Raktár
1 / 1 oldal
2 posters
Főboszorkány
Nashota Hayes
Az elmúlt pár napban Otto nem hagyott magamra, pontosabban mondva a közelemből nem távozott. Mert az tény, magamra legfeljebb akkor hagy, ha őfelsége lelkivilágába belegázolok, vagy a hidegebb napok beköszöntével még inkább felfedezné magának a városban rejlő lehetőségeket. De ezúttal más volt, ritkán fejezi ki ennyire kötődését a boszorkányhoz, akihez tartozik. Az idő nagy részében a vállamon pihenve mélyeszti hegyes karmait fedetlen vállamba, ami eredményei az enyhe karmolásnyomokat fehér bőrömön.
Bevallom nem bánom, hogy közelségével jutalmaz, mintha valami misztikus erő folyamán érezné mikor van a leginkább szükségem társaságra… és az elmúlt napokban arra van szükségem, mégsem vagyok képes ezt megfelelő mód kifejezni, legalábbis nem úgy, ahogy egy átlagos ember meg tudja tenni. Vannak pillanatok – amilyen a mostani is – amikor szociális készségeim a béke feneke alatt leledzenek. Saját szükségleteimet van, hogy játszi könnyedséggel meg tudom nevezni, ám ilyenkor mégis egyfajta gát képződik bennem: senkit sem kívánok igazán terhelni.
Így hát jön a familiárisom és társaságomul szegül. Szemtelen – akár a gazdája, amit ha ő igyekszik is kinőni, lelkem manifesztálódott példánya nem igazán kíván – és sokszor több bosszúságot okozz, mint bármi más az életben, az ilyen pillanatokért mégis akár a tűzbe is elmennék érte. Nem csoda, hisz a kötelék közöttünk erős. De ez így van minden boszorkány és a familiárisa között.
A szakrális központban a pincébe vezető lépcsőn lefelé tartva érzem miként feszülnek meg a vállam csontjain madaram éles körmei, ahogy a számára imbolygó talajon megtartja egyensúlyát. Mostanra már fel sem szisszenek rajta. Kezem felemelve, ujjam begyével cirógatom meg őfelsége begyét.
Kiélvezi, hogy ott lehet, ahol a leginkább szeret és amit egyébként ritkán hagyok neki – fenének sem kell, hogy folyamatosan sebgyógyítást hajtsak végre csak azért, mert szétkaristolja a bőrömet.
És ha már úgyis lent járok…
Későre jár már az idő, ám idelent ez semmit sem jelent. Van, hogy az éjszakai élet a központban jóval nagyobb, mint a nap korábbi szakaszaiban… végül is ez a mi időnk, nem igaz? A boszorkányóra, amire az emberek is oly szívesen hivatkoznak. Ajkam szegletébe mosoly költözik… az éjszaka lényeinek tartanak minket is és ebben annyira nagyot nem is tévednek.
A lámpa néhány helyiségben ég, akként vonz most, mint molylepkét a fény. Nesztelen lépteimmel közelítem meg a helyiséget, ahol talán társra lelhetek. Csalódnom pedig ezúttal sem kell. Ha nem sajátjaim közül egyike tartózkodik az épületben egy szimpatizáns mindig itt van, akinek a társaságát élvezhetem. Nem akarok egyedül lenni.
Az ajtóban megállva a vörös hajú fiatal boszorkányon végigfut a tekintetem, ajkam szegletében megpihenő félmosoly mit sem veszít erejéből – sőt, mintha egy kicsit ki is szélesedne.
Behajlított ujjaim az ajtófélfán koppantok kettőt.
- Szia Will – köszöntöm húgomat és ha nem zavarom, legalábbis nem látom rajta, hogy rossz néven veszi ittlétemet, úgy beljebb lépek. - Kérhetek tőled egy szívességet? Persze, ha nem zavarlak téged – zöldjeim enyhén csillannak meg, hisz olyat kérek tőle, amit könnyűszerrel tudnék én is megcsinálni, mégis azt akarom, hogy ezúttal ő tegye meg. Fejem enyhén félrehajtva hagyom kibontott hajam bőrömön simítson végig.
