Kert
1 / 1 oldal
2 posters
Főboszorkány
Nashota Hayes
Az éjszakát a gyülekezet székhelyén töltöttem, mint majdnem minden Telihold éjszakáján az elmúlt bő egy évben. Szükségszerű is ezekben az időkben, biztosítani számomra a Falka nem tudja a védelmet a Vermen kívül. Noha a lehetőségem megvan, hogy ilyen esetekben ott töltsem az éjszakát ritkán szoktam élni vele – és nem, továbbra sem fogok továbbra sem Szimpatizánst fogadni magam mellé. Ennek különösebb oka nincs, egyszerűen nem látom értelmét, amikor tudom, hogy egyébként is van, ki figyelje a lépteim. Gondtalanságnak is mondhatnák, számomra mégis ez és ennyi mégis megnyugtató. Az egyetlen visszása – inkább a legnagyobb – hogy havonta egyszer kénytelen vagyok itt aludni. Legalább is Claudett halála óta, éltében ugyanis nála hédereztem. A kényelem megszűnt, a gyülekezetből mégsem panaszkodik senki, az épület pedig egyébként is folyamatosan védve van. Közösségi térként funkcionál a múzeum, lényegében bármikor tölthetne itt bárki, bármennyi időt is.
A nap hasadása kelt fel – vagy Otto károgása az ablak túloldalán igazából az ok teljesen lényegtelen – és pontosan úgy érzem magam, mint akit minimum egy péklapáttal vágtak fejbe előző este. Nehezen tudom kinyitni a szeme, és még nehezebben tudom úgy is tartani. A fejem is sajog hozzá, a fáradtság pedig valami elemi erővel kúszik végig végtagjaimon.
Hallom, hogy odakint nyílik, majd csukódik az ajtó, addigra pedig már az ágy szélén ülök. Könyökeimmel a combjaimon támaszkodom meg, két tenyerembe rejtem el arcomat. Hajam kócosan omlik arcomba, szükségem van néhány másodpercre, amíg magamhoz térek és erőt is veszek magamhoz, hogy a lassan élettel megtelő házban jelenésem tegyem. Ujjaimmal átdörgölöm az arcom és a szemem is, megengedek magamnak egy nagyobb ásítást, kezeim ezt követően nyúlnak ösztönösen a telefonhoz…
Halkan nyögök fel, meglátva azon valójában még hajnalok hajnala van. Fél hétkor mit keresek már fent? Legalább ma pihenhetnék – jah, nem. Az óra mellett nem csak a naptárbélyegzőn, hanem az értesítések között is ott szerepel: Mabon napja van. Ültömben nyújtózkodom ki, tovább mégsem maradok az ágyban… Úgy ahogy van otthagyom, később majd rendbe teszem. Egyszerűen a reggeli higiénia után szükségem van egy éltető kávéra. Úgy érzem magam, mint akit teljesen kifacsartak – de ez nem meglepő. Minden telihold után így érzem magam, máskor legalább néhány óránál tovább tudok aludni. De hát az élet ugye nem kívánságműsor én meg igyekszem alkalmazkodni hozzá.
Sokat nem töltök el az amúgy szimpatizáns növendékeknek fenntartott szobában és a hozzá társított fürdőben, igyekszem gyorsan kikeveredni innen. Ha fel is keltett valamivalaki, a ház még szinte üres, legfeljebb az őrszolgálatot teljesítők vannak még csak itt, nem is csoda: alszik még a város.
A konyhában egy egész kancsóval főzök le a kávéból, a pultnak döntöm a csípőmet, nagyokat pislogva várom lefőjön az éltető. Kósza gondolat kap lángra elmémben, akár vénásan is adhatnák ma számomra, akkor talán a koven is hasznomat venném, mert így csak leginkább láb alatt leszek. Vagy. Én leszek mára a zenefelelős.
Várni most mégis kínzásnak hat, kifordulok a konyhából és amíg a fekete nedűből áradó keserédes illat betölti a házat, az egyik irodának használt helyiségben keresek egy plédet, amit majd odakint magamra tudok teríteni. Az ősz teljesen beköszöntött, vagyis ilyen istentelenül korai órákban már hűvös van. Visszatérve a főzőhelységbe, annak ablakából pillantom meg a kertben a Phoenixet. Ajkamra halovány mosolyt húz látképe, a polcról pedig két bögrét veszek le. Ketté töltöm a lefőzöttet és mindenféle ízesítés nélkül célom kivinni. Talán emlékeznem illene, hogy issza, mert nem először tapasztalom, az elmém mégsem tud a megfelelően működni. Kabátot húzok és a pokróccal az alkaromon, a két bögrével a kezemben szambázok ki a hátsókertbe. A reggeli hűvös szinte arcon vág, mégis eszméletlenül jól esik, ahogy bőrömet nyaldossa, segít abban mihamarabb magamhoz is térjek.
- Jó reggelt! – sétálok a férfi mellé, akiről gyanítom már régről hallotta, hogy jövök, sőt talán azt is, hogy odabent kávét főzök. – Műszak előtt, vagy már a végén? Bárhogy is - nyújtom át neki az egyik bögrét – ebből sosem lehet elég, főként nem ilyenkor – arcomon barátságos, de azért fáradt mosoly jelenik meg, a saját bögrém tartalmába kortyolok. A fekete lőre égeti a torkom, felmelegít és fel is tölt.
A nap hasadása kelt fel – vagy Otto károgása az ablak túloldalán igazából az ok teljesen lényegtelen – és pontosan úgy érzem magam, mint akit minimum egy péklapáttal vágtak fejbe előző este. Nehezen tudom kinyitni a szeme, és még nehezebben tudom úgy is tartani. A fejem is sajog hozzá, a fáradtság pedig valami elemi erővel kúszik végig végtagjaimon.
Hallom, hogy odakint nyílik, majd csukódik az ajtó, addigra pedig már az ágy szélén ülök. Könyökeimmel a combjaimon támaszkodom meg, két tenyerembe rejtem el arcomat. Hajam kócosan omlik arcomba, szükségem van néhány másodpercre, amíg magamhoz térek és erőt is veszek magamhoz, hogy a lassan élettel megtelő házban jelenésem tegyem. Ujjaimmal átdörgölöm az arcom és a szemem is, megengedek magamnak egy nagyobb ásítást, kezeim ezt követően nyúlnak ösztönösen a telefonhoz…
Halkan nyögök fel, meglátva azon valójában még hajnalok hajnala van. Fél hétkor mit keresek már fent? Legalább ma pihenhetnék – jah, nem. Az óra mellett nem csak a naptárbélyegzőn, hanem az értesítések között is ott szerepel: Mabon napja van. Ültömben nyújtózkodom ki, tovább mégsem maradok az ágyban… Úgy ahogy van otthagyom, később majd rendbe teszem. Egyszerűen a reggeli higiénia után szükségem van egy éltető kávéra. Úgy érzem magam, mint akit teljesen kifacsartak – de ez nem meglepő. Minden telihold után így érzem magam, máskor legalább néhány óránál tovább tudok aludni. De hát az élet ugye nem kívánságműsor én meg igyekszem alkalmazkodni hozzá.
Sokat nem töltök el az amúgy szimpatizáns növendékeknek fenntartott szobában és a hozzá társított fürdőben, igyekszem gyorsan kikeveredni innen. Ha fel is keltett valami
A konyhában egy egész kancsóval főzök le a kávéból, a pultnak döntöm a csípőmet, nagyokat pislogva várom lefőjön az éltető. Kósza gondolat kap lángra elmémben, akár vénásan is adhatnák ma számomra, akkor talán a koven is hasznomat venném, mert így csak leginkább láb alatt leszek. Vagy. Én leszek mára a zenefelelős.
Várni most mégis kínzásnak hat, kifordulok a konyhából és amíg a fekete nedűből áradó keserédes illat betölti a házat, az egyik irodának használt helyiségben keresek egy plédet, amit majd odakint magamra tudok teríteni. Az ősz teljesen beköszöntött, vagyis ilyen istentelenül korai órákban már hűvös van. Visszatérve a főzőhelységbe, annak ablakából pillantom meg a kertben a Phoenixet. Ajkamra halovány mosolyt húz látképe, a polcról pedig két bögrét veszek le. Ketté töltöm a lefőzöttet és mindenféle ízesítés nélkül célom kivinni. Talán emlékeznem illene, hogy issza, mert nem először tapasztalom, az elmém mégsem tud a megfelelően működni. Kabátot húzok és a pokróccal az alkaromon, a két bögrével a kezemben szambázok ki a hátsókertbe. A reggeli hűvös szinte arcon vág, mégis eszméletlenül jól esik, ahogy bőrömet nyaldossa, segít abban mihamarabb magamhoz is térjek.
- Jó reggelt! – sétálok a férfi mellé, akiről gyanítom már régről hallotta, hogy jövök, sőt talán azt is, hogy odabent kávét főzök. – Műszak előtt, vagy már a végén? Bárhogy is - nyújtom át neki az egyik bögrét – ebből sosem lehet elég, főként nem ilyenkor – arcomon barátságos, de azért fáradt mosoly jelenik meg, a saját bögrém tartalmába kortyolok. A fekete lőre égeti a torkom, felmelegít és fel is tölt.
Vendég
Vendég
A drága Anabell pár nappal ezelőtt elhunyt. Bármennyire szerette volna megkoronázni hosszúra nyúlt életét egy utolsó Teliholddal, nem járt sikerrel. Talán jobb is így, meg lehetett méltóként emlékezni róla és elbúcsúzni tőle, kérve a Hold áldását túlvilági létére. Bizonyára jó helyen van, hisz csodás boszorkány volt, lelke mélyéig jó, megtiszteltetés volt mellette szimpatizánsként szolgálni.
Mégis, most, hogy eltávozott, valahogy céltalannak érzem a létemet. Tudom, mit fogadtam meg a nőnek, kit anyámként szerettem, de őszintén, ha csak én tartom magam valamihez, abból nem lesz csoda, így most kénytelen leszek időnként kuncsorogni a bosziknál, hogy tegyék meg azt a szívességet, és töltsék fel a totememet, hogy ne kelljen már hipp-hopp 74 éves koromig elszárnyalnom, és talán elhunynom. Azért alulról szagolni még nem szeretném az ibolyát.
Eljöttem, mert ilyenkor azért jobb, ha kiemeltebb figyelem jut a boszorkányokra, és talán lesz egy kis hasznom, otthon ülni nem igazán akartam. Az éjszakát éberen töltöttem, bár akadtak akik már elmentek, azért van még itt olyan, akire jobb, ha figyelünk. Jelen esetben én. A magam részéről mindig elkötelezetten végeztem a dolgomat, s noha most szárnyaszegett madárként lézengek, de a hozzáállásom nem változott.
Ahogy ébredezik a nap, kimegyek a kertbe, egy kis friss levegő biztosan jól fog esni. Nem vagyok egyébként álmos, inkább csak rezignált, nem tudom, merre vezessen a következő léptem, és a bizonytalanság olyasmi, amit nem szeretek az életem részének tudni. Eddig mindig tudtam, mi lesz másnap, de most, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt. Nyilván előbb-utóbb odarendelhetnek bárki mellé, de lehetőségeimhez mérten szeretném teljesíteni Anabell utolsó kívánságát. Csak mondjuk nem ártott volna, ha egy olyan személyt választ, akivel el bírjuk viselni egymást. A benti motoszkálás eljut a tudatomig, de semmiféle olyan hangot nem hallok, ami kirívó lenne, ezáltal illene utána néznem. Az ismerősen csengő léptekből már tudom, melyik boszorkány érkezik, bár Telihold után azért nagy tétekben lehet fogadni a falka boszorkányának jelenlétére errefelé.
- Ohh, Nashota! Jó reggelt! Máris ébren?
Az biztos, hogy pár óra még ráfért volna, emlékeim szerint nem szokott ilyenkor ennyire korán ébredni, de talán valami elzavarta az álmok nyugodt mezejéről.
- Mondjuk úgy, inkább a vége felé.
Azért fogalmazok így, mert amíg nem borulok fel, nem szándékozom hazamenni, jelenleg abszolút nem érzem fáradtnak magam, bár ez akármelyik pillanatban változhat.
- Nagyon kedves tőled, köszönöm szépen!
Veszem el a kávét, tudat alatt talán motoszkált benne, hogy üresen iszom, így probléma nélkül belekortyolok. Igazság szerint akkor sem mondanék semmit, ha lenne benne bármiféle édesítőszer, nem szokásom mások kedvességében a hibát keresni. Csúnya szokás.
- Hosszúak ezek a napok, nemde?
Nyilván süt róla, hogy nem kipihent, de ez ilyenkor megszokott, inkább együttérzésemet óhajtottam kifejezni a mondandómmal, mintsem a külsejét kritizálnám, sosem voltam ilyen felszínes.
- Ha majd kipihented a dolgokat, kérhetek egy nagy szívességet?
Ujjaim az ausztrál juhászkutya fejet formázó totememre siklanak. Még van némi időm, de jobb, ha már most elkezdem keresni azt, aki segítségemre lehet, és bíztam abban, hogy Nashotának nem lesz ezzel problémája, annak ellenére, hogy ő maga nem óhajt szimpatizánst maga mellé. Attól még feltölteni fel tudná a totemet, és remélhetőleg a segítségemre lesz most, hogy Anabell már lesz. Átmenetileg… nyilvánvalóan jobban szeretem, ha stabil helyem van a kovenben, ilyen ide-oda sodródó alak nem óhajtanék lenni, nem az én világom.
Mégis, most, hogy eltávozott, valahogy céltalannak érzem a létemet. Tudom, mit fogadtam meg a nőnek, kit anyámként szerettem, de őszintén, ha csak én tartom magam valamihez, abból nem lesz csoda, így most kénytelen leszek időnként kuncsorogni a bosziknál, hogy tegyék meg azt a szívességet, és töltsék fel a totememet, hogy ne kelljen már hipp-hopp 74 éves koromig elszárnyalnom, és talán elhunynom. Azért alulról szagolni még nem szeretném az ibolyát.
Eljöttem, mert ilyenkor azért jobb, ha kiemeltebb figyelem jut a boszorkányokra, és talán lesz egy kis hasznom, otthon ülni nem igazán akartam. Az éjszakát éberen töltöttem, bár akadtak akik már elmentek, azért van még itt olyan, akire jobb, ha figyelünk. Jelen esetben én. A magam részéről mindig elkötelezetten végeztem a dolgomat, s noha most szárnyaszegett madárként lézengek, de a hozzáállásom nem változott.
Ahogy ébredezik a nap, kimegyek a kertbe, egy kis friss levegő biztosan jól fog esni. Nem vagyok egyébként álmos, inkább csak rezignált, nem tudom, merre vezessen a következő léptem, és a bizonytalanság olyasmi, amit nem szeretek az életem részének tudni. Eddig mindig tudtam, mi lesz másnap, de most, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt. Nyilván előbb-utóbb odarendelhetnek bárki mellé, de lehetőségeimhez mérten szeretném teljesíteni Anabell utolsó kívánságát. Csak mondjuk nem ártott volna, ha egy olyan személyt választ, akivel el bírjuk viselni egymást. A benti motoszkálás eljut a tudatomig, de semmiféle olyan hangot nem hallok, ami kirívó lenne, ezáltal illene utána néznem. Az ismerősen csengő léptekből már tudom, melyik boszorkány érkezik, bár Telihold után azért nagy tétekben lehet fogadni a falka boszorkányának jelenlétére errefelé.
