt vagyok. Pont.
A taxi hátsó ülésének ablakán bambulok a városra, ezen része nem a magas toronyházakról ismert. Mondhatni kertvárosias hangulat uralkodik errefelé. Egészen hangulatos. A fickó némán hajt az úton, nem túl beszédes, nem baj, én sem akartam csacsogni túlzottan vele. Tudjátok ez olyan ösztönös, valahogy érzi az ember, hogy kivel kell, és kivel nem kell erőltetni a beszélgetést. Persze ennek ellenére is van mikor nem túltolja a marhája, van aki nem veszi észre magát ugye. Ne nézz rám, én többnyire szoktam, ha mégse, nos az szándékos.
Az autó megáll a patinás épület előtt, mintha egy évszázadot mennék vissza az időben, verandája hívogat, de még is valahogy tekintélytparancsolón figyelmzetet a táv tartásra. A taxi söfőr hangja rángat vissza mélázásomból, biztos az idő teszi, hogy sokat kalandozok ma. A tárcámért nyúlok és már adom is a kért összeget.
- A többi a magáé. - Adom át a két darab 10 dolláros bankót, 17 et mondott, 3 dolcsi borravaló teljesen korrekt, szerintem. No nem mintha túlzottan érdekelne lássuk be. A - vélhetően - pakisztáni fickó vigyorogva rakja el a zöldhasúakat de ennek én már nem vagyok szemtanúja mert az átadást követően már hagyom is el a járművet. Az ajtót zárom magam mögött és tekintetem az épületre emelem. Hűvös időt tekintve ruházatomat egy bördzsekivel egészetettem ki. Egyszínű kék, vékonyabb típusú pulóver van rajtam, farmernadrág s egy teljesen egyszerű, sportosann bőrcipő, csak kényelmesen ugye. Vékony, termetes kövekkel rakott járda vezet, néhány lépcsővel az üplethez, belépve pedig egy fickó fogad és érdeklődik, hogy mit is szeretnék. Egy nőt keresek, már nem úgy általánosságban, hanem egy konkrétat. Azt mondták szobrokkal foglalkozik, restaurátor féle. Legalább is a hallottak alapján. De ha nem kérdezünk nem tudjuk meg ugye...
A fickó elvágtázik miután közlöm kit is keresek, engem pedig egy - szerintem pince - helyiségbe vezet. Igen, ez biztos, hogy az, nekem bárki mondhat bármit. Mondjuk borospincének tűnik, ahogy körülnézek, szóval annyira nem is rossz. Csendes magányomban lépdelek s nézek körbe ha már így magamra hagytak. Odakint idő közben elered az eső, s apró cseppekkel itatja meg a várost. Fénycsóva villan kintről, majd nem sokkal később egy hangos dörrenés is tiszteletét teszi, nyomatékosítva a kinti eseményeket. Egy újabb villanás, majd érkezik a hang tompa, távoli hangrobbanás is. Meg vele együtt egy női hang is. Szívbajt hozza rám. Fordulok is felé, látva széles mosolyát, és hallva kérdését, tekintetem a kinti világ felé vezetem majd végül annyival reflektálok.
- Kinek mi, ugye. - Végül csak hozzáteszem.
- Szeretem az esőt, megvan a maga hangulata. - Révedek picit a távolba hihetetlen filozófikusan, ha már kérdezte hát megadtam a választ. Bár tudom, hogy csak a protokolláris kérdések egyike, így ettől többet én sem szándékozom szóval illetni az aktuális meteorológiai helyzetet.
Tekintetem végül alakját követi amint második kérdését is feteszi és bevonul a pult mögé sürönködni.
- Egy kávé jól esne, köszönöm. - Választom a kettes opciót, ebben az időben valóban jót fog tenni egy erősebb fekete. Aztán ismét szólok is, ténykedését nem kísérem figyelemmel, érdeklődve lépek néhányat s a szemrevételezhető holmikat veszem szemügyre. Már ha van ilyen itt, ha nincs, úgy helyet foglalok, egy "Szabad?" kérdéssel előtte persze. Majd ha már kényelmes hát ismét felszólalok.
- Úgy hallottam ha valaki míves szobrokat keres, annak érdemes felkeresni a múzeumot, igaz ez? -
Érdeklődöm, egyenesen a közepébe. Bár még nem egészen, egyelőre meg kell tudjam, valóban jó helyen járok e. Hogy rólam mi mondható el? Ha a lány jó megfigyelő, akkor néhány, egyszerűbb dolog leszűrhető: 30 as éveiban járó, enyhén borostás férfi, egészen jóvágású (nem én mondtam...), kiállása és alkata árulkodó lehet, arról, hogy valami katonai irányhoz tartozhat, vagy tartozhatott. Bár erről, a nyakában logó egyszerű lánc - melynek vége ugyan nem látszik mi az egyértelmű jelet adná, lévén ott pihen a dögcédula a pulóvor rejtekében, de így is, maga a lánc is - nagyobb bizonyosságot tehet. Persze mindez csupán feltételes felvetés, hiszen senki homlokára nincs kiírva ki kicsoda. Bár ha a pult mögött ténykedő lányra rávolna, biztosan valami Halott Menyasszony vagy ilyesmi volna. Így elsőre, de hát ugye ne ítélj elsőre! Arcomon megnyerő mosollyal várom a választ, és a kávét is, természetesen. A tudat alattim pedig reménykedik, hogy a cukron kívül más nem keveredik a fekete löttybe.
Mentor - 10. szint
Fiorella Rivera
Ryannek arzénnal átitatott szeretettel
Helyfoglalós kérdésére válaszom egy elcsigázott bólintás és csak néha pillantok az ismeretlenre, figyelemmel követve tevékenykedését, mialatt a teáskannába beledobok két filtert. Nosza, hogyha már kávét is kért, akkor kap hozzá finom kis süteményt is, amiiii... csak itt van valahol. Leguggolva a pult alatti szekrényekhez nyitom ki a szépen lakkozott sötétbarna ajtókat és kezdek el teasütemények után kutakodni, közben pedig vaktában felrakom a pultra a kávéscsészét a csészés tányérkával együtt, magamnak egy tekintélyes nagyságú bögrét, ó itt a vízforraló is! Különféle szirupok a kávék ízesítéséhez, szalvéta, az még kellhet, süteményes tálka, egy üveg arzén. Hümmögve veszem magamhoz a negyedéig már üres üveget és rövid morfondírozás után visszateszem a helyére, hogy kivehessem mellőle a kis teasüteményeket tartalmazó frissentartó dobozt. A doboz hangosan koppanva érkezik a pultra, feltápászkodásomat követően pedig lábbal becsukom a szekrények ajtajait, magamhoz veszem a vízforralót és a mögöttem lévő mosogatóhoz fordulok, hogy vizet engedjek bele. Lehet még meg fogom bánni az arzén elhanyagolását, de még annyi más van itt, amivel békésen lezárhatom ezt a beszélgetést, ha esetleg számomra kedvezőtlen irányt vesz fel teadélutánunk fonala.
- Ha az illető jó mélyen bele tud nyúlni a zsebébe, akkor relatíve jó helyen van. Ritkán járulunk hozzá ahhoz, hogy mellékvágányra tereljék a restaurálási munkálatokat, mert kevés időnk van a vendégek, vásárlók igényeihez igazodni. - dugom be a forralót a pultba beépített konnektorba, majd a bekapcsolást követően vendégem csészéjét a kávéfőző csészetartójára rakom, megnyomom a megfelelő gombot és a kávéfőző halkan berregve már ontja is magából gőzölögve a friss koffein adagot.
- De annak is megvannak a határai. Példának okáért egy Szfinx vagy egy Dávid szobor nagyságú műre hogyha rá is bólintunk, legalább egy évet kell várni, mert a helyrehozni való munkák mindig elsőbbséget élveznek és ezeket akkor tudjuk elkészteni, amennyiben üresjárataink vannak. - ami általában a karácsonyi szünetben szokott előfordulni, de karácsonykor ki dolgozik? Még a mi családunk is összeül a krematórium méretű kandalló előtt és átadjuk egymásnak a nagy gonddal elkészített ajándékainkat; segítő kéz, zsugorított fejek, szablyakészlet, házilag összeállított méreggyűjtemény és más egyéb kedves dolgok, amelyeknek hasznát lehet venni a mindennapokban. Tavaly késdobáló kereket kaptam, de a kollégáimat/koven társaimat csak nem fektetem bele, Alexei pedig kijelentette, hogyha ennek a közelébe merem vinni, akkor egy évig nem látom. Úgy látszik betartja ígéretét, mert lassan tényleg egy éve nem bukkant fel az ajtóm előtt. Lehet, hogy egy érzékenyebb pillanatomban nem kellett volna odatoloncolni, hogy akkor most játszunk. Kissé bánatosan felsóhajtva kapcsolom le a forralót és öntöm bele a vizet a teáskannába, majd visszateszem a pultra, süteményt halmozok a tálkára és már szervírozom is a kávét a vendégnek, akinek a neve...? Habár én sem mutatkoztam be, lehet ő mégis tudja ki volnék, ezért nem érzi szükségét annak, hogy felfedje nevét. Vagy elárulta a biztonságiőrnek, de ő meg elfelejtette elmondani? Vagy mondta, csak nem figyeltem? Belső eszmefuttatásomra újabb hümmögéssel reagálok, miközben automatikusan rámolom vendégem elé a cukortartót és egy kis csuporban a tejszínt, végül nehéz és forró teáskannám és bögrém kerül az asztalra.
- Mondott valamit? - rázom meg magam kissé, mintha a hideg rázott volna ki. Tekintetem újra kitisztul, mosolyomat visszavarázsolom hófehér arcomra és töltök magamnak a teából. Copfba fogott hajamat előrehúzom, egy tincset vaktában kiválasztva az ujjaim köré tekerek és ráérősen elkezdem tekergetni és majdhogynem pislogás nélkül bámulok a férfi arcába. Zavar benne valami, túlságosan. Az az egy hajtincse, ami úgy tér el a többitől, mintha az ördög szarva lenne? Hogy kissé el van csúszva a pulóverének nyaka?