- Otto a napokban a vállamra költözött, amivel újra és újra végigmarja a bőrömet. Tudnál nekem egy sebgyógyító kenőcsöt készíteni? - somolygom orrom alatt. A magam száz évével tucatjával készítettem a kenőcsből és lássuk be, egy fiatal boszorkánynak soha nem gyakorolhat eleget, nem igaz?
Bevallom nem bánom, hogy közelségével jutalmaz, mintha valami misztikus erő folyamán érezné mikor van a leginkább szükségem társaságra… és az elmúlt napokban arra van szükségem, mégsem vagyok képes ezt megfelelő mód kifejezni, legalábbis nem úgy, ahogy egy átlagos ember meg tudja tenni. Vannak pillanatok – amilyen a mostani is – amikor szociális készségeim a béke feneke alatt leledzenek. Saját szükségleteimet van, hogy játszi könnyedséggel meg tudom nevezni, ám ilyenkor mégis egyfajta gát képződik bennem: senkit sem kívánok igazán terhelni.
Így hát jön a familiárisom és társaságomul szegül. Szemtelen – akár a gazdája, amit ha ő igyekszik is kinőni, lelkem manifesztálódott példánya nem igazán kíván – és sokszor több bosszúságot okozz, mint bármi más az életben, az ilyen pillanatokért mégis akár a tűzbe is elmennék érte. Nem csoda, hisz a kötelék közöttünk erős. De ez így van minden boszorkány és a familiárisa között.
A szakrális központban a pincébe vezető lépcsőn lefelé tartva érzem miként feszülnek meg a vállam csontjain madaram éles körmei, ahogy a számára imbolygó talajon megtartja egyensúlyát. Mostanra már fel sem szisszenek rajta. Kezem felemelve, ujjam begyével cirógatom meg őfelsége begyét.
Kiélvezi, hogy ott lehet, ahol a leginkább szeret és amit egyébként ritkán hagyok neki – fenének sem kell, hogy folyamatosan sebgyógyítást hajtsak végre csak azért, mert szétkaristolja a bőrömet.
És ha már úgyis lent járok…
Későre jár már az idő, ám idelent ez semmit sem jelent. Van, hogy az éjszakai élet a központban jóval nagyobb, mint a nap korábbi szakaszaiban… végül is ez a mi időnk, nem igaz? A boszorkányóra, amire az emberek is oly szívesen hivatkoznak. Ajkam szegletébe mosoly költözik… az éjszaka lényeinek tartanak minket is és ebben annyira nagyot nem is tévednek.
A lámpa néhány helyiségben ég, akként vonz most, mint molylepkét a fény. Nesztelen lépteimmel közelítem meg a helyiséget, ahol talán társra lelhetek. Csalódnom pedig ezúttal sem kell. Ha nem sajátjaim közül egyike tartózkodik az épületben egy szimpatizáns mindig itt van, akinek a társaságát élvezhetem. Nem akarok egyedül lenni.
Az ajtóban megállva a vörös hajú fiatal boszorkányon végigfut a tekintetem, ajkam szegletében megpihenő félmosoly mit sem veszít erejéből – sőt, mintha egy kicsit ki is szélesedne.
Behajlított ujjaim az ajtófélfán koppantok kettőt.
- Szia Will – köszöntöm húgomat és ha nem zavarom, legalábbis nem látom rajta, hogy rossz néven veszi ittlétemet, úgy beljebb lépek. - Kérhetek tőled egy szívességet? Persze, ha nem zavarlak téged – zöldjeim enyhén csillannak meg, hisz olyat kérek tőle, amit könnyűszerrel tudnék én is megcsinálni, mégis azt akarom, hogy ezúttal ő tegye meg. Fejem enyhén félrehajtva hagyom kibontott hajam bőrömön simítson végig.
