Üzlethelyiség
1 / 5 oldal
+2
Nashota Hayes
Paktum
6 posters
1 / 5 oldal • 1, 2, 3, 4, 5
Vendég
Vendég
A konyhában görnyedek a laptop felett, ami jelent egyenes derekat, egyenes hátat, de mióta megjelentek ezek a mini szerkezetek, úgy érzem magam, mint akinek oda kell kucorodnia a monitor elé, hogy szinte belebújjak, lássak is valamit, miközben írok. Megoldhatnám egy nagyobb géppel, de az nagyobb hely, nagyobb súly, és nincs kedvem azt hurcibálni.
A regény fejezetének leadási határideje vészesen közeledik, nekem meg az ihletem valahol ott maradt a képzeletbeli Bahamákon, ahol sosem voltam. Mostanában túl sok olyan tárgyalás van, ahol a jókedvem, s hangulatom nem éppen felfelé ível. Még az írás sem segít, s olyankor szoktam inkább letenni, mert csak az időt vesztegetem olyanra, amit úgyis kidobok a kukába, ahogy elolvasom.
Hamarosan ébreszteni kell Louist, iskolaidő elindult, s mivel hajnalban minden poronyt előszeretettel durmolt eddig, a hajnali órákat szenteltem az írás élvezetének. Rápillantok a falon némán dolgozó órára, s kikapcsolom a gépet, leveszem a szemüveget is, amit inkább a pihentetés miatt veszek fel.
A "csak még öt perc" után a konyhába megyek vissza, úgyis tudom, hogy a reggeli illata le fogja csalogatni, a hasát szereti Louis, szerencse, hogy nem édessszájú. Annyira.
A kihűlt kávémba csak beletekintek, s inkább elajándékozom az egyik növögető kávéfának, remélve, hogy ezzel senki sem aggatja rám a kannibalizmus terjesztője címet.
Louis nyula bealudt, bezzeg a hörcsöge, az egyből neszezni kezdett, ahogy benyitottam, majd Louis ad neki enni, az ő felelőssége, elég nagy már ehhez, s szereti is ezt a felelősséget.
Alana és Adam már magától felébred, néha ugyan felkelni nem kelnek fel, de úgyis rájuk jár olyankor a rúd. Ilyenkor adok hálát annak, hogy megengedtem, legyen házikedvencük. Ezzel jár a sétáltatás, s éppen együtt kocognak álmos fejjel az egyik parkban a sajátjuk után.
- Már megint pirítós? - Alana a "semmi nem tetszik, de valójában magammal van bajom" korszakát éli mélységesen, Adam éppen túl van a mindenkinek beveri az orrát, ha olyanja van korszakon. Átérzem, tizenhat évesen ugyanez voltam, csendesen.
- Boldogító bogyóval kéred, vagy mosolygjunk együtt üdítővel? - Teszem Alana elé a tányért, a hozzávalókat elkészíti magának, az már nem az én dolgom, s nem is törődök a fintorral, amit reakciónak kapok. Teát töltök mindenkinek, Louis még mindig pizsamában. De legalább lejött!
Félóra helyett háromnegyed óra múlva már a suli előtt állok meg, még szerencse, hogy mind a három ugyanabba a suliba jár, nem kell mindenkit külön fuvarozgatnom.
Még hajnalban átnéztem a mai teendőket, listázok, különben minden világgá szaladna teendők terén. S amit a legjobban várok, az egy legelső kiadású könyv, amit már régóta kergetek. Ráadásul nyomdai hibás, akkor eléggé nagy port kavart fel, azóta pedig igazi ritkaság.
Már az index pittyeg, mikor a telefon is pittyen. Felsóhajtok. Ez munkahelyi, és olyan nincs, hogy nem nézhetem meg. Szépsges könyv, még várnod kell!
A lehető legrövidebbre veszem, suliból semmi visszajelzés nincs, se balhéról, se délutáni büntiről, már egyre jobban halad a nap!
A parkolóba beállok, s már onnan mosolygok. A könyvet régóta kergetem, s mikor Nashota jelezte, hogy megvan a könyv, s már csak ide kell érkeznie, a napjaim is derűsebbek lettek.
- Szép jó napot! - Lekapom a napszemüveget, kis híján elfeledkeztem róla. Szokásom szerint körbenézek. A könyvek hódólója vagyok, könyvtárnyi mennyiségűt halmoztam fel, olyan ritkaságokkal, amiket ma már csak nagyon kevesen keresnek. Ezért is vetettem bele a nyilvántartásba a gyűjteményemet, s alkalmanként betekintést nyújtok, mert a tudás ismeretét fontosnak tartom. Így csakis azok jöhetnek hozzám, akik komoly kutatómunka miatt keresnek fel.
A kezem ösztönösen fut végig az egyik soron, s engedve az érzetnek, ahol megakad az ujjam, kiveszem, s belelapozok. Éppen visszatenném, mikor újra nyílik az ajtó, s valaki éppen felém tart.
- Jó napot! Elnézést, tudna nekem segíteni? - Felé fordulok, még mindig könyvvel a kezemben. Gondolatban végigfuttatom magamon a tekintetem, tényleg úgy nézek-e ki, mint aki benszülötten idetartozik.
A regény fejezetének leadási határideje vészesen közeledik, nekem meg az ihletem valahol ott maradt a képzeletbeli Bahamákon, ahol sosem voltam. Mostanában túl sok olyan tárgyalás van, ahol a jókedvem, s hangulatom nem éppen felfelé ível. Még az írás sem segít, s olyankor szoktam inkább letenni, mert csak az időt vesztegetem olyanra, amit úgyis kidobok a kukába, ahogy elolvasom.
Hamarosan ébreszteni kell Louist, iskolaidő elindult, s mivel hajnalban minden poronyt előszeretettel durmolt eddig, a hajnali órákat szenteltem az írás élvezetének. Rápillantok a falon némán dolgozó órára, s kikapcsolom a gépet, leveszem a szemüveget is, amit inkább a pihentetés miatt veszek fel.
A "csak még öt perc" után a konyhába megyek vissza, úgyis tudom, hogy a reggeli illata le fogja csalogatni, a hasát szereti Louis, szerencse, hogy nem édessszájú. Annyira.
A kihűlt kávémba csak beletekintek, s inkább elajándékozom az egyik növögető kávéfának, remélve, hogy ezzel senki sem aggatja rám a kannibalizmus terjesztője címet.
Louis nyula bealudt, bezzeg a hörcsöge, az egyből neszezni kezdett, ahogy benyitottam, majd Louis ad neki enni, az ő felelőssége, elég nagy már ehhez, s szereti is ezt a felelősséget.
Alana és Adam már magától felébred, néha ugyan felkelni nem kelnek fel, de úgyis rájuk jár olyankor a rúd. Ilyenkor adok hálát annak, hogy megengedtem, legyen házikedvencük. Ezzel jár a sétáltatás, s éppen együtt kocognak álmos fejjel az egyik parkban a sajátjuk után.
- Már megint pirítós? - Alana a "semmi nem tetszik, de valójában magammal van bajom" korszakát éli mélységesen, Adam éppen túl van a mindenkinek beveri az orrát, ha olyanja van korszakon. Átérzem, tizenhat évesen ugyanez voltam, csendesen.
- Boldogító bogyóval kéred, vagy mosolygjunk együtt üdítővel? - Teszem Alana elé a tányért, a hozzávalókat elkészíti magának, az már nem az én dolgom, s nem is törődök a fintorral, amit reakciónak kapok. Teát töltök mindenkinek, Louis még mindig pizsamában. De legalább lejött!
Félóra helyett háromnegyed óra múlva már a suli előtt állok meg, még szerencse, hogy mind a három ugyanabba a suliba jár, nem kell mindenkit külön fuvarozgatnom.
Még hajnalban átnéztem a mai teendőket, listázok, különben minden világgá szaladna teendők terén. S amit a legjobban várok, az egy legelső kiadású könyv, amit már régóta kergetek. Ráadásul nyomdai hibás, akkor eléggé nagy port kavart fel, azóta pedig igazi ritkaság.
Már az index pittyeg, mikor a telefon is pittyen. Felsóhajtok. Ez munkahelyi, és olyan nincs, hogy nem nézhetem meg. Szépsges könyv, még várnod kell!
A lehető legrövidebbre veszem, suliból semmi visszajelzés nincs, se balhéról, se délutáni büntiről, már egyre jobban halad a nap!
A parkolóba beállok, s már onnan mosolygok. A könyvet régóta kergetem, s mikor Nashota jelezte, hogy megvan a könyv, s már csak ide kell érkeznie, a napjaim is derűsebbek lettek.
- Szép jó napot! - Lekapom a napszemüveget, kis híján elfeledkeztem róla. Szokásom szerint körbenézek. A könyvek hódólója vagyok, könyvtárnyi mennyiségűt halmoztam fel, olyan ritkaságokkal, amiket ma már csak nagyon kevesen keresnek. Ezért is vetettem bele a nyilvántartásba a gyűjteményemet, s alkalmanként betekintést nyújtok, mert a tudás ismeretét fontosnak tartom. Így csakis azok jöhetnek hozzám, akik komoly kutatómunka miatt keresnek fel.
A kezem ösztönösen fut végig az egyik soron, s engedve az érzetnek, ahol megakad az ujjam, kiveszem, s belelapozok. Éppen visszatenném, mikor újra nyílik az ajtó, s valaki éppen felém tart.
- Jó napot! Elnézést, tudna nekem segíteni? - Felé fordulok, még mindig könyvvel a kezemben. Gondolatban végigfuttatom magamon a tekintetem, tényleg úgy nézek-e ki, mint aki benszülötten idetartozik.
Főboszorkány
Nashota Hayes
A beérkezett új szállítmány egy része még a raktárban pihen dobozaiban, egyedül azt halásztam még elő az előző este, amire régóta vágyakozik az egyik törzsvásárlóm. Hónapokkal ezelőtt adta le a megrendelést – vagy talán még jóval korábban. A napok összefolynak olykor, főként ha egész nap a boltban vagyok. Nem csak a raktárban kell rendet tartanom folyamatosan, amire képtelen vagyok, hanem az ezotéria részt is frissítenem kell.
Bosszankodok mindössze, hogy az egyik beszállítóm már hónapok óta nem tudott semmit sem küldeni, de még hírt sem hallok róla. És más sem, nem mellesleg, ez pedig nem tölt el nyugalommal. Foglalkozni az esettel mégsem jutott még időm, előbb is saját házam tájékán szeretnék minimálisan rendet tenni. A felém tornyosuló feladatok eltörpülnek ezektől a problémáktól, mégsem elhanyagolhatóak abban a tekintetben, le kell gyűrnöm őket.
Amit részben sikerül is a délelőttöm folyamán. Nem is olyan szokatlan csendben zajlik a boltomban. Szeretek itt időt eltölteni, a magam festette helység mindig megnyugvással tölt el. A nap nagy részében kevesen látogatnak el ide, inkább a délutánt követően indul meg a nagyobb forgalom: amikor az emberek, boszorkányok, magukat boszorkányoknak valló emberek munkái a végéhez közelednek, vagy épp az előző éjszakát követően magukhoz térnek.
S vannak azok a ritka pillanatok, amikor druidák is betérnek. Ennek nem csak én nem örülök, de a területet birtokló erő sem. Kitiltani innen mégsem lehet és ha tetszik, ha nem én is pénzből élek meg. Akárkit nem utasíthatok vissza.
Így van ez most is. A könyvet neki készítettem elő, a pulton hever selyempapírban gondosan csomagolva. Mert vigyázunk az ilyen értékre. Évtizedekkel ezelőtt nyomtatott példány a maga nemében is értékes. Szomorú, hogy sokan nem tudják mi is valódi értéke. Mindazonáltal addig én magam sem háborgatom, amíg a tulajdonosa meg nem vizsgálja. De sejtéseim szerint egy újrakötés nem ártana majd neki. Csak a biztonság kedvéért, akként, hogy állagát teljesen megőrizze.
Régi művészet ez, mely mára teljesen kiment a divatból. Nem foglalkoznak ezzel, eldobják az emberek a könyveket, vagy épp nem foglalkoznak vele, hagyják, hogy az idő vasfoga eljárjon felettük.
De nem itt. Nem Seleneben. Ha van rá lehetőségem és ráhatásom – ezért pedig erősen szoktam küzdeni – akkor megteszek mindent az érdekükben.
Ezt pedig tudja néhány beszállító, külsős cég. Mint aki rám bízza könyveik restaurálását is.
A pult mögött állítottam fel az állványt, arra pedig egy régi, a középkor végéből fennmaradó könyvet helyezek fel. Hetek óta pihen nálam, s óvatosan bánok vele. A lapok restaurálását követően került hozzám, hogy a grafikai anyagot hozzam rendben. Vékony ecsettel, odafigyeléssel fordulok felé, az időérzékem pedig teljesen elvesztem.
Az ajtó nyitására nem is, de a felette elhelyezett csengő figyelmeztet arra, vásárlóm érkezett. Otto szárnyait tárja ki, látva ki is tért be, majd pedig nyakát behúzzaés alszik tovább a számára felállított állványon, tőlem nem messze.
Szemem sarkából látom az érkezőt, arcom vonásai felett átveszem a hatalmat, de magamban grimaszok tömkelegét képzelem oda.
- Egy pillanat és jövök – jelzem a férfi számára, hangom nyugodt, mentes minden gyűlölködéstől, amit fajtája iránt érzek. Vásárló és ezt kell szem előtt tartanom.
Még néhány ecsetvonással befejezem, amit elkezdtem, ám mielőtt kisétálnék a pult mögül elrakom a restaurálásra használt eszközöket, az állványt is finoman emelem meg és teszem arrébb.
Mire pedig kiérek egy újabb látogató is megérkezik kicsiny boltomban.
- Üdvözlöm a Selene Antikvárium és Ezoterikus boltban – állok meg a párostól nem messze. - Miben segíthetek? - hangom kedves, eleven, mosolyom pedig kiszélesedik. A férfi számára érzékelhető nem úgy szólok az újonnan érkezőhöz, mint hozzá.
- Leopold – fordulok felé is, hiszen mégis csak ő volt az, aki előbb betért. - Egy kis türelmed kérném, a könyvet már előkészítettem a pulton – biccentek felé, mégis kimérten beszélek hozzá végig. Udvariasság híján nem vagyok, de hűvösebb vagyok az irányába, mint mások felé. Vannak dolgok, amiken nem tudok segíteni.
Bosszankodok mindössze, hogy az egyik beszállítóm már hónapok óta nem tudott semmit sem küldeni, de még hírt sem hallok róla. És más sem, nem mellesleg, ez pedig nem tölt el nyugalommal. Foglalkozni az esettel mégsem jutott még időm, előbb is saját házam tájékán szeretnék minimálisan rendet tenni. A felém tornyosuló feladatok eltörpülnek ezektől a problémáktól, mégsem elhanyagolhatóak abban a tekintetben, le kell gyűrnöm őket.
Amit részben sikerül is a délelőttöm folyamán. Nem is olyan szokatlan csendben zajlik a boltomban. Szeretek itt időt eltölteni, a magam festette helység mindig megnyugvással tölt el. A nap nagy részében kevesen látogatnak el ide, inkább a délutánt követően indul meg a nagyobb forgalom: amikor az emberek, boszorkányok, magukat boszorkányoknak valló emberek munkái a végéhez közelednek, vagy épp az előző éjszakát követően magukhoz térnek.
S vannak azok a ritka pillanatok, amikor druidák is betérnek. Ennek nem csak én nem örülök, de a területet birtokló erő sem. Kitiltani innen mégsem lehet és ha tetszik, ha nem én is pénzből élek meg. Akárkit nem utasíthatok vissza.
Így van ez most is. A könyvet neki készítettem elő, a pulton hever selyempapírban gondosan csomagolva. Mert vigyázunk az ilyen értékre. Évtizedekkel ezelőtt nyomtatott példány a maga nemében is értékes. Szomorú, hogy sokan nem tudják mi is valódi értéke. Mindazonáltal addig én magam sem háborgatom, amíg a tulajdonosa meg nem vizsgálja. De sejtéseim szerint egy újrakötés nem ártana majd neki. Csak a biztonság kedvéért, akként, hogy állagát teljesen megőrizze.
Régi művészet ez, mely mára teljesen kiment a divatból. Nem foglalkoznak ezzel, eldobják az emberek a könyveket, vagy épp nem foglalkoznak vele, hagyják, hogy az idő vasfoga eljárjon felettük.
De nem itt. Nem Seleneben. Ha van rá lehetőségem és ráhatásom – ezért pedig erősen szoktam küzdeni – akkor megteszek mindent az érdekükben.
Ezt pedig tudja néhány beszállító, külsős cég. Mint aki rám bízza könyveik restaurálását is.
A pult mögött állítottam fel az állványt, arra pedig egy régi, a középkor végéből fennmaradó könyvet helyezek fel. Hetek óta pihen nálam, s óvatosan bánok vele. A lapok restaurálását követően került hozzám, hogy a grafikai anyagot hozzam rendben. Vékony ecsettel, odafigyeléssel fordulok felé, az időérzékem pedig teljesen elvesztem.
Az ajtó nyitására nem is, de a felette elhelyezett csengő figyelmeztet arra, vásárlóm érkezett. Otto szárnyait tárja ki, látva ki is tért be, majd pedig nyakát behúzzaés alszik tovább a számára felállított állványon, tőlem nem messze.
Szemem sarkából látom az érkezőt, arcom vonásai felett átveszem a hatalmat, de magamban grimaszok tömkelegét képzelem oda.
- Egy pillanat és jövök – jelzem a férfi számára, hangom nyugodt, mentes minden gyűlölködéstől, amit fajtája iránt érzek. Vásárló és ezt kell szem előtt tartanom.
Még néhány ecsetvonással befejezem, amit elkezdtem, ám mielőtt kisétálnék a pult mögül elrakom a restaurálásra használt eszközöket, az állványt is finoman emelem meg és teszem arrébb.
Mire pedig kiérek egy újabb látogató is megérkezik kicsiny boltomban.
- Üdvözlöm a Selene Antikvárium és Ezoterikus boltban – állok meg a párostól nem messze. - Miben segíthetek? - hangom kedves, eleven, mosolyom pedig kiszélesedik. A férfi számára érzékelhető nem úgy szólok az újonnan érkezőhöz, mint hozzá.
- Leopold – fordulok felé is, hiszen mégis csak ő volt az, aki előbb betért. - Egy kis türelmed kérném, a könyvet már előkészítettem a pulton – biccentek felé, mégis kimérten beszélek hozzá végig. Udvariasság híján nem vagyok, de hűvösebb vagyok az irányába, mint mások felé. Vannak dolgok, amiken nem tudok segíteni.
Vendég
Vendég
Változhat az idő, a könyvek illata, főleg a régi könyvek illata, az egyik legmámorítóbb illat. Az érzet, hogy hányan is forgathatták azokat a lapokat, amiket majd én fogok forgatni. S mindaz a mély nyugalom, amit közvetítenek. Az elmerültségé, a koncentrálásé.
Ha látom Ottót, fejem hajtom felé is, köszöntő biccentésként, tiszteletem jeléül, mint ahogy ide is betérve, a helynek, csak tisztelettel, és szeretettel fordulok.
- Rendben - hangom derűs, nyugodt. Addig körbenézek, Aliela számára amúgy is egy ideje keresek egy bizonyos verseskötetet. Szereti hallgatni, ahogy olvasom. Szereti a művészeteket, az irodalmat, költészetet, s legfőképpen, ha felolvasom neki. A belső zsebbe teszem a napszemüveget.
Az ujjaim jelzik is, melyiket szeretné hallani, s kíváncsian lapozok bele a kiemelt könyvbe. Érdekes verseskötet.
Szívből érkező mosollyal, ám némileg zavarban léve, mosolygok a másik vásárlóra, s Nashota hangja ment meg, a felbukkanásával együtt.
Mégsem teszem vissza a kötetet, nem sikerült visszatennem, így az már velem együtt fog távozni.
- Hogyne, kérlek - biccentek Nashota felé.
Elindulok ugyan a pult irányába, de ha már bent vagyok, arra figyelek, hogy nem történt véletlenül, most tértem be. Ujjaim újfent elhaladnak a sorok előtt, ám nem érintik a könyveket, tisztelve ezzel őket. Újfent megáll a kezem egy felett, kíváncsian nézek bele.
- Ömm, ó, igen - zavarban van még mindig a harmadik. - Freyrről keresek könyveket, s azt mondták, itt biztosan tudnak segíteni - egészen újnak tűnhet neki ez a világ, elég félénken kérdez. Többször pillantva felém, s szavai is halkan szólnak, tartva attól, hogy esetleg gúny tárgya lehet általam.