- Lóg a cipőfűzője. - közlöm vele tárgyilagosan, de nem ez az, ami kissé mintha megkongatta volna bennem a vészharangot. Mondhatnám, hogy akik szobrok után jönnek érdeklődni nem úgy néznek ki, mintha a szelíd motorosok találkozóról ugrottak volna be, hanem mint akik folyamatosan temetésre mennek egy aktatáska kíséretében és nálam talán ha ötször nagyobb férfiak követik, vagy olyan nők, akiknek példaképei a korai barlanglakó ősasszonyok. Termetesek, izmosak, bajuszosak. Bár változnak az idők és a divat is, talán az én hibám is, hogy túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy a külön érdeklődőket egyfajta megjelenésbe be lehet skatulyázni és nem látok tovább annál, hogy ezek lehetnek eltérők. Lehet, hogy egy kedves hozzátartozóját szeretné meglepni egy jókora mellszoborral vagy bármi olyannal, aminek semmi hasznát nem veszi. Bezzeg egy segítő kéz! Arra lehet díszeket aggatni, ékszereket, megfogja a borospoharat, kést, villát, a tolvajokra meg a frászt hozza, hogy elkapja a karjukat, hogyha az ékszereket akarják meglovasítani. Ámbár megszoktam, hogy nem mindenki kultiválja ezeket az ajándékokat még kovenen belül sem, úgyhogy jómagam az ajándékozást egyfajta problémaként élem meg, mert unalmas ajándékot nem szeretnék adni, de ami számomra nem unalmas, az másnak maga az ideglelés. Pedig a zsugorított fejek egész kedves ajándékok, lehet a fejében tűket tartani, voodoo-ra is lehet használni. Óvatosan kortyolok a forró teából és elveszek egy süteményt a kupac tetejéről, hogy korgó gyomromat valamivel csitítsam kissé, ha már a reggeli kimaradt ma ostoba módon.
Ember
Ryan McCarthy
Készséggel fogadom, és fenékig kortyolom, de továbbra is I'm Still Standing (egyelőre még)
Végül a helyfoglalás mellett döntök, mit a kisasszony sem ellenez, mi több, beleegyezőn bólint felvetett kérdésemre. Legyen hát, akkor helyet foglalok és úgy várakozom soromra, hogy elkészüljön az italom. Megjegyzendő, nem számítottam ilyen kedves fogadtatásra és vendégüllátásra. Csupán reménykedni tudok abban, hogy ez nem a vasorrú bába és Jancsi és Juliaska esete, hízlaljuk fel aztán együl meg jelleggel. De persze mindez csupán a megnem született gondolatok távoli univerzuma, mert a valóságban ilyen csak meg sem fordul kobakomban. Lépjünk is tova.
Feltett kérdésemre ügyködése közben érkezik is a válasz. Sőt még több is. Ezek az információk, bármily ártalmatlannak is tűnnek igencsak hasznosak a számomra, de erre majd később kanyarodok vissza csendes magányomban.
- Tehát egyedi esetek, egyedi elbírálás, érthető. - Bólintok rá röviden, abszolúte érdeklődő jelleggel. Közben a csésze - mi vélhetően nekem lett szánva - el is nyeri méltó helyét a kávéfőző masinában és az, a már jól ismert berregő hangot hallatnak neki is lát a munkának. Nem telik sok időbe, hogy orrom megcsapja előbb a friss kávó, majd nem sokkal később a tea kellemes illata. Mélyen szippantom is magamban.
- Ez most valóban jól fog esni. - Nyugtázom magamnak, de végül csak hangosra sikeredik, hát megtoldom egy kellemes mosollyal is, már csak azért is, hogy ne tűnjek magamban beszélő idiótának. Megjegyzendő, hogy ha és amennyiben jobban belelátna az ember fia a világ árnyasabb oldalába, akkor nem biztos, hogy a magamban beszélés volna a legfurcsább dolog ami csak történhet. De a tudatlanság áldásos mivolta most is a javamra forgatja malomkerekeit.
Egy apró, kedves bólintás mit meg is toldok egy hálás.
- Köszönöm. - el ha már volt ily előzékeny és meginvitál erre az italra mi végül elém is kerül a forró ital, aprók kis csúkokban gőzölögve, csak úgy mint az Ő méretes bögréjében megbúvó teája. No de ez még nem minden! Egész kis terülj terülj asztalkám kerekedik a pulton, sütemény is érkezik. Elismerő hümmentéssel és aprón jobbra billentett fejjel fejezem ki nem titkolt meglepetésem, valóban nem számítottam ilyen fogadtatásra. Ki is bukik belőlem.
- Ez most akkor múzeum, vagy kávéház? - Mert hát ugye jogosan merülhet fel a kérdés az ember fiában, persze az egyik nem zárja ki a másikat, de ez most úgy kicsúszott. Zavar ekkor jut el hozzám s, hogy mondtam e valamit, betudom az amint mondottnak, így csak legyintek elmosolyodva, elbohóckodva a dolgot. Aztán tekintetem a cipőm irányába fordítom, hiszen állítólag lóg a cipőfűzőm. Mondjuk, hogy ezt a pult mögül hogyan is láthatta, bele sem gondolok s túl későn jut el tudatomig a felismerés. Gondolhatnám, hogy figyelemelterelés és éppen most akar nyakonszúrni a teáskanállal. De nem, nem gondolok ilyet. Egészen addig nem míg fel nem nézek, miután konstatáltam, hogy nem lóg, a helyén van, és meg is jegyezném, de ekkor találkozik tekintetünk. Ő csak bámul, előre, rezzenéstelen arccal és... játszik... a hajával. Halott Menyasszony, mondtam, én mondtam! Najó, hessegessük el azokat a kóbor gondolatokat. Minden rémlény másszon vissza szépen a bugyrába. Aprót kortyolok inkább a kávéból és élvezem a melegséget mely lerobogom a torkomon. Még tán valami kéjesnek tűnő nyögésfélét is hallathatok. Ilyen időben valóban jól esik egy kellemes meleg ital, na. S addig is erre koncentrálok. Majd végül újra megszólalok.
- Az igazat megvallva egyelőre még csupán informálódom. A megbízóm oda van az ilyesmikért, meg főként az egészen extrém szobrocskákért és igen fontos számára diszkréció. Ezért is járok el én ez ügyben, s nem Ő maga. A nevem Ryan McCarthy. - Mutatkozom be s magyarázom el röviden a helyzetet, nem hiszem, hogy túl sok újat mondtam volna neki, átlagos eset. Gazdag, unatkozó pali aki nem szereti, hogy tudják milyen perverz, ezért másokkal intézi a dolgait. Nekem meg jól jön a pénz, történet vége.
- Elvetemült összegeket képes áldozni ennek a hobbinak. Jelenleg egy konkrét darabot szeretne elkészítettetni. Egy nagyjából fej méretűt, saját arcképét. - Vonok vállat, majd folytatom.
- Egy dolog viszont fontos amit kért, én nem is értem, de nagyon kiemelte. - Kortyolok ismét a kávéból és hümmentek újabbat.
- Ez valami eszméletlen jó, kisasszony! - Ismerem el művét mielőtt még tovább mondom mondandóm.
- Szóval, azt kérte legyen üreges. Ha engem kérdez tuti rejtegetni akar benne valamit, szerintem a neje elől, szinte biztos vagyok benne. De hát ki vagyok én, hogy ítélkezzem, ugyebár. - Dőlök hátra kényelmesen.
- Mit gondol, mennyi időbe telne egy ilyen méretű alkotás, és persze mennyire szabadítaná fel a zsebeit anyagilag? - Ha jó összeget mond a lány, még magamnak is tehetek rá egy keveset. Míg a válaszát várom, kellemeset kortyolok újra csak, egy pillanatra le is hunyom szemeim, hogy élvezgessem, ezzel is időt adva neki a válaszra. Ezen információk még fontosabbak mint az előbbiek. Szükségszerűek, hogy megtudjam, egyáltalán jó irányba indultam e el.
Mentor - 10. szint
Fiorella Rivera
Ryannek arzénnal átitatott szeretettel
- Is - is. Külön irodánk nincs a különleges vendégek részére, hogy így fogalmazzak, így egyszerűbbnek láttuk, hogyha az egyik raktár szobát átalakítjuk kissé és ide mégis kellemesebb beterelni az embereket, mintha bekísérném a rumlimba, ahol csupa por és kosz minden. Mindenki félti a szép ruháit, tudja. - ülök le vele szemben a székre és könyökölök az asztalra. Természetesen ez a rész nem mindenki számára nyitott és látogatható. Nincs olyan, hogy megszomjaztam, kérek egy kávét, vagy egy pohár vizet, vízre ott van a mosdóban a csap, de egyébként étel és ital fogyasztása a múzeum területén belül megengedett. Töltök magamnak egy csésze forró teát és elveszek egy kekszet a helyéről, hogy a nap legfontosabb étkezéseit ezzel a pár szemmel igyekezzek majd pótolni a beszélgetés alatt, bár biztosra veszem, hogyha a kedves ismeretlen eltávozik elbillegek ebédért, addig viszont ezzel érem be.
- Örülök, Ryan McCarthy, hogy erre fújta Önt a szél. Fiorella vagyok. - takarom el úrihölgyhöz méltón keksszel teli szájamat beszéd közben, hogy után elcsöndesedve hallgassam vendégem mondandóját a potenciális vevőről, aki olybá tűnik el van telve magától. És mi ez az üreges szobor mánia manapság a megrendelőknél? Divat lett megint mindent szobrokba rejtegetni, vagy néhányan nem tudnak mit kezdeni a felhalmozott vagyonukkal? Kezemet kissé eltartom magamtól és morzsás ujjaimat összedörzsölve koszolom le őket, hogy utána teámért nyúljak és két kezembe vegyem az egyszerű, sötétszínű, mégis némileg átlátszó bögrét. Nem fázom egyáltalán és a bögre melege kellemetlen melegséggel tölt el, amire nincs szükségem, tekintve, hogy egész nap az épületen belül tartózkodtam.
- Érdekes egy ember ez a maga megbízója. Kellemesen furcsának hangzik és mintha némi paranoiát is éreznék a háttérben, egy kis egoizmussal fűszerezve. Bájos. Az idő a megbízójától is függ, nem csak tőlem, hiszen magáról szeretne egy mellszobrot, amihez találkoznom kell vele is, hogy ne mondjuk Albert Einsteint faragjam ki. Ő minél tovább tolja a személyes találkozót, én annál tovább tudom föltenni a kezemet, hogy miért nem kezdtem még neki a munkálatoknak, érti. Anyagiakban ez háromszázezer dollárt jelentene, bár gondolom az úrnak ez az összeg nem lesz akadály, ugyanúgy, ahogy nekem sem, hogy a rejtek üreg belekerüljön, azonban csodát én sem tudok tenni. Biztos látott már olyan filmeket, hogy a szobor fejében van egy gomb, ami kinyit egy rejtek ajtót, rekeszt, ilyet nem tudok csinálni, nem értek a mechanikához. Van az úrnak elképzelése arról, hogy az üreget hová szeretné? Nem mindegy, hogy mit szeretne beletenni. - kortyolok a forró italba. Ilyennel sem találkoztam még, hogy egy mellszobor elkészíttetéshez valaki mást küldenek érdeklődni. Biztos jól megfizethetik, hogyha vállalja, hogy megjegyez néhány dolgot és lóti - futit játszik mások kedvéért. És vajon milyen lehet a faragni való alany? Nem hinném, hogy Ryannél fiatalabb, sőt, szerintem ráver vagy húsz, harminc évvel is akár, aki szeret bankárnak öltözni még akkor is, hogyha a szemetet kell csak kivinni, amit természetesen a takarító személyzet csinál meg helyette. Fejszerkezete mindenbizonnyal kevésben fog eltérni egy öreg bulldogétól, ráncos pofákkal és lógó tokákkal, hatalmas táskákkal a szeme alatt, vagy ellenkezőleg, annyi szilikon anyag lesz a fejében, hogy ő maga egy kétlábon járó környezetszennyezés lehetne, mert nagy hiúságában nem akar megöregedni és nem fogadja el, hogy mindenki felett eljár az idő. Az ilyenek a nejük elől nem nagyon rejtegetnek semmit, még a szeretőjük is nyílt titok a háztartáson belül, általában valami olyasmit dugdosnak, ami másokkal szemben kompromitáló, sok és vészterhes esetekben bizonyító, zsaroló erővel bír, ami egészen addig védi a sejhaját, amíg nála vannak azok a valamik. Dokumentumok, fényképek, hordozható adathordozók, bármi.