- Ohh, Nashota! Jó reggelt! Máris ébren?
Az biztos, hogy pár óra még ráfért volna, emlékeim szerint nem szokott ilyenkor ennyire korán ébredni, de talán valami elzavarta az álmok nyugodt mezejéről.
- Mondjuk úgy, inkább a vége felé.
Azért fogalmazok így, mert amíg nem borulok fel, nem szándékozom hazamenni, jelenleg abszolút nem érzem fáradtnak magam, bár ez akármelyik pillanatban változhat.
- Nagyon kedves tőled, köszönöm szépen!
Veszem el a kávét, tudat alatt talán motoszkált benne, hogy üresen iszom, így probléma nélkül belekortyolok. Igazság szerint akkor sem mondanék semmit, ha lenne benne bármiféle édesítőszer, nem szokásom mások kedvességében a hibát keresni. Csúnya szokás.
- Hosszúak ezek a napok, nemde?
Nyilván süt róla, hogy nem kipihent, de ez ilyenkor megszokott, inkább együttérzésemet óhajtottam kifejezni a mondandómmal, mintsem a külsejét kritizálnám, sosem voltam ilyen felszínes.
- Ha majd kipihented a dolgokat, kérhetek egy nagy szívességet?
Ujjaim az ausztrál juhászkutya fejet formázó totememre siklanak. Még van némi időm, de jobb, ha már most elkezdem keresni azt, aki segítségemre lehet, és bíztam abban, hogy Nashotának nem lesz ezzel problémája, annak ellenére, hogy ő maga nem óhajt szimpatizánst maga mellé. Attól még feltölteni fel tudná a totemet, és remélhetőleg a segítségemre lesz most, hogy Anabell már lesz. Átmenetileg… nyilvánvalóan jobban szeretem, ha stabil helyem van a kovenben, ilyen ide-oda sodródó alak nem óhajtanék lenni, nem az én világom.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Túl korán van még, elmém nem úgy működik, ahogy azt illene számára, nehezen forognak benne a fogaskerekek és későn veszem csak észre – másodjára, ahogy a konyhába megyek – az egyik „biztonsági őrünk” odakint van. Még az is lehet, hogy egyedül van az egész épületben ez nem lenne szokatlan és amúgy is, nem túl nagy a múzeum a külsős emberek számára, hogy azt kelljen látniuk, túlzott védelem alatt áll. Még azt mernék hinni nagyobb itt az érték, mint amit láttatni akarunk, s az, hogy valóban nagyobb, még nem jelenti azt, hogy le is kell magunk buktatni.
Ühm. Túlságosan is szükségem van erre a kávéra. Rögtön ketté is öntöm, na nem azért, hogy mindkettőt magam igyam meg, de egyedül sem kell elfogyasztanom, nem igaz?
A hátsókertbe nyíló ajtót könyökömmel nyitom ki, vállammal lököm meg, néhány pillanat múlva pedig már kint is találom magam, a hideg szinte arcon vág. Szó szerint.
- Tudod, hogy tartja a mondás… Ki korán kell, Phoenixet lel – kúszik pimasz mosoly az arcomra. – És semmi kincsért nem adnám át másnak az ezzel járó tiszteletet – ütöm el humorral miként vagyok máris ébren. Valahol tudatom mélyén hibáztatom az ostoba familiárisomat is, de nem vagyok abban biztos valóban Otto volt-e, aki kivert az ágyból vagy valami teljesen más késztetett arra ideje elhagynom az álmok élettel teli, gazdag világát.
- Maradsz napközben? A közös sütés-főzésre? – biccentem fejem az épület felé utalva arra, ha egyszer normálisan is felkel a nap és megtelik élettel a ház, akkor is látni fogom-e itt, vagy a műszakja után, inkább menne haza. Nem hibáztatnám érte, a magam részéről nagyobb kedvem van hazatérni, mint mára itt maradni, de azt is tudom, hogy most leginkább a nyűgösség és a fáradtság mondatja ezt velem.
A bögrét, annak tartalmával átnyújtom a férfinak. – Ugyan, semmiség. Velem ellentétben te egész éjjel fent voltál. Nagyobb szükséged lehet rá, mint nekem. Nem ülünk le? – bökök állammal a tornácon álló többszemélyes padra. Bármi is legyen a válasza, én afelé veszem az irányt – valójában csak két lépésre van – és hiába csak most keltem fel, nem esik jól állni, ilyenkor még kényelmesebb a lustaság. Ezért is vetem le magam könnyedén a fából készültre, húzom fel rá lábaimat, melyet az eddig a kezemben tartott pléddel takarok le. A bögrét a karfára helyezem fel, kabátom zsebéből egy doboz cigarettát halászok elő – megviselt már, legalább két hete vettem.
- Sok minden jött mostanában össze, de panaszra nem lehet okom – veszek ki egy szálat, amit ajkaim közé biggyesztek, amit a vihargyújtó segítségével meggyújtom és mélyen szívom le a nikotint. Fejem újra felé fordítom, zöld íriszeimet nem kerülik el, ahogy a juhászkutya fejét formázó totemét érintik az ujjai. – Mi sem természetesebb. Mikorra esedékes? – érdeklődöm meg tőle magától értetődő módon, mikorra is szedjem össze magam. Szívesen segítek a férfinak, ha arról van szó, ez számomra alapvető.
- Hogy viseled? – kérdezem meg hirtelen. Néhány napja történt mindössze, az emléke még friss, ahogy a hiánya keltette seb is. Anabell nagyszerű boszorkány volt, felnéztem rá legalább annyira, mint Claudettre. – A hiányát – toldom meg a kérdésem, noha ha másként válaszolna rá, akkor is szívesen hallgatnám meg. A hosszú élet egyik átka, túl sokáig osztjuk meg életünket bizonyos emberekkel, akik túlzottan is szívünkhöz nőnek. A hiányuk pedig még nagyobb nyomot hagynak bennünk, mint azt gondolnánk. A cigarettát lassan szívom, de közben a kávéról sem feledkezem meg. Ez a kettő és a reggeli hűvös levegő, melyben a leheletem gomolyaga is tökéletesen látszik segít abban minél jobban térjek magamhoz.
Ühm. Túlságosan is szükségem van erre a kávéra. Rögtön ketté is öntöm, na nem azért, hogy mindkettőt magam igyam meg, de egyedül sem kell elfogyasztanom, nem igaz?
A hátsókertbe nyíló ajtót könyökömmel nyitom ki, vállammal lököm meg, néhány pillanat múlva pedig már kint is találom magam, a hideg szinte arcon vág. Szó szerint.
- Tudod, hogy tartja a mondás… Ki korán kell, Phoenixet lel – kúszik pimasz mosoly az arcomra. – És semmi kincsért nem adnám át másnak az ezzel járó tiszteletet – ütöm el humorral miként vagyok máris ébren. Valahol tudatom mélyén hibáztatom az ostoba familiárisomat is, de nem vagyok abban biztos valóban Otto volt-e, aki kivert az ágyból vagy valami teljesen más késztetett arra ideje elhagynom az álmok élettel teli, gazdag világát.
- Maradsz napközben? A közös sütés-főzésre? – biccentem fejem az épület felé utalva arra, ha egyszer normálisan is felkel a nap és megtelik élettel a ház, akkor is látni fogom-e itt, vagy a műszakja után, inkább menne haza. Nem hibáztatnám érte, a magam részéről nagyobb kedvem van hazatérni, mint mára itt maradni, de azt is tudom, hogy most leginkább a nyűgösség és a fáradtság mondatja ezt velem.
A bögrét, annak tartalmával átnyújtom a férfinak. – Ugyan, semmiség. Velem ellentétben te egész éjjel fent voltál. Nagyobb szükséged lehet rá, mint nekem. Nem ülünk le? – bökök állammal a tornácon álló többszemélyes padra. Bármi is legyen a válasza, én afelé veszem az irányt – valójában csak két lépésre van – és hiába csak most keltem fel, nem esik jól állni, ilyenkor még kényelmesebb a lustaság. Ezért is vetem le magam könnyedén a fából készültre, húzom fel rá lábaimat, melyet az eddig a kezemben tartott pléddel takarok le. A bögrét a karfára helyezem fel, kabátom zsebéből egy doboz cigarettát halászok elő – megviselt már, legalább két hete vettem.
- Sok minden jött mostanában össze, de panaszra nem lehet okom – veszek ki egy szálat, amit ajkaim közé biggyesztek, amit a vihargyújtó segítségével meggyújtom és mélyen szívom le a nikotint. Fejem újra felé fordítom, zöld íriszeimet nem kerülik el, ahogy a juhászkutya fejét formázó totemét érintik az ujjai. – Mi sem természetesebb. Mikorra esedékes? – érdeklődöm meg tőle magától értetődő módon, mikorra is szedjem össze magam. Szívesen segítek a férfinak, ha arról van szó, ez számomra alapvető.
- Hogy viseled? – kérdezem meg hirtelen. Néhány napja történt mindössze, az emléke még friss, ahogy a hiánya keltette seb is. Anabell nagyszerű boszorkány volt, felnéztem rá legalább annyira, mint Claudettre. – A hiányát – toldom meg a kérdésem, noha ha másként válaszolna rá, akkor is szívesen hallgatnám meg. A hosszú élet egyik átka, túl sokáig osztjuk meg életünket bizonyos emberekkel, akik túlzottan is szívünkhöz nőnek. A hiányuk pedig még nagyobb nyomot hagynak bennünk, mint azt gondolnánk. A cigarettát lassan szívom, de közben a kávéról sem feledkezem meg. Ez a kettő és a reggeli hűvös levegő, melyben a leheletem gomolyaga is tökéletesen látszik segít abban minél jobban térjek magamhoz.
Vendég
Vendég
- Hohó, már mondás is van rólam, zseniális.
Eresztek meg felé egy kacsintást nevetve, értem én a poént, meg aztán, az azt követő mondat kifejezetten hízelgő a számomra, meglehetősen kellemesen indul ilyenformán a napom. Nem mondhattam el hasonlót az utóbbi időszakban, minden reggel úgy keltem, hogy bármikor eltávozhat Anabell, aztán amióta megtette, nyilvánvaló, hogy miért nem vigyorgom körbe a fejem. Általában derűs ábrázatom van annak dacára, hogy a feladataimat komolyan veszem, de az most nem igazán jellemző. Nyilván a kérdésemre nem válasz a dolog, de előfordul, hogy képtelen az ember aludni, legyen bármily fáradt is. Van az a fajta fáradtság, amikor már egyszerűen nem megy. Majd a mai nap után gondolom feldől mint egy liszteszsák.
- Meglátjuk, meddig bírom ébren. Egy darabig biztosan.
Nem szeretek túl sokáig a négy fal között lenni, nem vágyom arra, hogy rám nehezedjen a gyász, és megzuhanjak, jobb, ha tele tömöm magam feladatokkal, több megrendelést, biztonsági rendszer kiépítést vállaltam be a hétre pluszban, több helyre én magam megyek ki, akkor legalább elterelődik a figyelmem. Most valahogy nem érzem okos ötletnek egyedül maradni a gondolataimmal.
- Van más is, ami ébren tart.
A javaslatára bólintok, legyen úgy, olyan nem igazán történhet, amit ülve ne lennék képes lereagálni adott esetben, kiváltképp azért, mert mellette ülve jobban meg tudom védeni, ha szükségessé válna. De őszintén… Aligha hiszem, hogy jelenleg ettől tartani kellene. A Telihold a legtöbb veszélyforrást más utakra terel ilyenkor.
Így hát követem a padig, és leteszem magam mellé, ujjaimat tovább pihentetve a kávéscsészén, olykor számhoz emelve egy-egy kurta korty erejéig. Szeretek elidőzni a kávémmal, nem igazán vagyok az a hajtsuk le gyorsan típus.
Nekem nem szokásom dohányozni, de nem zavar, ha más megteszi, vannak ennél sokkal rosszabb szokások is, amik a tudatot támadják olyan szinten, hogy azzal másokra válnak veszélyesebbé az emberek. A dohányosok csak magukat rombolják vele, persze nyilván ott a passzív dohányzás is, de azt meg, aki akarja, elkerülheti.
- Két hét múlva.
Értelemszerűen Anabellnek már nem volt ereje gondoskodni erről, amiért nyilván senki sem hibáztatja, és mondhatni még időben vagyok, kellemetlen lett volna, ha pont ezekre a napokra esik, amikor a legtöbben le vannak terhelve. Így még talán beütemezhető a dolog. Azt hiszem, azért őt kérdeztem meg először, mert eléggé kedvelem, és közelebb áll hozzám, mint a legtöbb boszorkány, persze, igyekszem jó kapcsolatot ápolni mindenkivel, de azért óhatatlan, hogy egy közösségen belül akadnak olyanok, akikhez jobban húzunk szimpátia terén. Ez természetes dolog.
- Nem is tudom. Nem nagyon szeretek magam lenni, valahogy… túl nehéz. Olyan volt, mintha az anyám lett volna, nem egyszerű elengedni.
Rengeteg időt töltöttem Anabell mellett, többet, mint amit nő mellett valaha fogok, elvégre, akárhonnan számolom, maximum még 50 és fél évem van. Hacsak nem találom meg már holnap életem szerelmét, aki nem mellesleg természetfeletti, akkor bizony az idős boszorkány volt a legtartósabb kapcsolatom, még ha romantikus értelemről abszolút nem beszélhetünk.
- Annyi időt töltöttem mellette, hogy nehéz megmondani, ki vagyok nélküle.
Az biztos, hogy ezt nem fogom hangoztatni, de most és itt, az ébredező világ csöndjébe neki el merem mondani, hiába vagyok férfi, akinek az érzéseit illenék magában tartania, ahogy a társadalom gyakorta elvárja.
Eresztek meg felé egy kacsintást nevetve, értem én a poént, meg aztán, az azt követő mondat kifejezetten hízelgő a számomra, meglehetősen kellemesen indul ilyenformán a napom. Nem mondhattam el hasonlót az utóbbi időszakban, minden reggel úgy keltem, hogy bármikor eltávozhat Anabell, aztán amióta megtette, nyilvánvaló, hogy miért nem vigyorgom körbe a fejem. Általában derűs ábrázatom van annak dacára, hogy a feladataimat komolyan veszem, de az most nem igazán jellemző. Nyilván a kérdésemre nem válasz a dolog, de előfordul, hogy képtelen az ember aludni, legyen bármily fáradt is. Van az a fajta fáradtság, amikor már egyszerűen nem megy. Majd a mai nap után gondolom feldől mint egy liszteszsák.