- Otto a napokban a vállamra költözött, amivel újra és újra végigmarja a bőrömet. Tudnál nekem egy sebgyógyító kenőcsöt készíteni? - somolygom orrom alatt. A magam száz évével tucatjával készítettem a kenőcsből és lássuk be, egy fiatal boszorkánynak soha nem gyakorolhat eleget, nem igaz?
Vendég
Vendég
Nashota
Nem tudom, mihez kezdenék a kovenem nélkül. Ugyan csak rövid ideje voltam tagja ahhoz képest, hogy a tagok nagy része már bőven felülről koptatja a százat, mégis úgy nőttek a szívemhez, mint egy soktagú, elfogadó család. Igaz anyámék már rég nyugovóra tértek, nekem mégsem jött álom a szememre. Így felöltöztem és egy rövid, szellős gördeszka úttal később már Wren's Nestben tevékenykedtem. Senki nem kérdőjelezte meg, hogy miért toppantam be ilyen kései órán, sőt, páran még köszöntek is a folyosókon, ami nyugalommal töltött el. Itt mindig lehet valamit találni, amit csinálhatsz, akkor is ha elsőre bizonytalan vagy benne, mit pontosan. A füstölők, gyógynövények és egyéb hozzávalók édes aromája lenyugtatja az amúgy felettébb zaklatott gondolataimat. A raktár zsúfolt káoszában tettem le magam végül, a fejhallgatómat a nyakamra tolva hagytam, hogy a halk zene még épp csak ott lappangjon a tudatom peremén, miközben a jegyzetfüzetemet felcsapva kezdtem egy vázlatba. Szerintem a mi létünket mindenki máshogyan éli meg, én például időről időre szerettem kis vázlatokat készíteni, amit aztán általában összehajtva lepecsételtem, majd elégettem, a kovenünk legszentebb entitásának, a wendigónak ajánlva azt. Persze, lehet, hogy ez csak az én fejemben volt jelentőségteljes, de egyfajta belső békével árasztott el, ahogy egyre közeledtem az alkotás elkészültéhez. Most épp egy szarvas csontváza pihent egész elegánsan az avarban a ceruza nyomán.
Annyira elfoglalt a rajz, hogy szinte észre sem vettem Nashota érkezését, míg meg nem koppantotta kétszer az ajtófélfát. Mint aki transzból ébredt, felkaptam a fejemet és szélesen a vörös nőre mosolyogtam.
- Szia Nash. Kerülj beljebb - intettem a fejemmel, ahogy a ceruzát visszadobtam a táskám legmélyére, eltűntetve szem elől, majd a rajzra pillantottam elgondolkozva. Hát ha ezt egyszer egy pszichológus meglátja, lehet, hogy muszájkabátban utazom a legközelebbi elmegyógyintézetig. A szívesség szó hallatán ismét visszatereltem rá a kékjeim, érezve, ahogy a bal szemöldököm lassan egész magasra kúszik. - Persze. Tudod, hogy szívesen segítek bármiben.
Nem hazudok. A boszorkány-nővéreim azon kevesek közé tartoznak, akikkel próbálom a jobb formám hozni és a több réteg undokságot visszagyömöszölni a felszín alá, ahonnét jött. Cider érdeklődve bukkant fel az ajtóban, farkát izgatottságában mozgatva, megszaglászva a főboszorkány vádliját. A tekintetem szinte azonnal a hollóra esett. Ritkán látni őket ennyire összenőve.
- Ez fájdalmasnak néz ki... - jegyeztem meg, aztán mikor a sebkenőcs szóba került, bólintottam egyet, feltápászkodva a helyemről. - De de. A gyakorlás sosem árt. Te sem tudsz aludni?
Főboszorkány
Nashota Hayes
Szeretnék az lenni, aki tisztában van azzal a gyülekezetéhez tartozó boszorkányok, akik felé felelőséggel tartozom, életük épp milyen szakaszát élik, azt miként viselik és csak úgy általánosságban tudjam azt, ami velük történik.