- Hobbi? Úgy érti több szobra is van önmagáról, amibe dolgokat dugdos el? - ezt már tényleg extrémnek titulálnám én is. Pillanatnyi zsivaj támad az ajtó előtt, ahogy egy iskolás csoport elhalad a helyiség mellett, én pedig ültömben félig az ajtó irányába fordulok, még mielőtt egy apróság be találna jönni, de a bejárat nem nyílik, a kilincs sem mozdul. Visszafordulok Ryan felé és megint kortyolok a teámból, körmeim hegyével pedig megkocogtatom a bögre üveg oldalát.
- Bocsánat, elég sűrűn eltévednek az emberek errefelé, a gyerekek meg szeretik kihasználni, hogy itt elbújhatnak a tanárok elől. Vannak remek biztonságiőreink, de az ő szemük sem lehet ott mindenhol és a gyermeki leleményesség nem ismer határokat, hogyha olyan helyek kinyitásáról és felfedezéséről van szó, ami egyébként kulcsra van zárva javarészt. - leteszem a bögrét az asztalra és kissé átmozgatom ujjaimat, majd az ölembe teszem két kezem és elkezdek malmozni a hüvelykujjaimmal.
Ember
Ryan McCarthy
Készséggel fogadom, és fenékig kortyolom, de továbbra is I'm Still Standing (egyelőre még)
Egyet kortyolva az italból hallgatom válaszát az intézménnyel kapcsolatban.
- Nem vagyok túl finnyás fajta, nem zavar a rumli sem. Ahonnan én jövök a ruha volt az utolsó amire vigyáztunk. - Nem, a kosz meg a por valóban nem igazán tud meghatni. Kúsztam, másztam rosszabban is...
A bemutatkozás protokolláris köreit hamar le is tudjuk közben, aprón bólintok letéve a csészét.
- Fiorella, kellemes név. Valamelik Disney hercegnőt hívták így, nem? - Toldom meg némi humorral, de tény, érdekes és szép név ezt be kell lássam. De oda se neki, már szánkózunk is tovább, egészen pontosan az üzlet rögös útjára. Elregélek kérdésem, érdeklődésem körét, mire néman hallgatom a választ, közben egy kósza kekszet azért magamhoz veszek, hüly lennék kihagyni. Az önuralom nagyszerű eszköz, mert ha nem lenne akkor vélhetően a felvetett háromszázezres összegtől, egy kicseszett üreges mellszoborért - ???, igen, pont ilyen fejem lenne - tuti kivágódna belőlem, hogy mi a lóf...? De nem, nem történik meg. Elismerően hümmentek és teszem le a csészét a szám elől mielőtt még kiköpöm a számban lévő - amúgy igen kellemes, ezért kár lenne érte - italt.
- Nekem mondja. - Billentem meg kissé fejem a kijelentésre miszerint "érdekes" enyhe kifejezés.
- A gazdagok valahogy mindig furák. - Vonom meg a vállam, aprón. Szavai igen részletesen belefolynak a feltételekbe, a lehetőségebe, valóban igen sokrétű tájékoztatást ad a velem szemben ülő / álló (?) kisasszony.
- Személy szerint az egoizmusra szavaznék. - Toldom oda tulajdon véleményem, hihetetlen humorosan.
- Nem, biztosan meg tudnak majd egyezni, ha végül úgy dönt, efelől nincs kétségem. - Kezdek bele választ adni egy kellemes mosollyal megtoldva a hosszas monológjára.
- Az üreg elenegőd, ha egy hengernyi helyet tartalmaz. Legyen zárható, nyilvánvalóan, de a mindenféle filmes, gombos megoldások hanyagolhatóak. - Amit csak tudok feljegyzek, fejben. Még az én - ismerten rémes memóriám - is képes ennyit azért magában tartani. Sok apró részlet hangzott el számomra ami igen fontos információkkal bír. Főként az árral kapcsolatosan. Drágának hangzik, egy ilyen speciálisabb darab, tehát egy egyszerűbb, silányabb változatra vélhetően kevesebbet számolnak. Olyanra amiből lehet gyorsan nagy mennyiséget csinálni.
- Ha tudná, mi mindennel van tele a háza. Festmények, szobrok. S hogy melyikbe miket dugdos, őszintén kevésbé mozgat. - Vonom meg vállam jelezve, engem aztán nem izgat, én jó kiskatona vagyok, végrehajtom a rám bízott feladatot, felmarom a pénzem és ott sem vagyok. Tipikus alfaja a nem kérdez csak cseleksziknek. A lótifuti éppen tökéletes, s ha ez jön le rólam, akkor abszolúte célt is értem az előadásommal. Persze ez részlet kérdés, nem látok a másik fejébe, én csupán természetesen érdeklődöm, mint ahogy bárki tenné ha efféle feladattal látnák el. A hangzsivajra én is felfigyelek, követem tekintettemmel fordulását, de az ajtó bíz nem tárul fel, így hát marad a párosunk a pincében - nekem ez pince - továbbra is.
- Előfordul, ez esetben ha esetleg munkát keresek legközelebb, lehet vérfrissítésként őrködésre adom a fejem. Csináltam, s mondhatom, egészen éber vagyok éles helyzetben! - Jelentem ki, s talán többet is árulok ez ezzel a kelleténél. Bár tény, nem hiszem, hogy olyan hatalmas logikára lenne szükség, hogy kitalálja az előttem ülő, hogy a magam fajta többnyire katonai múltból kerül hasonló helyzetekbe. Vannak akik képtelenek visszatérni igazán, tán sosem teszik meg, tán egyikünk sem teszi valójában. De ez a gondoalt tova is röppen az éterben. Az utolsó kortyot felhajtom.
- Köszönöm az italt, igazán jól esett ebben az időben! A sütit meg dugja el a gyerekek elől! - Viccelődöm pimasz kis vigyorral.
- Minden fontosat feljegyeztem magamnak, továbbítom a megrendelőnek, aztán ha úgy alakul, jelentkezni fog, mindenképpen! - Helyezem vissza a csészét a kicsiny tányérra.
- Köszönöm az idejét Fiorella, remélem legközelebb nem munka közben kell zavarnom! -
Veszek még egy kekszet magamhoz, egy kacsintással megtoldva ahogy felállok, aztán az ajtó felé indulok. Amit akartam végül is, részletekben, de megtudtam. Ettől több kérdés már túlontúl gyanús lett volna. Megfelelő ez így. Ha és amennyiben nem történik semmi eget rengető, úgy elhagyopm a helyiséget, már ha képes leszek távozni ugye és az ital nem tartalmazott semmi olyat ami nem illett volna oda. Persze ez csupán egy a valóságban megsem született kóbor gondolat, nem is hősünk fejében, csupán az éterben, Ő bíz ilyet még csak nem is feltételez, távol álljon tőle.
Mentor - 10. szint
Fiorella Rivera
Ryannek arzénnal átitatott szeretettel
Disney hercegnő. Mégis csak kellett volna az az arzénos csepp a kávéjába. Nem is egy csepp, hanem rengeteg. A többiek úgyis csak sóhajtottak volna és meg sem kérdeznék, hogy mit csináltam már megint. Bal szemem alsó szemhéja kissé megremeg a számára viccesnek ható említéstől, ám nem teszem szóvá, hogy sértegetésre nem adtam okot, mert ha ügyfelet hoz, az bizony pénzt hozhat a konyhára, nem is keveset, fizető megrendelőket pedig nem zavarunk el, még akkor sem, hogyha futárt küldenek maguk helyett. Apró bólintásokkal jelzem a férfi felé, hogy agyam egy újabb üres jegyzetlapjára jegyzetelem szorgalmasan a kapott részleteket és információkat, mégis roppantul kíváncsivá tesz, hogy ez a titokzatos megrendelő milyen értékeket, papírokat, ékszereket, összegeket és egyéb mást rejtegethet ennyi helyen, hogy az eddigiek is kevésnek bizonyultak számára és még mindig akad rejtegetni valója. Vagy egy igazán nagy emberről beszélgetünk név nélkül, vagy csak egy gazdag paranoiás egyed, aki azt hiszi, hogy minden szem ebben a világban őrá szegeződik, az ő titkait akarja kifürkészni és megtudni. De még az is előfordulhat, hogy kincseit az utókor számára így akarja bebiztosítani, hogy minden megvadult kincskereső pár száz év elteltével ezek után kutasson és emléke örökre élhessen a köztudatban, vagy legalábbis azokban a körökben, akik az ilyesfajta elfoglaltságoknak szentelik életüket. Amennyiben paranoid, kétlem, hogy a személyes találkozóra valaha is szó fog kerülni, hanem McCarthy urat fogja maga helyett küldözgetni különféle óhajokkal és sóhajokkal, rajzokkal, melyekhez még tán méretet és megjegyzéseket is csatol, hogy minél pontosabban illeszkedjen a szobor az elképzeléseihez és egy millimétert se tévesszek el.
- Igazán szívlelendő a felajánlása, valahogy mégsem nézem ki magából, hogy zabolátlan gyerekeket és hajthatatlan nyugdíjasokat szeretne terelgetni naphosszat, vagy tapintatlan turistákat fegyelmezni, hogy ne fogdossák össze a kiállított tárgyakat és ne éljenek nemi életet a mosdókban. Véleményem szerint az első fél órában közölné, hogy meggondolta magát, amit meg is értenék teljes mértékig, sőt. A süteményt pedig elteszem a legközelebbi viszont látásig, bár addigra szerintem kissé ki fog száradni meg megszikkad, de ha magának nincs ez ellenére, boldogan elrakom őket! - teszem le bögrémet az asztalra és lecsúszom a magasított székről, hogy az íratlan illemnek eleget téve kikísérjem McCarthy urat a borús időjárásba.