Felpillantok az oszlopon, éppen előtte állok, ahol lehetnek a könyvek, amit éppen keresnek, így úgy sétálok arrébb, már két könyvvel a kezemben, mintha csak tovább nézelődnék.
A pulthoz lépek, leteszem a két könyvet, s felveszem a szemüvegem. Nincs szükségem rá, megszokásból teszem fel.
Látom a csomagot, ám nem veszem a kezeimbe. Szeretem előtte kibontani, így részemről sem érhet az a vád, hogy esetleg kárt okoztam a könyvnek. Vagy éppen óvatosabb kinyitást igényel, mint gondolnám.
Kedvelem Nashotában az alaposságot, s hogy eddig bármit kértem, mindig a tulajdonomba került. A könyvek restaurálásában pedig kivételes. Volt pár kötetem, ami elég rossz állapotban került hozzám. Még a dobozból sem mertem kivenni, tudva, hogy tönkreteszem. Csodálatos állapotban kaptam meg. Bárkit is tud, aki képes könyvet kötni, máshoz nem vagyok hajlandó adni, csakis Nashotához.
Hagyom, hogy elrendezze a vásárlóval a kényes kérdést, diszkréten úgy teszek, mintha a könyvekbe merülnék. Valóban bele is merülök, már tudom, hogy jól választottam ki a könyveket. Aliela kedvelni fogja.
- Tehát erről a szépségről van szó - csukom be, s teszem le a kezemben lévő könyvet, s a csomagra mutatok. Magam elé veszem, s kibontom, de még nem veszem ki.
- Hűha! - Teljesen meglepetten nézek a csomagba, s egyben a legnagyobb áhítattal, csodálattal. - Nem gondoltam, hogy ennyire szerették olvasni.
Először nem merek belenyúlni, majd gyakorlott mozdulattal nyúlok be a csomagolás alá, s emelem ki a művet, lehajtogatva azt oldalt róla a pulton. Nem nyitom fel.
- Ez kétség kívül az a könyv, amit kértem. Csodálatos, Nashota, nagyon köszönöm! - Hangomban hála, és köszönet van, a szemeim ragyognak.
Ha látom Ottót, fejem hajtom felé is, köszöntő biccentésként, tiszteletem jeléül, mint ahogy ide is betérve, a helynek, csak tisztelettel, és szeretettel fordulok.
- Rendben - hangom derűs, nyugodt. Addig körbenézek, Aliela számára amúgy is egy ideje keresek egy bizonyos verseskötetet. Szereti hallgatni, ahogy olvasom. Szereti a művészeteket, az irodalmat, költészetet, s legfőképpen, ha felolvasom neki. A belső zsebbe teszem a napszemüveget.
Az ujjaim jelzik is, melyiket szeretné hallani, s kíváncsian lapozok bele a kiemelt könyvbe. Érdekes verseskötet.
Szívből érkező mosollyal, ám némileg zavarban léve, mosolygok a másik vásárlóra, s Nashota hangja ment meg, a felbukkanásával együtt.
Mégsem teszem vissza a kötetet, nem sikerült visszatennem, így az már velem együtt fog távozni.
- Hogyne, kérlek - biccentek Nashota felé.
Elindulok ugyan a pult irányába, de ha már bent vagyok, arra figyelek, hogy nem történt véletlenül, most tértem be. Ujjaim újfent elhaladnak a sorok előtt, ám nem érintik a könyveket, tisztelve ezzel őket. Újfent megáll a kezem egy felett, kíváncsian nézek bele.
- Ömm, ó, igen - zavarban van még mindig a harmadik. - Freyrről keresek könyveket, s azt mondták, itt biztosan tudnak segíteni - egészen újnak tűnhet neki ez a világ, elég félénken kérdez. Többször pillantva felém, s szavai is halkan szólnak, tartva attól, hogy esetleg gúny tárgya lehet általam.
Felpillantok az oszlopon, éppen előtte állok, ahol lehetnek a könyvek, amit éppen keresnek, így úgy sétálok arrébb, már két könyvvel a kezemben, mintha csak tovább nézelődnék.
A pulthoz lépek, leteszem a két könyvet, s felveszem a szemüvegem. Nincs szükségem rá, megszokásból teszem fel.
Látom a csomagot, ám nem veszem a kezeimbe. Szeretem előtte kibontani, így részemről sem érhet az a vád, hogy esetleg kárt okoztam a könyvnek. Vagy éppen óvatosabb kinyitást igényel, mint gondolnám.
Kedvelem Nashotában az alaposságot, s hogy eddig bármit kértem, mindig a tulajdonomba került. A könyvek restaurálásában pedig kivételes. Volt pár kötetem, ami elég rossz állapotban került hozzám. Még a dobozból sem mertem kivenni, tudva, hogy tönkreteszem. Csodálatos állapotban kaptam meg. Bárkit is tud, aki képes könyvet kötni, máshoz nem vagyok hajlandó adni, csakis Nashotához.
Hagyom, hogy elrendezze a vásárlóval a kényes kérdést, diszkréten úgy teszek, mintha a könyvekbe merülnék. Valóban bele is merülök, már tudom, hogy jól választottam ki a könyveket. Aliela kedvelni fogja.
- Tehát erről a szépségről van szó - csukom be, s teszem le a kezemben lévő könyvet, s a csomagra mutatok. Magam elé veszem, s kibontom, de még nem veszem ki.
- Hűha! - Teljesen meglepetten nézek a csomagba, s egyben a legnagyobb áhítattal, csodálattal. - Nem gondoltam, hogy ennyire szerették olvasni.
Először nem merek belenyúlni, majd gyakorlott mozdulattal nyúlok be a csomagolás alá, s emelem ki a művet, lehajtogatva azt oldalt róla a pulton. Nem nyitom fel.
- Ez kétség kívül az a könyv, amit kértem. Csodálatos, Nashota, nagyon köszönöm! - Hangomban hála, és köszönet van, a szemeim ragyognak.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Szerencsére nem akadékoskodik, amikor türelmét kérem. Még jó, mert egyéb esetben sem állna módomban hamarabb felállni a könyv elől. A megkezdett műveletet befejezem, ám mire a végére is érek, addigra egy újabb vásárlóval bővül szerény boltom. Elhalasztom, hogy a druidával foglalkozzak, eddigi ismeretségünk alapján úgy vélem megérti és képes lesz nyugodtan várakozni. De ha nem is, akkor az ajtót pontosan jól ismeri. Érzéseimről nem tehetek, amit a fajtája ösztönösen vált ki belőlem – egy személyt kivéve – akkor sem, ha tudom, a boltban forgó mindig kifogástalanul viselkedik velem szemben. Régóta tart már az üzleti kapocs közöttünk.
- Természetesen. Milyen témában keres róla, mitológiai, vagy inkább szépirodalmi? Mindkettőből akadnak bőven példány – húzom szélesebb mosolyra az ajkamat. Annak függvényében, hogy mit válaszol a hölgy, indulok el ahhoz a polchoz, ahol megtalálhatja a számára érdekeseket. Szépirodalmi témában találhat fantasyt Melissa Wright tollából többek között. Többkötetes gyűjteményének minden darabja fellelhető nálam.
Azonban, ha inkább a mitológiai vonal érdekli, akkor egy teljesen más polchoz sétálok át. Figyelmem nem kerüli el, hogy közben Leopold több könyvvel is gazdagodik, vagy épp olvasgat. Megteheti nyugodtan, akár még egy fotelben is helyet foglalhat, ha úgy kívánja. Ez a része nem zavar. Áttérve a mitológiai vonalra, egy alig pár évvel ezelőtt kiadott Edda-ének könyvet nyújtok át a hölgynek, amelyben a legtöbb információt megtalálja a kívánt személyről. Pontosabban, istenről. Ám, ha inkább összefoglalót keres, általános leírásokat, néhány ebben jártas kötetet ajánlok a számára, minden csak attól függ, hogy ő mit szeretne. Élénk hangon, lelkesen mesélek, beszélek mindarról, ami érdekli és nem restellem az időm sem rááldozni anélkül, hogy érezné nyűg lenne.
S amint ezzel megvagyunk, vagy fizet a hölgy, vagy nem, végre áttérhetek az eredeti vásárlómra.
- Köszönöm a türelmed – biccentek kimérten felé. A pult mögött állva az egyik alsó polcról egy dobozt veszek elő. Azt felnyitva fordítom felé, melyben egy pár fehér kesztyű pihen, amennyiben a könyvvizsgálathoz szeretné használni szabadon megteheti. – Nincs a legjobb állapotban, egy garázsvásáron találtam. A tulajdonosa azt mondta kidobták volna. Az újra kötésé mindössze csak opció, de amint látod életmentő is lehete a számára – direkt nem nyúlok hozzá a kötethez. Zöld lélektükreimmel az figyelem ő miként teszi meg. Óvatosan csomagolja ki a selyempapírból, amiben tartottam, de tovább nem háborgatja. Hálája hallatán akaratlan félmosolyra kúszik ajkam szegletében. Egy újabb pár fehér kesztyűt veszek elő és mivel ő nem tette meg, így én rajtam a sor, hogy fellapozzam a könyvet.
- Mint láthatod széthullik és egyes lapok rövidebbek is – mutatok is néhány példát erre. – Egységes méretre tudják vágni, valamint – lapozok, noha végig odafigyelő mozdulatokkal, de annál határozottabban. – Egyes lapok megfakultak, lecsöppentek. Ezeket tudják restaurálni, ha érdekel tudok ajánlani remek szakembert rá – kevesen maradtak, akik foglalkoznak is ezzel és azok közül is még kevesebben vannak, akik profik is benne. – Több helyen is belefirkáltak, jegyzeteltek a sorok mellé. Ezeket tudják javítani, ha arról van szó. Érdekelne? – emelem fel rá a pillantásom, hogy lássam is a reakcióját az arcán. Azon túl, hogy szemei ragyognak bűnnek tartanám ekként elvinni és hazavinni. Mert legfeljebb a polcon porfogónak lehetne használni, régi fényében nem ragyoghatna újra.
- Természetesen. Milyen témában keres róla, mitológiai, vagy inkább szépirodalmi? Mindkettőből akadnak bőven példány – húzom szélesebb mosolyra az ajkamat. Annak függvényében, hogy mit válaszol a hölgy, indulok el ahhoz a polchoz, ahol megtalálhatja a számára érdekeseket. Szépirodalmi témában találhat fantasyt Melissa Wright tollából többek között. Többkötetes gyűjteményének minden darabja fellelhető nálam.
Azonban, ha inkább a mitológiai vonal érdekli, akkor egy teljesen más polchoz sétálok át. Figyelmem nem kerüli el, hogy közben Leopold több könyvvel is gazdagodik, vagy épp olvasgat. Megteheti nyugodtan, akár még egy fotelben is helyet foglalhat, ha úgy kívánja. Ez a része nem zavar. Áttérve a mitológiai vonalra, egy alig pár évvel ezelőtt kiadott Edda-ének könyvet nyújtok át a hölgynek, amelyben a legtöbb információt megtalálja a kívánt személyről. Pontosabban, istenről. Ám, ha inkább összefoglalót keres, általános leírásokat, néhány ebben jártas kötetet ajánlok a számára, minden csak attól függ, hogy ő mit szeretne. Élénk hangon, lelkesen mesélek, beszélek mindarról, ami érdekli és nem restellem az időm sem rááldozni anélkül, hogy érezné nyűg lenne.
S amint ezzel megvagyunk, vagy fizet a hölgy, vagy nem, végre áttérhetek az eredeti vásárlómra.
- Köszönöm a türelmed – biccentek kimérten felé. A pult mögött állva az egyik alsó polcról egy dobozt veszek elő. Azt felnyitva fordítom felé, melyben egy pár fehér kesztyű pihen, amennyiben a könyvvizsgálathoz szeretné használni szabadon megteheti. – Nincs a legjobb állapotban, egy garázsvásáron találtam. A tulajdonosa azt mondta kidobták volna. Az újra kötésé mindössze csak opció, de amint látod életmentő is lehete a számára – direkt nem nyúlok hozzá a kötethez. Zöld lélektükreimmel az figyelem ő miként teszi meg. Óvatosan csomagolja ki a selyempapírból, amiben tartottam, de tovább nem háborgatja. Hálája hallatán akaratlan félmosolyra kúszik ajkam szegletében. Egy újabb pár fehér kesztyűt veszek elő és mivel ő nem tette meg, így én rajtam a sor, hogy fellapozzam a könyvet.
- Mint láthatod széthullik és egyes lapok rövidebbek is – mutatok is néhány példát erre. – Egységes méretre tudják vágni, valamint – lapozok, noha végig odafigyelő mozdulatokkal, de annál határozottabban. – Egyes lapok megfakultak, lecsöppentek. Ezeket tudják restaurálni, ha érdekel tudok ajánlani remek szakembert rá – kevesen maradtak, akik foglalkoznak is ezzel és azok közül is még kevesebben vannak, akik profik is benne. – Több helyen is belefirkáltak, jegyzeteltek a sorok mellé. Ezeket tudják javítani, ha arról van szó. Érdekelne? – emelem fel rá a pillantásom, hogy lássam is a reakcióját az arcán. Azon túl, hogy szemei ragyognak bűnnek tartanám ekként elvinni és hazavinni. Mert legfeljebb a polcon porfogónak lehetne használni, régi fényében nem ragyoghatna újra.
Vendég
Vendég
Ide érezni a másik vásárló félszegségét, izgatottságát. Új lehet talán a téma kerésését illetően, s éppen ezért arrébb is megyek, még csak véletlenül sem úgy téve, hogy fülelek, vagy hallok mindent.
- Mitológiai - vágja rá végül határozottan, még bólint is hozzá.
Az Edda-énekre tágra nyitott szemmel, hálásan tekint, majd Nashotára is, mintha élete álmát kapná kézhez, s csodálkozik rajta, megtörtént vele. Az összefoglalóra is bólint, s hozzáteszi, hogy még nincs mindennel tisztában, s szeretné ismereteit bővíteni. Nashota lelkesedése felolvasztja izgulását, félszegségét, hogy mégsem lett sem elhajtva, sem kinevetve, sőt, úgy érzi, bevonódott ebbe a légkörbe. Szemeinek izgatott csillogása, kérdései, válaszai egyre nyitottabbak, lelkesebbek, s hálásak.
S én bizony fülelek, félmosollyal. Kedvelem, ha valaki ennyire elhivatott hivatásában, az emberekkel való bánásmódot meg különösen. Mindig tanulok ebből én is, mindig vannak új, apró trükkök, amikkel bevonhatom a hallgatóságomat az előadásomba, s a mostanában annyira száraz, unalmasnak tartott esettanulmányok megelevenednek, közelebbivé válnak a diákok számára.
- Kérlek - biccentek felé. - Nagyszerű volt hallgatni, ahogy elbeszélgetsz vele. Élvezetes - biccentek elismerően, tekintetemben ott az elismerés.
- Ó, köszönöm! - Veszek ki egy pár kesztyűt, s húzom fel a kezeimre.
- A garázsvásárok a legjobb felderítő helyek. Minden értelemben. Akkor ezt a könyvet megmentetted, szó szerint - figyelmem ismét a könyvé. - Eléggé úgy néz ki - egyet értek vele, noha nem azért, mert jobban értenék ehhez, éppen ellenkezőleg! Nashota ismerete a legfontosabb ebben.
Ahogy megpillantom az állapotát, még inkább leletként bánok vele, hiszen az. A múlt egy lenyomata. Fiziai értelemben is.
Szakértelemmel nyúl a könyvhöz, arrébb hajolok, dőlök, hogy odaférjen, s lessem, miként is lehet bánni, megfogni a könyvet, ha ilyen állapotban van. Tanulni sosem késő.
Tekintetem követik kezeit, szavait.
- Ühüm - bólintok, figyelve, hogy csukott szájjal tegyem, majd visszaegyenesedek, s úgy figyelek tovább.
Gondosan pásztázom végig a lapokat, követve szavait, feltérképezem, mennyire szükséges a lapok restaurálása.
- Némelyik eléggé megfakult.
Elgondolkodva teszem ujjaim a szám elé, aztán észbe kapok. Már régen dolgoztam kesztyűvel. Zavaromat leplezve, inkább a könyvre bámulok. Majd hirtelen szólalok meg. Nagyon rossz szokásom, vannak, akiket megijesztek ezzel.
- Szeretném az összeset, amit mondtál. Kivéve - hirtelen emelem fel a mutatóujjam, elgondolkodva. - A belefirkálásokat - villantok egy nagyon rövid mosolyt. Vannak furcsa szokásaim. És az oldaljegyzetek, belefirkálások sokkal többet mondanak el a könyvekről, tulajdonosaikról. S nemegy régi irományban bukkantunk igazi kincsekre, mint firka. - Azokat szeretném meghagyatni - gondolkodom tovább a felsorolt javaslatokon.
- Ha hiányzik belőle lap, nem szükséges pótolni. Ettől lesz egyedi - a másik kezemmel simítom meg a könyv borítóját. Amivel az arcomhoz értem, azzal már nem fogok hozzáérni.
- A rövid lapokkal nem tudom, mi legyen. Ha így hagyom, akkor deformálódik? - A tanácsaira mindig figyelek, hoztam vissza már egyszer könyvet azért, mert nem hallgattam rá, s meg is bántam, azóta követem a szavait.
- Lehet a széthullás ellen tenni? Szeretem a könyveket úgy a polcomon, hogy használhatóak - tisztában vagyok azzal, hogy tudja, s ez a tisztelet érződik is a hangom. Csak hangosan gondolkodom.
- A borítója... - elgondolkodom. - Szeretném az eredeti állapotába visszaállítani, de ha a borító menthetetlen... menthetetlen? - Pillantok rá, miközben a borítóra mutatok.
- Mitológiai - vágja rá végül határozottan, még bólint is hozzá.
Az Edda-énekre tágra nyitott szemmel, hálásan tekint, majd Nashotára is, mintha élete álmát kapná kézhez, s csodálkozik rajta, megtörtént vele. Az összefoglalóra is bólint, s hozzáteszi, hogy még nincs mindennel tisztában, s szeretné ismereteit bővíteni. Nashota lelkesedése felolvasztja izgulását, félszegségét, hogy mégsem lett sem elhajtva, sem kinevetve, sőt, úgy érzi, bevonódott ebbe a légkörbe. Szemeinek izgatott csillogása, kérdései, válaszai egyre nyitottabbak, lelkesebbek, s hálásak.
S én bizony fülelek, félmosollyal. Kedvelem, ha valaki ennyire elhivatott hivatásában, az emberekkel való bánásmódot meg különösen. Mindig tanulok ebből én is, mindig vannak új, apró trükkök, amikkel bevonhatom a hallgatóságomat az előadásomba, s a mostanában annyira száraz, unalmasnak tartott esettanulmányok megelevenednek, közelebbivé válnak a diákok számára.
- Kérlek - biccentek felé. - Nagyszerű volt hallgatni, ahogy elbeszélgetsz vele. Élvezetes - biccentek elismerően, tekintetemben ott az elismerés.
- Ó, köszönöm! - Veszek ki egy pár kesztyűt, s húzom fel a kezeimre.
- A garázsvásárok a legjobb felderítő helyek. Minden értelemben. Akkor ezt a könyvet megmentetted, szó szerint - figyelmem ismét a könyvé. - Eléggé úgy néz ki - egyet értek vele, noha nem azért, mert jobban értenék ehhez, éppen ellenkezőleg! Nashota ismerete a legfontosabb ebben.
Ahogy megpillantom az állapotát, még inkább leletként bánok vele, hiszen az. A múlt egy lenyomata. Fiziai értelemben is.
Szakértelemmel nyúl a könyvhöz, arrébb hajolok, dőlök, hogy odaférjen, s lessem, miként is lehet bánni, megfogni a könyvet, ha ilyen állapotban van. Tanulni sosem késő.
Tekintetem követik kezeit, szavait.
- Ühüm - bólintok, figyelve, hogy csukott szájjal tegyem, majd visszaegyenesedek, s úgy figyelek tovább.
Gondosan pásztázom végig a lapokat, követve szavait, feltérképezem, mennyire szükséges a lapok restaurálása.
- Némelyik eléggé megfakult.
Elgondolkodva teszem ujjaim a szám elé, aztán észbe kapok. Már régen dolgoztam kesztyűvel. Zavaromat leplezve, inkább a könyvre bámulok. Majd hirtelen szólalok meg. Nagyon rossz szokásom, vannak, akiket megijesztek ezzel.
- Szeretném az összeset, amit mondtál. Kivéve - hirtelen emelem fel a mutatóujjam, elgondolkodva. - A belefirkálásokat - villantok egy nagyon rövid mosolyt. Vannak furcsa szokásaim. És az oldaljegyzetek, belefirkálások sokkal többet mondanak el a könyvekről, tulajdonosaikról. S nemegy régi irományban bukkantunk igazi kincsekre, mint firka. - Azokat szeretném meghagyatni - gondolkodom tovább a felsorolt javaslatokon.