Erre pedig lehetőségem soha nem lehet, ha nem veszem ki jobban a részem a Nestben folyó életből. Valójában erre panasz most már nem lehet rám, a beavatás óta nagyon kevés az az időszak, amit nem itt töltök. Kifogásokkal nem élhetek és ha a közel két évtizedig építgetett vállalkozásom látja a kárát… hát legyen. Ennyit megér, megtette azt, amire hivatott volt.
Néhány lélegzetvétel idejéig félrehajtott fejjel figyelem miként görnyed a fiatal boszorkány a jegyzetfüzet felé, miként járnak felette az ujjai és az abban tarott ceruzával miként veti rá az elméjében megszülető képet. Lágy mosoly költözik az arcomra, halk koppanással jelzem a számára mindössze nincs már egyedül.
Ajkaim íve szélesednek, ahogy feltekint rám, ott állva az ajtóban, nem megközelítve őt. Nem addig, amíg ennek hangot nem ad, ekkor azonban ruganyos léptekkel csökkentem le a köztünk lévő távot, alig két méterrel megállva tőle.
Zöldjeim követik azt, amit rajzol. - Mit fog ábrázolni? - hajtom enyhén félre a fejem, ez épp egy olyan hobbi, amely szívemhez igen közel áll. Szívesen fejezem ki magam rajzaim, festményeim által, többször jobban megy, mintha szavakkal tenném ezt meg. A lelki békém és egyensúlyom találom meg általa.
- Ezt mindig örömmel hallom - vetem a lapról a fiatal nőre a tekintetem, somolygó mosollyal. Valóban az lennék, de nem csak ezt szolgálná a kérés. Tekintetének az útvonalát nem követem, nincs rá szükség, helyette újra csak felnyúlok, hogy Otto begyén simítsak végig és közben arra is marad időm, hogy félig lehajolva Cider fején is végigsimítsam tenyerem. Őméltóságát érzékenyen érinti, hogy ezúttal mást is előnyben részesítek rajta kívül, szárnyait kitárva rázza meg magát a nyakamban, karmaival még inkább belemélyesztve a bőrömbe. Pedig alapesetben nem egy féltékenytípus, sőt alig lehet velem idebent látni.
- Nem vészes és valójában nem annyira fájdalmas, mint inkább csak bosszantó. De meglehet már hozzászoktam a kaparászásához- könnyedén vonom meg a vállam, helyet foglalva nem is olyan messze tőle. - Itt szeretnéd végrehajtani a rítust, vagy menjünk át valahova? - nem vagyok azzal tisztában mi az a hely, ahol kényelmesebb számára elvégezni a varázslatokat és mivel én vagyok az, aki szívességet kér tőle, ezért alkalmazkodom hozzá.
- Mindig is éberebb és produktívabb voltam az est leszálltájával. Na meg egy ördögi kerékbe kerültem. Minél jobban fáradtabb vagyok napközben annál több kávét iszok, amelyek általában estére ütnek be - jókedélyűen nevetem el magam. - És te? Éjszakai baglyok közé tartozol vagy más hozott ide ma éjjel?
Erre pedig lehetőségem soha nem lehet, ha nem veszem ki jobban a részem a Nestben folyó életből. Valójában erre panasz most már nem lehet rám, a beavatás óta nagyon kevés az az időszak, amit nem itt töltök. Kifogásokkal nem élhetek és ha a közel két évtizedig építgetett vállalkozásom látja a kárát… hát legyen. Ennyit megér, megtette azt, amire hivatott volt.
Néhány lélegzetvétel idejéig félrehajtott fejjel figyelem miként görnyed a fiatal boszorkány a jegyzetfüzet felé, miként járnak felette az ujjai és az abban tarott ceruzával miként veti rá az elméjében megszülető képet. Lágy mosoly költözik az arcomra, halk koppanással jelzem a számára mindössze nincs már egyedül.