- Meglátjuk, meddig bírom ébren. Egy darabig biztosan.
Nem szeretek túl sokáig a négy fal között lenni, nem vágyom arra, hogy rám nehezedjen a gyász, és megzuhanjak, jobb, ha tele tömöm magam feladatokkal, több megrendelést, biztonsági rendszer kiépítést vállaltam be a hétre pluszban, több helyre én magam megyek ki, akkor legalább elterelődik a figyelmem. Most valahogy nem érzem okos ötletnek egyedül maradni a gondolataimmal.
- Van más is, ami ébren tart.
A javaslatára bólintok, legyen úgy, olyan nem igazán történhet, amit ülve ne lennék képes lereagálni adott esetben, kiváltképp azért, mert mellette ülve jobban meg tudom védeni, ha szükségessé válna. De őszintén… Aligha hiszem, hogy jelenleg ettől tartani kellene. A Telihold a legtöbb veszélyforrást más utakra terel ilyenkor.
Így hát követem a padig, és leteszem magam mellé, ujjaimat tovább pihentetve a kávéscsészén, olykor számhoz emelve egy-egy kurta korty erejéig. Szeretek elidőzni a kávémmal, nem igazán vagyok az a hajtsuk le gyorsan típus.
Nekem nem szokásom dohányozni, de nem zavar, ha más megteszi, vannak ennél sokkal rosszabb szokások is, amik a tudatot támadják olyan szinten, hogy azzal másokra válnak veszélyesebbé az emberek. A dohányosok csak magukat rombolják vele, persze nyilván ott a passzív dohányzás is, de azt meg, aki akarja, elkerülheti.
- Két hét múlva.
Értelemszerűen Anabellnek már nem volt ereje gondoskodni erről, amiért nyilván senki sem hibáztatja, és mondhatni még időben vagyok, kellemetlen lett volna, ha pont ezekre a napokra esik, amikor a legtöbben le vannak terhelve. Így még talán beütemezhető a dolog. Azt hiszem, azért őt kérdeztem meg először, mert eléggé kedvelem, és közelebb áll hozzám, mint a legtöbb boszorkány, persze, igyekszem jó kapcsolatot ápolni mindenkivel, de azért óhatatlan, hogy egy közösségen belül akadnak olyanok, akikhez jobban húzunk szimpátia terén. Ez természetes dolog.
- Nem is tudom. Nem nagyon szeretek magam lenni, valahogy… túl nehéz. Olyan volt, mintha az anyám lett volna, nem egyszerű elengedni.
Rengeteg időt töltöttem Anabell mellett, többet, mint amit nő mellett valaha fogok, elvégre, akárhonnan számolom, maximum még 50 és fél évem van. Hacsak nem találom meg már holnap életem szerelmét, aki nem mellesleg természetfeletti, akkor bizony az idős boszorkány volt a legtartósabb kapcsolatom, még ha romantikus értelemről abszolút nem beszélhetünk.
- Annyi időt töltöttem mellette, hogy nehéz megmondani, ki vagyok nélküle.
Az biztos, hogy ezt nem fogom hangoztatni, de most és itt, az ébredező világ csöndjébe neki el merem mondani, hiába vagyok férfi, akinek az érzéseit illenék magában tartania, ahogy a társadalom gyakorta elvárja.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Jókedélyű mosoly kúszik arcomra, amely egyre inkább szélesedik ki. Már csak emiatt is érdemes volt elsütni ezt a poént, még ha a reggel miatt lassan is jönnek elő ezek. Az engem felébresztettről amúgy sem szívesen beszélnék és csak részben azért, mert fogalmam sincs mi idézte elő. Részben meg azért, mert pontosan sejtem és ha csak egy kicsit is beigazolódik gyanúm, akkor az elkövetkezendő időkben nem igazán fogok pihenni. Erre azonban nem is kívánok jelen pillanatban gondolni, figyelemelterelésnek is tökéletes, hogy jobban górcső alá vegyem gyülekezetünk egyik legkiemelkedőbb szimpatizánsát.
- Jó hallani, legfeljebb, majd egymás vállára hajtott fejjel kidőlünk egy kanapén. Elég sok lett odabent belőle – bökök fejemmel újra a bejárat felé, amiről tán érdemes is lenne leszoknom. Rémesen idegesítő, vagy csak most gondolom annak? Oké, beleiszok a kávéba, segítenie kell, de nagyon gyorsan. Gyorsabban, mint amúgy ahogyan hatni fog, mert lassan én nem fogok tudni kijönni a saját gondolataimmal. – Talán kegyesek is lesznek hozzánk és zavarni sem fognak minket – vagyis őt. Ha már képes volt egész éjszakás őrszolgálatot vállalni a minimum az lenne mindenkitől, hogy legalább őt ne zargassák. Abban azonban már kevésbé bízok rám tekintettel lennének.
- Nehezen jön álom a szemedre? – érthető lenne. Olyan ostoba kérdések most nem csúsznak ki ajkamon, hogy gond van-e, hisz pontosan tudom mi lehet az, mely lelkét nyomja. A gyász senkinek sem könnyű időszaka és mindeközben úgy helyt állni az életben, amiként ezt elvárják tőlünk piszok nehéz. Mindenkinek, nem csak neki.
A padon kényelmesen helyezkedem el és amíg az egyik kezemben a szál cigarettát tartom, a másikkal a bögrét fogom közre. Hátra dőlök a padon, ekként figyelem a férfit. Nem zavartatom magam amiatt mert rágyújtottam, vannak reggelek, amikor csak kívánom, arra mégis odafigyelek a füstöt ne felé, hanem az ellenkező irányba fújjam ki. Ritkán szoktam egyébként rágyújtani, leginkább akkor, ha épp szórakozás közepén kapnak rajta vagy ha idegesebb vagyok a megszokottnál… vagy egy-két reggel. Kocadohányos, úgy hívják a magam fajtát, ennyi hóbortot pedig megengedek magamnak.
- Keress fel egy-két nappal a lejárta előtt és elvégzem neked szívesen a varázslatot. Bármikor, ami azt illeti, csak előtte szólj rám – csak hogy fel tudjak rá készülni és ne merítsem le túlontúl az erőm. – Csak vigyázz, nálam csak tizenkét hétig fog kitartani a varázs – figyelmeztetem, az én esetemben máshogy kell számolnia a heteit, nehogy a régi, beidegződött szokásai szerint tegye meg. Mert az biztos én el fogom felejteni, nem azért, mert ne érdekelne hisz ő is azon kevesek egyike, kiket fontosnak tartok az életemben – jó, az egész gyülekezetet amúgy, de az egyenlőek között is vannak egyenlőbbek, ugyebár – egyszerűen csak képtelen vagyok ennyi mindent az eszemben tartani. Talán részben ezért sincs szimpatizánsom.
- Sosem egyszerű az elengedés, főként nem az elején – fordítom el róla a fejem, azt pedig hátra döntöm, hogy a ház falához koppanjon. Zöldjeimmel a kertet vizslatom. – Túl sokáig élünk egymás mellett, hogy ezen egyszerűen képesek legyünk átlépni. Idővel könnyebb lesz – hiánya mégsem fog elmúlni, ezzel most mégsem terhelném. Idővel ő maga is rá fog jönni. Közel álltak Anabellel, a kapocs közöttük különleges volt és megismételhetetlen. Az űrt, amit hagyott maga után senki sem fogja tudni kitölteni benne – de a gyülekezetben sem egyébként.
- Sosem leszel nélküle, Phoenix – fordítom fejem felé ismét, gyengéd mosollyal az arcomon. – Az utolsó lélegzetedig veled lesz. Mégis, ha kétségeid lennének nyugodtan fordulj hozzám, álmomból felkeltve is elmondom ki vagy: egy rendes és kötelességtudó pasas, akinek egyébként remek a humorérzéke mégsem tolakodó. Előzékeny és Anabell egyik legjobb döntése éltében – nem bóknak szánom szavaim, tényleg ekként gondolkodok róla. Vele, vagy nélküle nem fog sokat változni már, legfeljebb idomul majd újdonsült világához, melyben nem kap már szerepet benne az, akiért eddig vert a szíve – és nem feltétlen romantikus értelemben.
- Jó hallani, legfeljebb, majd egymás vállára hajtott fejjel kidőlünk egy kanapén. Elég sok lett odabent belőle – bökök fejemmel újra a bejárat felé, amiről tán érdemes is lenne leszoknom. Rémesen idegesítő, vagy csak most gondolom annak? Oké, beleiszok a kávéba, segítenie kell, de nagyon gyorsan. Gyorsabban, mint amúgy ahogyan hatni fog, mert lassan én nem fogok tudni kijönni a saját gondolataimmal. – Talán kegyesek is lesznek hozzánk és zavarni sem fognak minket – vagyis őt. Ha már képes volt egész éjszakás őrszolgálatot vállalni a minimum az lenne mindenkitől, hogy legalább őt ne zargassák. Abban azonban már kevésbé bízok rám tekintettel lennének.
- Nehezen jön álom a szemedre? – érthető lenne. Olyan ostoba kérdések most nem csúsznak ki ajkamon, hogy gond van-e, hisz pontosan tudom mi lehet az, mely lelkét nyomja. A gyász senkinek sem könnyű időszaka és mindeközben úgy helyt állni az életben, amiként ezt elvárják tőlünk piszok nehéz. Mindenkinek, nem csak neki.
A padon kényelmesen helyezkedem el és amíg az egyik kezemben a szál cigarettát tartom, a másikkal a bögrét fogom közre. Hátra dőlök a padon, ekként figyelem a férfit. Nem zavartatom magam amiatt mert rágyújtottam, vannak reggelek, amikor csak kívánom, arra mégis odafigyelek a füstöt ne felé, hanem az ellenkező irányba fújjam ki. Ritkán szoktam egyébként rágyújtani, leginkább akkor, ha épp szórakozás közepén kapnak rajta vagy ha idegesebb vagyok a megszokottnál… vagy egy-két reggel. Kocadohányos, úgy hívják a magam fajtát, ennyi hóbortot pedig megengedek magamnak.
- Keress fel egy-két nappal a lejárta előtt és elvégzem neked szívesen a varázslatot. Bármikor, ami azt illeti, csak előtte szólj rám – csak hogy fel tudjak rá készülni és ne merítsem le túlontúl az erőm. – Csak vigyázz, nálam csak tizenkét hétig fog kitartani a varázs – figyelmeztetem, az én esetemben máshogy kell számolnia a heteit, nehogy a régi, beidegződött szokásai szerint tegye meg. Mert az biztos én el fogom felejteni, nem azért, mert ne érdekelne hisz ő is azon kevesek egyike, kiket fontosnak tartok az életemben – jó, az egész gyülekezetet amúgy, de az egyenlőek között is vannak egyenlőbbek, ugyebár – egyszerűen csak képtelen vagyok ennyi mindent az eszemben tartani. Talán részben ezért sincs szimpatizánsom.
- Sosem egyszerű az elengedés, főként nem az elején – fordítom el róla a fejem, azt pedig hátra döntöm, hogy a ház falához koppanjon. Zöldjeimmel a kertet vizslatom. – Túl sokáig élünk egymás mellett, hogy ezen egyszerűen képesek legyünk átlépni. Idővel könnyebb lesz – hiánya mégsem fog elmúlni, ezzel most mégsem terhelném. Idővel ő maga is rá fog jönni. Közel álltak Anabellel, a kapocs közöttük különleges volt és megismételhetetlen. Az űrt, amit hagyott maga után senki sem fogja tudni kitölteni benne – de a gyülekezetben sem egyébként.
- Sosem leszel nélküle, Phoenix – fordítom fejem felé ismét, gyengéd mosollyal az arcomon. – Az utolsó lélegzetedig veled lesz. Mégis, ha kétségeid lennének nyugodtan fordulj hozzám, álmomból felkeltve is elmondom ki vagy: egy rendes és kötelességtudó pasas, akinek egyébként remek a humorérzéke mégsem tolakodó. Előzékeny és Anabell egyik legjobb döntése éltében – nem bóknak szánom szavaim, tényleg ekként gondolkodok róla. Vele, vagy nélküle nem fog sokat változni már, legfeljebb idomul majd újdonsült világához, melyben nem kap már szerepet benne az, akiért eddig vert a szíve – és nem feltétlen romantikus értelemben.
Vendég
Vendég
Oldalra sandítok, a vállai irányába, majd szolid fejcsóválással jelzem, hogy ez azért némileg aggályos volna.
- Azt hiszem, egyikünk sem indulhatna a kényelmes váll verseny kategóriában eséllyel.
Ő kicsi és vékony, én meg edzett vagyok, és abszolút nem puha semmiféle értelemben, tehát nem járnánk jól egymással ilyen téren. De nyilván megmaradunk a poén szintjén, én magam is mosollyal az ajakim szegletében magyarázom a dologt. Tény, ami tény, előbb utóbb biztosan ki fogok dőlni, esélytelen, hogy végig bírjam ébren a napot, de az a jó, ha teljesen le tudom fárasztani magam, mert akkor könnyebben alszom el.
- Jah, hát a sok tapintat… nos, azért egy ilyen napon ebben nem bíznék.
Egyrészt, hihetik, hogy elaludtam szolgálatban, kínos lenne személyemet illetően, mert ilyesmire sosem vetemednék, másrészt azért a neves napjaink abszolút nem a csöndről és a nyugalomól szólnak. Cserébe legalább nekem nem kell lekvárt főznöm vagy valami hasonlót.
- Nem mondhatni, hogy keveset jár az agyam a napokban. Ezért próbálok annyit dolgozni, amennyit csak bírok fizikailag, hogy kidőljek. Az se sikerül mindig.
Szerintem mind ismerjük azt az állapotot, amikor fekszünk, hol erre, hol arra fordulunk, kicsit bámuljuk a plafont, gondolkodunk, újra hasra fordulva próbálunk aludni, de egyszerűen semmi sem hozza meg a vágyott nyugalmi állapotot.
- Köszönöm szépen, úgy lesz. Jelzem majd, hogyha időszerűvé válik.
Egyértelműen nem várom el, hogy ő kilincseljen nálam, hagy töltse fel a totememet, ez számomra szükséges, elég nekem fejben tartani. Majd szólok, amikor már nincs hova halogatni a dolgot, és bólintok a megjegyzésére, tudom, hogy nem a szükséges mágiaág tudója, legközelebbre majd talán keresek olyat, aki a kontrollmágiát űzi, de őszintén, jó nekem a kevesebb idő is, ha cserébe jut némi kellemes társaság.
- Biztosan könnyebb lesz, de most még túl friss az egész.
Tudom én, hogy előbb-utóbb túl tud lépni mindenki a gyászán, és elengedi az elhunytat, de én most még közel sem tartok itt, ami azt hiszem, nem meglepő. Mindennek eljön a maga ideje.
Elmosolyodom a szavaira, ujjaim még mindig a totememen játszanak. Persze, hogy nem, Anabell örök lenyomatot hagyott a lelkemben, a legtöbb dolgot az életről tőle tanultam. Egészen hízelgő, hogy Anabellen kívül más is így vélekedik rólam, ami azt illető, nagyban megkönnyítené a dolgomat, ha mindenki így lenne vele. Ez azonban nincs így.