- Ha hiányzik belőle lap, nem szükséges pótolni. Ettől lesz egyedi - a másik kezemmel simítom meg a könyv borítóját. Amivel az arcomhoz értem, azzal már nem fogok hozzáérni.
- A rövid lapokkal nem tudom, mi legyen. Ha így hagyom, akkor deformálódik? - A tanácsaira mindig figyelek, hoztam vissza már egyszer könyvet azért, mert nem hallgattam rá, s meg is bántam, azóta követem a szavait.
- Lehet a széthullás ellen tenni? Szeretem a könyveket úgy a polcomon, hogy használhatóak - tisztában vagyok azzal, hogy tudja, s ez a tisztelet érződik is a hangom. Csak hangosan gondolkodom.
- A borítója... - elgondolkodom. - Szeretném az eredeti állapotába visszaállítani, de ha a borító menthetetlen... menthetetlen? - Pillantok rá, miközben a borítóra mutatok.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Ajkam szegletében ül meg a tőle már megszokott félmosoly, ahogy a másik vásárló magabiztosan mondja el, hogy mire vágyik: ez a könnyebbik út a részemről is. Innen pedig már nem nehéz számomra sem segíteni neki és oly könyveket ajánlok neki, mely vélhetőleg a tetszésére is lesznek. A csillogó szemek pedig tanúbizonyságot tesznek arról nem választottam olyannyira mellé, lelkem pedig enyhén melengeti az érzés, amit ez a szempár kelt. Ha tagadni tudnám sem tenném meg, milyen büszkeséggel tölt el. Kérdései egyre bátrabbak, a válaszaim pedig ugyanúgy lelkesek, mint az első alkalommal, egyelőre pedig nem tudott olyat feltenni, amire ne tudnék rögtön válaszolni. A könyv szerelmesei lennék én is.
- Mindig érdekfeszítő, amikor egy olyannal találkozik a boszorkány lánya, akit újonnan érdekel egy téma – a pimasz félmosoly most sem tűnik el arcomról, ennek ellenére térek a tárgyra. – Ám a régi vevők is éppannyira érdekesek és értékesek a számomra – fejtem még ki, miközben átadásra kerül a könyv, amit kért tőlem egy pár fehér kesztyűvel karöltve.
- Egy idős hölgy halálát követően adják el az örökösök a házat. Megszabadulnának minden benne lévő ingóságtól – a reakciójuk valahol érhető. Ha őket nem érdekli, miért tartanák meg őket, nemde? – Valódi kincsesbánya minden garázsvásár, de nem csak a számomra – nem én vagyok az egyetlen kincsgyűjtő a városban. Számos antikos szívesen vonul velem együtt utcára és ami másoknak kacat vagy épp szemét, az számunkra maga a megtestesült kincs.
Szórakozott félmosoly kúszik ajkamra, ahogy jobbra-balra dőlőngél előttem a pulton, miközben az ő művét forgatom. – Szeretnéd átvenni? – kérdezem meg tőle egy ponton, mert ugyan nem zavar. – Megmutathatom, hogy tartsd – mert szemmel láthatóan erre meg ki a játszma. Eszem ágában sincs zavarba hozni egyébként, egyszerűen csak szórakoztat, ahogy kimondatlanul viselkedik és tanul. Egy örök kisgyereknek tűnik ilyenkor – és rohadtul megnehezíti azt, hogy gyűlöljem azért, ami.
A fakulás nem kifejezés, többször is forgathatták már ezt a könyvet élete során. Ennek ellenére igyekeztek vele tisztességgel bánni, hát… kevés sikerrel. Viszont még nem menthetetlen. Szemöldököm enyhén ráncolva nézem, ahogy mutatóujját a szája elé emeli, ajkaim préselem össze miként kerül emiatt zavarba. Nem fogom kinevetni, most sem.
- Rendben – bólintok határozottan. – A firkálásokat nem kéred. Intézzem én, vagy adjam meg a kontaktokat számodra? – alapvető kérdés, még mielőtt tovább mennénk abban, mire is van szüksége. Szívesen adom meg számára az összes elérhetőségemet, akivel együtt tud dolgozni, ha számára úgy biztonságosabb. Bólintok arra, hogy meghagyná őket. Szíve joga, hogy ezt tegye – végeredményben engem nem zavar és ettől a példány eredeti állapotát vissza lehet adni a számára.
- Biztos vagy benne? Újrakötés közben könnyedén tudják pótolni, nem tart semmiből és még csak fel sem tűnne, hogy nem ehhez a könyvhöz tartozó lap került bele – az ezzel dolgozók rendkívül jól értenek a munkájukhoz, szeretek velük dolgozni. Ha tehetem én is rendszeresen – értsd 20-30 évente – újrakötöttem a könyveket. Ennyi időnként nem árt főként, ha forgatja is azokat a boszorkány.
Kérdésére előbb a fejem rázom meg. – Nem, nem fog. De egységesre lehet vágni a végénél. Egy, legfeljebb két centimétert veszít a könyv így nagyságából. Vizuális káron kívül más nem fog vele történni – tudatom a férfival. – Mivel nem több oldalon átívelő a lapok rövidsége csak egy-egy oldal között található, így gondot nem okoz. Egyszerűen csak nem lesz teljes – de ez csak az én véleményem. Én szeretem, ha minden egységes ebben, de mindenkinek más a preferenciája, ugyebár.
- Újrakötéssel lehet tenni ellene – bólintok újra csak. Így nem hogy nem fog széthullani, de még évtizedeken keresztül képes lesz használni.
Ajkamra újra csalóka félmosoly húzódik, utolsó kérdése hallatán. Tekintetemben a kihívás fénye csillan meg. – Valójában nincs menthetetlen példány. Megmenthető – veszem vissza a könyvet időközben és zárom be azt. A kesztyűbe bújtatott ujjaimmal óvatosan simítok végig annak a felületén. – Mindössze hosszabb időre van rá szükség – hangom halkabb és lágyabbá válik, mintha magához a példányhoz beszélnék. – Mikorra kérnéd? – emelem rá vissza zöldjeimet, hogy megtudjam mennyi időt szánhatok rá, ha úgy döntök – és ő is, ha meghallja az árát – restaurálom a borítót.
- Mindig érdekfeszítő, amikor egy olyannal találkozik a boszorkány lánya, akit újonnan érdekel egy téma – a pimasz félmosoly most sem tűnik el arcomról, ennek ellenére térek a tárgyra. – Ám a régi vevők is éppannyira érdekesek és értékesek a számomra – fejtem még ki, miközben átadásra kerül a könyv, amit kért tőlem egy pár fehér kesztyűvel karöltve.
- Egy idős hölgy halálát követően adják el az örökösök a házat. Megszabadulnának minden benne lévő ingóságtól – a reakciójuk valahol érhető. Ha őket nem érdekli, miért tartanák meg őket, nemde? – Valódi kincsesbánya minden garázsvásár, de nem csak a számomra – nem én vagyok az egyetlen kincsgyűjtő a városban. Számos antikos szívesen vonul velem együtt utcára és ami másoknak kacat vagy épp szemét, az számunkra maga a megtestesült kincs.
Szórakozott félmosoly kúszik ajkamra, ahogy jobbra-balra dőlőngél előttem a pulton, miközben az ő művét forgatom. – Szeretnéd átvenni? – kérdezem meg tőle egy ponton, mert ugyan nem zavar. – Megmutathatom, hogy tartsd – mert szemmel láthatóan erre meg ki a játszma. Eszem ágában sincs zavarba hozni egyébként, egyszerűen csak szórakoztat, ahogy kimondatlanul viselkedik és tanul. Egy örök kisgyereknek tűnik ilyenkor – és rohadtul megnehezíti azt, hogy gyűlöljem azért, ami.
A fakulás nem kifejezés, többször is forgathatták már ezt a könyvet élete során. Ennek ellenére igyekeztek vele tisztességgel bánni, hát… kevés sikerrel. Viszont még nem menthetetlen. Szemöldököm enyhén ráncolva nézem, ahogy mutatóujját a szája elé emeli, ajkaim préselem össze miként kerül emiatt zavarba. Nem fogom kinevetni, most sem.
- Rendben – bólintok határozottan. – A firkálásokat nem kéred. Intézzem én, vagy adjam meg a kontaktokat számodra? – alapvető kérdés, még mielőtt tovább mennénk abban, mire is van szüksége. Szívesen adom meg számára az összes elérhetőségemet, akivel együtt tud dolgozni, ha számára úgy biztonságosabb. Bólintok arra, hogy meghagyná őket. Szíve joga, hogy ezt tegye – végeredményben engem nem zavar és ettől a példány eredeti állapotát vissza lehet adni a számára.
- Biztos vagy benne? Újrakötés közben könnyedén tudják pótolni, nem tart semmiből és még csak fel sem tűnne, hogy nem ehhez a könyvhöz tartozó lap került bele – az ezzel dolgozók rendkívül jól értenek a munkájukhoz, szeretek velük dolgozni. Ha tehetem én is rendszeresen – értsd 20-30 évente – újrakötöttem a könyveket. Ennyi időnként nem árt főként, ha forgatja is azokat a boszorkány.
Kérdésére előbb a fejem rázom meg. – Nem, nem fog. De egységesre lehet vágni a végénél. Egy, legfeljebb két centimétert veszít a könyv így nagyságából. Vizuális káron kívül más nem fog vele történni – tudatom a férfival. – Mivel nem több oldalon átívelő a lapok rövidsége csak egy-egy oldal között található, így gondot nem okoz. Egyszerűen csak nem lesz teljes – de ez csak az én véleményem. Én szeretem, ha minden egységes ebben, de mindenkinek más a preferenciája, ugyebár.
- Újrakötéssel lehet tenni ellene – bólintok újra csak. Így nem hogy nem fog széthullani, de még évtizedeken keresztül képes lesz használni.
Ajkamra újra csalóka félmosoly húzódik, utolsó kérdése hallatán. Tekintetemben a kihívás fénye csillan meg. – Valójában nincs menthetetlen példány. Megmenthető – veszem vissza a könyvet időközben és zárom be azt. A kesztyűbe bújtatott ujjaimmal óvatosan simítok végig annak a felületén. – Mindössze hosszabb időre van rá szükség – hangom halkabb és lágyabbá válik, mintha magához a példányhoz beszélnék. – Mikorra kérnéd? – emelem rá vissza zöldjeimet, hogy megtudjam mennyi időt szánhatok rá, ha úgy döntök – és ő is, ha meghallja az árát – restaurálom a borítót.
Vendég
Vendég
A pimasz félmosolyra tekintek, majd vissza a szemeire, s a félmosoly ott van az én arcomon is, igaz, pimasz nélkül. Sokkal inkább cinkosabb.
- Új téma után kell néznem - adom a hirtelen elgondolkodót. - Akik szívesen térnek be újra s újra, értékelve a szakértelmet - minden téren. Szeretek idejönni, minden tisztelettel, s nyitottsággal.
Meghallva, miért is volt a garázsvásár, oldalra biccentem egy pillanatra a fejemet, megértve a lényeget. - Így már érthetőbb - könyveket nem rak ki ilyen vásárba csak úgy bárki. Vagy teljes életmódváltás, vagy annak befejezése szokott az indok lenni. - Jobb, mint kidobni a semmibe.
- Nagyon szerencsésnek tartom magam, ebben az esetben - noha nem vagyok nagy vadász, és a világ sem omlik össze bennem, ha nem kapom meg, amit akarok. Ha viszont eljut hozzám, hálás vagyok. S ehhez a szerencséhez Nashota jutatott hozzá, részesített benne, s ez a pillantásomon is látni.
Meglepődve pillantok rá, kiszakadva a megfigyelő szempontból.
- Tartok attól, hogy kárt teszek benne, ha én teszem - el akarom lesni tőle, miként lehet egy ilyen állapotú könyvvel bánni. Papirusz, pergamen, mindkettőben gyakorlott vagyok, ámde a modern kor vívmányai, a kötött könyvek nem tartoznak a gyakorlott kezeléseim közé.
Izgatottan csillan fel a szemem, s lelkesebbé válok.
- Kérlek. Nem szeretnék kárt okozni benne - minden szavát követem, s minden mozdulatát, amit javasol. Hímes tojásként kívánok bánni vele, míg ilyen sérülékeny.
Az iménti halvány pirosságot, melyet zavarom ad, felismerve, hova is tettem éppen a kesztyűs kezemet, amiért pont felvettem, a kérdésre még jobban zavarba jövök, s röviden elnevetem magam, láthatóan magamon nevetek.
- Ó, mit mondtam? - Kíváncsian, s zavarban kérdezek vissza. - Csak a fele jött ki a gondolataimnak - röviden nevetek megint, megingatva a fejem, még le is szegem egy pillanatra. - Elnézést. Rossz szokásom. A firkálásokat is szeretném, ha megmaradna. Kíváncsi vagyok, miket firkáltak korábbi olvasói a könyvbe. Spirál, csiga, még a toll kipróbálása is ... nem élmény - biccentem kicsit el a fejem, elgondolkodva. - inkább emlék.
Elgondolkodom a kérdésen. Ha Nashota kérdez ezzel kapcsolatban, akkor oka van, hogy felveti.
- Meggondoltam magam. Kérem a lapok pótlását. Kíváncsi vagyok - szeretem mások mestermunkáját nézni, s Nashotában bízok, s abban is, akit ajánl. - Bízok benned. Mindig remek mestermunkát kapok vissza - bólintok.
A következő résznél már hosszabban gondolkodom. Önkéntelenül oda fog vándorolni a hiányra a tekintetem, de ha levágatom pár lap miatt a többit arra a méretre, még rövidebb ideig lehet forgatni ezt a szépséget. Melyik fontosabb? A kínos precizitásom, amit a gyerekekkel dobhattam a kukába, s csak ebben tudom kiélni, és a munkahelyen, vagy ez is megy a kukába, s hagyom így, hogy minél tovább őrződjön meg a jövőnek? Szinte kétségbeesetten nézek Nashotára gondolkodás közben, aztán eszmélek.
- Öhm. Gondolkodom - emelem fel megadóan kezeimet, majd a tiszta kesztyűs kezem széttárva, a könyv fölé helyezem, hozzá nem érnék a szépséghez. - Szeretném minél tovább használhatónak tudni. Majd félrenézek a méret...beli különbségnél... maradjon így, nem kérek levágást, hogy igazodjon minden lap - fejtem ki, most már teljesen, nehogy úgy járjak, mint az előbb a firkákkal. Szokásom.
- Akkor legyen újrakötés! - Csillan fel a szemem, elkapva a kezem a könyv felől. Hiába forgatnám óvatosan, félek, hogy akkor is megadná magát.
A várakozással teli nézésem úgy növekszik, ahogy Nashota ajkaira csalóka félmosoly húzódik. Odáig vagyok az olyan dolgokért, amit lehetetlen megtenni, ám valaki mégis képes rá.
- Kihívás elfogadva! Mentsük meg! - A hosszabb idő nem zavar... annyira. Mert attól függ. Ha ajándéknak akarom adni, akkor annyira nem. Még egy utolsó pillantást vetek a szépségre, mielőtt eltűnik a csomagolás mélyén, nehogy baja essen, s elkezdem levenni a kesztyűimet, s a megfelelő helyre teszem, a szemüvegem megigazítom.
- Ameddig tart a csinosítása, addig tart. Nem kívánom siettetni a mestermunkát - a végeredményért hajlandó vagyok engedni a meglepetés erejéből. - Nagyjából mikorra lehet majd kész? Ajándéknak tervezem, de ezért nem akarom siettetni a munkát vele. A tartósság és épsége fontosabb. S hálás vagyok érte - biccentem a fejem röviden.
- Egy nagyjábóli összeget tudsz rá mondani, vagy miután tüzetesebben megvizsálásra került? - Kezem a másik két könyv után nyúl, mielőtt szórakozottságom okán elfelejtem.
- Új téma után kell néznem - adom a hirtelen elgondolkodót. - Akik szívesen térnek be újra s újra, értékelve a szakértelmet - minden téren. Szeretek idejönni, minden tisztelettel, s nyitottsággal.
Meghallva, miért is volt a garázsvásár, oldalra biccentem egy pillanatra a fejemet, megértve a lényeget. - Így már érthetőbb - könyveket nem rak ki ilyen vásárba csak úgy bárki. Vagy teljes életmódváltás, vagy annak befejezése szokott az indok lenni. - Jobb, mint kidobni a semmibe.
- Nagyon szerencsésnek tartom magam, ebben az esetben - noha nem vagyok nagy vadász, és a világ sem omlik össze bennem, ha nem kapom meg, amit akarok. Ha viszont eljut hozzám, hálás vagyok. S ehhez a szerencséhez Nashota jutatott hozzá, részesített benne, s ez a pillantásomon is látni.
Meglepődve pillantok rá, kiszakadva a megfigyelő szempontból.
- Tartok attól, hogy kárt teszek benne, ha én teszem - el akarom lesni tőle, miként lehet egy ilyen állapotú könyvvel bánni. Papirusz, pergamen, mindkettőben gyakorlott vagyok, ámde a modern kor vívmányai, a kötött könyvek nem tartoznak a gyakorlott kezeléseim közé.
Izgatottan csillan fel a szemem, s lelkesebbé válok.
- Kérlek. Nem szeretnék kárt okozni benne - minden szavát követem, s minden mozdulatát, amit javasol. Hímes tojásként kívánok bánni vele, míg ilyen sérülékeny.
Az iménti halvány pirosságot, melyet zavarom ad, felismerve, hova is tettem éppen a kesztyűs kezemet, amiért pont felvettem, a kérdésre még jobban zavarba jövök, s röviden elnevetem magam, láthatóan magamon nevetek.
- Ó, mit mondtam? - Kíváncsian, s zavarban kérdezek vissza. - Csak a fele jött ki a gondolataimnak - röviden nevetek megint, megingatva a fejem, még le is szegem egy pillanatra. - Elnézést. Rossz szokásom. A firkálásokat is szeretném, ha megmaradna. Kíváncsi vagyok, miket firkáltak korábbi olvasói a könyvbe. Spirál, csiga, még a toll kipróbálása is ... nem élmény - biccentem kicsit el a fejem, elgondolkodva. - inkább emlék.
Elgondolkodom a kérdésen. Ha Nashota kérdez ezzel kapcsolatban, akkor oka van, hogy felveti.
- Meggondoltam magam. Kérem a lapok pótlását. Kíváncsi vagyok - szeretem mások mestermunkáját nézni, s Nashotában bízok, s abban is, akit ajánl. - Bízok benned. Mindig remek mestermunkát kapok vissza - bólintok.
A következő résznél már hosszabban gondolkodom. Önkéntelenül oda fog vándorolni a hiányra a tekintetem, de ha levágatom pár lap miatt a többit arra a méretre, még rövidebb ideig lehet forgatni ezt a szépséget. Melyik fontosabb? A kínos precizitásom, amit a gyerekekkel dobhattam a kukába, s csak ebben tudom kiélni, és a munkahelyen, vagy ez is megy a kukába, s hagyom így, hogy minél tovább őrződjön meg a jövőnek? Szinte kétségbeesetten nézek Nashotára gondolkodás közben, aztán eszmélek.
- Öhm. Gondolkodom - emelem fel megadóan kezeimet, majd a tiszta kesztyűs kezem széttárva, a könyv fölé helyezem, hozzá nem érnék a szépséghez. - Szeretném minél tovább használhatónak tudni. Majd félrenézek a méret...beli különbségnél... maradjon így, nem kérek levágást, hogy igazodjon minden lap - fejtem ki, most már teljesen, nehogy úgy járjak, mint az előbb a firkákkal. Szokásom.
- Akkor legyen újrakötés! - Csillan fel a szemem, elkapva a kezem a könyv felől. Hiába forgatnám óvatosan, félek, hogy akkor is megadná magát.
A várakozással teli nézésem úgy növekszik, ahogy Nashota ajkaira csalóka félmosoly húzódik. Odáig vagyok az olyan dolgokért, amit lehetetlen megtenni, ám valaki mégis képes rá.
- Kihívás elfogadva! Mentsük meg! - A hosszabb idő nem zavar... annyira. Mert attól függ. Ha ajándéknak akarom adni, akkor annyira nem. Még egy utolsó pillantást vetek a szépségre, mielőtt eltűnik a csomagolás mélyén, nehogy baja essen, s elkezdem levenni a kesztyűimet, s a megfelelő helyre teszem, a szemüvegem megigazítom.