Ajkaim íve szélesednek, ahogy feltekint rám, ott állva az ajtóban, nem megközelítve őt. Nem addig, amíg ennek hangot nem ad, ekkor azonban ruganyos léptekkel csökkentem le a köztünk lévő távot, alig két méterrel megállva tőle.
Zöldjeim követik azt, amit rajzol. - Mit fog ábrázolni? - hajtom enyhén félre a fejem, ez épp egy olyan hobbi, amely szívemhez igen közel áll. Szívesen fejezem ki magam rajzaim, festményeim által, többször jobban megy, mintha szavakkal tenném ezt meg. A lelki békém és egyensúlyom találom meg általa.
- Ezt mindig örömmel hallom - vetem a lapról a fiatal nőre a tekintetem, somolygó mosollyal. Valóban az lennék, de nem csak ezt szolgálná a kérés. Tekintetének az útvonalát nem követem, nincs rá szükség, helyette újra csak felnyúlok, hogy Otto begyén simítsak végig és közben arra is marad időm, hogy félig lehajolva Cider fején is végigsimítsam tenyerem. Őméltóságát érzékenyen érinti, hogy ezúttal mást is előnyben részesítek rajta kívül, szárnyait kitárva rázza meg magát a nyakamban, karmaival még inkább belemélyesztve a bőrömbe. Pedig alapesetben nem egy féltékenytípus, sőt alig lehet velem idebent látni.
- Nem vészes és valójában nem annyira fájdalmas, mint inkább csak bosszantó. De meglehet már hozzászoktam a kaparászásához- könnyedén vonom meg a vállam, helyet foglalva nem is olyan messze tőle. - Itt szeretnéd végrehajtani a rítust, vagy menjünk át valahova? - nem vagyok azzal tisztában mi az a hely, ahol kényelmesebb számára elvégezni a varázslatokat és mivel én vagyok az, aki szívességet kér tőle, ezért alkalmazkodom hozzá.
- Mindig is éberebb és produktívabb voltam az est leszálltájával. Na meg egy ördögi kerékbe kerültem. Minél jobban fáradtabb vagyok napközben annál több kávét iszok, amelyek általában estére ütnek be - jókedélyűen nevetem el magam. - És te? Éjszakai baglyok közé tartozol vagy más hozott ide ma éjjel?
Vendég
Vendég
Nashota
Nashota szerintem a legalkalmasabb arra, hogy a főboszorkányunk legyen, így boldoggá tett a tény, hogy rá esett a választás. Mindig érezteti az emberrel, hogy törődve van vele, de ezt általában úgy teszi, hogy közben meghagyja neked a személyes teredet, nem érzed úgy, hogy rád van erőltetve a társasága. Én is széles mosollyal invitáltam beljebb.
- Még én sem tudom. Egy szarvas csontváza. Talán ha meg akarnám magyarázni, az élet egyensúlyát juttatja eszembe... A körforgást, hogy ha valami el is múlik, talán valami szebbnek ad utat és energiát... igazából csak ajándéknak szánom - mosolyodtam el kissé bánatosan. Nem titok, hogy bár egyetértek ezzel, van, ami túl hamar múlik el szerintem. Az ikertestvérem hiányán a mai napig nem tudtam túllépni és egyre inkább hajlok felé, hogy igazat adjak anyáéknak. Talán tényleg meg kéne látogatni ezzel egy szakembert. Cider hangos rikoltással riszált magán egyet, a fejét Nashy kezének nyomva, mire kétkedő arccal elnevettem magam. - Nagyon sok embert utál, mindig örülök, mikor valakiért lelkesedik...
Otto már sokkal kevésbé, mire bocsánatkérő mosolyt vetettem a madár felé. Ő kifejezetten nem értékelte a vörös nő és a rókám közt történt érzékeny pillanatot. A róka el is sietett a táskám felé, majd kotorászni kezdett benne, mire rosszallóan meredtem felé pár pillanatig. Javíthatatlan.