- Köszönöm, reméltem, hogy nem tart a többség egy megátalkodott, unalmas fráternek.
Hanyag vállvonásom azt jelezné, hogy amúgy teszek az ilyen véleményekre, mégis az összeráncolódó homlokom mást sugall. Sóhajtok egyet, kortyolok a kávéból.
- Volt egy utolsó kívánsága, és őszintén, Nashota… fogalmam sincs, tudom-e majd teljesíteni, és ez szörnyen zavar.
Egyelőre nem árulok el többet, nem tudom, mennyire akarok erről beszélni, van-e értelme megosztanom bárkivel, de most, ezekben a kellemesen bizalmas pillanatokban úgy érzem, elmondhatom. Neki. Egyszerűen túl nagy kő nyomja most a vállamat teherként a megboldogult Anabell kívánsága nyomán, és egy részem azóta sem érti, miként volt erre szükség, mi vezette a mindig jóságos nőt, hogy két olyan lelket próbáljon egymás felé terelni, akik egyáltalán nem jönnek ki egymással. Őszintén, azontúl, hogy egy kovenhez tartozunk, szerintem a világon semmi közös nincsen bennünk.
- Azt hiszem, egyikünk sem indulhatna a kényelmes váll verseny kategóriában eséllyel.
Ő kicsi és vékony, én meg edzett vagyok, és abszolút nem puha semmiféle értelemben, tehát nem járnánk jól egymással ilyen téren. De nyilván megmaradunk a poén szintjén, én magam is mosollyal az ajakim szegletében magyarázom a dologt. Tény, ami tény, előbb utóbb biztosan ki fogok dőlni, esélytelen, hogy végig bírjam ébren a napot, de az a jó, ha teljesen le tudom fárasztani magam, mert akkor könnyebben alszom el.
- Jah, hát a sok tapintat… nos, azért egy ilyen napon ebben nem bíznék.
Egyrészt, hihetik, hogy elaludtam szolgálatban, kínos lenne személyemet illetően, mert ilyesmire sosem vetemednék, másrészt azért a neves napjaink abszolút nem a csöndről és a nyugalomól szólnak. Cserébe legalább nekem nem kell lekvárt főznöm vagy valami hasonlót.
- Nem mondhatni, hogy keveset jár az agyam a napokban. Ezért próbálok annyit dolgozni, amennyit csak bírok fizikailag, hogy kidőljek. Az se sikerül mindig.
Szerintem mind ismerjük azt az állapotot, amikor fekszünk, hol erre, hol arra fordulunk, kicsit bámuljuk a plafont, gondolkodunk, újra hasra fordulva próbálunk aludni, de egyszerűen semmi sem hozza meg a vágyott nyugalmi állapotot.
- Köszönöm szépen, úgy lesz. Jelzem majd, hogyha időszerűvé válik.
Egyértelműen nem várom el, hogy ő kilincseljen nálam, hagy töltse fel a totememet, ez számomra szükséges, elég nekem fejben tartani. Majd szólok, amikor már nincs hova halogatni a dolgot, és bólintok a megjegyzésére, tudom, hogy nem a szükséges mágiaág tudója, legközelebbre majd talán keresek olyat, aki a kontrollmágiát űzi, de őszintén, jó nekem a kevesebb idő is, ha cserébe jut némi kellemes társaság.
- Biztosan könnyebb lesz, de most még túl friss az egész.
Tudom én, hogy előbb-utóbb túl tud lépni mindenki a gyászán, és elengedi az elhunytat, de én most még közel sem tartok itt, ami azt hiszem, nem meglepő. Mindennek eljön a maga ideje.
Elmosolyodom a szavaira, ujjaim még mindig a totememen játszanak. Persze, hogy nem, Anabell örök lenyomatot hagyott a lelkemben, a legtöbb dolgot az életről tőle tanultam. Egészen hízelgő, hogy Anabellen kívül más is így vélekedik rólam, ami azt illető, nagyban megkönnyítené a dolgomat, ha mindenki így lenne vele. Ez azonban nincs így.
- Köszönöm, reméltem, hogy nem tart a többség egy megátalkodott, unalmas fráternek.
Hanyag vállvonásom azt jelezné, hogy amúgy teszek az ilyen véleményekre, mégis az összeráncolódó homlokom mást sugall. Sóhajtok egyet, kortyolok a kávéból.
- Volt egy utolsó kívánsága, és őszintén, Nashota… fogalmam sincs, tudom-e majd teljesíteni, és ez szörnyen zavar.
Egyelőre nem árulok el többet, nem tudom, mennyire akarok erről beszélni, van-e értelme megosztanom bárkivel, de most, ezekben a kellemesen bizalmas pillanatokban úgy érzem, elmondhatom. Neki. Egyszerűen túl nagy kő nyomja most a vállamat teherként a megboldogult Anabell kívánsága nyomán, és egy részem azóta sem érti, miként volt erre szükség, mi vezette a mindig jóságos nőt, hogy két olyan lelket próbáljon egymás felé terelni, akik egyáltalán nem jönnek ki egymással. Őszintén, azontúl, hogy egy kovenhez tartozunk, szerintem a világon semmi közös nincsen bennünk.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Szórakozottan figyelem, miként a vállaimat mustrálja, hogy most azok mennyire puhák és milyennyire kényelmesek. Ajkamba harapva nyelem vissza a kibukó nevetésem és akaratlan is követem tekintetének irányát. Torkom enyhén köszörülöm meg, csak hogy komolyságom hozzam vissza.
- Meglehet, viszont egy kispárna csodákra képes. A felajánlásom meg áll – emelem fel mindkét kezem, mely egyikében a dohány, a másikéban pedig a bögre van. Bármikor is kívánna szavamon fogni, állok rendelkezésére – igazából még remek kibúvó is lehetne számomra, de ennyire tapintatlan nem vagyok, így ahogy a gondolat szárba szökkent, úgy is tépem ki gyökerestül és hajítom el lelkem egy ritkán látogatott szegletében. Ott jóhelyen lesz.
- Különös nem? Azon a napon, amikor a leginkább a békéről, szeretetről és az összetartásról kellene, hogy szóljon, akkor vagyunk a leginkább stresszesek és akaratunkon kívül is morgunk a másikra – vagy kiabálunk. Mi nők leginkább azt szoktunk, vagy puffogni. Legfeljebb a közös vacsora az, amely jó hangulatban telik teljes mértékben, az odáig vezető út, azért… sűrű akadályokkal van kikövezve. Hangomban rosszindulat mégsem fedezhető fel, inkább az értetlenkedés és a hitetlenkedés egyvelege úgy is, hogy tudjuk mindannyian: nem én vagyok a legtürelmesebb a gyülekezetben és sűrűn szállt már el az agyam egyes ünnepek alkalmával. Egyszer még Claudett is megjegyezte, látni véli ahogy füst száll ki a fülemen keresztül… nem segített akkor, de azért utólag remekül szórakozok a mai napig rajta.
- A túlhajszolás sem lesz megoldás, legalább is nem a végtelenségig. Mindazonáltal, ha bármiben tudok segíteni, csak egy hívásodba kerül – a cigarettát a számba illesztem s a szabaddá váló kezemmel gyengéden simítok végig karján. Nem kívánom azt, hogy a végletekig túlterhelje magát, mert noha a gyászt fel kell dolgozni, annak elnyomása mégsem lehet megoldás – pofázok én, igen – és szükségünk van rá. Nem csak, mint harcos, hanem mint barát is.
- Köszi és tényleg, bármikor. Csak ezúttal nem tizenhárom, hanem csak tizenkét hét lesz – kacsintok rá. Jobb lesz, ha átáll ennek a számítására, vagy keres egy nálam tapasztaltabb boszorkányt, aki elvégzi neki a varázslatot – habár az én szintemet követők közül egyre kevesebben vannak már a gyülekezetben. Ennek az érzete pedig szívembe karmol… Fogyatkozunk és a számunkra kedves boszorkányok nem lesznek mások, mint por és hamu… A feledés homályába mégsem fognak költözni, sem most, sem máskor… Ebben pedig tisztán hiszek.
- Engeded… - kezdek bele, mégsem tudom, hogy miként fogalmazzam meg a kérdést, helyette egy nagyobbat szívok az égő dohányból, melynek már igencsak a végén járok. – Hogy átjárjon… a gyász? – pontosítok újra is. – Tudod, nincs abban semmi rossz, ha hagyod magadnak átélni hiányát. Régóta voltál mellette – közel is álltak egymáshoz. Senki sem hibáztatná, ha hagyná, hogy padlóra kerüljön miatta. A belső őrlődés nem jó és még csak nem is könnyű, arról nem is beszélve, milyen károkat tud okozni az ember lelkében. Tudom, ha valamiről, akkor erről pontosan tudnék neki beszélni…
- Sok minden vagy Phoenix, de a felsoroltak közül egyik sem – nevetek halkan, a padról lehajolok annyira a tornácon nyomjam el a csikket, fogalmam sincs, hogy hol a hamutál. – De miért is tartanánk annak? Ti Szimpatizánsok sokszor igen keveset gondoltok magatokról, nem? – csóválom meg fejem. Sokkal, de sokkal többet érnek a szemünkben – legyenek bármilyenek is – mint amit néha gondolnak magukról. Szerények, hozzánk képest. Na, nem mindegyikük, de a legtöbbjük azért igen.
Sóhajára jobban felé fordulok, a bögrét két kezem közé fogom. Szavai hallatán… több kérdés is felmerül bennem, teret mégsem adok nekik.
- Sose tűntél olyan embernek, aki nem tudná az elé gördített akadályokat leküzdeni, így, vagy úgy… - kósza, szelíd félmosoly ül arcomra, tekintetem mégis megőrzi a komolyságot, amely a téma is megkövetel magának. – A tőle érkező nyomás akaratlan nagyobbíthatja fel ezeket és érezheted úgy, tudsz-e eleget tenni – mert abban biztos vagyok, halálában is bármit megtenne a boszorkányért.
- Szeretnél róla beszélgetni? – kérdezem meg óvatosan, hiszen, ha nem kívánna, nem fogok ennél jobban vájkálni a témában.
- Meglehet, viszont egy kispárna csodákra képes. A felajánlásom meg áll – emelem fel mindkét kezem, mely egyikében a dohány, a másikéban pedig a bögre van. Bármikor is kívánna szavamon fogni, állok rendelkezésére – igazából még remek kibúvó is lehetne számomra, de ennyire tapintatlan nem vagyok, így ahogy a gondolat szárba szökkent, úgy is tépem ki gyökerestül és hajítom el lelkem egy ritkán látogatott szegletében. Ott jóhelyen lesz.
- Különös nem? Azon a napon, amikor a leginkább a békéről, szeretetről és az összetartásról kellene, hogy szóljon, akkor vagyunk a leginkább stresszesek és akaratunkon kívül is morgunk a másikra – vagy kiabálunk. Mi nők leginkább azt szoktunk, vagy puffogni. Legfeljebb a közös vacsora az, amely jó hangulatban telik teljes mértékben, az odáig vezető út, azért… sűrű akadályokkal van kikövezve. Hangomban rosszindulat mégsem fedezhető fel, inkább az értetlenkedés és a hitetlenkedés egyvelege úgy is, hogy tudjuk mindannyian: nem én vagyok a legtürelmesebb a gyülekezetben és sűrűn szállt már el az agyam egyes ünnepek alkalmával. Egyszer még Claudett is megjegyezte, látni véli ahogy füst száll ki a fülemen keresztül… nem segített akkor, de azért utólag remekül szórakozok a mai napig rajta.
- A túlhajszolás sem lesz megoldás, legalább is nem a végtelenségig. Mindazonáltal, ha bármiben tudok segíteni, csak egy hívásodba kerül – a cigarettát a számba illesztem s a szabaddá váló kezemmel gyengéden simítok végig karján. Nem kívánom azt, hogy a végletekig túlterhelje magát, mert noha a gyászt fel kell dolgozni, annak elnyomása mégsem lehet megoldás – pofázok én, igen – és szükségünk van rá. Nem csak, mint harcos, hanem mint barát is.
- Köszi és tényleg, bármikor. Csak ezúttal nem tizenhárom, hanem csak tizenkét hét lesz – kacsintok rá. Jobb lesz, ha átáll ennek a számítására, vagy keres egy nálam tapasztaltabb boszorkányt, aki elvégzi neki a varázslatot – habár az én szintemet követők közül egyre kevesebben vannak már a gyülekezetben. Ennek az érzete pedig szívembe karmol… Fogyatkozunk és a számunkra kedves boszorkányok nem lesznek mások, mint por és hamu… A feledés homályába mégsem fognak költözni, sem most, sem máskor… Ebben pedig tisztán hiszek.
- Engeded… - kezdek bele, mégsem tudom, hogy miként fogalmazzam meg a kérdést, helyette egy nagyobbat szívok az égő dohányból, melynek már igencsak a végén járok. – Hogy átjárjon… a gyász? – pontosítok újra is. – Tudod, nincs abban semmi rossz, ha hagyod magadnak átélni hiányát. Régóta voltál mellette – közel is álltak egymáshoz. Senki sem hibáztatná, ha hagyná, hogy padlóra kerüljön miatta. A belső őrlődés nem jó és még csak nem is könnyű, arról nem is beszélve, milyen károkat tud okozni az ember lelkében. Tudom, ha valamiről, akkor erről pontosan tudnék neki beszélni…
- Sok minden vagy Phoenix, de a felsoroltak közül egyik sem – nevetek halkan, a padról lehajolok annyira a tornácon nyomjam el a csikket, fogalmam sincs, hogy hol a hamutál. – De miért is tartanánk annak? Ti Szimpatizánsok sokszor igen keveset gondoltok magatokról, nem? – csóválom meg fejem. Sokkal, de sokkal többet érnek a szemünkben – legyenek bármilyenek is – mint amit néha gondolnak magukról. Szerények, hozzánk képest. Na, nem mindegyikük, de a legtöbbjük azért igen.
Sóhajára jobban felé fordulok, a bögrét két kezem közé fogom. Szavai hallatán… több kérdés is felmerül bennem, teret mégsem adok nekik.
- Sose tűntél olyan embernek, aki nem tudná az elé gördített akadályokat leküzdeni, így, vagy úgy… - kósza, szelíd félmosoly ül arcomra, tekintetem mégis megőrzi a komolyságot, amely a téma is megkövetel magának. – A tőle érkező nyomás akaratlan nagyobbíthatja fel ezeket és érezheted úgy, tudsz-e eleget tenni – mert abban biztos vagyok, halálában is bármit megtenne a boszorkányért.
- Szeretnél róla beszélgetni? – kérdezem meg óvatosan, hiszen, ha nem kívánna, nem fogok ennél jobban vájkálni a témában.
Vendég
Vendég
- Ez esetben alkalomadtán majd lehet élek ezzel a rendkívül vonzó lehetőséggel.