- Ameddig tart a csinosítása, addig tart. Nem kívánom siettetni a mestermunkát - a végeredményért hajlandó vagyok engedni a meglepetés erejéből. - Nagyjából mikorra lehet majd kész? Ajándéknak tervezem, de ezért nem akarom siettetni a munkát vele. A tartósság és épsége fontosabb. S hálás vagyok érte - biccentem a fejem röviden.
- Egy nagyjábóli összeget tudsz rá mondani, vagy miután tüzetesebben megvizsálásra került? - Kezem a másik két könyv után nyúl, mielőtt szórakozottságom okán elfelejtem.
Főboszorkány
Nashota Hayes
- Ühm, van még olyan, amiben nem vagy jártas? – vonom fel bal szemöldököm homlokom tetejére, amíg a jobb a helyén marad. Kétkedve fogadom szavait, hisz épp ő az, aki, mióta megnyitott a bolt, a legtöbbet jár ide, érdeklődési területe meg szinte kifogyhatatlan. Aztán ki tudja, még az is lehet, hogy tévedek és van olyan dolog, ami még számára is ismeretlen tud lenni. Ennyi éven át is.
Bókját mindazonáltal elengedem a fülem mellett, nem csak azért, mert nincs rá igazán igényem. Az azért tagadhatatlan, hogy hizlalja a májam, amikor elismerik értek valamihez, de mint már említettem elég ideje ismerjük egymás szakmai oldalát, hogy ezek ne hordozzanak újdonságot számunkra.
- Vagy raktárba zárni őket. Legalább ennyi volt bennük – a legrosszabb, ami történhet, amikor egy-egy konténerben vagy tárolóban helyezik el az elhunytak értékeit. A család megtartaná még, ez érthető, ám onnan ritkán kerül már elő, vagy csak menthetetlen állapotban – akkor is, ha az imént jelentettem ki, hogy az nem létezik. Arról meg már nem is beszélek, hogy hozzám még inkább nem jut el.
- Ennél nagyobbat? -nevetem halkan, ennek ellenére elengedem a könyvet, ha úgy gondolná, mégis ő fogná be. – Ha teszel is nem olyat, amit ne tudnánk helyrehozni – biztatom még, ám ha ennek ellenére sem szeretné, akkor nem fogom tovább erőltetni. Nem mondanám, ha nem lennék benne biztos vigyázó mozdulatokkal nyúl érte.
Azonban mégis megadni kívánja magát, így jómagam sem habozok, megmutatom neki, hogy miként fogja meg, vagy épp forgassa. Arra is szánok időt, miként fogja meg a lapokat, vagy épp a gerincét. Hogy nyissa ki, vagy zárja be, mert bár egyszerűnek tűnik, a hirtelen mozdulatok még így is előfordulhatnak.
Zavara egyébként tüneményessé teszi, már ha férfiemberre lehet ilyet mondani. Én megteszem most. Bár ő nevet, én nem követem ebben, ajkam préselve alulról pillantok fel rá, zöldjeimben fedezhet fel némi csillogást, amely elárulja jókedvem.
- Ühm? – tekintek rá enyhén félrehajtott szemmel, íriszeimmel arcának vonásait vizslatom. Szemöldököm ráncolom enyhén, mert nem igazán értem, hogy mi is jött ki félig csak a száján. De aztán csak megmagyarázza, amit én nem értek. – Rendben, akkor azok is megmaradnak – halovány mosoly kerekedik ajkam szegletében, épphogy csak ott vibrál.
A pultra magam mellé egy noteszt helyezek, amibe könnyen, bár nem túl olvashatóan firkantom fel ezeket az információkat. Mit szeretne, vagy épp mit nem, nem csak azért, mert képes lennék elfeledni, hanem mert nekem is jobb ez alapján tudni, mire van szüksége. – Természetes, akként restauráljuk, ahogy kívánod – emelem fel pillantásom, tünékeny mosollyal arcomon. Ha épp így kívánja nem én leszek az, aki majd követ fog rá vetni emiatt.
Mindannyian máshogy szeretjük a könyveket, ezt pedig tiszteletben tartom.
Ajkam szeglete megrándul, hallva megbízik bennem. – Nem szeretek olyan munkát kiadni a kezemből, amivel én sem vagyok elégedett – így, ha kell tízszer is visszaküldetek egy-egy példányt, vagy csak nem veszem át, amíg minden tökéletes nem lesz. Legalább ebben legyek akaratos, ha az élet más részén nem tudok az lenni – vagyis tudni, tudnék csak helyt nem kapok benne. A noteszben ennek ellenére felkerül az is, hogy kéri a lapok pótlását. Ezzel is meghosszabbítva nem csak az elkészülési időt, de annak költségét is. Az ára mindennek megvan, a kérdés az, hogy mennyit lesz hajlandó fizetni érte.
Türelmesen állok a pult túlvégén, tekintetem emelem rá, amíg várom a válaszát. Ha kell percekig is így elállunk, nem okoz túlzottan gondot. Kétségbeesett pillantására a zöldjeim nyugodtsággal felelnek. A kérdést nem fogom tudni helyette megválaszolni.
- Rendben – bólintok határozottan. – Bár, ezt csak azért jegyzem meg, hogy pontosabb képet kapj te is, azzal, hogy a lapok és a borító is rövidebb lenne, nem használódna el hamarabb – mosolygom szelíden. – De nem fognak a hosszához hozzányúlni – újabb jegyzet magamnak is és azoknak, akiknek majd vagy ő, vagy én fogom átadni a példányt.
Lelkesedése szinte magával ragadó, akaratlan húzom újra csak félmosolyra az ajkam, szórakozottan. – Újrakötés, pipa – jegyzem fel ezt is a noteszba. Lassan kész is a teljes lista, hogy mit szeretne elvégezni a könyvön.
Még egy példány, amely megőrizheti eredeti szépségét, egy kis rásegítéssel. Ajkaimon pedig apró, halk nevetés bukkan ki. – Azért nem Williről van szó, de értékelem a lelkesedésedet – rázom meg enyhén a fejemet.
A könyv, ezt követően visszakerül a helyére, én pedig befejezem a csomagolását. Egyelőre nem teszem el, csak a pulton tolom félre, helyére pedig nemsokára egy Mac kerül, ahol egy jegyzettömböt írok össze, ahol vázlatpontszerűen tudom összeírni, hogy mire is lesz szükségünk.
- Egy-két hónap legfeljebb – teszek egy nagy tippet. – Függ attól, hogy kivel csináltatod meg. Ha gondolod, kérek be több helyről is árajánlatot neked – térek rá az anyagi részére is, hisz erre nem tudnék mit mondani jelenleg. Függ attól, ki mennyiért vállalja el a munkát. – Határidővel együtt. Ennek függvényében láthatod te is, hogy mennyi időbe kerülne. Ha pedig valamit nem kívánnál elvégezni, csak kihúzod onnan, ez így megfelel? A héten még el tudom küldeni neked az ajánlatot – pillantásomat csak ritkán tudhatja már csak magáénak, ugyanis mind a tíz ujjam használva gépelek a billentyűzeten, hogy mihamarabb meg legyek és rá figyelhessek újra. – Még ugyanaz az e-mail címed, igaz? Küldhetem arra, vagy inkább szóljak telefonon? – tőle függ, hogy mit preferál jobban, ehhez én csak igazodni tudok jelen pillanatban.
Zöldjeim az előtérbe kerülő két kötetre réved.
- Őket most vinnéd? – noha a válaszát sejtem, addig mégsem üthetem be a kasszába, amíg nem erősít meg ebben.
Bókját mindazonáltal elengedem a fülem mellett, nem csak azért, mert nincs rá igazán igényem. Az azért tagadhatatlan, hogy hizlalja a májam, amikor elismerik értek valamihez, de mint már említettem elég ideje ismerjük egymás szakmai oldalát, hogy ezek ne hordozzanak újdonságot számunkra.
- Vagy raktárba zárni őket. Legalább ennyi volt bennük – a legrosszabb, ami történhet, amikor egy-egy konténerben vagy tárolóban helyezik el az elhunytak értékeit. A család megtartaná még, ez érthető, ám onnan ritkán kerül már elő, vagy csak menthetetlen állapotban – akkor is, ha az imént jelentettem ki, hogy az nem létezik. Arról meg már nem is beszélek, hogy hozzám még inkább nem jut el.
- Ennél nagyobbat? -nevetem halkan, ennek ellenére elengedem a könyvet, ha úgy gondolná, mégis ő fogná be. – Ha teszel is nem olyat, amit ne tudnánk helyrehozni – biztatom még, ám ha ennek ellenére sem szeretné, akkor nem fogom tovább erőltetni. Nem mondanám, ha nem lennék benne biztos vigyázó mozdulatokkal nyúl érte.
Azonban mégis megadni kívánja magát, így jómagam sem habozok, megmutatom neki, hogy miként fogja meg, vagy épp forgassa. Arra is szánok időt, miként fogja meg a lapokat, vagy épp a gerincét. Hogy nyissa ki, vagy zárja be, mert bár egyszerűnek tűnik, a hirtelen mozdulatok még így is előfordulhatnak.
Zavara egyébként tüneményessé teszi, már ha férfiemberre lehet ilyet mondani. Én megteszem most. Bár ő nevet, én nem követem ebben, ajkam préselve alulról pillantok fel rá, zöldjeimben fedezhet fel némi csillogást, amely elárulja jókedvem.
- Ühm? – tekintek rá enyhén félrehajtott szemmel, íriszeimmel arcának vonásait vizslatom. Szemöldököm ráncolom enyhén, mert nem igazán értem, hogy mi is jött ki félig csak a száján. De aztán csak megmagyarázza, amit én nem értek. – Rendben, akkor azok is megmaradnak – halovány mosoly kerekedik ajkam szegletében, épphogy csak ott vibrál.
A pultra magam mellé egy noteszt helyezek, amibe könnyen, bár nem túl olvashatóan firkantom fel ezeket az információkat. Mit szeretne, vagy épp mit nem, nem csak azért, mert képes lennék elfeledni, hanem mert nekem is jobb ez alapján tudni, mire van szüksége. – Természetes, akként restauráljuk, ahogy kívánod – emelem fel pillantásom, tünékeny mosollyal arcomon. Ha épp így kívánja nem én leszek az, aki majd követ fog rá vetni emiatt.
Mindannyian máshogy szeretjük a könyveket, ezt pedig tiszteletben tartom.
Ajkam szeglete megrándul, hallva megbízik bennem. – Nem szeretek olyan munkát kiadni a kezemből, amivel én sem vagyok elégedett – így, ha kell tízszer is visszaküldetek egy-egy példányt, vagy csak nem veszem át, amíg minden tökéletes nem lesz. Legalább ebben legyek akaratos, ha az élet más részén nem tudok az lenni – vagyis tudni, tudnék csak helyt nem kapok benne. A noteszben ennek ellenére felkerül az is, hogy kéri a lapok pótlását. Ezzel is meghosszabbítva nem csak az elkészülési időt, de annak költségét is. Az ára mindennek megvan, a kérdés az, hogy mennyit lesz hajlandó fizetni érte.
Türelmesen állok a pult túlvégén, tekintetem emelem rá, amíg várom a válaszát. Ha kell percekig is így elállunk, nem okoz túlzottan gondot. Kétségbeesett pillantására a zöldjeim nyugodtsággal felelnek. A kérdést nem fogom tudni helyette megválaszolni.
- Rendben – bólintok határozottan. – Bár, ezt csak azért jegyzem meg, hogy pontosabb képet kapj te is, azzal, hogy a lapok és a borító is rövidebb lenne, nem használódna el hamarabb – mosolygom szelíden. – De nem fognak a hosszához hozzányúlni – újabb jegyzet magamnak is és azoknak, akiknek majd vagy ő, vagy én fogom átadni a példányt.
Lelkesedése szinte magával ragadó, akaratlan húzom újra csak félmosolyra az ajkam, szórakozottan. – Újrakötés, pipa – jegyzem fel ezt is a noteszba. Lassan kész is a teljes lista, hogy mit szeretne elvégezni a könyvön.
Még egy példány, amely megőrizheti eredeti szépségét, egy kis rásegítéssel. Ajkaimon pedig apró, halk nevetés bukkan ki. – Azért nem Williről van szó, de értékelem a lelkesedésedet – rázom meg enyhén a fejemet.
A könyv, ezt követően visszakerül a helyére, én pedig befejezem a csomagolását. Egyelőre nem teszem el, csak a pulton tolom félre, helyére pedig nemsokára egy Mac kerül, ahol egy jegyzettömböt írok össze, ahol vázlatpontszerűen tudom összeírni, hogy mire is lesz szükségünk.
- Egy-két hónap legfeljebb – teszek egy nagy tippet. – Függ attól, hogy kivel csináltatod meg. Ha gondolod, kérek be több helyről is árajánlatot neked – térek rá az anyagi részére is, hisz erre nem tudnék mit mondani jelenleg. Függ attól, ki mennyiért vállalja el a munkát. – Határidővel együtt. Ennek függvényében láthatod te is, hogy mennyi időbe kerülne. Ha pedig valamit nem kívánnál elvégezni, csak kihúzod onnan, ez így megfelel? A héten még el tudom küldeni neked az ajánlatot – pillantásomat csak ritkán tudhatja már csak magáénak, ugyanis mind a tíz ujjam használva gépelek a billentyűzeten, hogy mihamarabb meg legyek és rá figyelhessek újra. – Még ugyanaz az e-mail címed, igaz? Küldhetem arra, vagy inkább szóljak telefonon? – tőle függ, hogy mit preferál jobban, ehhez én csak igazodni tudok jelen pillanatban.
Zöldjeim az előtérbe kerülő két kötetre réved.
- Őket most vinnéd? – noha a válaszát sejtem, addig mégsem üthetem be a kasszába, amíg nem erősít meg ebben.
Vendég
Vendég
Meglepetten pillantok rá.
- Abszolút. A gyereknevelésben biztosan. Valamiért mindig újrakezdem, hátha most jobban sikerül. Aztán rájövök, hogy - felemelem a kezem, csettintek egyet. - ez sem jött össze - de a mosolyomon látni, hogy csak viccelek. Mindegyiket szeretem, hülyeségeikkel, hibáikkal együtt, hiszen ettől ők, ők. S nem vagyok tökéletes, ezt pedig én fogadom el, s ennek ellenére is igyekszem javítani a hibákat, ha észreveszem, s dolgozni rajta.
A raktárba zárásra bólogatok. A padlás, garázs, alagsor söprések szoktak meglepetéseket okozni, kerülnek elő olyan dolgok, hogy csak lesni. Mi is így találtunk meg meglepetésként pár dolgot a házban, mikor beköltöztünk. Élveztük.
Szélesen elmosolyodom. Ó, tudok én kárt okozni, de tény, hogy ennél jobban már csak akarattal lehetne kárt okozni ebben a szépségben. Azzal megfogom, azon alapján, ahogy Nashota javasol, ide-oda próbálgatom, egyetlen egyszer merek a könyvvel tréfát csinálni, ahogy érzem, már biztosabban tartom a kezemben, s nem tudok benne kárt okozni, úgy teszek, mintha leejteném, de megfogom. Utána visszakomolyodok, s folytatom tovább az útmutatásai során a lapozgatást, a nyitást-becsukást.
- Köszönöm - a könyvtár egy része a gyerekek elől zárva van, mint ahogy a ház bizonyos része is az, ugyanakkor, ha ott vagyok, s kíváncsiak, mindenben ott vagyok velük, hogy beléjük plántáljam a tudás tiszteletét, s legfőképpen szeretetét.
Időnként szokásom elveszni a gondolataimban, s úgy hiszem, mindent elmondtam, amit akartam, aztán rájövök, hogy mégsem, s általában ezt a nézésekből, visszakérdezésekből meg tudom állapítani. S általában zavarba jövök, mert szeretem magam a lehető legjobban kifejezni.
- Köszönöm - mosolygok rá. Így valóban úgy fogom megkapni, ahogy szeretném.
Arrébb csúszok, ahogy látom, jegyzetelni kíván. Szeretem megadni a tereket másoknak, mindenféle értelemben, s kényelmesebb is úgy írni, hogy van elég hely hozzá.
Hogy a másik kérésemet is teljesítik, egy köszönöm kíséretében bólintok, s hagyom, hogy feljegyzetelje, sürgetés nélkül.
- Éppen ezért kerül jó kezekbe a könyv - bólintok komolyan. A trehány munkát nem szeretem, s bár mindenki máshogy szereti, más az ízlése dolgokban, ez nem mentesít fel a minőség alól.
- Igen? - Pillantok rá érdeklődéssel. Nem szakterületem a könyv, s noha birtoklok könyveket elég régóta, az ő kezében több könyv fordult meg, s nagyon is mestere, szakértője a könyveknek. - Mmm... legyen ez most így, s meglátom, mennyire működik - ha irritál az a pár lap eltérés, akkor a következőt már úgy kérem.
Szélesedik a mosolyom, tenyereimet ráhelyezem a pultra, széttárt ujjakkal, izgalmam, s örömöm jeleként. Már úgysem fogok a könyvhöz nyúlni, forgattam a kezemben most eleget.
- Akinek lesz, Willinél jobban fogja értékelni a könyvet - ezért is vagyok talán lelkes? Elképzelhető.
Az egy-két hónapra elgondolkodom. Az elég lesz, még ha csúszik is. S majd utóajándék lesz, ha mégsem jön össze.
- Az tökéletes idő - majd felemelem a kezem, gesztusként. - Szükségtelen, bízom benned, ki a legmegfelelőbb erre - leengedem a kezem. - A többi részéhez még ennyire sem értek, mint amikre most rákédeztél, ebben te vagy a szakértő, jobban látod, mik a szükséges javítanivalók rajta, benne. Az ajánlatot elég, ha elküldöd, hogy átnézhessem - biccentek,
- Iiiigen - egy pillanatra elgondolkodom, melyiket adtam meg, de mivel nem szüntettem meg egy fiókomat sem, így egészen biztosan meg fogom kapni az értesítőt, amit küld.
- Igen, ők jönnek velem - nézek a két könyvre, s közelebb tolom felé, rábízva, mikor veszi el. - Becsomagolva kérném - a papírzacskók, táskák a halálom, szeretem, ha csak a kezembe kapom, úgy nagyobb biztonságban vannak. - Két papírkönyvjelző is lesz hozzájuk - az állványról kinézek kettő, témában hozzájuk illőt, s a könyvekre helyezem.
- Abszolút. A gyereknevelésben biztosan. Valamiért mindig újrakezdem, hátha most jobban sikerül. Aztán rájövök, hogy - felemelem a kezem, csettintek egyet. - ez sem jött össze - de a mosolyomon látni, hogy csak viccelek. Mindegyiket szeretem, hülyeségeikkel, hibáikkal együtt, hiszen ettől ők, ők. S nem vagyok tökéletes, ezt pedig én fogadom el, s ennek ellenére is igyekszem javítani a hibákat, ha észreveszem, s dolgozni rajta.
A raktárba zárásra bólogatok. A padlás, garázs, alagsor söprések szoktak meglepetéseket okozni, kerülnek elő olyan dolgok, hogy csak lesni. Mi is így találtunk meg meglepetésként pár dolgot a házban, mikor beköltöztünk. Élveztük.
Szélesen elmosolyodom. Ó, tudok én kárt okozni, de tény, hogy ennél jobban már csak akarattal lehetne kárt okozni ebben a szépségben. Azzal megfogom, azon alapján, ahogy Nashota javasol, ide-oda próbálgatom, egyetlen egyszer merek a könyvvel tréfát csinálni, ahogy érzem, már biztosabban tartom a kezemben, s nem tudok benne kárt okozni, úgy teszek, mintha leejteném, de megfogom. Utána visszakomolyodok, s folytatom tovább az útmutatásai során a lapozgatást, a nyitást-becsukást.
- Köszönöm - a könyvtár egy része a gyerekek elől zárva van, mint ahogy a ház bizonyos része is az, ugyanakkor, ha ott vagyok, s kíváncsiak, mindenben ott vagyok velük, hogy beléjük plántáljam a tudás tiszteletét, s legfőképpen szeretetét.
Időnként szokásom elveszni a gondolataimban, s úgy hiszem, mindent elmondtam, amit akartam, aztán rájövök, hogy mégsem, s általában ezt a nézésekből, visszakérdezésekből meg tudom állapítani. S általában zavarba jövök, mert szeretem magam a lehető legjobban kifejezni.
- Köszönöm - mosolygok rá. Így valóban úgy fogom megkapni, ahogy szeretném.
Arrébb csúszok, ahogy látom, jegyzetelni kíván. Szeretem megadni a tereket másoknak, mindenféle értelemben, s kényelmesebb is úgy írni, hogy van elég hely hozzá.
Hogy a másik kérésemet is teljesítik, egy köszönöm kíséretében bólintok, s hagyom, hogy feljegyzetelje, sürgetés nélkül.