- Igazán nincs mit, Ryan! Ha zavarni szeretne, javarészt a műhelyben vagyok, ott megtalál. - indulok el mögötte némileg lemaradva és a látogatók tömegén át vezetem őt a bejáratig. Biztonságiőreinknek ma igencsak meggyűlik a feladata a látogatókkal, főként gyerekes családok, vagy iskolás csoportok tértek ma be, akikkel köztudottan nem lehet bírni. A szülők vagy szabadjára engedik csemetéiket, vagy, ritkább esetben, fegyelmezik őket, hogy egy múzeumban hogyan illik viselkedni, ellenben az oktatók nem mindig tudnak egyben tartani tíz, esetleg tizenöt fős csoportokat, kollégáink viszont szívéjes segítségüket már a jegyváltás után felajánlják nekik, hogy kísérik a csoportot és az eltévedni vágyókat visszaterelgetik a nyájhoz, mellyel az oktatók az esetek többségében élnek is és megköszönik ezt a kis extrát.
- Vigyázzon magára! Sok az őrült az utakon...- búcsúzom el Ryantől a bejáratnál egy apró biccentés kíséretében és elindulok vissza a kis fogadó felé, hogy rendbe tegyem a rögtönzött teadélután maradékát.
/Köszönöm a játékot, a legközelebbi borzongásig! /- Igazán szívlelendő a felajánlása, valahogy mégsem nézem ki magából, hogy zabolátlan gyerekeket és hajthatatlan nyugdíjasokat szeretne terelgetni naphosszat, vagy tapintatlan turistákat fegyelmezni, hogy ne fogdossák össze a kiállított tárgyakat és ne éljenek nemi életet a mosdókban. Véleményem szerint az első fél órában közölné, hogy meggondolta magát, amit meg is értenék teljes mértékig, sőt. A süteményt pedig elteszem a legközelebbi viszont látásig, bár addigra szerintem kissé ki fog száradni meg megszikkad, de ha magának nincs ez ellenére, boldogan elrakom őket! - teszem le bögrémet az asztalra és lecsúszom a magasított székről, hogy az íratlan illemnek eleget téve kikísérjem McCarthy urat a borús időjárásba.
- Igazán nincs mit, Ryan! Ha zavarni szeretne, javarészt a műhelyben vagyok, ott megtalál. - indulok el mögötte némileg lemaradva és a látogatók tömegén át vezetem őt a bejáratig. Biztonságiőreinknek ma igencsak meggyűlik a feladata a látogatókkal, főként gyerekes családok, vagy iskolás csoportok tértek ma be, akikkel köztudottan nem lehet bírni. A szülők vagy szabadjára engedik csemetéiket, vagy, ritkább esetben, fegyelmezik őket, hogy egy múzeumban hogyan illik viselkedni, ellenben az oktatók nem mindig tudnak egyben tartani tíz, esetleg tizenöt fős csoportokat, kollégáink viszont szívéjes segítségüket már a jegyváltás után felajánlják nekik, hogy kísérik a csoportot és az eltévedni vágyókat visszaterelgetik a nyájhoz, mellyel az oktatók az esetek többségében élnek is és megköszönik ezt a kis extrát.
- Vigyázzon magára! Sok az őrült az utakon...- búcsúzom el Ryantől a bejáratnál egy apró biccentés kíséretében és elindulok vissza a kis fogadó felé, hogy rendbe tegyem a rögtönzött teadélután maradékát.
Vendég
Vendég
Előzmény
- Ne beszélj.
Nem mintha annyira magánál lenne, hogy az információ lényegi része eljusson hozzá, de ettől függetlenül szólok neki, ennél többet jelenleg nem tudok tenni.
- Azt elhiszem.
Szűröm a fogaim között, igazság szerint legalább annyira dühös vagyok rá, mint amennyire félek attól, hogy baja lesz, csak éppen jelen pillanatban az előbbinek nem engedhetek teret, addig semmiképpen, amíg úgy ítélem meg, hogy veszélyben van az élete. Egyébként épp a vezetésre koncentrálok, ez sokkal fontosabb, mint a haragom, minden perc számíthat, nem néz ki túl jól.
Amikor Anát említi, megfeszülnek ujjaim a kormányon, egyrészt, mert még mindig élénken él bennem a boszorkányom hiánya, másrészt pedig nagyon nincs magánál, ha éppen nem tudja, hogy Ő már sajnos nincs közöttünk. Az apja említésénél várnék valami folytatást, de nem jut sokra, tekintettel arra, hogy úgy tűnik, Padgettet magával magával ragadja a sötétség. Nem tudom, hogy csak elájult, vagy valami sokkal rosszabb a helyzet, mindenesetre eszemben sincs megállni.
Beletaposok a gázba, és igyekszem a lehető leghamarabb odaérni a Nestbe, nem hinném, hogy van vesztegetni való időm. Vagyis, Padgettnek nincs. Bízom benne, hogy csak túlreagálom, és nem olyan súlyos a helyzet, de van valamiféle baljós aggodalmam, nem tudom megmagyarázni. Az istenit… vajon minek ment oda? Mi értelme lehetett ennek az egésznek?
Pár perc múlva lefékezek a Nest előtt, a legközelebb parkolva a bejárathoz, jelenleg az sem érdekel, hogyha útban leszek másoknak, egyszerűen ez most mindennél fontosabb. Bevágom magam mögött az ajtót, és kikanalazom a hátsó ülésről a fiatal boszorkányt. Bízom benne, hogy Nashi már vár minket, de ismerem, túlságosan lelkiismeretes ahhoz, hogy másként legyen.
Az ajtót kinyitom, de be már csak a sarkammal tudom zárni, vagy inkább rúgni. Eszemben sincs most azzal foglalkozni, hogy ne legyen hangos, és úriember módjára viselkedjek. Abszolút nincs most részemről helye ennek.
- Nashota? Hova tegyem?
Kérdem rögtön, amikor meglátom a vörös boszorkányt, rövidítsük le a fölösleges köröket, most sürget az idő. Teszem, bármit is mondjon, gondolkodás nélkül bízom a nőben, így tudom, hogy azon lesz, minél hamarabb megoldjuk a fennálló helyzetet. Basszus, nagyon remélem, hogy nem értem ide vele későn. Tiszta ideg vagyok, márpedig belőlem nem szokott semmi ilyen hatást kiváltani. Esküszöm az égre, ha ezt túléli, a következő utam rögtön Deliahoz fog vezetni, adja csak parancsba azt, amit eddig halogattam, mert azt gondoltam, szép szóval többre megyek. Nos, ezek után szarok a szép szóra. Szarok én mindenre. Úgy lesz, ahogy Anabell akarta. Ha ugyan lesz még kire vigyáznom.
- Ne beszélj.
Nem mintha annyira magánál lenne, hogy az információ lényegi része eljusson hozzá, de ettől függetlenül szólok neki, ennél többet jelenleg nem tudok tenni.
- Azt elhiszem.
Szűröm a fogaim között, igazság szerint legalább annyira dühös vagyok rá, mint amennyire félek attól, hogy baja lesz, csak éppen jelen pillanatban az előbbinek nem engedhetek teret, addig semmiképpen, amíg úgy ítélem meg, hogy veszélyben van az élete. Egyébként épp a vezetésre koncentrálok, ez sokkal fontosabb, mint a haragom, minden perc számíthat, nem néz ki túl jól.
Amikor Anát említi, megfeszülnek ujjaim a kormányon, egyrészt, mert még mindig élénken él bennem a boszorkányom hiánya, másrészt pedig nagyon nincs magánál, ha éppen nem tudja, hogy Ő már sajnos nincs közöttünk. Az apja említésénél várnék valami folytatást, de nem jut sokra, tekintettel arra, hogy úgy tűnik, Padgettet magával magával ragadja a sötétség. Nem tudom, hogy csak elájult, vagy valami sokkal rosszabb a helyzet, mindenesetre eszemben sincs megállni.
Beletaposok a gázba, és igyekszem a lehető leghamarabb odaérni a Nestbe, nem hinném, hogy van vesztegetni való időm. Vagyis, Padgettnek nincs. Bízom benne, hogy csak túlreagálom, és nem olyan súlyos a helyzet, de van valamiféle baljós aggodalmam, nem tudom megmagyarázni. Az istenit… vajon minek ment oda? Mi értelme lehetett ennek az egésznek?
Pár perc múlva lefékezek a Nest előtt, a legközelebb parkolva a bejárathoz, jelenleg az sem érdekel, hogyha útban leszek másoknak, egyszerűen ez most mindennél fontosabb. Bevágom magam mögött az ajtót, és kikanalazom a hátsó ülésről a fiatal boszorkányt. Bízom benne, hogy Nashi már vár minket, de ismerem, túlságosan lelkiismeretes ahhoz, hogy másként legyen.
Az ajtót kinyitom, de be már csak a sarkammal tudom zárni, vagy inkább rúgni. Eszemben sincs most azzal foglalkozni, hogy ne legyen hangos, és úriember módjára viselkedjek. Abszolút nincs most részemről helye ennek.
- Nashota? Hova tegyem?
Kérdem rögtön, amikor meglátom a vörös boszorkányt, rövidítsük le a fölösleges köröket, most sürget az idő. Teszem, bármit is mondjon, gondolkodás nélkül bízom a nőben, így tudom, hogy azon lesz, minél hamarabb megoldjuk a fennálló helyzetet. Basszus, nagyon remélem, hogy nem értem ide vele későn. Tiszta ideg vagyok, márpedig belőlem nem szokott semmi ilyen hatást kiváltani. Esküszöm az égre, ha ezt túléli, a következő utam rögtön Deliahoz fog vezetni, adja csak parancsba azt, amit eddig halogattam, mert azt gondoltam, szép szóval többre megyek. Nos, ezek után szarok a szép szóra. Szarok én mindenre. Úgy lesz, ahogy Anabell akarta. Ha ugyan lesz még kire vigyáznom.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Napnyugtakor kapott hívás közel sem telített el jó érzéssel. Nem csak azért, mert a hívott fél egyébként ritkán keres ilyen napszakban – nem mintha nem venném jó néven tőle bármikor – hanem azért is, amit mondd. Az ütő rögtön megáll bennem, röviden és tömören válaszolok neki, miközben a kocsikulcsom már a kezemben és a következő pillanat, amire feleszmélek az az, hogy Daisyben ülve hajtok a Nest felé. Készenlétben leszek ott, emiatt aggódnia nem kell, erről biztosítottam. Hétvégén és késői órában csak kevesen tartózkodna ott, vélhetőleg csak a védelemmel megbízott szimpatizáns. Néhány percbe telik csupán, amíg odaérkezem, hála a nem sűrű forgalomnak és annak közel is lakok az épülethez.