Félreértés ne essék, szavaimban a flörtölés jellege nincsen meg, annál sokkal jobban tisztelem bármelyik boszorkányt, mintsem ilyesmire vetemedjek. Tudom, hogy nekik ez nem akkora dolog, sőt, vannak, akik kifejezetten keresik a kalandokat, nyilván érthető okokból. Ám én nem szerettem volna soha összegabalyodni egyikükkel sem, Anabellel sem tettem, ő sokkal inkább volt anyakép a számomra, és bár csodálatos nő volt, sosem vonzódtam hozzá. Ha akadtak nőkkel kapcsolatos igényeim, azt a belső feszültség elkerülése végett a kovenen kívül intéztem mindig. Így találtam célszerűnek.
- Mondanám, hogy ez olyan női dolog… de tudod, fáradtan az ember sokkal könnyebben morog, mint frissen és üdén kikelve az ágyból.
Én magam nem vagyok az a morgós típus, ritkán volt rá példa, de akkor inkább külső hatások generálták, mintsem a fáradtság. Az utóbbi majdnem mindig ott van, ám az esetek nagy százalékában egyáltalán nem vehető észre, mert a magam részéről azt abszolút nem tartanám professzionálisnak.
- Tisztában vagyok vele, de most ezt találtam a legmegvalósíthatóbb folyamatnak.
Nem a legjobbnak, arról szó sincs. Vesztettem már el hozzám közelállót, de egyikük sem olyan volt számomra, mint Anabell, aki anyám helyett anyám volt, és ötven évig vigyáztam rá éjjel-nappal, csak hogy rendben legyen. Az ő kezét elengedni olyasmi, amit még tudomásul venni is nehéz volt az elmúlt hónapokban, nem hogy aztán végül megélni. Elfogadni még nem sikerült, és nem segít a helyzeten, hogy milyen feladatot hagyott rám, amivel nagymértékű fejfájást garantált számomra a következő hónapok tekintetében. Kicsit sem érzem fairnek a dolgot, lehet, hogy évek múlva majd megértem, de most abszolút nem vagyok erre képes.
- Már beszéltem tegnap Jasonnal, pár nap pihenőt kértem, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy rám lett testálva, úgyhogy majd valamiképp összeszedem magam.
Belül, nyilvánvalóan, lévén a látszat szerint abszolút nincsen probléma semmilyen tekintetben, de ennek vélhetőleg az az oka, hogy férfi vagyok, és ilyen szinten nem szokásom kiadni magamat, és nem kifejezetten rajongok a gondolatért, hogy bárki ilyen mélységében belém lásson. Az viszont biztos, hogy fizikailag kissé túlhajszoltam magam, és jobb lenne lejjebb adni. Vélhetőleg ezt kiszúrta a felettesem is.
Annak örülök, hogy kisegít majd a talizmánom feltöltése kapcsán, mert kénytelen vagyok másokhoz fordulni jelen helyzetben, és őszintén, az, hogy tizenkettő vagy tizenhárom hét, részemről nem oszt, nem szoroz. A megszokások rabja sosem voltam, pontos, precíz embernek tartom magam, és mivel jelen esetben az életemről van szó, minden alkalommal nagyon odafigyelek a határidőkre.
- Nem mondhatnám, hogy erre sikerült felkészülnöm. Tudom, hogy hónapok óta tudni lehetett, hogy eljött az ideje, de ez… a pokolba is, talán a legnehezebb dolog, amivel valaha meg kellett birkóznom.
Mondhatjuk, hogy nem engedem, vagy csak éppen annyit, hogy nem találtam meg még a módját, miként kezeljem a dolgot, amivel azért nincs nagy baj, még, hiszen csak pár nap telt el, de nem engedhetem meg magamnak, hogy túl sokáig nyúljon ez az egész, mert előbb-utóbb hatással lesz a teljesítményemre. Bizonyosan a pihenőnapjaim alatt majd valamilyen előre lépésre jutok, legalábbis nagyon remélem. Ha nem lesz jelenésem a kovenben, akkor könnyebben eshetek majd össze, mert lesz időm összekaparni magam utána. Ám ez olyasmi, amit senki másnak nem szükséges tudnia, látnia velem kapcsolatban. Ettől nem tágítok.
- Mert sokszor talán túl komolyan veszem a feladatomat, és nem igazán érdekel más azonkívül.
Sosem állítottam, hogy én lennék a világ legérdekesebb férfija, tudom, hogy olykor csőlátású vagyok, és egyéb nincs előttem, csak a feladataim, de ezt én nem vélem hibámnak. Ennek élek, ettől érzem igazán önmagam, így a jó, bármennyire gondolta azt Anabell, hogy meg kellene tanulnom élni, vagy hogyan is mondta.
- Nem tartom fairnek, hogy ilyen feladatot hagyott maga után. Tudod, én hiszem, hogy egy boszorkánynak – kivéve, ha mellé rendelnek, mert te vagy az egyik legalkalmasabb egy erősebb boszorkány védelmére -, magának kell kiválasztania, ki kerüljön a közvetlen környezetébe. Anabell meg azt szeretné, ha egy olyan ifjú boszorkányt védenék, aki még csak nem is kedvel.
Összeráncolt homlokkal sóhajtottam egyet, majd belekortyoltam a kávémba. Őszintén, ötletem sem volt, miként kellene ezt csinálnom, és egyelőre eléggé tartottam a jövőtől ilyen téren.
- Szent meggyőződése, hogy Padgettnek pont rám van szüksége. Neki meg az a véleménye, hogy a világon senkire sincs szüksége, de kiváltképp nem rám. Szóval… kicsit a 22-es csapdája érzetű ez a dolog a számomra.
Félreértés ne essék, szavaimban a flörtölés jellege nincsen meg, annál sokkal jobban tisztelem bármelyik boszorkányt, mintsem ilyesmire vetemedjek. Tudom, hogy nekik ez nem akkora dolog, sőt, vannak, akik kifejezetten keresik a kalandokat, nyilván érthető okokból. Ám én nem szerettem volna soha összegabalyodni egyikükkel sem, Anabellel sem tettem, ő sokkal inkább volt anyakép a számomra, és bár csodálatos nő volt, sosem vonzódtam hozzá. Ha akadtak nőkkel kapcsolatos igényeim, azt a belső feszültség elkerülése végett a kovenen kívül intéztem mindig. Így találtam célszerűnek.
- Mondanám, hogy ez olyan női dolog… de tudod, fáradtan az ember sokkal könnyebben morog, mint frissen és üdén kikelve az ágyból.
Én magam nem vagyok az a morgós típus, ritkán volt rá példa, de akkor inkább külső hatások generálták, mintsem a fáradtság. Az utóbbi majdnem mindig ott van, ám az esetek nagy százalékában egyáltalán nem vehető észre, mert a magam részéről azt abszolút nem tartanám professzionálisnak.
- Tisztában vagyok vele, de most ezt találtam a legmegvalósíthatóbb folyamatnak.
Nem a legjobbnak, arról szó sincs. Vesztettem már el hozzám közelállót, de egyikük sem olyan volt számomra, mint Anabell, aki anyám helyett anyám volt, és ötven évig vigyáztam rá éjjel-nappal, csak hogy rendben legyen. Az ő kezét elengedni olyasmi, amit még tudomásul venni is nehéz volt az elmúlt hónapokban, nem hogy aztán végül megélni. Elfogadni még nem sikerült, és nem segít a helyzeten, hogy milyen feladatot hagyott rám, amivel nagymértékű fejfájást garantált számomra a következő hónapok tekintetében. Kicsit sem érzem fairnek a dolgot, lehet, hogy évek múlva majd megértem, de most abszolút nem vagyok erre képes.
- Már beszéltem tegnap Jasonnal, pár nap pihenőt kértem, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy rám lett testálva, úgyhogy majd valamiképp összeszedem magam.
Belül, nyilvánvalóan, lévén a látszat szerint abszolút nincsen probléma semmilyen tekintetben, de ennek vélhetőleg az az oka, hogy férfi vagyok, és ilyen szinten nem szokásom kiadni magamat, és nem kifejezetten rajongok a gondolatért, hogy bárki ilyen mélységében belém lásson. Az viszont biztos, hogy fizikailag kissé túlhajszoltam magam, és jobb lenne lejjebb adni. Vélhetőleg ezt kiszúrta a felettesem is.
Annak örülök, hogy kisegít majd a talizmánom feltöltése kapcsán, mert kénytelen vagyok másokhoz fordulni jelen helyzetben, és őszintén, az, hogy tizenkettő vagy tizenhárom hét, részemről nem oszt, nem szoroz. A megszokások rabja sosem voltam, pontos, precíz embernek tartom magam, és mivel jelen esetben az életemről van szó, minden alkalommal nagyon odafigyelek a határidőkre.
- Nem mondhatnám, hogy erre sikerült felkészülnöm. Tudom, hogy hónapok óta tudni lehetett, hogy eljött az ideje, de ez… a pokolba is, talán a legnehezebb dolog, amivel valaha meg kellett birkóznom.
Mondhatjuk, hogy nem engedem, vagy csak éppen annyit, hogy nem találtam meg még a módját, miként kezeljem a dolgot, amivel azért nincs nagy baj, még, hiszen csak pár nap telt el, de nem engedhetem meg magamnak, hogy túl sokáig nyúljon ez az egész, mert előbb-utóbb hatással lesz a teljesítményemre. Bizonyosan a pihenőnapjaim alatt majd valamilyen előre lépésre jutok, legalábbis nagyon remélem. Ha nem lesz jelenésem a kovenben, akkor könnyebben eshetek majd össze, mert lesz időm összekaparni magam utána. Ám ez olyasmi, amit senki másnak nem szükséges tudnia, látnia velem kapcsolatban. Ettől nem tágítok.
- Mert sokszor talán túl komolyan veszem a feladatomat, és nem igazán érdekel más azonkívül.
Sosem állítottam, hogy én lennék a világ legérdekesebb férfija, tudom, hogy olykor csőlátású vagyok, és egyéb nincs előttem, csak a feladataim, de ezt én nem vélem hibámnak. Ennek élek, ettől érzem igazán önmagam, így a jó, bármennyire gondolta azt Anabell, hogy meg kellene tanulnom élni, vagy hogyan is mondta.
- Nem tartom fairnek, hogy ilyen feladatot hagyott maga után. Tudod, én hiszem, hogy egy boszorkánynak – kivéve, ha mellé rendelnek, mert te vagy az egyik legalkalmasabb egy erősebb boszorkány védelmére -, magának kell kiválasztania, ki kerüljön a közvetlen környezetébe. Anabell meg azt szeretné, ha egy olyan ifjú boszorkányt védenék, aki még csak nem is kedvel.
Összeráncolt homlokkal sóhajtottam egyet, majd belekortyoltam a kávémba. Őszintén, ötletem sem volt, miként kellene ezt csinálnom, és egyelőre eléggé tartottam a jövőtől ilyen téren.
- Szent meggyőződése, hogy Padgettnek pont rám van szüksége. Neki meg az a véleménye, hogy a világon senkire sincs szüksége, de kiváltképp nem rám. Szóval… kicsit a 22-es csapdája érzetű ez a dolog a számomra.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Bólintással nyugtázom, élni fog a lehetőséggel. Ezt azért örömmel hallom, tényleg nem szeretném – és a gyülekezeten belül senki sem – ha túlzottan megerőltetné magát. Tudom én vagyok ebben az utolsó, aki bármilyen tanácsot, egyáltalán kívánalmat állíthat a másikkal szemben. Az elmúlt két évtizedben olyan ügyesen megtanultam elfojtani a bennem lappangó érzéseimet épp azzal lefoglaltam magam mással. Nem foglalkoztam velük, nem voltam hajlandó, sem beszélni, sem feldolgozni őket – noha az utóbbit inkább nem voltam képes, de ez most részletkérdés.
- És akkor ne említsük azokat a bizonyos hormonokat, sem azokat, mi nők sokszor képtelen vagyunk együtt dolgozni, melynek nincs semmi különösebb oka, egyszerűen ez csak a vérünkben van – nevetem el magam, újdonságot vélhetően ezzel nem mondok neki sem, nem ez lesz az első hálaadásunk közösen, s nem először fogja ő is látni, túl sok agyrémmel jár egy ilyen nap. Amit kipihenten jól is tudnék viselni, szarkazmusom és cinizmusom szívesen tör a felszínre, mint feszültségoldó. Most mégsem érzek magamban ennyi erőt. Semennyit sem, ami azt illeti.
Ajkam enyhén húzom el és fogalmam sincs, miként tudnék segíteni a férfinak, hogy a lelkét terhelő gyászt könnyebb szívvel tudja viselni. Mert nem fogja tudni, idővel talán, de nem most, nem ilyen rövid időn belül. Átok a hosszúélet, főként ilyenkor. Akiket túlságosan közel engedünk magunkhoz, túl sok időn keresztül, hiánya nagyobb nyomot hagy bennünk, mint azt valaha is hittük volna.
- Ha nagyon nem találod a helyed, szívesen várlak bármikor a boltomban. Napközben kevesebb a forgalom, de a kanapén elterülve jót lehet olvasni, na meg Otto szívesen ad társaságot bárkinek. Vagy akár elmehetünk edzeni is, úgyis rég voltam már – húzom szelíd mosolyra az ajkam, felkínálva az egyetlent, amim van: a társaságom. Talán a semminél több lesz, ha túlságosan is maga alá kerülne, legyen legalább egy kiútja. Abban pedig már csak reménykedni tudok, szavaimnak eleget is tudok tenni, ha esetleg azon fogna és nem fog a kötelességem ezúttal közbe szólni.
- Sokszor ez a legnehezebb, nem? – dőlök sóhajtva hátra a padon, fejem a ház falához hajtom. – Amikor tudod, tisztában vagy vele, mégis úgy vagy vele, hogy van még idő, mert miért ne lenne? Jól van, vagy épp jobban. Szürreálisnak hat az egész abban a pillanatban és mikor eljön az idő képtelen vagy felfogni mégis miként történhetet, akkor is, ha az egész a szemed előtt zajlott – tekintetem újra a kertre vetem, pontosabban a diófa egyik ágán kémlelő Ottóra. Ajkamhoz lassan emelem a bögrét és iszok bele egy kortyot. A forró ital jólesően csúszik végig torkomon, lassan járja át melegség bensőmet is, a plédet közben elrendezem a lábamon még jobban, egy négyzetmillimétere se lógjon ki alóla, a hideg ne járja át.
- Ettől megbízható és precíz leszel, olyan, akiről tudjuk bármilyen körülmények között tudunk számítani. Nem unalmas és végképp nem megátalkodott fráter – szemöldökeim összébb vonom, hisz nem is értem, hogy honnan szed ekkora marhaságot. Senki sem tartja annak, aminek gondolja magát – de mint említettem már ez népbetegség a Szimpatizánsok körében. Csak tudnám, hogy ez mégis honnan fakad nekik?