- Éppen ezért kerül jó kezekbe a könyv - bólintok komolyan. A trehány munkát nem szeretem, s bár mindenki máshogy szereti, más az ízlése dolgokban, ez nem mentesít fel a minőség alól.
- Igen? - Pillantok rá érdeklődéssel. Nem szakterületem a könyv, s noha birtoklok könyveket elég régóta, az ő kezében több könyv fordult meg, s nagyon is mestere, szakértője a könyveknek. - Mmm... legyen ez most így, s meglátom, mennyire működik - ha irritál az a pár lap eltérés, akkor a következőt már úgy kérem.
Szélesedik a mosolyom, tenyereimet ráhelyezem a pultra, széttárt ujjakkal, izgalmam, s örömöm jeleként. Már úgysem fogok a könyvhöz nyúlni, forgattam a kezemben most eleget.
- Akinek lesz, Willinél jobban fogja értékelni a könyvet - ezért is vagyok talán lelkes? Elképzelhető.
Az egy-két hónapra elgondolkodom. Az elég lesz, még ha csúszik is. S majd utóajándék lesz, ha mégsem jön össze.
- Az tökéletes idő - majd felemelem a kezem, gesztusként. - Szükségtelen, bízom benned, ki a legmegfelelőbb erre - leengedem a kezem. - A többi részéhez még ennyire sem értek, mint amikre most rákédeztél, ebben te vagy a szakértő, jobban látod, mik a szükséges javítanivalók rajta, benne. Az ajánlatot elég, ha elküldöd, hogy átnézhessem - biccentek,
- Iiiigen - egy pillanatra elgondolkodom, melyiket adtam meg, de mivel nem szüntettem meg egy fiókomat sem, így egészen biztosan meg fogom kapni az értesítőt, amit küld.
- Igen, ők jönnek velem - nézek a két könyvre, s közelebb tolom felé, rábízva, mikor veszi el. - Becsomagolva kérném - a papírzacskók, táskák a halálom, szeretem, ha csak a kezembe kapom, úgy nagyobb biztonságban vannak. - Két papírkönyvjelző is lesz hozzájuk - az állványról kinézek kettő, témában hozzájuk illőt, s a könyvekre helyezem.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Szemöldököm újra a homlokom közepén találja magát – vagy csak épp ott maradt. Mióta idejár – és emiatt sajnos jobban megismerem – úgy tudom nem csak saját gyerekeit nevelgeti, hanem számosat is fogad örökbe. Ebben a témában, így viszont máris tapasztaltabb, mint mondjuk én, aki ennyi idő alatt egy sem adatott meg – választás alapján. – Amíg nem sorozatgyilkosok, szerintem nincs miért aggódnod – vagy gyilkosok, pszichopaták, szochiopaták. A lista igen hosszú is lehet és valóban úgy gondolom, hogy már csak emiatt is nincs miért aggódnia ezen a téren.
Köszönetére kószán bólintok, igazából nem tesz semmit az egész. Lényegében ez a dolgom és a munkám is, amiért a legvégén ő fog fizetni. Innen nézve pedig ez a legkevesebb, de legalább is a minimum, amit meg kell tennem. További köszönetére sem felelek biccentésnél többet, inkább azt mutatom meg a számára, miként tudja a hasonló állapotban lévő könyvet használni. Mert ugyebár ez sem mindegy és ha legközelebb találkozik egy hasonló példánnyal, neki is jobb, ha tudja. Minthogy elvigye a szíve, hogy mégis mit és hogyan tegyen. Mert ezt ugyebár senki sem szeretné, ugye?
- Igyekszik a boszorkány lánya – húzom kósza félmosolyra ajakam újra csak. Mármint, hogy jó kezekben van. Mert abban van – vagyis legalább is remélem, hogy abban van, mert ha nem, valamit nagyon nem jól csinálok. Azt pedig nem szeretek.
- Igen – bólintok hozzá határozottan. Az értékéből veszíteni nem fog, de ha csak néhány millimétert, vagy épp egy egész centimétert veszít a könyv, még nem fog tragédia történni. A gond ott történik, ha egy oldalnak mondjuk csak a fele van meg. – Rendben, akkor ehhez nem nyúlunk – és ahogy előkerül a notesz, ez fel sem kerül a listára. Az, hogy helyet hagy a számomra, ezt meg tudjam tenni értékelem, de ha nem tenné meg is bőven el tudnám végezni ezt a feladatot is. Mindenképp úgy helyezkedem, hogy elférjünk mindketten és a könyvek is, a pult ehhez elég széles.
- Ezt örömmel hallom. Jó tudni, hogy a gondosan megmentett könyvek végül jó kezekben landolnak – emelem fel zöld íriszeim a férfira. Szavaim csak részben bók, részben leginkább annak szól, remélem tudja is, hogy mit jelent mindaz, amit megteszünk, ő pedig majd kifizeti. Vannak emberek, akik mindössze a presztízs miatt teszik ezt meg – és noha az értékmegőrzést meg kellene becsülni, attól még végtelenül bosszant a hozzáállásuk.
- Rendben, akkor ennyi idő alatt megpróbáljuk összehozni – biccentek és a notesz aljára még azért leírom mennyi időt adtunk magunknak. Ez is kritikus lesz, amikor bekérem az ajánlatokat. – Ha magad szeretnéd készíteni, tudok adni egy listát, hogy mit kell javítani és hogyan. Abból egy szakértő megérti - és nem utolsó sorban ő nem fogja még azt a hasznot is rátenni, amit én fogok a közvetítés miatt. – Rendben. Egy-két nap és akkor átküldöm neked – viszem át a listát a gépembe is és onnantól kezdve pillantásom már nem szentelem a férfinak. Legalább is annyi időre, amíg ezzel el nem készülök. Szemöldököm újra enyhén összeszűkítem, bizonytalanságát látva.
- Szeretnél új címet megadni? – teszem fel a kérdést egyenesen. Még mielőtt elveszne majd az internet bugyraiban, aminek nem kellene. – Nem tart semmiből – toldom még meg, mielőtt szabadkozni kezdene, hogy erre igazán nincs szükség. Tőle függ csupán. Ha nem akarja, nem kell, ha igen, még most mondja, mielőtt lecsukom a monitort és áttérnék arra, amit még vásárolna.
- Becsomagolva – nyúlok ki a két kötetért. – Egybe, vagy külön? – kérdezem még meg, mielőtt nekilátnék. Csak ezután nyúlok a csomagolóanyagért, mely finom selyempapír. Vagy egy, vagy két darabot, s ekként csomagolom be, köré pedig piros fonalat kötök – a celluxot minden esetben kerülöm. Így újra felhasználható a csomagoló is. – Esetleg még valamit? Álom- vagy napfogót? Krisályok a lányoknak? – mutatok felfelé fordított tenyérrel az ezotérikus rész felé, melynek néhány darabja épp a pulton található, mint a kisebb kristályok is.
Köszönetére kószán bólintok, igazából nem tesz semmit az egész. Lényegében ez a dolgom és a munkám is, amiért a legvégén ő fog fizetni. Innen nézve pedig ez a legkevesebb, de legalább is a minimum, amit meg kell tennem. További köszönetére sem felelek biccentésnél többet, inkább azt mutatom meg a számára, miként tudja a hasonló állapotban lévő könyvet használni. Mert ugyebár ez sem mindegy és ha legközelebb találkozik egy hasonló példánnyal, neki is jobb, ha tudja. Minthogy elvigye a szíve, hogy mégis mit és hogyan tegyen. Mert ezt ugyebár senki sem szeretné, ugye?
- Igyekszik a boszorkány lánya – húzom kósza félmosolyra ajakam újra csak. Mármint, hogy jó kezekben van. Mert abban van – vagyis legalább is remélem, hogy abban van, mert ha nem, valamit nagyon nem jól csinálok. Azt pedig nem szeretek.
- Igen – bólintok hozzá határozottan. Az értékéből veszíteni nem fog, de ha csak néhány millimétert, vagy épp egy egész centimétert veszít a könyv, még nem fog tragédia történni. A gond ott történik, ha egy oldalnak mondjuk csak a fele van meg. – Rendben, akkor ehhez nem nyúlunk – és ahogy előkerül a notesz, ez fel sem kerül a listára. Az, hogy helyet hagy a számomra, ezt meg tudjam tenni értékelem, de ha nem tenné meg is bőven el tudnám végezni ezt a feladatot is. Mindenképp úgy helyezkedem, hogy elférjünk mindketten és a könyvek is, a pult ehhez elég széles.
- Ezt örömmel hallom. Jó tudni, hogy a gondosan megmentett könyvek végül jó kezekben landolnak – emelem fel zöld íriszeim a férfira. Szavaim csak részben bók, részben leginkább annak szól, remélem tudja is, hogy mit jelent mindaz, amit megteszünk, ő pedig majd kifizeti. Vannak emberek, akik mindössze a presztízs miatt teszik ezt meg – és noha az értékmegőrzést meg kellene becsülni, attól még végtelenül bosszant a hozzáállásuk.
- Rendben, akkor ennyi idő alatt megpróbáljuk összehozni – biccentek és a notesz aljára még azért leírom mennyi időt adtunk magunknak. Ez is kritikus lesz, amikor bekérem az ajánlatokat. – Ha magad szeretnéd készíteni, tudok adni egy listát, hogy mit kell javítani és hogyan. Abból egy szakértő megérti - és nem utolsó sorban ő nem fogja még azt a hasznot is rátenni, amit én fogok a közvetítés miatt. – Rendben. Egy-két nap és akkor átküldöm neked – viszem át a listát a gépembe is és onnantól kezdve pillantásom már nem szentelem a férfinak. Legalább is annyi időre, amíg ezzel el nem készülök. Szemöldököm újra enyhén összeszűkítem, bizonytalanságát látva.
- Szeretnél új címet megadni? – teszem fel a kérdést egyenesen. Még mielőtt elveszne majd az internet bugyraiban, aminek nem kellene. – Nem tart semmiből – toldom még meg, mielőtt szabadkozni kezdene, hogy erre igazán nincs szükség. Tőle függ csupán. Ha nem akarja, nem kell, ha igen, még most mondja, mielőtt lecsukom a monitort és áttérnék arra, amit még vásárolna.
- Becsomagolva – nyúlok ki a két kötetért. – Egybe, vagy külön? – kérdezem még meg, mielőtt nekilátnék. Csak ezután nyúlok a csomagolóanyagért, mely finom selyempapír. Vagy egy, vagy két darabot, s ekként csomagolom be, köré pedig piros fonalat kötök – a celluxot minden esetben kerülöm. Így újra felhasználható a csomagoló is. – Esetleg még valamit? Álom- vagy napfogót? Krisályok a lányoknak? – mutatok felfelé fordított tenyérrel az ezotérikus rész felé, melynek néhány darabja épp a pulton található, mint a kisebb kristályok is.
Vendég
Vendég
Derűsen elmosolyodok.
- Van benne igazság - felvállalom a hülyeségeimet is, azok után végképp, hogy miket éltem át, csak mert a nevelőapám vérfarkas. Számomra a világ legjobb apja volt, és a világ közepe. Azóta gyűlölöm az előítéleteket.
A kósza mosolyra az én arcomra is vetül egy röpke mosoly. Hiszem, hogy akkor is gondosan odafigyelne minden részletre, ha nem boszorkány lenne. Láthatóan szereti azt, amivel foglalkozik.
Megerősíti az igent. S nem szokásom kapkodni a döntésekkel, alaposan átgondolom, még ha az pár perccel is többe kerül. Van, amikor többet töprengek. Ám egy kiváló szakértő segítsége, mint Nashota, jelentősen lerövidíti a döntést. A helyes döntés meghozatalát.
- Köszönöm - marad akkor így a mérete, én meg kipróbálom magam, míg tovább nem ajándékozom. Kíváncsi is vagyok az eredményre.
- Nagyon jó kezekben lesz - mosolyodom el. Meg fog lepődni vajon, kinek a kezében fogja viszont látni? Bár lehet, inkább az én gyűjteményemben kívánja meghagyni, majd eldönti. Kíváncsi vagyok, milyen arcot fog vágni, amikor kicsomagolva meglátja a könyvet.
- Tökéletes - bólintok, s várakozom türelemmel, hogy feljegyezzen mindent. A folytatásra rákönyökölök a pultra, s az államat megtámasztom benne. A végén megrázom a fejem, s visszaegyenesedek, s szavakkal, inkább rá bízom, s a szakértői tudására, hogy kit választ ki a javításokra, restaurálásokra. Nem az én területem, az övé viszont annál inkább, így én csak rontanék az egészen.
- Megfelel - bólintok. Ha tovább tart, azért sem fogok szólni. A jó munkához idő szükséges, a legjobbhoz pedig még több. S a várólisták sem rövidek egy-egy kiváló mesternél.
Türelmes típus vagyok, s laza testarttásban várakozom, addig is kedvtelve nézegetem a felső könyv borítóját, újfent megigazítva a szemüvegem.
- Ó, nem-nem. Azt hiszem mailen jött az értesítőd. Akkor az működik. Maradhat az, ami van - bólintok határozottan. Szeretem a modern kor vívmányait, s nem érzem magam elmaradottnak, annyira. A gyerekek sokat segítenek, és muszáj is használni őket, így megszoktam, hogy mindig van valami új.
Ahogy a két kötetért nyúl, felemelem, s átnyújtom a számára.
- Mehet nyugodtan egybe - hazaviszem, s sokkal jobban szeretem így vinni, mint a csörgős szatyrokban, vagy útközben elhagyni, mert kiesett alul. Nem, mintha ilyen szatyrot kapnék, de például borom már látta kárát, és azt igencsak sajnáltam. Nem itt vettem.
- Csodálatosan néz ki - diszkréten nézem végig, ahogy csomagolja, megnyugtató nézni, ahogy szorgoskodnak ujjai a két könyv körül.
- Szerintem Alanát fogom ideugrasztani, egy ideje már akar kristályt, de az biztos, hogy amit én viszek neki, nem az lesz, amit ő választana ki - vittem már neki, nálam maradtak végül, én meg szomorúan tettem a többi, "nem ilyet kértem" közé, s becsülöm őket, várva, hátha megérkezik az, akire valóban várnak. Anyja szerint igazi boszi, a szó minden értelmében.
- Más most egyelőre nem lesz. Mennyivel jövök? - Pillantok Nashotára.
- Van benne igazság - felvállalom a hülyeségeimet is, azok után végképp, hogy miket éltem át, csak mert a nevelőapám vérfarkas. Számomra a világ legjobb apja volt, és a világ közepe. Azóta gyűlölöm az előítéleteket.
A kósza mosolyra az én arcomra is vetül egy röpke mosoly. Hiszem, hogy akkor is gondosan odafigyelne minden részletre, ha nem boszorkány lenne. Láthatóan szereti azt, amivel foglalkozik.
Megerősíti az igent. S nem szokásom kapkodni a döntésekkel, alaposan átgondolom, még ha az pár perccel is többe kerül. Van, amikor többet töprengek. Ám egy kiváló szakértő segítsége, mint Nashota, jelentősen lerövidíti a döntést. A helyes döntés meghozatalát.
- Köszönöm - marad akkor így a mérete, én meg kipróbálom magam, míg tovább nem ajándékozom. Kíváncsi is vagyok az eredményre.
- Nagyon jó kezekben lesz - mosolyodom el. Meg fog lepődni vajon, kinek a kezében fogja viszont látni? Bár lehet, inkább az én gyűjteményemben kívánja meghagyni, majd eldönti. Kíváncsi vagyok, milyen arcot fog vágni, amikor kicsomagolva meglátja a könyvet.
- Tökéletes - bólintok, s várakozom türelemmel, hogy feljegyezzen mindent. A folytatásra rákönyökölök a pultra, s az államat megtámasztom benne. A végén megrázom a fejem, s visszaegyenesedek, s szavakkal, inkább rá bízom, s a szakértői tudására, hogy kit választ ki a javításokra, restaurálásokra. Nem az én területem, az övé viszont annál inkább, így én csak rontanék az egészen.
- Megfelel - bólintok. Ha tovább tart, azért sem fogok szólni. A jó munkához idő szükséges, a legjobbhoz pedig még több. S a várólisták sem rövidek egy-egy kiváló mesternél.
Türelmes típus vagyok, s laza testarttásban várakozom, addig is kedvtelve nézegetem a felső könyv borítóját, újfent megigazítva a szemüvegem.
- Ó, nem-nem. Azt hiszem mailen jött az értesítőd. Akkor az működik. Maradhat az, ami van - bólintok határozottan. Szeretem a modern kor vívmányait, s nem érzem magam elmaradottnak, annyira. A gyerekek sokat segítenek, és muszáj is használni őket, így megszoktam, hogy mindig van valami új.
Ahogy a két kötetért nyúl, felemelem, s átnyújtom a számára.
- Mehet nyugodtan egybe - hazaviszem, s sokkal jobban szeretem így vinni, mint a csörgős szatyrokban, vagy útközben elhagyni, mert kiesett alul. Nem, mintha ilyen szatyrot kapnék, de például borom már látta kárát, és azt igencsak sajnáltam. Nem itt vettem.
- Csodálatosan néz ki - diszkréten nézem végig, ahogy csomagolja, megnyugtató nézni, ahogy szorgoskodnak ujjai a két könyv körül.
- Szerintem Alanát fogom ideugrasztani, egy ideje már akar kristályt, de az biztos, hogy amit én viszek neki, nem az lesz, amit ő választana ki - vittem már neki, nálam maradtak végül, én meg szomorúan tettem a többi, "nem ilyet kértem" közé, s becsülöm őket, várva, hátha megérkezik az, akire valóban várnak. Anyja szerint igazi boszi, a szó minden értelmében.
- Más most egyelőre nem lesz. Mennyivel jövök? - Pillantok Nashotára.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Ajkam szeglete megrándul, csakhogy különös félmosolyommal reagáljak szavaira. Sose volt egyszerű véleményem szerint épkézláb egyéneket felnevelni – ezt is csak azért tudom, mert a magam részéről sosem könnyítettem meg Claudett helyzetét. Ennek ellenére csodás munkát végzett, még ha egy-két lelki zagyvaságom épp neki is köszönhetem. De erről nem beszélünk és egyébként sem olyannyira vészesek, hogy ne tudnék teljes életet élni. Vagy legalább is valami igazán közelit ehhez.
Addig gondolkodik el, ameddig csak szeretne, gondot nem okoz számomra. Ha kell perceket is várok, hisz a téma nem egyszerű és ő tudja, hogy mennyire szeretné helyrehozni a megtalált példányt. Pardon, ez nem teljesen így van. Inkább függ attól, hogy mennyire engedheti meg magának, mert ez sem egy utolsó szempont. – Ez a munkám, Leopold. Nem szükségese köszönetet mondani minden alkalommal – tekintek le szórakozott mosollyal az arcomon. Nem szólok rá, hangsúlyom nem ennek szól, de a háláját sem kifejeznie azért, amiért egyébként fizetni fog. A minimum csak az, hogy ekként viszonyulok hozzá. A szomorú leginkább az, hogy vannak olyanok, akik belefásulva saját munkájukba, ezt kivetítik vevőikre, vagy épp munkatársaikra. Vélhetően emiatt sem tudnék már másnak dolgozni -és dolgoztam is eleget életemben, hogy erre többé ne vágyjak.
Szemem sarkából tekintek rá, ahogy a pultra könyököl – nem zavar – de ezt követően, mindaddig amíg a jegyzetet fel nem viszem az online térbe is és le nem hajtom a laptop tetejét, nem tekintek már rá. Ettől mégis tudok vele beszélgetni. A minimum tiszteletet megadja számomra, visszaegyenesedik, amikor befejezem.
- Rendben, akkor amint megvan minden értesítelek és küldöm is az ajánlatot. Fontos, hogy ezt követően tudsz választani, mit kérsz belőle, mit tartanál meg és mi az, amire nincs szükséged. A könyvrestaurálás mára lassan külön művészeti ágnak felel meg. Kevesen foglalkoznak vele és még kevesebben értenek hozzá jól. Nem foglak áltatni, nem lesz olcsó és tőled függ, hogy milyen állapotban lesz rá szükséged – teszem még hozzá. Jobb, ha erre időben rákészül, minthogy hirtelen érje a meglepetés, ha meglátja a végösszeget. Jelenleg legfeljebb tippelni tudnék, de abba meg nem igazán mennék bele. Egyikünk részéről sem lenne szerencsés ugyanis és a spekulációk, ilyen szempontból nem az igaziak.
- Rendben, akkor marad az e-mail. Megtennéd, hogy reagálsz majd rá annyit, hogy megkaptad? Ha nem teszed meg, ez esetben pedig üzenetet küldenék – húzom mosolyra az arcomat. Így a legegyszerűbb nekem is, mert a külső vállalkozók sem fognak az én visszajelzésemre sem örökké várni. Ilyen a mi szakmánk is, az idő pénz és nem futhatunk mindig utána – nem minden esetben.