- Nincsenek nagy igényeim, igazából szerintem jó itt is. Legalább nem kell hozzá messzire cipekedni - vetettem a polcokra a tekintetemet, fejben már tervezgetve, melyik a legrövidebb útvonal ahhoz, hogy mindent összegyűjtsek, ami kellhet a rítushoz.
Figyelmesen hallgatok rá, még a fejem is kissé oldalra biccentem közben, bár ez mindig csak utólag tűnik fel. Míg mama fel nem hívta rá a figyelmem, igazából teljesen öntudatlanul csináltam ezt. Azóta csak észbe kapok néha, de nem teszek semmit, hogy korrigáljam.
- Én a kávétól csak még álmosabb leszek, de szeretem az ízét - nevettem vele, ahogy elkezdtem összehajtani a rajzot, majd leakasztottam a nyakamból a fejhallgatót, hogy ne akadályozzon semmiben. Az igazat megvallva, nem is szeretem a technológiát a közelemben, ha mágiával van dolgom. Szerintem a kettő nem jó páros. - Inszomnia. Elég sokszor vannak rémálmaim, nem alszom jól, szóval szintén elég bagoly alkat vagyok... Ha már gyógykenőcs... sosem mertem megkérdezni, de mit változtat rajta, ha van benne vérfarkasnyál? Vagy máj? Erősebb tőle?
Főboszorkány
Nashota Hayes
Félrehajtott fejjel figyelem a művet, amit készít, a vonásokat figyelem és ha szeretné sem tudná eltitkolni belőle az érzéseket, amik motiválták a vonalak meghúzásában. Ajkamon halovány a mosoly, hisz ha egy másik világban születtem volna, más körülmények között még olyan személy is lehettem volna, aki komolyabban tud ezzel foglalkozni… Így a szenvedélyem megmaradt a hobbimnak.
- Az őslakosok körében a szarvasok a jóságot, a kifinomultságot és a törődést jelképezik. Úgy vélték, hogy a bennük lakozó szellem kedvessége képviseli a Nagy Szellem mindenre kiterjedő szeretetét. Azok, akinek a lelke a szarvashoz köthető, segíthetnek megtalálni a lelki nyugalmat, a békét és képes begyógyítani az idő okozta sebeket is – tekintek fel a rajzról Willow arcára. Hiába élünk a rezervátumok mellett, az őslakosok kultúrája egyre inkább kopik ki és ki tudja, ha ereimben nem csörgedezne egyiknek a vére, annak idején jobban beleástam volna-e magam az ő hagyományaikba? Ez mostanra már nem is számít. - Kinek szánod? - már ha nem tolakodó a kérdésem, habár ez talán nemsokára kiderül.
Addig is a tenyerem alá simuló róka fülének a tövét vakarom meg.
- Szóval te is egy megátalkodott bestia vagy – gügyögöm fejem enyhén megrázva a familiáris felé. Érzem Otto körmeit a bőrömben, ahogy belevájja őket erre. Vérem finoman serken ki, halkan szisszennek fel, fel is egyenesedem, hogy aztán az ő begyén is végigcirógassam ujjaimmal.
- Ez sem egy utolsó szempont – nevetem jóízűen, majd helyet foglalok az egyik szabad széken és onnan követem figyelemmel a fiatal leány ténykedését, már ha ő meg feláll a helyéről. Igazából nem sietek sehova és én sem fogom most őt erre ösztönözni.
- Van az a fajta kávémennyiség, amitől az ember elálmosodik. Ilyenkor érdemes néhány napig nélkülözni, hogy kiürüljön a szervezetből a koffein és utána máris hatni fog. Kivéve ha függő vagy, mert akkor édesmindegy – nevetem el magam újra csak, ölembe ejtett kezekkel. A táskámat és a telefont is odafent hagytam, ám a csuklómra simuló órám miatt kapnék értesítést, ha keresnének. Amíg nem rezeg meg bőröm felületén, addig nyugton maradok és valójában nem is hiányzik a készülékem, a kényszert nem érezem soha, hogy feleslegesen görgessek ezer és egy appban, az időmet elütve.