Csendben hallgatom végig, amikor végül úgy dönt, megosztja velem az információt, ami utolsó kívánsága volt boszorkányának. Akaratlan vonom fel a szemöldököm arra, van olyan köztünk, aki nem kedveli – oké, akkor az előbb csúnyán mellé lőttem. Padgett nevét hallva pedig ez a szemöldök csak még inkább a magasba tör, akkor is, ha fizikálisan ez már képtelenség.
- Anabell mindig is előrelátó volt. Igazi nagyjátékos ilyen téren, ha ilyen meggyőződése volt, az csak okkal lehetett és ezzel pontosan tudom, mennyire nem segítettem neked jelenleg. Delia mit mondd erre, beszéltél vele? Hiába megvan a szabad akaratunk, hogy kiválasszuk védelmezőnk, van, hogy a Főboszorkány rendel ki mellénk, amit csak jó indokkal lehet visszautasítani – azt hiszem, ebben a témában én vagyok a legjobb embere. Idős korom ellenére elértem, ne kelljen szimpatizánst fogadnom, de számomra a legjobb érvem, hogy rám a vérfarkasok vigyáznak. És soha, senkit nem buzdítanék arra, ekként viselkedjen, mellesleg. Nem vagyok jó példa, sőt… – És ezzel még ő sem szállhat vitába. Vagyis de, de annak mindig következménye van – vonom fel a jobb vállamat, de nem azért, mert lekicsinyelném a gondját.
- Padgett még fiatal, természetes, hogy azt hiszi senkire sincs szüksége és egyedül is helyt áll a világban. Ezzel mindannyian pont ugyanígy voltunk – nevetem el magam, fejem enyhén megrázva. – Azt viszont tapasztalatból tudom, hogy egy idő után be fog nőni a feje lágya és ő is meglátja, veled együtt, hogy Anabell a ti javatokat akarta. Ő az, aki a legjobban ismert mindkettőtöket és ha úgy látta volna semmilyen formában nem tudtok együttműködni, nem kért volna meg erre – döntöm fejem enyhén a vállam irányába, ekként szemlélem a férfi arcát. Én sem kedveltem Jacket – és akkor még szépen is fogalmazok – és sosem gondoltam volna megbékélek azzal, egyszer majd az ő vezetése alatt legyek falka boszorkány… S most csak rám kell nézni, oly büszkeséggel viselem a rangot, amit a húszas éveim alatt nem gondoltam volna, hogy megfogok tenni.
- És akkor ne említsük azokat a bizonyos hormonokat, sem azokat, mi nők sokszor képtelen vagyunk együtt dolgozni, melynek nincs semmi különösebb oka, egyszerűen ez csak a vérünkben van – nevetem el magam, újdonságot vélhetően ezzel nem mondok neki sem, nem ez lesz az első hálaadásunk közösen, s nem először fogja ő is látni, túl sok agyrémmel jár egy ilyen nap. Amit kipihenten jól is tudnék viselni, szarkazmusom és cinizmusom szívesen tör a felszínre, mint feszültségoldó. Most mégsem érzek magamban ennyi erőt. Semennyit sem, ami azt illeti.
Ajkam enyhén húzom el és fogalmam sincs, miként tudnék segíteni a férfinak, hogy a lelkét terhelő gyászt könnyebb szívvel tudja viselni. Mert nem fogja tudni, idővel talán, de nem most, nem ilyen rövid időn belül. Átok a hosszúélet, főként ilyenkor. Akiket túlságosan közel engedünk magunkhoz, túl sok időn keresztül, hiánya nagyobb nyomot hagy bennünk, mint azt valaha is hittük volna.
- Ha nagyon nem találod a helyed, szívesen várlak bármikor a boltomban. Napközben kevesebb a forgalom, de a kanapén elterülve jót lehet olvasni, na meg Otto szívesen ad társaságot bárkinek. Vagy akár elmehetünk edzeni is, úgyis rég voltam már – húzom szelíd mosolyra az ajkam, felkínálva az egyetlent, amim van: a társaságom. Talán a semminél több lesz, ha túlságosan is maga alá kerülne, legyen legalább egy kiútja. Abban pedig már csak reménykedni tudok, szavaimnak eleget is tudok tenni, ha esetleg azon fogna és nem fog a kötelességem ezúttal közbe szólni.
- Sokszor ez a legnehezebb, nem? – dőlök sóhajtva hátra a padon, fejem a ház falához hajtom. – Amikor tudod, tisztában vagy vele, mégis úgy vagy vele, hogy van még idő, mert miért ne lenne? Jól van, vagy épp jobban. Szürreálisnak hat az egész abban a pillanatban és mikor eljön az idő képtelen vagy felfogni mégis miként történhetet, akkor is, ha az egész a szemed előtt zajlott – tekintetem újra a kertre vetem, pontosabban a diófa egyik ágán kémlelő Ottóra. Ajkamhoz lassan emelem a bögrét és iszok bele egy kortyot. A forró ital jólesően csúszik végig torkomon, lassan járja át melegség bensőmet is, a plédet közben elrendezem a lábamon még jobban, egy négyzetmillimétere se lógjon ki alóla, a hideg ne járja át.
- Ettől megbízható és precíz leszel, olyan, akiről tudjuk bármilyen körülmények között tudunk számítani. Nem unalmas és végképp nem megátalkodott fráter – szemöldökeim összébb vonom, hisz nem is értem, hogy honnan szed ekkora marhaságot. Senki sem tartja annak, aminek gondolja magát – de mint említettem már ez népbetegség a Szimpatizánsok körében. Csak tudnám, hogy ez mégis honnan fakad nekik?
Csendben hallgatom végig, amikor végül úgy dönt, megosztja velem az információt, ami utolsó kívánsága volt boszorkányának. Akaratlan vonom fel a szemöldököm arra, van olyan köztünk, aki nem kedveli – oké, akkor az előbb csúnyán mellé lőttem. Padgett nevét hallva pedig ez a szemöldök csak még inkább a magasba tör, akkor is, ha fizikálisan ez már képtelenség.
- Anabell mindig is előrelátó volt. Igazi nagyjátékos ilyen téren, ha ilyen meggyőződése volt, az csak okkal lehetett és ezzel pontosan tudom, mennyire nem segítettem neked jelenleg. Delia mit mondd erre, beszéltél vele? Hiába megvan a szabad akaratunk, hogy kiválasszuk védelmezőnk, van, hogy a Főboszorkány rendel ki mellénk, amit csak jó indokkal lehet visszautasítani – azt hiszem, ebben a témában én vagyok a legjobb embere. Idős korom ellenére elértem, ne kelljen szimpatizánst fogadnom, de számomra a legjobb érvem, hogy rám a vérfarkasok vigyáznak. És soha, senkit nem buzdítanék arra, ekként viselkedjen, mellesleg. Nem vagyok jó példa, sőt… – És ezzel még ő sem szállhat vitába. Vagyis de, de annak mindig következménye van – vonom fel a jobb vállamat, de nem azért, mert lekicsinyelném a gondját.
- Padgett még fiatal, természetes, hogy azt hiszi senkire sincs szüksége és egyedül is helyt áll a világban. Ezzel mindannyian pont ugyanígy voltunk – nevetem el magam, fejem enyhén megrázva. – Azt viszont tapasztalatból tudom, hogy egy idő után be fog nőni a feje lágya és ő is meglátja, veled együtt, hogy Anabell a ti javatokat akarta. Ő az, aki a legjobban ismert mindkettőtöket és ha úgy látta volna semmilyen formában nem tudtok együttműködni, nem kért volna meg erre – döntöm fejem enyhén a vállam irányába, ekként szemlélem a férfi arcát. Én sem kedveltem Jacket – és akkor még szépen is fogalmazok – és sosem gondoltam volna megbékélek azzal, egyszer majd az ő vezetése alatt legyek falka boszorkány… S most csak rám kell nézni, oly büszkeséggel viselem a rangot, amit a húszas éveim alatt nem gondoltam volna, hogy megfogok tenni.
Vendég
Vendég
Erre csak bólogatni tudok, bizony, sajnos, nem sajnos, egyértelmű, hogy sok nő összezárva tud gondokat okozni. Egymásnak, meg másoknak éppen ugyanúgy. Nincs ebben semmi, egyszerűen másmilyenek, mint mi férfiak, másként reagálnak le dolgokat, mások érdeklik, esetlegesen zaklatják fel őket, más okoz számukra problémát. Ebből nagyon látszik, mennyire más a két nem, de igazából, ez így van jól. Imádom a boszorkányokat, de 2-3 egyszerre bőven elég belőlük, onnantól már azért kezd sok lenni, és ezt nem pikáns értelemben értem, pusztán egy társaságra gondolok ez alatt. Férfiként azért elég kellemetlen tud lenni, amikor több nő verseng a figyelemért, és előfordult ez már bőven esetemben.
- Megfontolom mindkét lehetőséget. Vélhetőleg élni fogok velük, egyelőre úgyis meglepően sok a szabadidőm még úgy is, hogy igyekszem nem hagyni magamnak belőle.
Ameddig nem lesz védencem, addig ez valószínűleg így fog maradni, és most valahogy nem jön jól, de tudom, valamiképp fel kell majd dolgoznom az egészet, előbb-utóbb biztosan sikerülni fog, de most még minden túlságosan friss és sok, és egyelőre nem találom a helyemet. Ezt azt hiszem nem olyan meglepő, az elmúlt fél évszázadot Anabell mellett töltöttem.
- Borzasztó, hogy mindennap lehet az a nap, amikor már nem kel fel többé, és még ha nem is szenved, de tudja, hogy eljött az ideje, vajon mit kívánj, mi lenne jó neki? Azt, hogy maradjon még, hiába nem élet már, hogy csak fekszik, vagy hogy távozzon békében mihamarabb szenvedés nélkül? Most még nem tudom, hogy lehet ezek után tovább menni.
Sóhajtok bele a reggeli madárcsicsergésbe, ez az elkövetkezendő hetek, hónapok nagy kérdése. Újra megtalálni azt, ki vagyok Anabell nélkül. A magam részéről egyelőre eddig elképzelésem sincsen, miként sikerülhet, de nyilván számomra nem áll meg az élet, úgyhogy megyek tovább, más választásom nincsen.
- Véleménye mindenkinek lehet, még akkor is, ha nem igaz, vagy tévesen látja egész egyszerűen. A jövő majd eldönti, hogy tud-e változni a véleménye vagy sem.
Nyilván nem légből kapottak a szavaim, kiderül majd hamarosan, hogy kell-e az illetővel egy levegőt szívnunk, vagy valóban jobb lesz nekünk, hogyha semmi közünk nincs egymáshoz.
- Nem beszéltem vele, de ismersz, sosem erőszakolnám rá magam senkire, aki nem akarja. Ha úgy dönt, hogy valóban nincs rám szüksége, majd megkérem Deliát, hogy tegyen olyan mellé, akinek kell védelem, és nem derogál elfogadnia.
Kacsintok Nashotára, mert tudom, ő is az a kategória, aki nagyon ellene van az ilyesminek valamiért, és őszintén szólva nem fogom megérteni soha ennek a miértjét, de elfogadom, lévén mindenki úgy éli az életét, ahogy neki tetszik. S amennyiben Nashi megteheti, úgy megteheti bármelyik másik boszorkány, ugyanúgy joguk van hozzá. Én akármi történjék, fejet hajtok majd a dolog előtt, és tisztelem majd a döntést. Ennyi.
- Lehet, hogy csak most gondolja így, nem tudhatom, akárhogyan legyen, sok időm nincs a tétlenkedésre, nem is szeretem, ha haszontalannak kell éreznem magam, legyen bármi az oka.
Jelen helyzet nyilván ilyen téren más, lévén haláleset történt, de ettől még tovább kell menni, és én mindig feladatorientált ember voltam, nem szeretem, ha nincs teendőm, kereshetem ugyan a feladatokat a civil életben, de nem ugyanaz.
- Erről én is így gondolkodom. Tudom, hogy megvolt rá az oka, csak éppen ezt az okot nem tudom, és ez az, amit egyelőre még nem tudok helyre rakni magamban. Biztosan letisztulnak majd a dolgok előbb-utóbb, és megértem a miérteket.
Tiszteltem, szerettem Anabellt, minden gondolata maga volt a kincs, a végtelenségig megbíztam benne, és most is hiszem, hogy jól tette, amit tett, nem engem kell meggyőzni arról, hogy ennek így illene lennie. Ám én magam akkor sem fogok erőszakoskodni, azt hiszem, sokra azzal úgysem mennék.
- Szerintem olyan nincs is, akivel én ne tudnék együttműködni.
Próbálom ezzel elütni a helyzet komolyságát, mert valljuk be, elég egyszerű velem kijönni, nem vagyok problémás fazon. Kicsit ironikus, hogy akinek a legjobban kellene bennem bíznia, és támaszkodnia rám, annak eszében sincs.
- Megfontolom mindkét lehetőséget. Vélhetőleg élni fogok velük, egyelőre úgyis meglepően sok a szabadidőm még úgy is, hogy igyekszem nem hagyni magamnak belőle.
Ameddig nem lesz védencem, addig ez valószínűleg így fog maradni, és most valahogy nem jön jól, de tudom, valamiképp fel kell majd dolgoznom az egészet, előbb-utóbb biztosan sikerülni fog, de most még minden túlságosan friss és sok, és egyelőre nem találom a helyemet. Ezt azt hiszem nem olyan meglepő, az elmúlt fél évszázadot Anabell mellett töltöttem.
- Borzasztó, hogy mindennap lehet az a nap, amikor már nem kel fel többé, és még ha nem is szenved, de tudja, hogy eljött az ideje, vajon mit kívánj, mi lenne jó neki? Azt, hogy maradjon még, hiába nem élet már, hogy csak fekszik, vagy hogy távozzon békében mihamarabb szenvedés nélkül? Most még nem tudom, hogy lehet ezek után tovább menni.
Sóhajtok bele a reggeli madárcsicsergésbe, ez az elkövetkezendő hetek, hónapok nagy kérdése. Újra megtalálni azt, ki vagyok Anabell nélkül. A magam részéről egyelőre eddig elképzelésem sincsen, miként sikerülhet, de nyilván számomra nem áll meg az élet, úgyhogy megyek tovább, más választásom nincsen.
- Véleménye mindenkinek lehet, még akkor is, ha nem igaz, vagy tévesen látja egész egyszerűen. A jövő majd eldönti, hogy tud-e változni a véleménye vagy sem.
Nyilván nem légből kapottak a szavaim, kiderül majd hamarosan, hogy kell-e az illetővel egy levegőt szívnunk, vagy valóban jobb lesz nekünk, hogyha semmi közünk nincs egymáshoz.
- Nem beszéltem vele, de ismersz, sosem erőszakolnám rá magam senkire, aki nem akarja. Ha úgy dönt, hogy valóban nincs rám szüksége, majd megkérem Deliát, hogy tegyen olyan mellé, akinek kell védelem, és nem derogál elfogadnia.