- Rendben, akkor egyben – helyezem egymásra a két könyvet, a két könyvjelzőt is hozzárendelem. A csomagolás viszonylag gyorsan megvan, piros madzaggal kötöm át és egyelőre a pulton hagyom, de közelebb tolom hozzá. S milyen értékesítő lennék, ha nem szeretnék még többet lehúzni róla, persze burkolt megfogalmazásban, csupán segítőkészségem felajánlva a számára?
- Várom őt is szívesen – mosolygok szelíden. – Nem csoda, mi nők kényesek vagyunk a kristályainkra. Sosem mindegy, hogy mennyire tudjuk megszokni – szemen szedett hazugság. Akkor is, ha odáig meg vissza vagyok az összesért és fejből is fel tudnám idézni, melyik mire való, milyen hatást tudnak kiváltani a varázslatokon túl is. Még ha a formája meg is határozza mennyire hatékony – gondolok itt az ingára – a nagysága sosem.
- Ha most nem kérsz mást, akkor $27.48 lesz összesen – ütöm be a gépbe a végösszeget. – Készpénzzel vagy kártyával fizetnél? – ajánlom fel neki a két opciót, amivel élhet. Más jelenleg nem elérhető nálam.
Addig gondolkodik el, ameddig csak szeretne, gondot nem okoz számomra. Ha kell perceket is várok, hisz a téma nem egyszerű és ő tudja, hogy mennyire szeretné helyrehozni a megtalált példányt. Pardon, ez nem teljesen így van. Inkább függ attól, hogy mennyire engedheti meg magának, mert ez sem egy utolsó szempont. – Ez a munkám, Leopold. Nem szükségese köszönetet mondani minden alkalommal – tekintek le szórakozott mosollyal az arcomon. Nem szólok rá, hangsúlyom nem ennek szól, de a háláját sem kifejeznie azért, amiért egyébként fizetni fog. A minimum csak az, hogy ekként viszonyulok hozzá. A szomorú leginkább az, hogy vannak olyanok, akik belefásulva saját munkájukba, ezt kivetítik vevőikre, vagy épp munkatársaikra. Vélhetően emiatt sem tudnék már másnak dolgozni -és dolgoztam is eleget életemben, hogy erre többé ne vágyjak.
Szemem sarkából tekintek rá, ahogy a pultra könyököl – nem zavar – de ezt követően, mindaddig amíg a jegyzetet fel nem viszem az online térbe is és le nem hajtom a laptop tetejét, nem tekintek már rá. Ettől mégis tudok vele beszélgetni. A minimum tiszteletet megadja számomra, visszaegyenesedik, amikor befejezem.
- Rendben, akkor amint megvan minden értesítelek és küldöm is az ajánlatot. Fontos, hogy ezt követően tudsz választani, mit kérsz belőle, mit tartanál meg és mi az, amire nincs szükséged. A könyvrestaurálás mára lassan külön művészeti ágnak felel meg. Kevesen foglalkoznak vele és még kevesebben értenek hozzá jól. Nem foglak áltatni, nem lesz olcsó és tőled függ, hogy milyen állapotban lesz rá szükséged – teszem még hozzá. Jobb, ha erre időben rákészül, minthogy hirtelen érje a meglepetés, ha meglátja a végösszeget. Jelenleg legfeljebb tippelni tudnék, de abba meg nem igazán mennék bele. Egyikünk részéről sem lenne szerencsés ugyanis és a spekulációk, ilyen szempontból nem az igaziak.
- Rendben, akkor marad az e-mail. Megtennéd, hogy reagálsz majd rá annyit, hogy megkaptad? Ha nem teszed meg, ez esetben pedig üzenetet küldenék – húzom mosolyra az arcomat. Így a legegyszerűbb nekem is, mert a külső vállalkozók sem fognak az én visszajelzésemre sem örökké várni. Ilyen a mi szakmánk is, az idő pénz és nem futhatunk mindig utána – nem minden esetben.
- Rendben, akkor egyben – helyezem egymásra a két könyvet, a két könyvjelzőt is hozzárendelem. A csomagolás viszonylag gyorsan megvan, piros madzaggal kötöm át és egyelőre a pulton hagyom, de közelebb tolom hozzá. S milyen értékesítő lennék, ha nem szeretnék még többet lehúzni róla, persze burkolt megfogalmazásban, csupán segítőkészségem felajánlva a számára?
- Várom őt is szívesen – mosolygok szelíden. – Nem csoda, mi nők kényesek vagyunk a kristályainkra. Sosem mindegy, hogy mennyire tudjuk megszokni – szemen szedett hazugság. Akkor is, ha odáig meg vissza vagyok az összesért és fejből is fel tudnám idézni, melyik mire való, milyen hatást tudnak kiváltani a varázslatokon túl is. Még ha a formája meg is határozza mennyire hatékony – gondolok itt az ingára – a nagysága sosem.
- Ha most nem kérsz mást, akkor $27.48 lesz összesen – ütöm be a gépbe a végösszeget. – Készpénzzel vagy kártyával fizetnél? – ajánlom fel neki a két opciót, amivel élhet. Más jelenleg nem elérhető nálam.
Vendég
Vendég
Értetlen döbbenettel tekintek rá arra, hogy nem kér a köszönetemből. Vannak furcsa tanulmányok arról, ha valaki túl sokszor köszöni meg, vagy kér bocsánatot valamiért, akkor az értéktelenné válik. Csakhogy mindig akkor köszönöm meg, amikor jogosnak tartom. A tanulmányok meg csak porosodjanak a szekrények mélyén.
- Attól, hogy a munkája, még nem kell mindent készpénznek vennem. És a kedvessége, a törődése az iránt, amivel foglalkozik, pénzben nem kifejezhető. A köszönömben tudom ezt kifejezni, jelezve a hálát - mosolygok rá. A gesztusok! Mennyire kihaltak mára. Szomorú.
- Nem az első könyv, amit nálad hozatok helyre - mosolygok újfent. Ha az árakkal nem is vagyok tökéletesen tisztában, elvégre nem a hivatásom, pár könyvet már tetettem helyre segítsgével, s a minőséget megfizetem. Nem nekem szól a restaurálás, hanem az utókornak. Ezt veszem figyelembe, minden alkalommal. - Tökéletes, várni fogom - bólintok komolyan.
- Hogyne, természetesen! Válaszolni fogok a mailre - ha azonnal nem is tudok, hiszen nem minden alkalommal tudok azonnal válaszolni, ilyenkor a lehető legrövidebb időn belül reagálok rá.
- Fog jönni - meghiszem azt! Szeretek a kristályok között lebzselni. - Mindig van, ami hiányzik a készletéből - akkor is, ha éppen nyolc van a készletben, neki kell egy kilencedik is.
- Kártya - a fiam, a nagyobbik, lenyúlta majdnem az összes készpénzemet még reggel. Nem akarom, azaz akarom tudni, mire költi, ha nem mondja el, úgyis kiderül, ezen sem rágom magam. Őszinte, elmondja, de hát éppen most van abban, hogy a szülőnek dehogy mondunk el mindent!
Kiveszem a tárcámból a kártyát, s fizetek vele. Visszateszem a kártyát, majd a tárcát a belső zsebembe, felveszem a becsomagolt könyveket.
- Várom majd a mailt. További szép napot, Nashota! - Mosolygok rá, hogy majd a bejárat felé forduljak, kezemben a zsákmánnyal.
//Nagyon köszönöm a játékot! * _ * //
Főboszorkány
Nashota Hayes
Vonásaira kiülő döbbenetre enyhén ráncolom össze a szemöldököm. Nem igazán tudom hova tenni, a szavaim mégis őszinte komolysággal ejtettem ki cseresznyére festett ajkaimon. Köszönetet nem várok olyanért, amely magától értetődő, sőt mi több, ebben a szakmában a minimumnak tekinthető. Homlokom ráncai mégsem simulnak ki, hallva a magyarázatát, helyette inkább csak mélyülnek a barázdák.
- Ami azt illeti, pontosan kifejezhető, ez lenne az egész üzletpolitikám lényege - biccentem enyhén félre a fejem, elárulva a nagy műhelytitkot. Ha nem itt lennék, ha nem ez lenne a munkám én sem így állnék hozzá – akár személy szerint hozzá. Emlékszem még, ápolónői mivoltomban szigorú voltam és bár a kórházi ágyon fekvőknek is megadtam az alapvető kedvességet, a gyógyulásuk érdekében képes voltam szigorral fordulni feléjük. Ugyancsak rémlik még mennyire magamnak való voltam az archívum soraiban és mennyire nem néztem jó szemmel, ha valaki akár csak egy kósza iratot is magához kívánt venni. Minden munkámban más és más tulajdonságom került előtérbe és ez most sincs máshogy. – Mindazonáltal úgy vélem maradhatunk annyiban, nem értünk egyet – ha a köszönetét kívánja kifejezni, egyszerűen csak rendelje meg azt, amit napokkal később elé fogok tárni. Busásan ugyan nem, de azért jócskán feldíjazottan, mintha maga intézné el: a közvetítői díj is fontos részét képzi az üzletágnak.
Mosolya első körben nem talál viszonzásra, másodjára már annál inkább. Nem az első és ha rajta múlik – na meg rajtam és azon, rábeszéljem – nem is az utolsó lesz. Részben hajt csak a nyereség csekély értéke, részben pedig a megőrizni kívánt könyvek konzerválása is.
- Hálás leszek érte – biccentek felé, ami az értesítésre való reagálást jelenti. Könnyebben fogunk tudni egymással együtt dolgozni, ha válaszolni is fog az üzenetemre. Sokan sajnos nem teszik meg és nekem kell a saját dollárjaim után járni – olykor ez pedig roppant bosszantó. – Igyekszem – mosolygom továbbra is szelíd kedvességgel, és bár felfedezhetőek benne az őszinte vonalak, nagyobb részben még mindig annak szól: ő egy vevő, nem pedig a személyének.
Pedig mindig rájövök, annyira nem vészes a férfi… csak ne tartozna oda, ahova.
- Örömömre szolgál a fiatal boszorkányok kiszolgálása is és segítése is – még ha nem is az én gyülekezetem tagja a fiatal lányt elhalmozták az égiek egyfajta magávalragadó bájjal, ahogy mestersége iránt viseltetik. Lelkes – mint mindenki a korában – sokat kíván tanulni és fejlődni, noha még hosszú, hosszú évek várnak arra, valóban használhassa az erőt, amivel született.
A fizetési módra biccentek, a terminálon beütöm az összeget és felé fordítom azt. Abból letépem az elsőként előtüremkedő ívet, majd az azt követőt, amit összetűzők a pénztár által előhívott blokkal.
- Köszönöm a vásárlást. További szép napot, Leopold – kósza félmosollyal az ajkamon köszönök el a férfitól, s mindaddig mozdulatlanul állva maradok a pult mögött, amíg az ajtón kívül nem látom termetes alakját.
- Ami azt illeti, pontosan kifejezhető, ez lenne az egész üzletpolitikám lényege - biccentem enyhén félre a fejem, elárulva a nagy műhelytitkot. Ha nem itt lennék, ha nem ez lenne a munkám én sem így állnék hozzá – akár személy szerint hozzá. Emlékszem még, ápolónői mivoltomban szigorú voltam és bár a kórházi ágyon fekvőknek is megadtam az alapvető kedvességet, a gyógyulásuk érdekében képes voltam szigorral fordulni feléjük. Ugyancsak rémlik még mennyire magamnak való voltam az archívum soraiban és mennyire nem néztem jó szemmel, ha valaki akár csak egy kósza iratot is magához kívánt venni. Minden munkámban más és más tulajdonságom került előtérbe és ez most sincs máshogy. – Mindazonáltal úgy vélem maradhatunk annyiban, nem értünk egyet – ha a köszönetét kívánja kifejezni, egyszerűen csak rendelje meg azt, amit napokkal később elé fogok tárni. Busásan ugyan nem, de azért jócskán feldíjazottan, mintha maga intézné el: a közvetítői díj is fontos részét képzi az üzletágnak.
Mosolya első körben nem talál viszonzásra, másodjára már annál inkább. Nem az első és ha rajta múlik – na meg rajtam és azon, rábeszéljem – nem is az utolsó lesz. Részben hajt csak a nyereség csekély értéke, részben pedig a megőrizni kívánt könyvek konzerválása is.
- Hálás leszek érte – biccentek felé, ami az értesítésre való reagálást jelenti. Könnyebben fogunk tudni egymással együtt dolgozni, ha válaszolni is fog az üzenetemre. Sokan sajnos nem teszik meg és nekem kell a saját dollárjaim után járni – olykor ez pedig roppant bosszantó. – Igyekszem – mosolygom továbbra is szelíd kedvességgel, és bár felfedezhetőek benne az őszinte vonalak, nagyobb részben még mindig annak szól: ő egy vevő, nem pedig a személyének.
Pedig mindig rájövök, annyira nem vészes a férfi… csak ne tartozna oda, ahova.
- Örömömre szolgál a fiatal boszorkányok kiszolgálása is és segítése is – még ha nem is az én gyülekezetem tagja a fiatal lányt elhalmozták az égiek egyfajta magávalragadó bájjal, ahogy mestersége iránt viseltetik. Lelkes – mint mindenki a korában – sokat kíván tanulni és fejlődni, noha még hosszú, hosszú évek várnak arra, valóban használhassa az erőt, amivel született.
A fizetési módra biccentek, a terminálon beütöm az összeget és felé fordítom azt. Abból letépem az elsőként előtüremkedő ívet, majd az azt követőt, amit összetűzők a pénztár által előhívott blokkal.
- Köszönöm a vásárlást. További szép napot, Leopold – kósza félmosollyal az ajkamon köszönök el a férfitól, s mindaddig mozdulatlanul állva maradok a pult mögött, amíg az ajtón kívül nem látom termetes alakját.
- Spoiler:
- Köszönöm szépen én is a játékot egy élmény volt az Úriemberrel játszani!
Vendég
Vendég
Mélyet lélegzek a tea illatából. Ez a fajta Earl Grey a kedvencem, s nem mindegy, hogyan készítik el, így ezt én tettem, egészen nagy nyugalommal. Méz és citrom, s van, hogy inkább méz és tej a hozzávaló, amilyen hangulatom van. Most a citrom frissességére és mókásságára vágytam. Az első kortyot hanyagolom, s pár perc múlva kortyolok még egyet, csak ekkor érezve meg a méz és a citrom egyedi ízét, a forró érzetén kívül, amit az első korty okoz, kioltva minden ízt. Elmerülök az élvezetében. Még iskola van, ráérek elugrani a gyerekekért később. Jóval később. A mobilom itt díszeleg mellettem, mint ahogy a bírói pulpitusról is "stikában", ahogy a nagyobbik fiú mondja, rányomtam az olvastam válasz megadására, jelezve, hogy láttam a levelet, megkaptam, s később fogok is rá válaszolni.
Nem érdekelt, mennyibe fog kerülni, az utókor számára lesz megmentve a mű. A tárgyalás után azonnal átnéztem az ajánlatot, mégsem döntöttem azonnal, megírtam, mikorra adom meg a pontos választ, s az pontosan meg is érkezett tőlem a jelzett időben. Pontos szeretek lenni, sem előbb, sem később. És lélekben már a kezeimben forgattam a könyv lapjait.
Az üzenet tegnap érkezett, s legszívesebben már aznap elszaladtam volna érte, ha éppen nem olyan tárgyalásba ültem volna bele, ami a végtelennek tűnők sorába tartozik. Ma nem is vagyok hajlandó folytatni a tárgyalást, és még bizonyítékokat is gyűjtenek. Pihennem meg nekem is szükséges. A reggelem azzal is töltöttem: a természetben tettem egy kiadós sétát, szinte egyénenként üdvözölve minden egyes fát, bokrot, gyakran meg-meg állva előttük. S tiszteletben tartva a magánszférájukat, sosem mentem közel hozzájuk, nem értem hozzájuk. Kettő mégis csalogatta tenyerem, kérték simítását, így rajtuk pihentettem jó ideig két kezem.
Felmarkoltam a kocsikulcsot, s élvezve a nyugalmat, kihasználva minden percét, leparkoltam az üzlet közelében, ma sétára vágyom, nyugodt mozgásra. És még valami másra is, amit hozni szándékoztam Nashotának. Tudom, hogy erre semmi szükség sincs, mégis, valahogy szeretem kifejezni a hálám.
- Jó napot! - nyitok be az ajtón, mosollyal, s az irányt egyenesen a pult felé veszem. Minél előbb a kezemben kívánom tartani a könyvet. És mert egészen biztos vagyok abban, hogy megint pár könyvvel többel térek haza, ha megint nézelődök, ami nem baj, az új polcos szekrényre van még mit tenni. De most a könyvre vágyom.
- Megkaptam az értesítőt, s eljöttem a restaurált könyvemért - mosolyom töretlen, derű van a tekintetemben is.
Nem érdekelt, mennyibe fog kerülni, az utókor számára lesz megmentve a mű. A tárgyalás után azonnal átnéztem az ajánlatot, mégsem döntöttem azonnal, megírtam, mikorra adom meg a pontos választ, s az pontosan meg is érkezett tőlem a jelzett időben. Pontos szeretek lenni, sem előbb, sem később. És lélekben már a kezeimben forgattam a könyv lapjait.
Az üzenet tegnap érkezett, s legszívesebben már aznap elszaladtam volna érte, ha éppen nem olyan tárgyalásba ültem volna bele, ami a végtelennek tűnők sorába tartozik. Ma nem is vagyok hajlandó folytatni a tárgyalást, és még bizonyítékokat is gyűjtenek. Pihennem meg nekem is szükséges. A reggelem azzal is töltöttem: a természetben tettem egy kiadós sétát, szinte egyénenként üdvözölve minden egyes fát, bokrot, gyakran meg-meg állva előttük. S tiszteletben tartva a magánszférájukat, sosem mentem közel hozzájuk, nem értem hozzájuk. Kettő mégis csalogatta tenyerem, kérték simítását, így rajtuk pihentettem jó ideig két kezem.
Felmarkoltam a kocsikulcsot, s élvezve a nyugalmat, kihasználva minden percét, leparkoltam az üzlet közelében, ma sétára vágyom, nyugodt mozgásra. És még valami másra is, amit hozni szándékoztam Nashotának. Tudom, hogy erre semmi szükség sincs, mégis, valahogy szeretem kifejezni a hálám.
- Jó napot! - nyitok be az ajtón, mosollyal, s az irányt egyenesen a pult felé veszem. Minél előbb a kezemben kívánom tartani a könyvet. És mert egészen biztos vagyok abban, hogy megint pár könyvvel többel térek haza, ha megint nézelődök, ami nem baj, az új polcos szekrényre van még mit tenni. De most a könyvre vágyom.
- Megkaptam az értesítőt, s eljöttem a restaurált könyvemért - mosolyom töretlen, derű van a tekintetemben is.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Az ígért árajánlat több tételt is tartalmazott, egy csinosan kidekorált – mert úgy illik ugyebár ajánlatot adni – táblázatban megjelöltem minden apróságot, cégekre lebontva, ki mennyiért vállalja a munkát, természetesen rászámolva a saját nyereségemet is. Bármikor visszautasíthatta volna, ha maga keresi meg ezeket a vállalkozásokat és külön kér be tőlük ugyanezen tételekre ajánlatot vélhetőleg jóval olcsóbbat kap. De pontosan tudja a druida is, ezzel neki ment volna el több ideje és kényelmes neki is, ha nem kell minden aprósággal foglalkoznia. Ennek azonban megvan a maga ára, én pedig megkérem.
Erről szól az üzleti élet. Ennek ellenére a férfi alapos átrágás után – gondolom, mivel eltelt egy kis idő, amíg válaszra méltatott – mégis igent mondott, az üzenetét olvasva akaratlanul is a pénztárgép félreismerhetetlen csilingelő hangja visszhangzott elmémben. A könyv átadásra került az első, majd a második, majd a következő alvállalkozónak. Az időt tudtuk tartani, pontosabban hat hét és öt napba telt, amíg a könyvet eredeti állapotába vissza tudtuk állítani. Számos idegbaj közepette, de ez ilyenkor törvényszerű: történik valami, ami miatt csúszuk, mint például jobban málik egy-két oldal, mint ahogy azt illene megtennie és mindezek mellett a meghatározott költségkereten belül is meg kell maradnunk. Ugyanis ebből nem engedek – erről is szól az üzletpolitikám. Nem dolgozom olcsón, de nem játszok az ügyfeleim bizalmával, nem akként, indokolatlanul megemelem az áraimat, ha egyébként a keretbe bele kellene férnem.