Ott már nincs más dolgom, mint fel-alá járkáljak az előszobában az őrületbe kergetve ezzel az egyetlen oltalmazót, aki az épületben tartózkodik jelenleg – de a számlájára legyen írva, egy árva szót nem szól, csak a monitorokkal felszerelt szobájában ül és vélhetőleg a kamerán keresztül figyel – kezemben a telefonnal, amit ütemesen csapkodok a tenyerembe. Éveknek tűnik az idő, amíg a készüléken és a karórámon is megérzem a rezgést, látva, hogy újra ő hív, oly gyorsan veszem fel, amit még a gyalogkakukk is megirigyelne tőlem.
- Itt vagyok, köszi az infót – lépteim pedig a pince lépcsőjéhez vezet. Nem kételkedem abban, hogy ő igyekezni fog, így nekem is kell. Arra most nem pazarolok időt, megnézzem van-e készleten a gyógyításra alkalmas kenőcs. Amíg ideérnek – azon túl, hogy elütöm az időt, mielőtt az aggodalom teljesen elvenné az eszem – készítek egyet.
A sárkányvér füstölő hamar beteríti a pince helyiségét, a gyömbért életemben nem reszeltem még ilyen gyorsan le a gránittálba, ahogy most teszem meg. Összekeverem ezt a valeriána és a körömvirággal. A véletlenre semmit sem bízok, a még készleten lévő vérfarkasvért csepegtetem hozzá és szívem szerint ráborítanám az egészet, ha nem tudnám, hogy ezzel csak elrontanám az egészet. Türelmetlenül tekintek újra és újra az órámra. Egy összepréselt nyúl májat és a vérfarkas nyálat is hozzáadom az egészhez, még mielőtt a rubintporral meghinteném. Amikor a varázsszavakat kiejtem magamat is meglepem azzal milyen nyugodtan cseng a hangom az üres helyiségben. Az elegy sűrű, zöld krémmé változik, amit a kanál segítségével kanalazok a kikészített tégelybe.
Tehetetlenségemben visszatérek az előtérbe, de alig érek fel a pincéből, már nyílik is az ajtaja. A férfi karjai között pihenő eszméletlen lányt szemlélem.
- Mióta eszméletlen? – előzöm meg az ő kérdését és a pince ajtaját testemmel támasztom ki. – Az egyik szobába, lent – bökök fejemmel a lent helyt kapó hálók egyikére, amit az újonnan beavatott szimpatizánsokat tartunk fenn – legalább is addig, amíg az újonnan kapott erejüket megszokják. Ha előre megy, utána sietek és minden ajtót kinyitok neki.
- Fektesd le az ágyra kérlek és segíts oldalra fordítani, felém – kérem még tőle, még mindig szokatlan nyugodtsággal a hangomban, holott szívem ritmusa legalább a háromszorosára növekedett az elmúlt néhány percben. Egyelőre nem kérdezek semmit, sokkal fontosabb dolgunk lévén. Phoenix segítségére vagyok, hogy stabil oldalfekvésbe helyezzük a fiatal boszorkányt. Ösztönösen nyúlok szemhéjához, azt felhúzva megnézzem szemfehérjeit. Bassza meg.
A felsőjét megoldom, ha inget visel, ha nem, akkor újra csak segítséget kérek a szimpatizánstól, hogy tartsa meg, amíg leveszem róla.
- Valószínű, hogy károsodott a nyelőcsöve és a tüdeje is, mennyi ideig volt füstben? – amíg kérdezek a kezeim sebesen járnak, a kenőcsből az ujjaimra veszek, előbb a torkára kenek – pontosabban a nyelőcsövére, majd onnan lehaladva a teljes mellkasát átkenem. A krémet derengőn szívja be a bőre, vagyis van mit gyógyítani rajta. Adja az ég, hogy ennyi is elég legyen. – Hol tartjátok az oxigénpalackot és maszkot? Hozd ide – biztos, ami biztos. Nem vagyok sajnos annyira jártas saját szakrális központomban, hogy tudjam, ezt hol tárolják ám azt tudom, hogy kell lennie, mert van, hogy a legrosszabbra is fel kell készülnünk. A gyógyírnak ki kell fejtenie a hatását, ha okozott is károkat, azokat begyógyítja a pillanatok tört része alatt, ám a tüdejét oxigénnel át kell járatni.
// #sebgyógyítás ◊ Nashota Hayes: 65 varázspontja van ◊ a varázslat 36 pontba került ◊ 29 elkölthető pontja maradt//
Ott már nincs más dolgom, mint fel-alá járkáljak az előszobában az őrületbe kergetve ezzel az egyetlen oltalmazót, aki az épületben tartózkodik jelenleg – de a számlájára legyen írva, egy árva szót nem szól, csak a monitorokkal felszerelt szobájában ül és vélhetőleg a kamerán keresztül figyel – kezemben a telefonnal, amit ütemesen csapkodok a tenyerembe. Éveknek tűnik az idő, amíg a készüléken és a karórámon is megérzem a rezgést, látva, hogy újra ő hív, oly gyorsan veszem fel, amit még a gyalogkakukk is megirigyelne tőlem.
- Itt vagyok, köszi az infót – lépteim pedig a pince lépcsőjéhez vezet. Nem kételkedem abban, hogy ő igyekezni fog, így nekem is kell. Arra most nem pazarolok időt, megnézzem van-e készleten a gyógyításra alkalmas kenőcs. Amíg ideérnek – azon túl, hogy elütöm az időt, mielőtt az aggodalom teljesen elvenné az eszem – készítek egyet.
A sárkányvér füstölő hamar beteríti a pince helyiségét, a gyömbért életemben nem reszeltem még ilyen gyorsan le a gránittálba, ahogy most teszem meg. Összekeverem ezt a valeriána és a körömvirággal. A véletlenre semmit sem bízok, a még készleten lévő vérfarkasvért csepegtetem hozzá és szívem szerint ráborítanám az egészet, ha nem tudnám, hogy ezzel csak elrontanám az egészet. Türelmetlenül tekintek újra és újra az órámra. Egy összepréselt nyúl májat és a vérfarkas nyálat is hozzáadom az egészhez, még mielőtt a rubintporral meghinteném. Amikor a varázsszavakat kiejtem magamat is meglepem azzal milyen nyugodtan cseng a hangom az üres helyiségben. Az elegy sűrű, zöld krémmé változik, amit a kanál segítségével kanalazok a kikészített tégelybe.
Tehetetlenségemben visszatérek az előtérbe, de alig érek fel a pincéből, már nyílik is az ajtaja. A férfi karjai között pihenő eszméletlen lányt szemlélem.
- Mióta eszméletlen? – előzöm meg az ő kérdését és a pince ajtaját testemmel támasztom ki. – Az egyik szobába, lent – bökök fejemmel a lent helyt kapó hálók egyikére, amit az újonnan beavatott szimpatizánsokat tartunk fenn – legalább is addig, amíg az újonnan kapott erejüket megszokják. Ha előre megy, utána sietek és minden ajtót kinyitok neki.
- Fektesd le az ágyra kérlek és segíts oldalra fordítani, felém – kérem még tőle, még mindig szokatlan nyugodtsággal a hangomban, holott szívem ritmusa legalább a háromszorosára növekedett az elmúlt néhány percben. Egyelőre nem kérdezek semmit, sokkal fontosabb dolgunk lévén. Phoenix segítségére vagyok, hogy stabil oldalfekvésbe helyezzük a fiatal boszorkányt. Ösztönösen nyúlok szemhéjához, azt felhúzva megnézzem szemfehérjeit. Bassza meg.
A felsőjét megoldom, ha inget visel, ha nem, akkor újra csak segítséget kérek a szimpatizánstól, hogy tartsa meg, amíg leveszem róla.
- Valószínű, hogy károsodott a nyelőcsöve és a tüdeje is, mennyi ideig volt füstben? – amíg kérdezek a kezeim sebesen járnak, a kenőcsből az ujjaimra veszek, előbb a torkára kenek – pontosabban a nyelőcsövére, majd onnan lehaladva a teljes mellkasát átkenem. A krémet derengőn szívja be a bőre, vagyis van mit gyógyítani rajta. Adja az ég, hogy ennyi is elég legyen. – Hol tartjátok az oxigénpalackot és maszkot? Hozd ide – biztos, ami biztos. Nem vagyok sajnos annyira jártas saját szakrális központomban, hogy tudjam, ezt hol tárolják ám azt tudom, hogy kell lennie, mert van, hogy a legrosszabbra is fel kell készülnünk. A gyógyírnak ki kell fejtenie a hatását, ha okozott is károkat, azokat begyógyítja a pillanatok tört része alatt, ám a tüdejét oxigénnel át kell járatni.
Vendég
Vendég
- Egyszer elájult, mikor kihoztam az épületből, az körülbelül két perces lehetett. Magánál volt – nagyjából, mert zagyvaságokat beszélt – addig, amíg felhívtalak és betettem a kocsiba. Miután elindultunk, ájult el ismét. Úgy kb. 15 perc.
Hadarom végig, és nem mondhatnám, hogy nyugodt vagyok, de az alaposságom jelen van, mint mindig. Igyekszem a lehető legpontosabb leírást adni, de ahhoz már kevés vagyok, hogy megmondjam, mekkora lehet a baj. A füstmérgezésben biztos vagyok, de ennél tovább nem terjed a tudomány. Közben köhögök párat én is, de biztos, hogy nem vagyok olyan pocsékul, mint Padgett, némileg kicsípte a füst a szemeimet, és kapar a torkom, de nem vészes. Eddig fel sem tűnt, talán azért, mert a boszorkány még nem volt biztonságban.
Közben viszem oda, ahová mutatja, s pillanatokon belül lefektetem az ágyra, majd úgy fordítom, ahogy Nashi kéri. Szerettem volna ha ezt már meg tudom tenni az autóban, de akkor megsérülhetett volna út közben. Mármint még jobban…
Amíg lekerül róla a felső, addig segédkezek, de utána elfordulok, mert van az, amit nekem már nem illik látnom, ha nem önként mutatják. Maximum akkor fordulok vissza, ha valami okán Nashinak még a segítségemre lenne szüksége. Úriember volnék, vagy mifene. Mondjuk a felsőjének már úgyis annyi, megtéptem korábban, hogy semmi ne szorítsa a torkát.
- Hú… nézzük csak, számoljunk onnan, hogy belépett a raktárba, szerintem füst már akkor is volt, de én azt még nem láttam, három perc múlva lángolt az épület, egy perc volt, mire beértem, és nagyjából ötbe telt, míg megtaláltam, és kihoztam.. Nyolc.
Nyilván nem másodpercre pontosan, de elég jó az időérzékem, ebből mondjuk nem nehéz kitalálni, hogy öt percet én is füstben töltöttem, de végig takarva volt az arcom. Közel sem szívtam be annyit, mint ő.
- Hozom.
Addig sem kell feltűnően kerülnöm őket a pillantásommal. Én gyakran vagyok itt, így hamar előkeveredek vele, nem tudom, hogy nem jutott eszembe magamtól. Mondjuk, van ötletem. Túlságosan mérges vagyok ahhoz, hogy ilyen praktikus gondolatai legyenek. Leteszem pillanatokon belül őket, aztán ismét hátat fordítok, kivéve, ha esetleg pumpálnom kell az oxigént, vagy ilyesmi.