Kacsintok Nashotára, mert tudom, ő is az a kategória, aki nagyon ellene van az ilyesminek valamiért, és őszintén szólva nem fogom megérteni soha ennek a miértjét, de elfogadom, lévén mindenki úgy éli az életét, ahogy neki tetszik. S amennyiben Nashi megteheti, úgy megteheti bármelyik másik boszorkány, ugyanúgy joguk van hozzá. Én akármi történjék, fejet hajtok majd a dolog előtt, és tisztelem majd a döntést. Ennyi.
- Lehet, hogy csak most gondolja így, nem tudhatom, akárhogyan legyen, sok időm nincs a tétlenkedésre, nem is szeretem, ha haszontalannak kell éreznem magam, legyen bármi az oka.
Jelen helyzet nyilván ilyen téren más, lévén haláleset történt, de ettől még tovább kell menni, és én mindig feladatorientált ember voltam, nem szeretem, ha nincs teendőm, kereshetem ugyan a feladatokat a civil életben, de nem ugyanaz.
- Erről én is így gondolkodom. Tudom, hogy megvolt rá az oka, csak éppen ezt az okot nem tudom, és ez az, amit egyelőre még nem tudok helyre rakni magamban. Biztosan letisztulnak majd a dolgok előbb-utóbb, és megértem a miérteket.
Tiszteltem, szerettem Anabellt, minden gondolata maga volt a kincs, a végtelenségig megbíztam benne, és most is hiszem, hogy jól tette, amit tett, nem engem kell meggyőzni arról, hogy ennek így illene lennie. Ám én magam akkor sem fogok erőszakoskodni, azt hiszem, sokra azzal úgysem mennék.
- Szerintem olyan nincs is, akivel én ne tudnék együttműködni.
Próbálom ezzel elütni a helyzet komolyságát, mert valljuk be, elég egyszerű velem kijönni, nem vagyok problémás fazon. Kicsit ironikus, hogy akinek a legjobban kellene bennem bíznia, és támaszkodnia rám, annak eszében sincs.
Főboszorkány
Nashota Hayes
- Nagyszerű! – csapok le mosolyogva beleegyezésére rögtön. – Ez esetben besegítek egy kis szabadidő elvonásban. A társaság nekem is jól jön a boltban – vonom meg hetykén a vállam, csalfa mosollyal az orcámon. Mögöttes szándék nincs a gesztusban, egyszerűen természetemből fakadóan jön és ékes jele annak, kezdek teljes mértékben magamhoz térni. – Néha már nem csak Ottoval, de a könyvekkel is eltársalgok – kezem felemelve nevetve körözök halántékomnál mutatóujjammal. Kezdenek elmenni otthonról. Akár csak neki, úgy nekem is le kell magam foglalnom az üzletben mégis sokszor érzem úgy csigalassan telik az idő, az én indokom épp csak teljesen más, mint az övé. Eme helyzetben pedig szégyen lenne a részemről még csak megemlíteni is.
- Az örök dilemmája az embereknek – sóhajtom el magam, hátradőlve újra a kertet kezdem el szemlélni. – Kegyetlen élet vagy kegyes halál. Melyiket bírja el jobban a lelkiismeret? – a saját válaszom szörnyű lehet és persze nekem könnyű is beszélnem hasonló helyzetben soha nem jártam még. Minden szerettem hirtelen szólította el a halál, az egyedüli, akiére lehetett már számítani az Claudett volt, de még a maga nemében is hirtelen ért elhalálozásának a híre.
- Nincs erre jó recept, Phoenix – kezem nyújtom felé, puhán érintem meg kézfejét, ujjaimmal finoman szorítok rá. Bátorító a mosoly, amely ajkaimra költözik ezúttal. – Az élet mindig kínál számunkra új utakat, csak meg kell látnunk azon lehetőségeket, amelyeket kínál nekünk. És hidd el ennek elérésében, egy egész gyülekezet áll a segítségedre– nem túlzok és még talán azzal sem tenném, ha kijelenteném nem az önös érdek vezérel minket. Nem mindannyiunkat. Egy közösség vagyunk, ha nagyon nyálas kívánok lenni, mondhatnám is, hogy egy család. Az a fajta, aki mindig ott van minden tagja számára, bármire is legyen szüksége, nem csak a boszorkányoknak, de a hozzájuk, hozzánk tartozó szimpatizánsoknak is.
Félrehajtott fejjel, egy félmosoly kíséretében hallgatom tovább a szavait és szeretnék neki valami bátorítót mondani, most mégsem megy. Valóban ők ketten fogják tudni megmondani, hogy a vélemény mennyire marad meg avagy változik.
Kacsintása megmelengeti a szívemet, vidám mosolyra fakaszt. A kávéval teli bögrét a pad karfájára teszem le, szabaddá váló kezemmel pedig felkarján simítok végig határozottan.
- Minden túlzás nélkül, összeteheti az a boszorkány a két kezét, akit te akarsz védelmezni – a csalfa félmosoly újra ajkamon díszeleg. Vállammal játékosan lököm meg a karját. Legyen meg az okom miért nincs védelmezőm, valójában vannak, csak nem épp szimpatizánsnak hívják őket, hanem vérfarkasoknak, hiszek bennük és hiszem azt is, hogy minden boszorkány mellé jár. Könnyen prédikálom a vizet és iszom közben a bort, de az álláspontom mellett kitartok, akkor is ha hiteltelenné válok közben. – De tapasztalatból tudom, hogy nem jó mindig csak úgy belenyugodni abba, amit egy boszorkány mondd, vagy hiszi azt, hogy tudja mi kell neki. Még fiatal, te jó ég, ennyi idősen… - szavaim hirtelen vágom el, mert a fiatalkori viselkedésemre nem szívesen emlékeztetek senkit, nem mintha szégyelném azt, aki voltam, egyszerűen csak az akkor dühös, dacos lány azt hitte tudta mit akar és hát… Nem mindenben volt igazam, de ezt hétpecsétes titok alatt őrzőm.
- Phoenix, sosem vagy haszontalan. Nem a mi számunkra, lásd, most is itt vagy és vigyázod a házat és engem is. Szóval fejedből eme gondolkodást röppentsd ki – kocogtatom meg halántékát mutatóujjammal, ha hagyja. Nem szívlelem amikor így gondolkodik magáról, mert ahogy korábban is kifejtettem már, korán sem létezik az, amelyet ő hisz magáról.
- Előbb, vagy utóbb mindketten megértitek majd a miérteket. A boszorkányok útjai bizony kifürkészhetetlenek, csak az ép eszed érdekében reménykedem abban, hogy ez előbb lesz, mint utóbb – persze nem arról van szó, hogy szeretném ráerőltetni Anabell akaratát, vagy bárkire is, abban viszont hiszek, hogy az eltávozott intuíciói messze földön híresek voltak és ezt Padgettnek is be kell látnia.
- Meg kell vallanom valamit – hajolok közelebb, úgy hogy csak fejem biccentem felé, de ahelyett, hogy a férfi arcát szemlélném a keretet vonom mustra alá. – Te vagy a kedvencem – suttogom és fordulok annyira, kacsintásom elkaphassa. Szintén csak nem túlzok, igazán könnyű vele kijönni, mindig lehet rá számítani és meghallgatja a druida lányát, bármilyen kéréssel vagy épp óhaj-sóhajjal forduljon bárki is felé.
- Pagettnek adj egy kis időt, neki is emésztenie kell a hírt. Gyászol még és mindemellett ijesztő először egy szimpatizánst magad mellé fogadni. Olykor olyan érzés, hogy a mindenki által nagyra becsült szabadság illúziója szállna tova – vonom meg a vállam egyszerűen. Szívem egy szegmense megérti miért ódzkodik tőle a fiatal boszorkány, de azt is tudom, hogy amint ezen az érzésen felülemelkedik sokkal könnyebb lesz elfogadnia a helyzetet.
- Az örök dilemmája az embereknek – sóhajtom el magam, hátradőlve újra a kertet kezdem el szemlélni. – Kegyetlen élet vagy kegyes halál. Melyiket bírja el jobban a lelkiismeret? – a saját válaszom szörnyű lehet és persze nekem könnyű is beszélnem hasonló helyzetben soha nem jártam még. Minden szerettem hirtelen szólította el a halál, az egyedüli, akiére lehetett már számítani az Claudett volt, de még a maga nemében is hirtelen ért elhalálozásának a híre.
- Nincs erre jó recept, Phoenix – kezem nyújtom felé, puhán érintem meg kézfejét, ujjaimmal finoman szorítok rá. Bátorító a mosoly, amely ajkaimra költözik ezúttal. – Az élet mindig kínál számunkra új utakat, csak meg kell látnunk azon lehetőségeket, amelyeket kínál nekünk. És hidd el ennek elérésében, egy egész gyülekezet áll a segítségedre– nem túlzok és még talán azzal sem tenném, ha kijelenteném nem az önös érdek vezérel minket. Nem mindannyiunkat. Egy közösség vagyunk, ha nagyon nyálas kívánok lenni, mondhatnám is, hogy egy család. Az a fajta, aki mindig ott van minden tagja számára, bármire is legyen szüksége, nem csak a boszorkányoknak, de a hozzájuk, hozzánk tartozó szimpatizánsoknak is.
Félrehajtott fejjel, egy félmosoly kíséretében hallgatom tovább a szavait és szeretnék neki valami bátorítót mondani, most mégsem megy. Valóban ők ketten fogják tudni megmondani, hogy a vélemény mennyire marad meg avagy változik.
Kacsintása megmelengeti a szívemet, vidám mosolyra fakaszt. A kávéval teli bögrét a pad karfájára teszem le, szabaddá váló kezemmel pedig felkarján simítok végig határozottan.
- Minden túlzás nélkül, összeteheti az a boszorkány a két kezét, akit te akarsz védelmezni – a csalfa félmosoly újra ajkamon díszeleg. Vállammal játékosan lököm meg a karját. Legyen meg az okom miért nincs védelmezőm, valójában vannak, csak nem épp szimpatizánsnak hívják őket, hanem vérfarkasoknak, hiszek bennük és hiszem azt is, hogy minden boszorkány mellé jár. Könnyen prédikálom a vizet és iszom közben a bort, de az álláspontom mellett kitartok, akkor is ha hiteltelenné válok közben. – De tapasztalatból tudom, hogy nem jó mindig csak úgy belenyugodni abba, amit egy boszorkány mondd, vagy hiszi azt, hogy tudja mi kell neki. Még fiatal, te jó ég, ennyi idősen… - szavaim hirtelen vágom el, mert a fiatalkori viselkedésemre nem szívesen emlékeztetek senkit, nem mintha szégyelném azt, aki voltam, egyszerűen csak az akkor dühös, dacos lány azt hitte tudta mit akar és hát… Nem mindenben volt igazam, de ezt hétpecsétes titok alatt őrzőm.
- Phoenix, sosem vagy haszontalan. Nem a mi számunkra, lásd, most is itt vagy és vigyázod a házat és engem is. Szóval fejedből eme gondolkodást röppentsd ki – kocogtatom meg halántékát mutatóujjammal, ha hagyja. Nem szívlelem amikor így gondolkodik magáról, mert ahogy korábban is kifejtettem már, korán sem létezik az, amelyet ő hisz magáról.
- Előbb, vagy utóbb mindketten megértitek majd a miérteket. A boszorkányok útjai bizony kifürkészhetetlenek, csak az ép eszed érdekében reménykedem abban, hogy ez előbb lesz, mint utóbb – persze nem arról van szó, hogy szeretném ráerőltetni Anabell akaratát, vagy bárkire is, abban viszont hiszek, hogy az eltávozott intuíciói messze földön híresek voltak és ezt Padgettnek is be kell látnia.
- Meg kell vallanom valamit – hajolok közelebb, úgy hogy csak fejem biccentem felé, de ahelyett, hogy a férfi arcát szemlélném a keretet vonom mustra alá. – Te vagy a kedvencem – suttogom és fordulok annyira, kacsintásom elkaphassa. Szintén csak nem túlzok, igazán könnyű vele kijönni, mindig lehet rá számítani és meghallgatja a druida lányát, bármilyen kéréssel vagy épp óhaj-sóhajjal forduljon bárki is felé.
- Pagettnek adj egy kis időt, neki is emésztenie kell a hírt. Gyászol még és mindemellett ijesztő először egy szimpatizánst magad mellé fogadni. Olykor olyan érzés, hogy a mindenki által nagyra becsült szabadság illúziója szállna tova – vonom meg a vállam egyszerűen. Szívem egy szegmense megérti miért ódzkodik tőle a fiatal boszorkány, de azt is tudom, hogy amint ezen az érzésen felülemelkedik sokkal könnyebb lesz elfogadnia a helyzetet.
Vendég
Vendég
- Mondjuk, az már azért kicsit aggasztó, a könyvek biztos nem válaszolnak. Hacsak nem csapod fel őket valahol, és olvasod fel az első mondatot. Az viszont érdekes játék lehet. Viszont akkor edzeni is el kell mennünk. Nem árt néha kicsit másfajta testmozgás.
Kötözködöm kicsit, könyökömmel enyhén oldalba bökve, mert hát azért tudom én, hogy a boszorkányok nagy része elég forróvérű, szóval nem épp az edzőtermi izzadás a leginkább kedvelt testmozgási formájuk. Arra persze vigyázok, ki ne öntse miattam a kávéját.
- Egyiket sem.
A halál, mint olyan, nyilván mindenki életére árnyékot vet már ideje korán, de ettől nem könnyebb elfogadni, mikor megérkezik. Sajnos, nem sajnos, meglehetősen nehéz feldolgozni az ilyet, hiába tudtam már hónapok óta, készültem rá, mégis ott tartok, hogy félkarú óriásnak érzem magam körülbelül.
Finoman hüvelykujjammal megsimítom kezének oldalát, mikor az enyémre teszi, és apró mosoly kúszik a képemre, de nyilván nem a legőszintébbek egyike, ami valaha látható volt rajta, de ez nem Nashi hibája, sokkal inkább a történtek fakítják vértelenre.
- Emiatt nem aggódom. Én csupán az utolsó kívánságának terhétől tartok.
Sóhajtok egy mélyet, majd megiszom a kávém maradékát. Nem könnyű ez sajnos sehogyan sem, de ilyen az élet, mi, akik élünk, megyünk tovább, sikerüljön akárhogyan is megugrani a következő akadályokat.
- Mondja ezt egy olyan boszi, aki ugyanúgy nem akar szimpatizánst.
Röpke nevetéssel ülök fel a helyzetkomikumnak, noha szavainak valódiságát nem firtatom. Nyilvánvalóan sikerült nekem kifognom egy másik olyan nőszemélyt, aki szintúgy nem hajlandó felülni erre a vonatra, és bevallom, már előre fáraszt ez a céltalannak tűnő hadakozás. Szeretem, ha a dolgok a saját medrükben csordogálnak nyugodtan, mindenféle vihar és kisiklás nélkül. A helyzet azonban jelenleg nagyon másként fest.
- Nyilván fogalma sincs semmiről. Azt hiszi, soha semmi baja nem eshet, és neki nincs szüksége segítségre. Csak nehogy ne legyen ott senki, amikor lesz…
Mert biztosan lesz, mindegyiküknek van, és nem azért, mert gyengék, sokkal inkább azért, mert olyan hatalmuk van, amik másokat bizony zavarnak, és nem minden helyzetben képesek megvédeni magukat.