Ez pedig nem volt máshogy. Belefértem, veszteséges sem leszek a végére, az a drága hang azonban tompábban szól már az elmémben. Attól sem riadtam vissza, ha vissza kellett küldenem, vagy épp nem vettem át a félkész művet, mert abban találtam valamilyen hibát: csak minőségi munkát fogadok el.
Minden nehézség ellenére sikerült az előző este folyamán írnom Leopoldnak, elkészült a mű, érte jöhet. Az én munkaidőm nem behatárolható úgy, mint az átlagos embereké, magam alakítom ki, emiatt pedig előfordul, hogy késő estig is megtalálható vagyok a boltban, vagy annak pincéjében.
A másnapot viszont korán kezdem, mint mindig, egy múlt héten érkezett szállítmányt sikerült olyan helyzetbe hoznom, hogy végre kikerülhetnek a polcra. A reggeli órák sebesen telnek el ilyenkor, mert ha rajtam múlna minden nap máshogy rendezném át a polcokat. S most is találok, aminek amúgy nem ott lenne a helye, ahova elsőként tettem – pontosan tudva, hogy holnap vissza fogom pakolni.
Az ajtó nyílik, a felette elhelyezett csengő is segítségemre van. A néhány fokos fellépő tetején állok, gerincem hajlítom annyira a szekrény mögül kitekinthessek, kivel is tévedt be eme csendes órában.
- Leopold – konstatálom megérkezését, ajkamra hűvös, visszafogott mosoly kerekedik. A fellépőről lelépek és rögtön a pult mögé érkezem. A falra rögzített polcok egyikéhez lépek, amiben újra csak egy selyempapírba csomagolt kötetet veszek el és helyezem a pultra.
- Elkészültünk mindennel – közlöm tárgyilagosan. – Teljesen új kötést kapott, a borító is restaurálásra került, a hiányzó oldalakat pótoltuk, észre sem lehet venni, hogy hiányoztak volna belőle, az egyetlen, amihez nem nyúltunk, a könyv magassága – beszéd közben kicsomagolom a példányt és úgy fordítom, hozzá tudjon érni, ha szeretne. Ezúttal már nincs szükségünk a kesztyűre, van olyan állapotban szabadon lehessen forgatni.
- A firkálásokat nem javítottuk ki, viszont a könyv minden éle kapott egy aranyozott színezést pluszban, így jóval elegánsabb. Kiadásának évében egy sorozat köteteként jelent meg, ahhoz illesztettük a kinézetét, ahogy akkor került a polcokra – összegzem azt, amivel foglalkoztunk az elmúlt másfél hónapban. Lelkem büszkeséggel telik el, arra amit alkottunk.
Erről szól az üzleti élet. Ennek ellenére a férfi alapos átrágás után – gondolom, mivel eltelt egy kis idő, amíg válaszra méltatott – mégis igent mondott, az üzenetét olvasva akaratlanul is a pénztárgép félreismerhetetlen csilingelő hangja visszhangzott elmémben. A könyv átadásra került az első, majd a második, majd a következő alvállalkozónak. Az időt tudtuk tartani, pontosabban hat hét és öt napba telt, amíg a könyvet eredeti állapotába vissza tudtuk állítani. Számos idegbaj közepette, de ez ilyenkor törvényszerű: történik valami, ami miatt csúszuk, mint például jobban málik egy-két oldal, mint ahogy azt illene megtennie és mindezek mellett a meghatározott költségkereten belül is meg kell maradnunk. Ugyanis ebből nem engedek – erről is szól az üzletpolitikám. Nem dolgozom olcsón, de nem játszok az ügyfeleim bizalmával, nem akként, indokolatlanul megemelem az áraimat, ha egyébként a keretbe bele kellene férnem.
Ez pedig nem volt máshogy. Belefértem, veszteséges sem leszek a végére, az a drága hang azonban tompábban szól már az elmémben. Attól sem riadtam vissza, ha vissza kellett küldenem, vagy épp nem vettem át a félkész művet, mert abban találtam valamilyen hibát: csak minőségi munkát fogadok el.
Minden nehézség ellenére sikerült az előző este folyamán írnom Leopoldnak, elkészült a mű, érte jöhet. Az én munkaidőm nem behatárolható úgy, mint az átlagos embereké, magam alakítom ki, emiatt pedig előfordul, hogy késő estig is megtalálható vagyok a boltban, vagy annak pincéjében.
A másnapot viszont korán kezdem, mint mindig, egy múlt héten érkezett szállítmányt sikerült olyan helyzetbe hoznom, hogy végre kikerülhetnek a polcra. A reggeli órák sebesen telnek el ilyenkor, mert ha rajtam múlna minden nap máshogy rendezném át a polcokat. S most is találok, aminek amúgy nem ott lenne a helye, ahova elsőként tettem – pontosan tudva, hogy holnap vissza fogom pakolni.
Az ajtó nyílik, a felette elhelyezett csengő is segítségemre van. A néhány fokos fellépő tetején állok, gerincem hajlítom annyira a szekrény mögül kitekinthessek, kivel is tévedt be eme csendes órában.
- Leopold – konstatálom megérkezését, ajkamra hűvös, visszafogott mosoly kerekedik. A fellépőről lelépek és rögtön a pult mögé érkezem. A falra rögzített polcok egyikéhez lépek, amiben újra csak egy selyempapírba csomagolt kötetet veszek el és helyezem a pultra.
- Elkészültünk mindennel – közlöm tárgyilagosan. – Teljesen új kötést kapott, a borító is restaurálásra került, a hiányzó oldalakat pótoltuk, észre sem lehet venni, hogy hiányoztak volna belőle, az egyetlen, amihez nem nyúltunk, a könyv magassága – beszéd közben kicsomagolom a példányt és úgy fordítom, hozzá tudjon érni, ha szeretne. Ezúttal már nincs szükségünk a kesztyűre, van olyan állapotban szabadon lehessen forgatni.
- A firkálásokat nem javítottuk ki, viszont a könyv minden éle kapott egy aranyozott színezést pluszban, így jóval elegánsabb. Kiadásának évében egy sorozat köteteként jelent meg, ahhoz illesztettük a kinézetét, ahogy akkor került a polcokra – összegzem azt, amivel foglalkoztunk az elmúlt másfél hónapban. Lelkem büszkeséggel telik el, arra amit alkottunk.
Vendég
Vendég
zzal az alapossággal, s átláthatósággal, amivel Nashota dolgozik, a munkámban is el tudnám fogadni, s nagyon nagyra értékelném. Teljes élmény volt benne elmerülni, s megkönnyítette a döntéseimet is, a hozzáfűzött további javaslatok. Ezért sem kívántam azonnal dönteni, s bár dönthetnének az anyagiak ebben, nem azért, mert felvet a pénz, hanem mert az idő nem áll meg velem.
Mielőtt az üzlet elé érnék, felnézek a homlokaztra, megszokásom. Nagyon tetszik, ízléses a kirakat is, s ugyanolyan csodás belsőt takar, mint amit kint kínál. Csalogató.
Megállok azért az ajtót becsukva magam után, várva a választ, vagy hangot, s el is mosolyodom egyből, ahogy Nashota hangját hallom meg.
- Nashota! - Hajlok arrafelé, amerre látom, még integetek is neki, felé nyitott tenyérrel, mind az öt ujjamat széjjel nyitva.
Izgatott várakozással tekintek rá, ahogy a polcok felé fordul, találgatom, melyik lehet az enyém, és nem is csalódom magamban, pontosan oda téved a tekintetem, amelyiket le is emeli.
A könyvről rá pillantok, várakozón, ahogy belekezd, s fellélegzek kicsit, ahogy azt hallom, amire vágytam. Megvan minden rajta. Kicsomagolás közben tekintetem követi ujjainak mozgását, s azt is, ahogy elém teszi.
A legnagyobb áhítattal nyúlok a könyvért. Számomra olyan, mint a régészeti leleletek: lehet belőle tucatnyi darab, tisztelettel bánok velük, hiszen vala mások mindennapjainkat töltötték velük. Ha tudnának erről mesélni... Mint ahogy ez a könyv is.
Kinyitom az elejét, s mikor megjegyzi, sorozat köteteként jelenik meg, már megértem, miért volt olyan ismerős a borítás. Meg is nézem az évszámot, még ha emlékszem is rá, mivel a legelső kiadást kértem, s utánanéztem. De sok dátum forog a fejemben, s nem fogom a fejem arra vesztegetni, mindenre emlékezzek.
- Ez.. csodálatos - csukom be a könyvet, emelem fel, s úgy forgatom meg. - Emlékszem, azt hiszem van még két példány ebből a sorozatból - mosolygok, csillogó szemekkel. - Ó, igen. Az egyiknek ezüstözött oldalszélei vannak - emlékszem vissza rá. A fotografikus memóriám jobb, mint az adatoké. De ezt el nem mondanám, senkinek.
Belenyitok a könyvbe, végignézek pár lapot, azt a helyet is, ahol pótlást kértem. Önkéntelenül beleolvasok pár sorba, hogy megnézzem a nyomtatás minőségét, s biztos vagyok benne, bűvölték, mert sokkal jobb állapotban van, mint mikor restaurálás előtt láttam. Biccentek is rá elismerően, s becsukva a könyvet, tenyerem finoman a borítóra helyezve, Nashotára nézek.
- Csodálatos! Nagyszerű alkotássá nőtte ki magát. Köszönöm! - leteszem a pultra a könyvet.
- Van plusz költség rajta? - érdeklődöm, kicsit felvont szemöldökkel, ami az érdeklődésé. A csillogó, örömteli tekintet mellett.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Visszafogott mosollyal fogadom integetését, de a gesztust semmi szín alatt nem viszonzom. Nem csak amiatt, amit érzek az egész faj iránt, amiből származik – noha ez csúnya és rossz gondolat, pontosan jól tudom – hanem mert szakmailag is eléggé aláásná a profizmusomat. Ebben a szerepben a nap ezen óráján üzletasszonyt játszok, akinek bizonyos elvárásoknak meg kell felelnie. Így hát felveszem a kedves és bájos énemet, lemászok a fellépőről, kisétálok az előtérbe, ahol van, onnan pedig a pult mögött foglalok helyet.
Figyelmét miként függeszti rám, nem látom, könyvét csomagolom ki és nyújtom át neki, amit nem is haboz elvenni. Kezeim visszahúzom és a pult felszínén maradnak, ujjaimat egymásra simítom. Elmondom mindazt, amit tudnia kell a munkafolyamatról, ami végbement és amit maga is tapasztalhat: változás állt be a példány életében, nem is kicsi, mióta utoljára látta.
- Igen, a harmadiknak pedig bronz – bólintok, ajkamon elismerő mosollyal. Valóban így van, ő pedig tudja. Azért bárhogy is van, ritkán sodor össze az élet még egy hasonszőrűvel, aki ennyire élvezné a könyvek társaságát és ennyire tudja őket értékelni. Még ha a magam részéről eleinte csak indok volt, az évtizedek során igazi szenvedélyemmé váltak, melyeket nyilván sokan nem értenek meg, vagy nem tudok sokakkal megosztani, így hát megtartom magamnak. – Esetleg talán megvannak azok is neked? – érdeklődöm meg, mert még ki tudja. Szívesen látnám a hármat egymás mellett és nem csak én. Vannak gyűjtők, akik fenik rá a fogukat, hogy minden darabját magukénak tudják… Vannak még ilyen mániákusak, ami nekem csak jót jelent.
- Öröm volt vele dolgozni – s noha megvoltak a maga árnyoldalai is, azért összességében jól esett egy újabb könyvet megmenteni, amit vélhetőleg az utókor elpazarol majd. Kevesen maradtunk már, akik valódi értékként tudnak rá gondolni, de erre most nem igazán gondolnék.
- Nincs – rázom meg a fejem. – Az ár megmaradt abban, amiben megállapodtunk és amiben megállapodtál. Ha kényelmesebb neked, utólagos fizetéssel ki tudok állítani egy tételes számlát – ki tudja, hogy hol tudja majd ő is elszámolni, ha nagyon akarná, mert ilyen is előfordul. Lelkem simogatja tekintetének csillogása, mert ez csak egyet mondat velem: örül és boldog. Attól, amit itt kapott, ez pedig hogyne tetszene, még akár nekem is?
- Hallom visszatért Heinrich – bököm ki hirtelen, a semmiből. Tudom, a férfival közeli viszonyt ápoltak régebben és azt is tudom az elmúlt fél évben járt itt a boltomban a druida, arra mégsem vette a fáradtságot beszámoljon erről. Ennek ellenére hangomban nincs megfedés, egyszerű tényként közlöm, tudomásomra jutott az Egyetlen visszatérte.
Figyelmét miként függeszti rám, nem látom, könyvét csomagolom ki és nyújtom át neki, amit nem is haboz elvenni. Kezeim visszahúzom és a pult felszínén maradnak, ujjaimat egymásra simítom. Elmondom mindazt, amit tudnia kell a munkafolyamatról, ami végbement és amit maga is tapasztalhat: változás állt be a példány életében, nem is kicsi, mióta utoljára látta.
- Igen, a harmadiknak pedig bronz – bólintok, ajkamon elismerő mosollyal. Valóban így van, ő pedig tudja. Azért bárhogy is van, ritkán sodor össze az élet még egy hasonszőrűvel, aki ennyire élvezné a könyvek társaságát és ennyire tudja őket értékelni. Még ha a magam részéről eleinte csak indok volt, az évtizedek során igazi szenvedélyemmé váltak, melyeket nyilván sokan nem értenek meg, vagy nem tudok sokakkal megosztani, így hát megtartom magamnak. – Esetleg talán megvannak azok is neked? – érdeklődöm meg, mert még ki tudja. Szívesen látnám a hármat egymás mellett és nem csak én. Vannak gyűjtők, akik fenik rá a fogukat, hogy minden darabját magukénak tudják… Vannak még ilyen mániákusak, ami nekem csak jót jelent.
- Öröm volt vele dolgozni – s noha megvoltak a maga árnyoldalai is, azért összességében jól esett egy újabb könyvet megmenteni, amit vélhetőleg az utókor elpazarol majd. Kevesen maradtunk már, akik valódi értékként tudnak rá gondolni, de erre most nem igazán gondolnék.
- Nincs – rázom meg a fejem. – Az ár megmaradt abban, amiben megállapodtunk és amiben megállapodtál. Ha kényelmesebb neked, utólagos fizetéssel ki tudok állítani egy tételes számlát – ki tudja, hogy hol tudja majd ő is elszámolni, ha nagyon akarná, mert ilyen is előfordul. Lelkem simogatja tekintetének csillogása, mert ez csak egyet mondat velem: örül és boldog. Attól, amit itt kapott, ez pedig hogyne tetszene, még akár nekem is?
- Hallom visszatért Heinrich – bököm ki hirtelen, a semmiből. Tudom, a férfival közeli viszonyt ápoltak régebben és azt is tudom az elmúlt fél évben járt itt a boltomban a druida, arra mégsem vette a fáradtságot beszámoljon erről. Ennek ellenére hangomban nincs megfedés, egyszerű tényként közlöm, tudomásomra jutott az Egyetlen visszatérte.
Vendég
Vendég
Figyelem, ahogy máris a pulthoz érkezik. Ha dolga akadt volna éppen, csendben elfoglaltam volna magam, időm most van, és ha nem is lenne, akkor sem fogok türelmetlen tam-tam dobot verni, hogy márpedig ide nekem azonnal, mindent.
A szemeim egyre jobban ragyognak, ahogy nézegetem, s végül belelapozok a könyvbe. Fantasztikus! Annyira odáig vagyok, hogy eddig minden könyv csodálatos állapotban került hozzám, ha Nashotára bíztam.
- Tényleg! Igaz! - emelem fel a kezem, majd a szám elé teszem az ujjam. - Ez ki is ment a fejemből - lehet, egyben kéne odaajándékoznom? Csak ezt a kötetet kedveli, de azt nagyon. - De még mennyire! Azt még a kiadásakor vettem meg. Utána érkezett ajándéknak a másik. És most megvan a harmadik is - emelem fel boldogan. - Hozzam be őket? Szeretnéd megnézni? - Megértem, hogy nem akart sosem ellátogatni. A gyerekek állandó nyüzsgése, az egész ház eleven. Szeretek vendégeket hívni, mégis. De a könyveket örömmel elhozom, hogy megtekinthesse őket. Szépen katalogizálva vannak, csak néha az agyam rövid, hogy észben tartsak annyi könyvet.
- Ezt örömmel hallom - mosolygok rá. Szeretem, ha valaki valóban a hivatásának tud élni, s nem csak szereti, de profi is benne. Legfőképpen önzőségem mondatja ezt talán velem. Hiszen odafigyelnek arra, ami a tulajdonom. Ami... nem a tulajdonom, hiszen, ha már nem leszek, az másvalakihez fog kerülni.
- Ó. Ez kellemes hír. Elismerésem - kevés helyen kapom úgy meg a rendelésem, a javításokat, hogy utólagosan ne kellene még ráfizetni. - Szükségtelen, s köszönöm a fáradozást - nem kívánom elszámoltatni, megtehetném, hiszen a gyűjteménybe megy, s ezt hivatalosan is elszámoltathantám, de ezt valahogy a magán magángyűjteménybe szánom.
- Készpénzzel fizetek - nem véletlenül. A jó munkát illik megfizetni, így jóval az összeg felett fogom kiegyenlíteni a számlát. Ennyit megér, sőt! Többet is.
A boldogságom a Holdat veri. Szeretek örömet okozni, és ilyen csodálatos állapotba került könyvet ajándékozni, annak, aki nagyon méltányolja a régi kiadásokat, s ilyen csodás minőségben kap meg egy régi, első kiadást, a legnagyobb öröm.
A kezem már a kabátom belső zsebében van, mikor elér a hirtelen megjegyzése.
- Találkoztatok is? - Csillog a szemem fel hirtelen. Ha tudnák, mennyire drukkolok már az elejétől fogva nekik! Mégsem ártom magam bele ebbe az ügybe, hiszen csakis, és kizárólag a kettejükre tartozik. Pedig, hej, de sokszor mondtam volna nekik, hogy csak nyomják be a hívás gombot! De nem tettem sosem. Tiszteletben tartom a magánszférát, és ez szigorúan abba tartozik. Ha beleártom magam, csak ronthatok rajta. Hiszen nekik kell tudni, mikor állnak készen arra, hogy megbeszéljék a dolgaikat. Vagy talán sosem.
Aztán leesik a "hallottam". A mosoly lelohad az arcomról.
- Ó. Nem, nem találkoztatok...- vaaagyis ez azt jelenti, hogy ....
Megértéssel tekintek rá. Ha szeretne róla beszélni, itt vagyok, ha pedig nem, úgy teszek, mintha csak ankönyvért jöttem volna. A tekintetem, és az arcom, tartásom is jelzi, ha szeretne róla beszélni, itt vagyok, még ha sejtem, nem én leszek az, akinek kiönti a szívét.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Halovány mosoly kerekedik ajkamra, nem csak hallgatva, de nézve is a férfi lelkesedését. Fejem csak enyhén hajtom oldalra, arcának vonásait isszák be zöldjeim, ahogy ajkai elé emeli újra csak ujját és elgondolkozik. Hallgatom, hiszen ez is a szolgáltatásom része, de tagadhatatlan, olthatatlan kíváncsiságot gyújtott lelkemben kérdésével.
- Szívesen megnézném őket, képet is készítenék róla – közlöm pofátlan egyszerűséggel. Meglehet mások finomkodnának a szavakkal ilyenkor és csak akkor kérdeznék meg, amikor már itt vannak, a hátsó szándékom mégis előre közlöm: így a tiszta. – Rengeteg gyűjtő feni rá a fogát, egyben hihetetlen értéket képvisel a sorozat. Épp a középsőből – tekintek le a pulton heverő példányra. – Kevés maradt fent – nem meglepő, ha épp emiatt értékesnek tekinthető, ha mindhárom megvan. Szívesen tolnám néhány fennkölt gyűjtő orra alá, hogy vannak olyan szerencsések, akik képesek voltak megszerezni – és kicsit bennem van az is, ha velem dolgoznának együtt, akkor meg is szerezném nekik. De ez már legyen a jövő zenéje, egyáltalán menjen bele abba, hogy behozza és képet készíthessek róla.
- Tudod, hogy dolgozom – biccentek egy apróbbat. – Nem számítok fel többletet. Abban maradunk, amiben megegyeztünk – legfeljebb én szívnám a fogam, ha véletlenül az én költségeim haladnák meg a keretet. Épp ezért határozok meg mindig magasabb árat, így a meglepetésekkel is még bőven megvagyok és ez senkinek sem okoz gondot.