- Láttam egy férfit elmenni az épülettől, pont mikor kigyulladt. Szerintem természetes tűzhöz képest túl gyorsan terjedt. Ő meg, mikor magánál volt, akkor Anát emlegette… meg az apját. Te tudsz bármit a családjáról? Ana mondta még a halála előtt, hogy szüksége lesz segítségre, de ennél többet nem tudok.
Sóhajtok fel, és ökölbe szorulnak a kezeim. Rohadtul remélem, hogy nem későn hoztam ki… Nem bocsátanám meg magam, mint ahogy azt sem, hogy nem voltam jóval erőszakosabb, és nem mentem el Deliahoz rögtön. Meg kell látogatnom, most már kétség sem férhet ehhez. Szó sem lehet róla, hogy tovább játsszuk ezt az ő majd boldogul egyedül játékot. Elég volt. Kibaszott dühös vagyok rá, pusztán azért nem tajtékzok, mert túlzottan aggódom, de az észlelhető, hogy teljesen meg van feszülve minden tagom, szinte robbanásra kész vagyok.
Hadarom végig, és nem mondhatnám, hogy nyugodt vagyok, de az alaposságom jelen van, mint mindig. Igyekszem a lehető legpontosabb leírást adni, de ahhoz már kevés vagyok, hogy megmondjam, mekkora lehet a baj. A füstmérgezésben biztos vagyok, de ennél tovább nem terjed a tudomány. Közben köhögök párat én is, de biztos, hogy nem vagyok olyan pocsékul, mint Padgett, némileg kicsípte a füst a szemeimet, és kapar a torkom, de nem vészes. Eddig fel sem tűnt, talán azért, mert a boszorkány még nem volt biztonságban.
Közben viszem oda, ahová mutatja, s pillanatokon belül lefektetem az ágyra, majd úgy fordítom, ahogy Nashi kéri. Szerettem volna ha ezt már meg tudom tenni az autóban, de akkor megsérülhetett volna út közben. Mármint még jobban…
Amíg lekerül róla a felső, addig segédkezek, de utána elfordulok, mert van az, amit nekem már nem illik látnom, ha nem önként mutatják. Maximum akkor fordulok vissza, ha valami okán Nashinak még a segítségemre lenne szüksége. Úriember volnék, vagy mifene. Mondjuk a felsőjének már úgyis annyi, megtéptem korábban, hogy semmi ne szorítsa a torkát.
- Hú… nézzük csak, számoljunk onnan, hogy belépett a raktárba, szerintem füst már akkor is volt, de én azt még nem láttam, három perc múlva lángolt az épület, egy perc volt, mire beértem, és nagyjából ötbe telt, míg megtaláltam, és kihoztam.. Nyolc.
Nyilván nem másodpercre pontosan, de elég jó az időérzékem, ebből mondjuk nem nehéz kitalálni, hogy öt percet én is füstben töltöttem, de végig takarva volt az arcom. Közel sem szívtam be annyit, mint ő.
- Hozom.
Addig sem kell feltűnően kerülnöm őket a pillantásommal. Én gyakran vagyok itt, így hamar előkeveredek vele, nem tudom, hogy nem jutott eszembe magamtól. Mondjuk, van ötletem. Túlságosan mérges vagyok ahhoz, hogy ilyen praktikus gondolatai legyenek. Leteszem pillanatokon belül őket, aztán ismét hátat fordítok, kivéve, ha esetleg pumpálnom kell az oxigént, vagy ilyesmi.
- Láttam egy férfit elmenni az épülettől, pont mikor kigyulladt. Szerintem természetes tűzhöz képest túl gyorsan terjedt. Ő meg, mikor magánál volt, akkor Anát emlegette… meg az apját. Te tudsz bármit a családjáról? Ana mondta még a halála előtt, hogy szüksége lesz segítségre, de ennél többet nem tudok.
Sóhajtok fel, és ökölbe szorulnak a kezeim. Rohadtul remélem, hogy nem későn hoztam ki… Nem bocsátanám meg magam, mint ahogy azt sem, hogy nem voltam jóval erőszakosabb, és nem mentem el Deliahoz rögtön. Meg kell látogatnom, most már kétség sem férhet ehhez. Szó sem lehet róla, hogy tovább játsszuk ezt az ő majd boldogul egyedül játékot. Elég volt. Kibaszott dühös vagyok rá, pusztán azért nem tajtékzok, mert túlzottan aggódom, de az észlelhető, hogy teljesen meg van feszülve minden tagom, szinte robbanásra kész vagyok.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Apró bólintásokkal veszem tudomásul, amit a férfi mondd, mióta eszméletlen a fiatal boszorkány. A pániknak nem adok helyet jelen pillanatban, még ha meg is környékez könnyedén seprem le vállaimról, épp, mint egykoron, amikor még a kórházak zsúfolt folyosóján dolgoztam. Ösztönszerűen tér vissza minden az egykori rutin, a gondot egyedül az okozza mindig nővéri státuszban voltam és nem tényleges orvosként. Ha a baj komolyabb, mint amit én is el tudok látni, nem lesz más lehetőségem, mint a mágiámhoz nyúlni – meg egyébként is. Egy olyan személyről van szó, aki túlontúl fontos a gyülekezetünk számára.
Amint az ágyra fekteti, letérdelek mellé, pulzusát csuklóján tapintom ki, a dobbanások üteme pedig nem a legmegnyugtatóbb, ahogy szemeinek vöröslő színe sem.
- A füst megégette a nyelőcsövét és vélhetőleg a tüdejét is – ennyi magyarázattal szolgálok számára csak egyelőre, rezignált hangon. – Ahhoz sokáig volt bent, hogy oxigénnel elég legyen, de ahhoz nem volt eleget, hogy ne lehessen visszafordítható a károsodás – nyugtatom meg a férfit, egy lágy és nyugtató mosollyal az ajkamon, már ha épp felém nézne, de előzékenyen elfordult. Felvonnám ezen a szemöldököm, most mégsem teszem, jobb dolgom lévén. A zöld kenőccsel kenem végig a mellkasát gondos mozdulattal. – Viszont el kell majd mennie egy orvoshoz is – teszem hozzá. A varázslat segítségére lesz abban a szövetek regenerálódjanak, de vélhetőleg mindketten jobban megnyugodnánk, ha egy szakember is kivizsgálná nem szenvedett-e tartós károsodást.
Bólintással honorálom, hogy az oxigénkészüléket idehozza, amíg odakint tartózkodik egy plédet kerítek elő a komódból és a fiatal lányra terítem. Haját kisimítom az arcából, zöldjeimben az aggodalmat fedezhetné fel. Mi történhetett vajon?
Az egyébként nem túl nagy készüléket – legfeljebb két arasznyi – átveszem Phoenixtől. A csöveket a megfelelő helyekre illesztem, az orr kanült gondosan helyezem el Padgetten, a csövet a fülei mögött vezetem el és lassú mozdulatokkal fordítom a hátára. A készülék bekapcsolását követően, néhány beállítást követően már friss, tiszta oxigén jut a lány szervezetébe.
- Perceken belül fel kell majd ébrednie – fordulok a férfi felé, ki szemmel láthatóan ideges, de még ha titkolni is akarná, oly szinten árasztja magából a feszültségtől terhes energiákat, hogy lényegében hülyének kellene lennem, ahhoz ne érzékeljem ezt.
- Láttad annyira, hogy tudj egy olyan személyleírást adni róla, letudjam rajzolni? – szemöldököm enyhén ráncolom össze a történet további részletét hallva. Keveset tudok a fiatal boszorkáról és ha van is valami, amiről tudnom kellene, Claudett egykor nem avatott be. Így csak nemlegesen intek a fejemmel.
- Nem sokat, ha gondolod szétnézek Clau jegyzetei között, hátha van valamiről szó. Mit keresett ott? - feszültségét látom, szeretnék is tenni ellene, ám elhagyni a helyem Padgett mellől nem kívánom most. Minden apró rezdülésére most odafigyelek. – Még mindig nem állt kötélnek? – tekintek vissza a szimpatizánsra és vélhetőleg sejteni fogja, hogy mire gondolok ezzel? Emlékszem a beszélgetésünkre is és azóta is, ha kéri szívesen feltöltöm a totemét, ez nem okoz számomra semmikor sem gondot. De azt hittem mostanra sikerült valamiféle módon megegyezniük.
Amint az ágyra fekteti, letérdelek mellé, pulzusát csuklóján tapintom ki, a dobbanások üteme pedig nem a legmegnyugtatóbb, ahogy szemeinek vöröslő színe sem.
- A füst megégette a nyelőcsövét és vélhetőleg a tüdejét is – ennyi magyarázattal szolgálok számára csak egyelőre, rezignált hangon. – Ahhoz sokáig volt bent, hogy oxigénnel elég legyen, de ahhoz nem volt eleget, hogy ne lehessen visszafordítható a károsodás – nyugtatom meg a férfit, egy lágy és nyugtató mosollyal az ajkamon, már ha épp felém nézne, de előzékenyen elfordult. Felvonnám ezen a szemöldököm, most mégsem teszem, jobb dolgom lévén. A zöld kenőccsel kenem végig a mellkasát gondos mozdulattal. – Viszont el kell majd mennie egy orvoshoz is – teszem hozzá. A varázslat segítségére lesz abban a szövetek regenerálódjanak, de vélhetőleg mindketten jobban megnyugodnánk, ha egy szakember is kivizsgálná nem szenvedett-e tartós károsodást.
Bólintással honorálom, hogy az oxigénkészüléket idehozza, amíg odakint tartózkodik egy plédet kerítek elő a komódból és a fiatal lányra terítem. Haját kisimítom az arcából, zöldjeimben az aggodalmat fedezhetné fel. Mi történhetett vajon?
Az egyébként nem túl nagy készüléket – legfeljebb két arasznyi – átveszem Phoenixtől. A csöveket a megfelelő helyekre illesztem, az orr kanült gondosan helyezem el Padgetten, a csövet a fülei mögött vezetem el és lassú mozdulatokkal fordítom a hátára. A készülék bekapcsolását követően, néhány beállítást követően már friss, tiszta oxigén jut a lány szervezetébe.
- Perceken belül fel kell majd ébrednie – fordulok a férfi felé, ki szemmel láthatóan ideges, de még ha titkolni is akarná, oly szinten árasztja magából a feszültségtől terhes energiákat, hogy lényegében hülyének kellene lennem, ahhoz ne érzékeljem ezt.
- Láttad annyira, hogy tudj egy olyan személyleírást adni róla, letudjam rajzolni? – szemöldököm enyhén ráncolom össze a történet további részletét hallva. Keveset tudok a fiatal boszorkáról és ha van is valami, amiről tudnom kellene, Claudett egykor nem avatott be. Így csak nemlegesen intek a fejemmel.