- Kedves vagy, és tudom, hogy nem vagyok, de időnként azért felmerül ez az érzés bennem. Nem vagyok hozzászokva, hogy nem kell mindig valaki mellett lennem.
Ez talán érthető, elvégre Anabell mellett éltem szimpatizánssá válásom óta, és ez most jelenleg egy merőben új helyzet a számomra, és fogalmam sincs róla, hogy meddig fog tartani, vagy egyáltalán megszokom-e valaha. Idővel talán igen, de most még nagyon távolinak tűnik a dolog. Az ép eszem részletezésénél azért felhorkantam egyet. Valóban jobb lenne egy olyan forgatókönyv, amiben hamar rendeződnek a dolgok, de sejtéseim szerint ilyen kilátással nem számolhatunk.
- Te meg nekem.
Dobom meg ugyancsak egy kacsintással, noha egy részem odakívánná a most már-t a mondat végére, de az a helyzet, hogy nem akarom a helyzet pozitivitását azzal rombolni, hogy felemlegetem megint Anabellt.
- Mást úgysem tudok tenni, nem igaz? Csak tudod… kicsit nehéz egy huszonéves makacsságának csillapodását kivárni.
Fejcsóválással jelzem, hogy mennyire nem díjazom az ilyesmit, nyilván leéltem már egy korrekt mértékű emberi életet ahhoz, hogy az átlagnál több tapasztalatom legyen, de a kis boszinál mindenképp lényegesen több.
Kötözködöm kicsit, könyökömmel enyhén oldalba bökve, mert hát azért tudom én, hogy a boszorkányok nagy része elég forróvérű, szóval nem épp az edzőtermi izzadás a leginkább kedvelt testmozgási formájuk. Arra persze vigyázok, ki ne öntse miattam a kávéját.
- Egyiket sem.
A halál, mint olyan, nyilván mindenki életére árnyékot vet már ideje korán, de ettől nem könnyebb elfogadni, mikor megérkezik. Sajnos, nem sajnos, meglehetősen nehéz feldolgozni az ilyet, hiába tudtam már hónapok óta, készültem rá, mégis ott tartok, hogy félkarú óriásnak érzem magam körülbelül.
Finoman hüvelykujjammal megsimítom kezének oldalát, mikor az enyémre teszi, és apró mosoly kúszik a képemre, de nyilván nem a legőszintébbek egyike, ami valaha látható volt rajta, de ez nem Nashi hibája, sokkal inkább a történtek fakítják vértelenre.
- Emiatt nem aggódom. Én csupán az utolsó kívánságának terhétől tartok.
Sóhajtok egy mélyet, majd megiszom a kávém maradékát. Nem könnyű ez sajnos sehogyan sem, de ilyen az élet, mi, akik élünk, megyünk tovább, sikerüljön akárhogyan is megugrani a következő akadályokat.
- Mondja ezt egy olyan boszi, aki ugyanúgy nem akar szimpatizánst.
Röpke nevetéssel ülök fel a helyzetkomikumnak, noha szavainak valódiságát nem firtatom. Nyilvánvalóan sikerült nekem kifognom egy másik olyan nőszemélyt, aki szintúgy nem hajlandó felülni erre a vonatra, és bevallom, már előre fáraszt ez a céltalannak tűnő hadakozás. Szeretem, ha a dolgok a saját medrükben csordogálnak nyugodtan, mindenféle vihar és kisiklás nélkül. A helyzet azonban jelenleg nagyon másként fest.
- Nyilván fogalma sincs semmiről. Azt hiszi, soha semmi baja nem eshet, és neki nincs szüksége segítségre. Csak nehogy ne legyen ott senki, amikor lesz…
Mert biztosan lesz, mindegyiküknek van, és nem azért, mert gyengék, sokkal inkább azért, mert olyan hatalmuk van, amik másokat bizony zavarnak, és nem minden helyzetben képesek megvédeni magukat.
- Kedves vagy, és tudom, hogy nem vagyok, de időnként azért felmerül ez az érzés bennem. Nem vagyok hozzászokva, hogy nem kell mindig valaki mellett lennem.
Ez talán érthető, elvégre Anabell mellett éltem szimpatizánssá válásom óta, és ez most jelenleg egy merőben új helyzet a számomra, és fogalmam sincs róla, hogy meddig fog tartani, vagy egyáltalán megszokom-e valaha. Idővel talán igen, de most még nagyon távolinak tűnik a dolog. Az ép eszem részletezésénél azért felhorkantam egyet. Valóban jobb lenne egy olyan forgatókönyv, amiben hamar rendeződnek a dolgok, de sejtéseim szerint ilyen kilátással nem számolhatunk.
- Te meg nekem.
Dobom meg ugyancsak egy kacsintással, noha egy részem odakívánná a most már-t a mondat végére, de az a helyzet, hogy nem akarom a helyzet pozitivitását azzal rombolni, hogy felemlegetem megint Anabellt.
- Mást úgysem tudok tenni, nem igaz? Csak tudod… kicsit nehéz egy huszonéves makacsságának csillapodását kivárni.
Fejcsóválással jelzem, hogy mennyire nem díjazom az ilyesmit, nyilván leéltem már egy korrekt mértékű emberi életet ahhoz, hogy az átlagnál több tapasztalatom legyen, de a kis boszinál mindenképp lényegesen több.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Szavai nyomán elsőként gyengéd a mosoly, amely az ajkamra húzódik. Az aggodalma helyén való, viszont szükség nagy nincs, hisz, mint láthatja, teljesen eszemnél vagyok, így csak egy halovány vállrándítást kaphat tőlem reakcióként. Ami viszont ezt követi… Szélesre húzott ajkakkal, mégis megdöbbenéstől elnyíltan tekintek rá. Oldalba bökését hagyom, ahogy testem is, hogy lendületet szerezzen tőle és enyhén a pad karfája felé döntsön, végül a könyökömmel megtámaszkodva.
- Na szép. Szóval majd száz éven át vertek át, hogy ennyi elég is lenne – csóválom meg vigyorogva a fejem, mert bár ugyan arról szó sincs, hogy az edzés minden formáját megvetném, de az is igaz, hogy az elmúlt időszakban eléggé elhanyagoltam mindent is. – De legyen, ezt is felvesszük a listára – kacsintok a szimpatizánsra vidáman és még ha be is akarná hajtani rajtam könnyelmű kijelentésem, még csak nem is visszakoznék.
Szívem vágya, hogy megvigasztaljam, ne lássa az életet olyannyira borúsnak, akkor sem, ha a viharfelhők régen fejünk fölé érkeztek már. Érintésemre reagáló simítására mosolyom tovább szelídül.
- Ha bármikor, bármiben a segítségedre tudok lenni, kérlek csak szólj. Tényleg. A terhet, még ha úgy is hiszed, nem kell egyedül cipelned, itt vagyunk, mindannyian, hogy segítsünk neked - szavaim őszintén hangoznak és ebben a pillanatban így is gondolom. Tudom, hogy nem én vagyok az, aki a legtöbbet itt van a szakrális központban, de attól még bármikor egy hívásába kerülne és a rendelkezésére állnék… legalább is igyekeznék.
- Mondja – szórakozott nevetés szakad fel belőlem, amíg az övé is tart. – És ennek ellenére is komolyan gondolja. Még én is megtisztelve érezném magam – vonom fel a szemöldököm, kihívóan talán. Régen letetettem arról, hogy bárkit is meggyőzzek arról, miért nem kívánok szimpatizánst fogadni. A boszorkány és a védelmező közötti szoros kötelék csak egy dolog, amitől a hátamon is feláll a szőr, de pontosan jól tudják mindannyian, mióta csak az eszem tudom a falka vigyázz rám. Szó szerint. A telihold éjszakája az egyetlen, amikor nem tudják megtenni, de Claudett halála óta tökéletes menedéket találok itt, a Nestben. Mindig is feleslegesnek éreztem ezen felül oltalmazót fogadnom magam mellé.
- Adj egy kis időt neki és meglátod, hogy benő majd a feje lágya és meglátja, hogy te sem rosszat akarsz neki. Néha… képesek vagyunk azt hinni, hogy a világon mindent irányításunk alá tudunk vonni és amúgy is körülöttünk forog, mégis mi baj történhet. Úgy véljük, még fiatalon – teszem hozzá, hiszen ezzel elég erőteljesen tudok azonosulni. – csorba esik a függetlenségünkön, ha segítséget fogadunk el, hogy ez egyenlő a gyengeséggel. Persze nem az, sőt – próbálom elmagyarázni számára, hogy mit élhet át a fiatal boszorkány magában. Bennem legalább is ez zajlott le, évtizedekkel ezelőtt. Az a híres, hírhedt függetlenség, amelyhez olyannyira ragaszkodtam. Visszatekintve ennyi év távlatából rémesen naiv voltam még.
- Elhiszem, de ezt a kis időt próbáld meg… mh… magadra fordítani? Mikor volt utoljára az, hogy azt tetted, amihez neked volt kedved? – húzom cinkos félmosolyra az ajkam. Ismerem a szimpatizánsaink önfeláldozásainak a mértéktelenségét. Amikor mindent és bármit megtennének azért, akiket védelmeznek. Ezt a kis időt, amíg az út újra rátalál, saját hasznára is fordíthatja. Senki nem törne pálcát a feje felett emiatt.
Hálás mosollyal az ajkamon fogadom a kacsintását, a szívembe költöző bűntudatról, most nem veszek tudomást. Ez a beszélgetés inkább szól róla és ez így van rendjén. Kettőnk közül ő az, aki nehéz időszakon megy keresztül.
- Vagy… dönthetsz a másik út mellett is még mindig. Ha Delia rendel ki mellé, akkor azzal még ő sem vitatkozhat. Persze moroghat, megpróbálhatja a főboszorkányt meggyőzni, de ez esetben a végső szó az övé és sokat nem tehet ellene – vonom fel mindkét vállamat, mintegy sokadik opció, amellyel még mindig élhet Phoenix. Persze, ez sokkal több feszültséggel járna a kezdetekben, de Anabell végrendeletét még a gyülekezet élén álló boszorkány is tiszteletben tartaná. – Ez esetben, természetesen számíthatsz ellenállásra a részéről, vélhetőleg, de egy idő után elhalna és hálás lenne neked azért, amiért mellette vagy – ezt még hozzáteszem, mert természetesen az általam felvázoltnak is megvannak a maga következményei.
- Na szép. Szóval majd száz éven át vertek át, hogy ennyi elég is lenne – csóválom meg vigyorogva a fejem, mert bár ugyan arról szó sincs, hogy az edzés minden formáját megvetném, de az is igaz, hogy az elmúlt időszakban eléggé elhanyagoltam mindent is. – De legyen, ezt is felvesszük a listára – kacsintok a szimpatizánsra vidáman és még ha be is akarná hajtani rajtam könnyelmű kijelentésem, még csak nem is visszakoznék.
Szívem vágya, hogy megvigasztaljam, ne lássa az életet olyannyira borúsnak, akkor sem, ha a viharfelhők régen fejünk fölé érkeztek már. Érintésemre reagáló simítására mosolyom tovább szelídül.
- Ha bármikor, bármiben a segítségedre tudok lenni, kérlek csak szólj. Tényleg. A terhet, még ha úgy is hiszed, nem kell egyedül cipelned, itt vagyunk, mindannyian, hogy segítsünk neked - szavaim őszintén hangoznak és ebben a pillanatban így is gondolom. Tudom, hogy nem én vagyok az, aki a legtöbbet itt van a szakrális központban, de attól még bármikor egy hívásába kerülne és a rendelkezésére állnék… legalább is igyekeznék.
- Mondja – szórakozott nevetés szakad fel belőlem, amíg az övé is tart. – És ennek ellenére is komolyan gondolja. Még én is megtisztelve érezném magam – vonom fel a szemöldököm, kihívóan talán. Régen letetettem arról, hogy bárkit is meggyőzzek arról, miért nem kívánok szimpatizánst fogadni. A boszorkány és a védelmező közötti szoros kötelék csak egy dolog, amitől a hátamon is feláll a szőr, de pontosan jól tudják mindannyian, mióta csak az eszem tudom a falka vigyázz rám. Szó szerint. A telihold éjszakája az egyetlen, amikor nem tudják megtenni, de Claudett halála óta tökéletes menedéket találok itt, a Nestben. Mindig is feleslegesnek éreztem ezen felül oltalmazót fogadnom magam mellé.
- Adj egy kis időt neki és meglátod, hogy benő majd a feje lágya és meglátja, hogy te sem rosszat akarsz neki. Néha… képesek vagyunk azt hinni, hogy a világon mindent irányításunk alá tudunk vonni és amúgy is körülöttünk forog, mégis mi baj történhet. Úgy véljük, még fiatalon – teszem hozzá, hiszen ezzel elég erőteljesen tudok azonosulni. – csorba esik a függetlenségünkön, ha segítséget fogadunk el, hogy ez egyenlő a gyengeséggel. Persze nem az, sőt – próbálom elmagyarázni számára, hogy mit élhet át a fiatal boszorkány magában. Bennem legalább is ez zajlott le, évtizedekkel ezelőtt. Az a híres, hírhedt függetlenség, amelyhez olyannyira ragaszkodtam. Visszatekintve ennyi év távlatából rémesen naiv voltam még.
- Elhiszem, de ezt a kis időt próbáld meg… mh… magadra fordítani? Mikor volt utoljára az, hogy azt tetted, amihez neked volt kedved? – húzom cinkos félmosolyra az ajkam. Ismerem a szimpatizánsaink önfeláldozásainak a mértéktelenségét. Amikor mindent és bármit megtennének azért, akiket védelmeznek. Ezt a kis időt, amíg az út újra rátalál, saját hasznára is fordíthatja. Senki nem törne pálcát a feje felett emiatt.
Hálás mosollyal az ajkamon fogadom a kacsintását, a szívembe költöző bűntudatról, most nem veszek tudomást. Ez a beszélgetés inkább szól róla és ez így van rendjén. Kettőnk közül ő az, aki nehéz időszakon megy keresztül.
- Vagy… dönthetsz a másik út mellett is még mindig. Ha Delia rendel ki mellé, akkor azzal még ő sem vitatkozhat. Persze moroghat, megpróbálhatja a főboszorkányt meggyőzni, de ez esetben a végső szó az övé és sokat nem tehet ellene – vonom fel mindkét vállamat, mintegy sokadik opció, amellyel még mindig élhet Phoenix. Persze, ez sokkal több feszültséggel járna a kezdetekben, de Anabell végrendeletét még a gyülekezet élén álló boszorkány is tiszteletben tartaná. – Ez esetben, természetesen számíthatsz ellenállásra a részéről, vélhetőleg, de egy idő után elhalna és hálás lenne neked azért, amiért mellette vagy – ezt még hozzáteszem, mert természetesen az általam felvázoltnak is megvannak a maga következményei.
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|