- Rendben – nyugtázom, hogy nem kér elszámolást. Így csak végleges számlát állítok ki neki, amely előkészítésre került már a rendszerben. Nekem sincs ennél több dolgom, mint előhívni ezt és a megfelelő rublikákat kitölteni, hogy ezt követően a nyomtatónak küldjem el az adatokat, persze addig még van néhány percem.
- Háromszázhuszonöt dollár, ahogy az ajánlatban is szerepelt – és ha már említem újra, azt a táblázatot is előhívom a gépen, amíg pedig ezzel foglalkozom, mintegy mellékesen vetem oda, hogy kinek a visszatértéről is hallottam. A Macről felpillantok, csillogó szemeit látva mégis összeszaladnak a ráncok a homlokomon. Örömét nem tudom minek vélni, kapcsolatunk tragédiáját úgy vélem ismeri és abban nincs semmi, amiért így kellene reagálnia. Mégsem válaszolok neki egyből, ehelyett nyíltan szemlélem arcának vonásait és az arra kiülő finom változásokat. A mosolya már nem is olyan őszinte és hamar el is tűnik ajkai sarkáról.
- Összefutottunk – melegséggel töltött íriszei, a belőle áradó szimpátia dühöt ébreszt bennem. Nem állítom, hogy nem esett volna jól, ha legalább valaki, egyvalaki ebben a nyavalyás városban elárulta volna, hogy itt van. Ne érjen váratlanul, amikor mégis újra találkozunk és ne egy érzelmi hullámvasút legyen az, lényegében mindkettőnknek.
És itt van ő, aki már akkor is pontosan tudta, hogy visszatért, amikor először hívtam be ide, hónapokkal ezelőtt és képtelen volt, csak egy kicsit is elmondani – és azt hagyjuk, hogy talán jobb is, hogy nem tudtam. Nem gyártottam ezer és egy elméletet, miért nem szólt visszatértéről. – Biztos örültetek neki – nehezen szülöm meg a szavakat, de ha már hirtelen jött a megjegyzésem, nem kívántam volna egyből le is zárni, akkor sem, ha a szándékom ezt diktálja.
Tekintetem visszavándorol a képernyőre és mostanra már csak a megszokás diktálja mozdulataim, mert nem tudom, mit csinálok. A számla és a hozzá járó ajánlat kinyomtatásra kerül, azokat összetűzöm, míg egy másik számlát, önmagában tolom az orra alá.
- Ide kérnék egy aláírást – mutatok a helyre, összeszedve gondolataim. – Becsomagoljam? – a könyvre gondoltam.
- Szívesen megnézném őket, képet is készítenék róla – közlöm pofátlan egyszerűséggel. Meglehet mások finomkodnának a szavakkal ilyenkor és csak akkor kérdeznék meg, amikor már itt vannak, a hátsó szándékom mégis előre közlöm: így a tiszta. – Rengeteg gyűjtő feni rá a fogát, egyben hihetetlen értéket képvisel a sorozat. Épp a középsőből – tekintek le a pulton heverő példányra. – Kevés maradt fent – nem meglepő, ha épp emiatt értékesnek tekinthető, ha mindhárom megvan. Szívesen tolnám néhány fennkölt gyűjtő orra alá, hogy vannak olyan szerencsések, akik képesek voltak megszerezni – és kicsit bennem van az is, ha velem dolgoznának együtt, akkor meg is szerezném nekik. De ez már legyen a jövő zenéje, egyáltalán menjen bele abba, hogy behozza és képet készíthessek róla.
- Tudod, hogy dolgozom – biccentek egy apróbbat. – Nem számítok fel többletet. Abban maradunk, amiben megegyeztünk – legfeljebb én szívnám a fogam, ha véletlenül az én költségeim haladnák meg a keretet. Épp ezért határozok meg mindig magasabb árat, így a meglepetésekkel is még bőven megvagyok és ez senkinek sem okoz gondot.
- Rendben – nyugtázom, hogy nem kér elszámolást. Így csak végleges számlát állítok ki neki, amely előkészítésre került már a rendszerben. Nekem sincs ennél több dolgom, mint előhívni ezt és a megfelelő rublikákat kitölteni, hogy ezt követően a nyomtatónak küldjem el az adatokat, persze addig még van néhány percem.
- Háromszázhuszonöt dollár, ahogy az ajánlatban is szerepelt – és ha már említem újra, azt a táblázatot is előhívom a gépen, amíg pedig ezzel foglalkozom, mintegy mellékesen vetem oda, hogy kinek a visszatértéről is hallottam. A Macről felpillantok, csillogó szemeit látva mégis összeszaladnak a ráncok a homlokomon. Örömét nem tudom minek vélni, kapcsolatunk tragédiáját úgy vélem ismeri és abban nincs semmi, amiért így kellene reagálnia. Mégsem válaszolok neki egyből, ehelyett nyíltan szemlélem arcának vonásait és az arra kiülő finom változásokat. A mosolya már nem is olyan őszinte és hamar el is tűnik ajkai sarkáról.
- Összefutottunk – melegséggel töltött íriszei, a belőle áradó szimpátia dühöt ébreszt bennem. Nem állítom, hogy nem esett volna jól, ha legalább valaki, egyvalaki ebben a nyavalyás városban elárulta volna, hogy itt van. Ne érjen váratlanul, amikor mégis újra találkozunk és ne egy érzelmi hullámvasút legyen az, lényegében mindkettőnknek.
És itt van ő, aki már akkor is pontosan tudta, hogy visszatért, amikor először hívtam be ide, hónapokkal ezelőtt és képtelen volt, csak egy kicsit is elmondani – és azt hagyjuk, hogy talán jobb is, hogy nem tudtam. Nem gyártottam ezer és egy elméletet, miért nem szólt visszatértéről. – Biztos örültetek neki – nehezen szülöm meg a szavakat, de ha már hirtelen jött a megjegyzésem, nem kívántam volna egyből le is zárni, akkor sem, ha a szándékom ezt diktálja.
Tekintetem visszavándorol a képernyőre és mostanra már csak a megszokás diktálja mozdulataim, mert nem tudom, mit csinálok. A számla és a hozzá járó ajánlat kinyomtatásra kerül, azokat összetűzöm, míg egy másik számlát, önmagában tolom az orra alá.
- Ide kérnék egy aláírást – mutatok a helyre, összeszedve gondolataim. – Becsomagoljam? – a könyvre gondoltam.
Vendég
Vendég
Ha lehet, még boldogabb kifejezés jelenik meg a szemeimben, arcomon. Legalább valamivel meghálálhatom, hogy ennyire nagyon odafigyel mindenre. Jöhetnek nekem mások azzal, hogy ez a munkája, de éppen bíróként tudom, ha csak a betűket követném, akkor eléggé félrenyúlnék, és a világ legrosszabb bírója lennék. És minden másban az alja lennék, ha nem emelném be mindazt, amitől mi, mi vagyunk. És ez Nashotában is ezerszázalékosan is megvan.
- Akkor ezt vedd meg is törtétnek! - ujjongok szolidan.
- Ó! Igen? - Lepődök meg. Bevallom magamnak, gondoltam arra, hogy értékes, arra nem, hogy ennyire. - Már csak ezért is tökéletes lenne, mások látnák, hogy milyen csodás állapotban kerülnek ki a kezeid alól a ritka könyvek!
Teljesen boldog vagyok, egyrészt éppen ezért gyűjtök ritka könyveket, és vannak nálam még az ókorból is irományok, amiket nagyon gondosan, előírásoknak megfelelő közegben őrzök, s nagyon komoly feltételekkel, helyben lehet őket tanulmányozni. Hiába, az ókor az egyik kedvelt időszakom, s abban vagyok járatosabb. Szakmailag értve. Magánrajongóként, az egyedi és ritka példányok bármikor bekopogtathatnak hozzám, s vendégül is látom, jó helyük van nálam.
- S tudod, hogy mindig ... bepróbálkozom - mosolygok szerényen. Ha így nem, akkor sokkal többet szoktam fizetni, mint az eredeti ár. A minőségért jár a fizetség, és a jó hír terjesztése is, mindenféle felületeten.
Gyönyörködöm a könyvben, míg a számla elkészül, az összeget hallva venném a pénztárcámat, de hirtelen nem jön össze a váltástól. Nem vagyok jó színész, és nem kívánok színészkedni, éppen ebben nem. Sikerül is zavarba hoznom magam.
- Értem - bólintok komolyan. Nem vagyok az a típus, aki ebben faggatózik, és Heinét sem fogom letámadni, hogy mondjon már valamit. Mind a kettőnek drukkolok, s csak külső szemlélőként tudok támasz lenni, és ezt tartom a leghelyesebbnek is. Majd idővel kiforrják magukat, s ha "beleszólok", azzal éppen, hogy nem segítek. Fül bármikor, száj sosem. Mindenkor és mindenben csakis háttérként lehetek jelen mások életében, mégis tudatva, ott vagyok, ha szükség van egy megértő fülre, egy támaszt nyújtó kézre. De egy okoskodó szájjal a legnagyobb barátságokat is örökre tönkre lehet tenni.
Ahogy elém teszi a számlát, és meglepődve nézek rá.
- Aláírni? - Érdeklődöm. A tárcámat végre előveszem, és öt darab százast teszek a számlára.
- A csodás munkáért - mosolygok egy pillanatra rá. - Megkérlek rá - biccentek egy aprót. Nem éppen úgy szeretném hazavinni, hogy már sikerült valamit elrontanom rajta, hímes tojásként fogok rá vigyázni, még haztatérte után is.
- Hazaérek, megnézem, mikor tudok eljönni a könyvekkel, s majd kiválasztod, mikor lesz neked is tökéletes az időpont. S akár itt is hagyhatom, ha úgy alakul az időd, aztán majd visszajövök érte később - a tárcámat visszateszem, mielőtt jó szokásomhoz híven ott hagyom, ahová éppen letettem. Semmit nem szokásom elhagyni. Kivéve a kocsikulcsot és a tárcámat időnként.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Hálásan bólintok Leopold felé egy kósza félmosollyal ajkam szegletében. Hálás leszek azért, amiért behozza, ritka egy ilyen gyűjtemény és én is szívesebben venném górcső alá. Hobbi szinten is, van olyan szociális társaságom – kevés taggal – akik szívesen hallanának erről. Közülük pedig van egy-két olyan, akiben a féltékenység felkapná a fejét, ez pedig simogatná a lelkemet. Nem vagyok szent, senki se nézzen így rám. Megvan a következménye annak, ha valaki nem velem dolgozik együtt és ezt szívesen tolnám ezen személyek orra alá.
- Valóban, tökéletes lenne. A világ elé tárni manapság már sokkal könnyebb, hamarabb eljut bárkihez, aki érdeklődik a téma iránt – mosolygom kedélyesen és nem tagadom ez a fajta gondolat az én fejemben is beette magát, még azelőtt, hogy ő is megemlítette volna. Ő csak kedvességből mondja, nekem ennek sokkal inkább van referencia és marketing értéke.
Fejem enyhén hajtom félre, vállam irányába. Bepróbálkozik, mindig.
- De miért? – húzom össze enyhén a szemréseimet. – Miért járnánk jól, akár te, akár én, ha többet számolnék fel neked olyasmiért, amiben már egyszer megegyeztünk? – az örök kérdés, amihez mindig visszatérünk és amiben igazán nem tudunk napirendi pontra sem térni. Hiába fogja újra és újra megkérdezni, a válaszom minden esetben ez lesz, akkor is, ha irtó nagy buktát csináltam – habár remélem ilyen többet nem fog már előfordulni. Egyszer volt, nem Leopolddal, mással, hogy számításaimhoz képest a kétszeresére nőtt a restaurálás. Akkor és ott semmilyen módon nem töltött el jó érzéssel – mert melyik kezdő vállalkozót töltene el? -, azóta meg igyekszem ezt az eshetőséget elkerülni.
Rövid kitérőt teszek, amíg a számlát előhívom a gépből. Szívemet újra összeszorítja a viszontlátás öröme és saját sértettségem keveréke. Nemcsak azért teszek említést a férfiról, ki túl gyorsan lopta be magát a mellkasomban lüktetőben és ahonnan nem tud – tán nem is akar – távozni, mert számonkérném, amiért ő nem értesített ittlétéről. Sokkal inkább szól ez ennek, innentől nem kötelező titkolnia sem, jelentősége már nincs.
Egykor volt idő, amikor többször is szóba jött az említett, de az még azelőtt volt, hogy végképp eltávolodtam volna a törzsiektől. Már akitől sikerült egy-kettővel még így is sikerült közeli, kedves kapcsolatba kerülnöm.
- Bárhol a számla szabad felületén – teszem még hozzá, már az aláíráshoz. Szemréseim pedig újra összeszűkítem.
- Ne tedd, kérlek – kérem meg a férfit, fejem rázva. Az öt papírpénzből négyet veszek csak el, és még a visszajárót is kiszámolom neki. – Költsd el inkább több könyvre, vagy más értékre – mosolygok rá kedélyesen. Azzal többet segítene, mintha így ideadná. Az ilyenfajta jattot nem ebben a munkakörben szokás elfogadni, nem ebben a mértékben.
Újabb selyempapírt veszek elő, ezt a példányt is épp úgy csomagolom be, mint az eddigieket, egy piros madzaggal átkötve. – Bármikor jöhetsz nyitvatartási időben. Itt szoktam lenni – pillantok fel rá két csomagolás közben. A gondolataim közé gyorsan eszi be magát egyetlen szó, mely miatt kénytelen vagyok javítani magamon. – De talán az a legjobb, ha szólsz mikor tudnál jönni. Biztos, ami biztos – ugyanis az adóhivatal felé nem bejelentett, de ugyanakkor annál fontosabb munkaköröm bármikor elszólíthat. Még innen is. Ezért jó, ha a falka boszorkányának saját vállalkozása van, a szabadidejét úgy osztja be, ahogy szeretné és bármikor be tud zárni, ha arról van szó: akkor is, ha ez az üzletnek nem tesz jót. De ez érdekel a legkevésbé egyébként. Ez a bolt nem más, mint egy alibi, nem ragaszkodom hozzá szívem minden dobbanásával.
- A Fulton könyvtár kiállítást szervez az ókori tanulmányokból és művészetekről. Decemberre tervezik, nem tudom hallottál-e róla.
- Valóban, tökéletes lenne. A világ elé tárni manapság már sokkal könnyebb, hamarabb eljut bárkihez, aki érdeklődik a téma iránt – mosolygom kedélyesen és nem tagadom ez a fajta gondolat az én fejemben is beette magát, még azelőtt, hogy ő is megemlítette volna. Ő csak kedvességből mondja, nekem ennek sokkal inkább van referencia és marketing értéke.
Fejem enyhén hajtom félre, vállam irányába. Bepróbálkozik, mindig.
- De miért? – húzom össze enyhén a szemréseimet. – Miért járnánk jól, akár te, akár én, ha többet számolnék fel neked olyasmiért, amiben már egyszer megegyeztünk? – az örök kérdés, amihez mindig visszatérünk és amiben igazán nem tudunk napirendi pontra sem térni. Hiába fogja újra és újra megkérdezni, a válaszom minden esetben ez lesz, akkor is, ha irtó nagy buktát csináltam – habár remélem ilyen többet nem fog már előfordulni. Egyszer volt, nem Leopolddal, mással, hogy számításaimhoz képest a kétszeresére nőtt a restaurálás. Akkor és ott semmilyen módon nem töltött el jó érzéssel – mert melyik kezdő vállalkozót töltene el? -, azóta meg igyekszem ezt az eshetőséget elkerülni.
Rövid kitérőt teszek, amíg a számlát előhívom a gépből. Szívemet újra összeszorítja a viszontlátás öröme és saját sértettségem keveréke. Nem
Egykor volt idő, amikor többször is szóba jött az említett, de az még azelőtt volt, hogy végképp eltávolodtam volna a törzsiektől. Már akitől sikerült egy-kettővel még így is sikerült közeli, kedves kapcsolatba kerülnöm.
- Bárhol a számla szabad felületén – teszem még hozzá, már az aláíráshoz. Szemréseim pedig újra összeszűkítem.
- Ne tedd, kérlek – kérem meg a férfit, fejem rázva. Az öt papírpénzből négyet veszek csak el, és még a visszajárót is kiszámolom neki. – Költsd el inkább több könyvre, vagy más értékre – mosolygok rá kedélyesen. Azzal többet segítene, mintha így ideadná. Az ilyenfajta jattot nem ebben a munkakörben szokás elfogadni, nem ebben a mértékben.
Újabb selyempapírt veszek elő, ezt a példányt is épp úgy csomagolom be, mint az eddigieket, egy piros madzaggal átkötve. – Bármikor jöhetsz nyitvatartási időben. Itt szoktam lenni – pillantok fel rá két csomagolás közben. A gondolataim közé gyorsan eszi be magát egyetlen szó, mely miatt kénytelen vagyok javítani magamon. – De talán az a legjobb, ha szólsz mikor tudnál jönni. Biztos, ami biztos – ugyanis az adóhivatal felé nem bejelentett, de ugyanakkor annál fontosabb munkaköröm bármikor elszólíthat. Még innen is. Ezért jó, ha a falka boszorkányának saját vállalkozása van, a szabadidejét úgy osztja be, ahogy szeretné és bármikor be tud zárni, ha arról van szó: akkor is, ha ez az üzletnek nem tesz jót. De ez érdekel a legkevésbé egyébként. Ez a bolt nem más, mint egy alibi, nem ragaszkodom hozzá szívem minden dobbanásával.
- A Fulton könyvtár kiállítást szervez az ókori tanulmányokból és művészetekről. Decemberre tervezik, nem tudom hallottál-e róla.
Vendég
Vendég
Mosolyom marad, s már gondolkodom is, mikor tudok úgy visszakanyarodni, hogy elhozzam a köteteket. Az ígéret úgy jó, ha betartják, és ez a legkevesebb, amivel viszonozhatom profizmusát.
- Igen - értek egyet vele. Kedvelem a mai kort, sokkal nyitottabbá, és elérhetőbbé tesz dolgokat, még akkor is, ha így kicsit nehezebb titkolni is a világunkat. Amit nem vettem észre, sőt! Talán az emberek lettek nyitottabbak, azt hiszem.
- Mert arról sem te, sem én, és sem a javítást végző nem tehet, ha közben felmennek az árak, beüt a válság, vagy jóval rosszabb állapotban van a mű, mint eredetileg tűnt. Vannak láthatatlan hibák is És a munka az, munka. A profizmust pedig megfizetem - amiből pedig nem engedek. Asztrológiával többet keresek, mint a bírói fizetésem, mert megkérem az árát, szemrebbenés nélkül. Cserébe fejbevágóan tökéletes jelentést kap, vagy a specifikus kérdésekre tökéletes választ az ügyfél. Benne a születési dátum korrekciókkal, amit élveztem megtenni, mert hamar kibukik, ha egy dátum nem stimmel.
Egyedül a trehányságból fakadó többletköltséget nem állom, de az Nashotánál sosem állt fenn.
Csendben figyelem Nashotát. Azt az érzést, hogy látni őket így szenvedni, nem a legjobb érzés. De sosem tenném nyilvánalóvá ezt az érzésemet, elég nekik a maguk baja. Ezt őrzöm magamban, s láthatatlanul, vagy láthatóan, ha úgy hozza szükség, szeretném, ha tudnák, ott vagyok, s ott leszek nekik, mint megértő fül, s támaszt adó váll.
- Ez a papír te a gyönyörű gyöngybetűidre áhítozik - mosolygok rá. A számlakiállító írja alá, s bíróként nagyon odafigyelek, hova írom a nevem, mihez adom. Fránya beidegződés. Betudom Nashota zavarának, s már veszem is elő a tárcám.
Ránézek, majd a bankóra a pulton, majd a kezem az egyik könyvjelző felé nyúlik, s a pultra teszem. - Ez is érték - tiszteletben tartom mások önérzetét, s magamét is megőrizni kívánom. Értéket kért cserébe, a könyvjelző pedig nekem érték, ha a rövid szünetekben a fejem átmosni kívánva, azonnal szeretném folytatni az aktuális könyv folytatását, s nem pazarlom lapozgatással.
Látom, hogy még gondolkodik a válasza után, inkább megvárom.
- Természetesen! - Vannak egyéb elfoglaltságai is a bolton kívül, s bár örömmel vásárolnám fel várakozás közben majdnem az egész boltot, célszerűbb így tennünk.
Érdeklődéssel pillantok rá, miközben a tárcámat teszem el, majd gondolkodom.
- Fulton... nem. Valóban? - csillannak fel szemeim. Ez az időszak imádatom tárgya az időben, nemhiába tanítottam annyi évet egyetemen. - Azt is tudod, véletlenül, mi a tematikája? - majd rásandítok. - Ha lehetne fogadni... felkértek restaurálásra?
1 / 5 oldal • 1, 2, 3, 4, 5
1 / 5 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|