- Nem sokat, ha gondolod szétnézek Clau jegyzetei között, hátha van valamiről szó. Mit keresett ott? - feszültségét látom, szeretnék is tenni ellene, ám elhagyni a helyem Padgett mellől nem kívánom most. Minden apró rezdülésére most odafigyelek. – Még mindig nem állt kötélnek? – tekintek vissza a szimpatizánsra és vélhetőleg sejteni fogja, hogy mire gondolok ezzel? Emlékszem a beszélgetésünkre is és azóta is, ha kéri szívesen feltöltöm a totemét, ez nem okoz számomra semmikor sem gondot. De azt hittem mostanra sikerült valamiféle módon megegyezniük.
Milicent Birdsworth kedveli ezt a posztot
Vendég
Vendég
phoenix & nashota & padgett
let your private emotion come to me
Mindig is úgy képzeltem el, ha utolér a családi átok, akkor szenvedni fogok, mint a nagymamám és az édesanyám. A fulladásos halál az egyik leginkább félelmetes halálnem, amit senki számára nem kívánnék. „Sikeresen” megúsztam már egy hasonló esetet, és csak a testem néhány pontja viseli a szörnyű következményeket. A hegekkel együtt tudok élni, de azzal a tudattal nem, hogy nem derítem ki az igazságot. Ana utolsó szavai már hosszú hónapok óta nem hagytak nyugodni és az elmúlt napokban kapott levél volt az, ami végül kimozdított a kis buborékomból és cselekvésre ösztönzött. A közösségben nem viselkedtem lázadóan, megcsináltam a rám bízott feladatokat, de mégsem éreztem azt, hogy egy család része lennék. Anával meghalt az utolsó rokonom is, még akkor is, ha nem kötött össze minket vérbeli kötelék. Ana hiánya felemésztett belülről, de kívülre nem mutathattam a fájdalmamat. Az egyedüllét nem rossz, most is csak a sötétség ölel körbe. Nem bénító hatású, mint a legelső alkalommal. A szemeim előtt játszó fénycsóvák végül megszelídülnek, ahogyan igyekszem felnyitni a szemhéjamat. A szervezetem reagálna a külvilágból érkező ingerekre. A legelső probléma, hogy a mellkasom tájékán érződő kellemetlenség fokozódik minden mozdulatra. A torkomra átterjedő szorítás végül akkor összpontosul, amikor sűrű pislogások közepette tekintek fel a fölöttem lévő plafonra. Az orromba kúszó kanül és a vöröslő hajzuhatagra csak furcsa pillantásokkal reagálok. Mi történt velem? A helyszín nem ismerős, az agyam lassabban dolgozza fel a képeket, mintsem elfogadjam, hogy ez már nem a biztonságos tudatlanság. A tekintetem átkúszik a helyiség más pontjaira is, mire észreveszem a harmadik felet is. Phoenix-et azonnal felismerem és ekkor döbbenek rá, hogy a mellettem ülő boszorkány Nashota.
Idegesen húzom a hasamra a kezemet és hol az egyikre, hol pedig a másikra nézek kérdőn. Nem értem, hogy mit keresek…ez oxigén? A testem végre felveszi a ritmust az agyammal is, és már a fájdalom is a kísérőmként mutatkozik be. Hirtelen beugrik egy kép a raktárról, aztán sorban jönnek fel a képek az elmúlt órák eseményeiből.
- Mit…. – szeretnék mondani valami értelmeset, de rám tör a köhögés. Küszködve emelkednék fel a fekvő helyzetből, ha segítséget is kapok mellé legalább annyi időre, hogy a vízszintes állapotom másra változzon át. Nashota a koven egyik kiemelkedő tagja és biztos vagyok benne, hogy Phoenix szólt neki. Óvón fogom át a karját a mellettem ülőnek, ha megkaptam a megfelelő támogatást, aztán a férfira sandítok.
- Mit…keresek itt? – nyögöm ki szédelegve. Már az is megterhelő, hogy magamtól kapaszkodjak, de csak akad valaki, aki megmagyarázza a hármasunk találkozásának okát.
Vendég
Vendég
Bólintok Nashi véleményére, miszerint nem szenvedett visszafordíthatatlan károsodást Padgett, ami engem illet, már ennyiért is átkozom magamat, abszolút nem értem, miért kellett ennek így történnie, és talán sosem fogom felfogni, hogy miért csinálta ezt a fiatal boszorka, de ezt nem most fogjuk megbeszélni. Lehet sosem fogjuk. Jelen pillanatban egyszerre vagyok nagyon dühös és aggódom annyira, mint talán még soha. Ana halála nem volt váratlan, tudtuk, hogy el fog jönni, akár akarjuk, akár nem, de Padgett még szörnyen fiatal ehhez.
- Megtennéd, hogy ezt parancsba adod neki? Vagy valaki? Mert a fejem rá, hogy magától nem fog elmenni...
Semmi rosszindulat nincs bennem, de sajnos teljesen biztos vagyok benne, hogy eszébe nem jutna megtenni, hacsak nem kötelezik rá. Ne legyen igazam, komolyan ezt kívánom… Utána természetesen gondoskodom az oxigénkészülékről, és ha kell, továbbra is mindenben segítek, amiben csak szükség van rám, de mindig ezt teszem, szóval ez nem lehet oly meglepő a részemről. Egyébiránt az a nagy helyzet, hogy nem érzem magam kifejezetten hasznosnak per pillanat, nem voltam elég gyors, amiért legalább éppen annyira dühös vagyok magamra is.
- Igen, szerintem egész jól körbe tudnám írni, úgyhogy ennek kapcsán akkor majd összeülhetnénk a napokban. Meg kell keresnem a főboszorkányt is.
Talán a történtek folyományaként Nashota számára nyilvánvaló lesz, miért. Nem mondom ki hangosan, ha már Padgett bármikor felébredhet, de itt az ideje, hogy ne igazán érdekeljen a kisasszony lelkivilága, ha ilyen könnyen sutba dobja a saját biztonságát. Ma bebizonyosodott, hogy nem tud vigyázni magára.
- Gondolom, az apját. Bár, mintha úgy tudta volna, hogy halott…
Zavaros számomra még ez az egész, ezt is csak Anától tudom, lévén Padgett még semmilyen szinten nem avatott bele az életébe, amennyiben a tervemre áldását adja a főboszorkány, soha nem fog, de ezzel inkább élek együtt, mint azzal, hogy jóval idő előtt temetnünk kelljen.
- Nem.
Felelem egy mély sóhaj kíséretében, és bár nem vagyok a legpazarabb társaság, de azt soha senki nem kérdőjelezte meg, hogy a munkámat, itt vagy akár civilben, mindig jól végzem. Nehéz megemésztenem, hogy úgy érzem, jelenleg nem igazán van rám szükség.
- Szerintem a beszédet egyelőre ne erőltesd.
Mondjuk, mindegy igazából, mit mondok neki, falra hányt borsó. Arcvonásaim viszont nem lágyulnak, düh és aggodalom keveredik rajtuk, és talán egy cseppnyi megkönnyebbülés szökik íriszeimbe most, hogy felébredt.
- Elmentél egy raktárhoz. Felgyulladt, vagyis szerintem rád gyújtutta valaki. Bementem érted és kihoztalak, aztán ide Nashotához, hogy megtegye, amit tud. Örülök… hogy… nem haltál meg.
Talán némi szemrehányás akad az utolsó szavaimban, de talán ez különösképpen nem meglepő, ettől függetlenül most úgy érzem, hogy jobb lenne, ha távoznék, mert neki most biztosan nem arra van szüksége, hogy az én dühös, negatív kisugárzásommal legyen körülvéve.
- Én… kint leszek, ha kellenék. Nashi elmondja a többit.
Mármint gondolok itt az ellátására, sérüléseire, meg hogy jó volna megkeresni velük egy orvost. Biztos van a boszik vagy a farkasok közt olyan orvos, akinél ezt feltűnésmentesen meg lehet oldani. Aztán fogtam magam, és kimentem, erősen visszafogva mindazt, ami most bennem tombolt, jó volna most valami hegytetőn lenni, és kiordítani magam, de értelemszerűen ez per pillanat nem megvalósítható…
//Köszönöm szépen csajok, imádtam! <3 A jelenben talizunk. //
- Megtennéd, hogy ezt parancsba adod neki? Vagy valaki? Mert a fejem rá, hogy magától nem fog elmenni...
Semmi rosszindulat nincs bennem, de sajnos teljesen biztos vagyok benne, hogy eszébe nem jutna megtenni, hacsak nem kötelezik rá. Ne legyen igazam, komolyan ezt kívánom… Utána természetesen gondoskodom az oxigénkészülékről, és ha kell, továbbra is mindenben segítek, amiben csak szükség van rám, de mindig ezt teszem, szóval ez nem lehet oly meglepő a részemről. Egyébiránt az a nagy helyzet, hogy nem érzem magam kifejezetten hasznosnak per pillanat, nem voltam elég gyors, amiért legalább éppen annyira dühös vagyok magamra is.
- Igen, szerintem egész jól körbe tudnám írni, úgyhogy ennek kapcsán akkor majd összeülhetnénk a napokban. Meg kell keresnem a főboszorkányt is.
Talán a történtek folyományaként Nashota számára nyilvánvaló lesz, miért. Nem mondom ki hangosan, ha már Padgett bármikor felébredhet, de itt az ideje, hogy ne igazán érdekeljen a kisasszony lelkivilága, ha ilyen könnyen sutba dobja a saját biztonságát. Ma bebizonyosodott, hogy nem tud vigyázni magára.
- Gondolom, az apját. Bár, mintha úgy tudta volna, hogy halott…
Zavaros számomra még ez az egész, ezt is csak Anától tudom, lévén Padgett még semmilyen szinten nem avatott bele az életébe, amennyiben a tervemre áldását adja a főboszorkány, soha nem fog, de ezzel inkább élek együtt, mint azzal, hogy jóval idő előtt temetnünk kelljen.
- Nem.
Felelem egy mély sóhaj kíséretében, és bár nem vagyok a legpazarabb társaság, de azt soha senki nem kérdőjelezte meg, hogy a munkámat, itt vagy akár civilben, mindig jól végzem. Nehéz megemésztenem, hogy úgy érzem, jelenleg nem igazán van rám szükség.
- Szerintem a beszédet egyelőre ne erőltesd.
Mondjuk, mindegy igazából, mit mondok neki, falra hányt borsó. Arcvonásaim viszont nem lágyulnak, düh és aggodalom keveredik rajtuk, és talán egy cseppnyi megkönnyebbülés szökik íriszeimbe most, hogy felébredt.
- Elmentél egy raktárhoz. Felgyulladt, vagyis szerintem rád gyújtutta valaki. Bementem érted és kihoztalak, aztán ide Nashotához, hogy megtegye, amit tud. Örülök… hogy… nem haltál meg.
Talán némi szemrehányás akad az utolsó szavaimban, de talán ez különösképpen nem meglepő, ettől függetlenül most úgy érzem, hogy jobb lenne, ha távoznék, mert neki most biztosan nem arra van szüksége, hogy az én dühös, negatív kisugárzásommal legyen körülvéve.
- Én… kint leszek, ha kellenék. Nashi elmondja a többit.
Mármint gondolok itt az ellátására, sérüléseire, meg hogy jó volna megkeresni velük egy orvost. Biztos van a boszik vagy a farkasok közt olyan orvos, akinél ezt feltűnésmentesen meg lehet oldani. Aztán fogtam magam, és kimentem, erősen visszafogva mindazt, ami most bennem tombolt, jó volna most valami hegytetőn lenni, és kiordítani magam, de értelemszerűen ez per pillanat nem megvalósítható…
//Köszönöm szépen csajok, imádtam! <3 A jelenben talizunk. //
Főboszorkány
Nashota Hayes
Barátságos és megnyugtató mosolyt küldök a férfi felé, azt a fajtát, amellyel a nővérek szoktak a kórházi szobákban a páciens ágya mellett állva magukra húzni, amikor az aggodalmas hozzátartozó is jelen van. Ez egy olyan gesztus, amely az elmúló évek sem tudtak belőlem kimosni. Az egyetlen olyan szakma, amit magam miatt választottam, amit minden körülmények között élveztem és amelyben megtaláltam önmagam és minden, ami ehhez kapcsolódik úgy ivódott bele a csontjaimban, mintha mindig is hozzám tartoztak volna.
- El fog menni - erősítem meg ezt a szimpatizánsban, cinkos mosoly görbéjével az ajkam szegletében. Emiatt aggódnia végképp nem kell, főként, amíg engem lát. És nem csak azért, mert pontosan tudom, hogy mit csinálok, hanem mert a lány értékes tagja a kovenünknek és mint olyan, egy ilyen sérülést nem vehet félvállról. Én nem fogom és csökönyösségben nem tud a fiatal boszorka überelni. Ehhez néhány évtizeddel hamarabb kellett volna születnie.
- Mindenképp - bólintok egy apróbbat. - Telefonálj és a rendelkezésedre állok - aztán a továbbiakban meglátjuk még, hogy mit tudunk tenni. Mi keressük meg, vagy a rendőrséghez fordulunk. Számos megoldás létezik, majd útközben eldöntjük melyik mellett tesszük le a voksot. Vagy az, aki intézi majd. A magyarázatra lágyan ráncolom össze a szemöldököm. Tény és való, hogy nem ismerem annyira Padgett családi körülményeit, de az apjáról eddig nem hallottam még. Semmilyen formában, ez pedig több, mint furcsa.
Fejem megrázom arra, hogy még mindig megmakacsolja magát a boszorkány, de hátha ez az eset elég volt a számára, hogy meggondolja magát. Apropó, az ágyon fekvő: kezd magához térni. Innentől kezdve pedig minden figyelmemet neki szentelem. Mire magához tér és látása kitisztul annyira, hogy lásson is, barátságos mosolyommal találhatja magát szemben.
- Szia Padgett - köszöntöm gyengéden és folytatnám is, ugyanebben a stílusban, ha a mögöttem tornyosuló, aggódó férfi nem előzne meg. Mélyen szívom be a tüdőmbe a levegőt, hosszan tartva azt bent. Egy pillanatra fordítom csak felé a tekintetem, metsző pillantással, csak hogy jelezzem számára, nem kell mindent a nyakára zúdítani, épp most tért magához. Még néhány percre szüksége van, főleg mert fuldoklik is. Segítségére vagyok annyiban, hogy megemeljem az ágyból, félig ülő helyzetben, hogy nyugodtan tudjon köhögni.
- A Nestben vagy - egészítem mégis ki Phoenixet, mert bár az igaz, hogy hozzám hozta, de nem nálam van, még mielőtt azt hinné. Amikor a dühös védelmező távozna, még azért utána fordulok néhány szó erejéig. - Beszélj Deliaval - hagyom meg neki és ezúttal koránt sem kérem őt, de ezt ő is tudja. A főboszorkánynak tudnia kell arról, ami ma történt az egyik tagunkkal. Ezt követően visszafordulok a lány felé, továbbra is barátságos mosollyal az ajkamon.
- Enyhe füstmérgezést kaptál a raktárban, de Phoenix időben kihozott. Alkalmaztam rajtad a sebgyógyítást, annak rendbe kell tennie, ha mégsem érzed jól magad, akkor jelezd, hogy hol érzel fájdalmat, maradt még a kenőcsből - emelem meg a kezemben a tégelyt és ahogy hallom a köhögését, még szüksége lehet rá. - A ma éjszakát itt töltöd a központban, holnap pedig elkísérlek majd egy orvoshoz. Régi barátom, megvizsgál nem maradt-e maradandó károsodás a tüdődben a történtek után, bármi, ami felett elsiklott a tekintetünk és orvosolandó - teszem le a kezemben tartotatt az éjjeliszekrényre. Hangomban nem fedezheti azt fel, hogy bármely elé állított dolog opcionális lenne a számára, de ha mégis megkísérelne ellenkezni, akkor falba ütközött.
Az ő érdekében remélem, hogy belátással lesz.
- Ma este én is itt maradok és Phoenix is, hogy vigyázzunk rád, jó lesz így? Itt nem történhet veled semmi baj - segítek neki vagy felülni, vagy visszafeküdni az ágyban, ahogy most kényelmesebbnek éli meg. - Ó, igen. A felsődet eltávolítottam, hogy eltudjalak látni, de ha engem kérdezel dobhatod is ki őket, mert egy-két helyen megfogta a láng. Vannak bent ruhák, hozzak neked? - kérdezem még tőle, és bármire is van igénye azt megkapja, ám az ágyat nem hagyom neki elhagyni. Sem most, sem az éjszaka folyamán.
Reggelig felkeresem az orvost, hogy időpontot egyeztessek vele és további ellenkezés nélkül, valójában addig nem tágítok el a lány mellől, amíg ki nem vizsgálják teljesen és megnyugtató eredményeket nem kapunk.
- El fog menni - erősítem meg ezt a szimpatizánsban, cinkos mosoly görbéjével az ajkam szegletében. Emiatt aggódnia végképp nem kell, főként, amíg engem lát. És nem csak azért, mert pontosan tudom, hogy mit csinálok, hanem mert a lány értékes tagja a kovenünknek és mint olyan, egy ilyen sérülést nem vehet félvállról. Én nem fogom és csökönyösségben nem tud a fiatal boszorka überelni. Ehhez néhány évtizeddel hamarabb kellett volna születnie.
- Mindenképp - bólintok egy apróbbat. - Telefonálj és a rendelkezésedre állok - aztán a továbbiakban meglátjuk még, hogy mit tudunk tenni. Mi keressük meg, vagy a rendőrséghez fordulunk. Számos megoldás létezik, majd útközben eldöntjük melyik mellett tesszük le a voksot. Vagy az, aki intézi majd. A magyarázatra lágyan ráncolom össze a szemöldököm. Tény és való, hogy nem ismerem annyira Padgett családi körülményeit, de az apjáról eddig nem hallottam még. Semmilyen formában, ez pedig több, mint furcsa.
Fejem megrázom arra, hogy még mindig megmakacsolja magát a boszorkány, de hátha ez az eset elég volt a számára, hogy meggondolja magát. Apropó, az ágyon fekvő: kezd magához térni. Innentől kezdve pedig minden figyelmemet neki szentelem. Mire magához tér és látása kitisztul annyira, hogy lásson is, barátságos mosolyommal találhatja magát szemben.
- Szia Padgett - köszöntöm gyengéden és folytatnám is, ugyanebben a stílusban, ha a mögöttem tornyosuló, aggódó férfi nem előzne meg. Mélyen szívom be a tüdőmbe a levegőt, hosszan tartva azt bent. Egy pillanatra fordítom csak felé a tekintetem, metsző pillantással, csak hogy jelezzem számára, nem kell mindent a nyakára zúdítani, épp most tért magához. Még néhány percre szüksége van, főleg mert fuldoklik is. Segítségére vagyok annyiban, hogy megemeljem az ágyból, félig ülő helyzetben, hogy nyugodtan tudjon köhögni.
- A Nestben vagy - egészítem mégis ki Phoenixet, mert bár az igaz, hogy hozzám hozta, de nem nálam van, még mielőtt azt hinné. Amikor a dühös védelmező távozna, még azért utána fordulok néhány szó erejéig. - Beszélj Deliaval - hagyom meg neki és ezúttal koránt sem kérem őt, de ezt ő is tudja. A főboszorkánynak tudnia kell arról, ami ma történt az egyik tagunkkal. Ezt követően visszafordulok a lány felé, továbbra is barátságos mosollyal az ajkamon.
- Enyhe füstmérgezést kaptál a raktárban, de Phoenix időben kihozott. Alkalmaztam rajtad a sebgyógyítást, annak rendbe kell tennie, ha mégsem érzed jól magad, akkor jelezd, hogy hol érzel fájdalmat, maradt még a kenőcsből - emelem meg a kezemben a tégelyt és ahogy hallom a köhögését, még szüksége lehet rá. - A ma éjszakát itt töltöd a központban, holnap pedig elkísérlek majd egy orvoshoz. Régi barátom, megvizsgál nem maradt-e maradandó károsodás a tüdődben a történtek után, bármi, ami felett elsiklott a tekintetünk és orvosolandó - teszem le a kezemben tartotatt az éjjeliszekrényre. Hangomban nem fedezheti azt fel, hogy bármely elé állított dolog opcionális lenne a számára, de ha mégis megkísérelne ellenkezni, akkor falba ütközött.
Az ő érdekében remélem, hogy belátással lesz.
- Ma este én is itt maradok és Phoenix is, hogy vigyázzunk rád, jó lesz így? Itt nem történhet veled semmi baj - segítek neki vagy felülni, vagy visszafeküdni az ágyban, ahogy most kényelmesebbnek éli meg. - Ó, igen. A felsődet eltávolítottam, hogy eltudjalak látni, de ha engem kérdezel dobhatod is ki őket, mert egy-két helyen megfogta a láng. Vannak bent ruhák, hozzak neked? - kérdezem még tőle, és bármire is van igénye azt megkapja, ám az ágyat nem hagyom neki elhagyni. Sem most, sem az éjszaka folyamán.
Reggelig felkeresem az orvost, hogy időpontot egyeztessek vele és további ellenkezés nélkül, valójában addig nem tágítok el a lány mellől, amíg ki nem vizsgálják teljesen és megnyugtató eredményeket nem kapunk.
- Köszönöm:
- A játékot egy élmény volt remélem hamarosan még találkozunk!
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|