- Mióta tart az inszomniád? A rémálmaid? - hajtom enyhén oldalra a fejemet, homlokom lágy ráncolásával. Eddig még nem hallottam erről, bár nem is egy olyan dolognak tűnik, amihez alapvetően van közöm. Ám ha ennek hosszú távú hatásai lehetnek, akkor előbb-utóbb jó, ha tudomásom jut arról, a koven egyik tagja küszköd valamivel.
- Regeneráció gyorsítása miatt – válaszolom gondolkodás nélkül, továbbra is Willowt mustrálva. - A vérfarkasok nyálával nyeri ki a regeneráció gyorsítását a varázslat, vagyis maga az ige, amit elmondasz. De mivel alapvetően az nem áll mindenki rendelkezésére, ezért csak opcionális a használata – orrom alatt bazsalyogva mondom el. A mi esetünkben kivételes, hiszen a szövetség fejében mi könnyebben jutunk ehhez hozzá, a vérükkel egyetemben, cserébe a szolgáltatásokért, amiket nyújtunk nekik, mint gyülekezet.
- A máj pedig alapvetően a méregtelenítésért felel a szervezetben. Persze vannak más funkciói is, de a varázsige erre alapozz, ezt hívja segítségül – varázslataink legtöbb alapanyagának megvan az oka, miért azt használjuk, azonban…
- Kevesen vannak, akik ennyire belemélyednek a miértekbe, ha a varázslatainkról vannak szó. Egyébként, ha egyszer megérted a működési elvét, már sokkal könnyebbé válik a tanulási folyamat. Tudni fogod, hogy mikor mihez mit kell használni és hogy erre miért van szükség – minél idősebb a boszorkány, annál nehezbbé válik minden varázslat. A tanulási idő lelassul a kezdetekhez képest, egy ilyen trükkel mégis elő lehet segíteni, hogy mihamarabb elsajátítsa az ember.
- Az őslakosok körében a szarvasok a jóságot, a kifinomultságot és a törődést jelképezik. Úgy vélték, hogy a bennük lakozó szellem kedvessége képviseli a Nagy Szellem mindenre kiterjedő szeretetét. Azok, akinek a lelke a szarvashoz köthető, segíthetnek megtalálni a lelki nyugalmat, a békét és képes begyógyítani az idő okozta sebeket is – tekintek fel a rajzról Willow arcára. Hiába élünk a rezervátumok mellett, az őslakosok kultúrája egyre inkább kopik ki és ki tudja, ha ereimben nem csörgedezne egyiknek a vére, annak idején jobban beleástam volna-e magam az ő hagyományaikba? Ez mostanra már nem is számít. - Kinek szánod? - már ha nem tolakodó a kérdésem, habár ez talán nemsokára kiderül.
Addig is a tenyerem alá simuló róka fülének a tövét vakarom meg.
- Szóval te is egy megátalkodott bestia vagy – gügyögöm fejem enyhén megrázva a familiáris felé. Érzem Otto körmeit a bőrömben, ahogy belevájja őket erre. Vérem finoman serken ki, halkan szisszennek fel, fel is egyenesedem, hogy aztán az ő begyén is végigcirógassam ujjaimmal.
- Ez sem egy utolsó szempont – nevetem jóízűen, majd helyet foglalok az egyik szabad széken és onnan követem figyelemmel a fiatal leány ténykedését, már ha ő meg feláll a helyéről. Igazából nem sietek sehova és én sem fogom most őt erre ösztönözni.
- Van az a fajta kávémennyiség, amitől az ember elálmosodik. Ilyenkor érdemes néhány napig nélkülözni, hogy kiürüljön a szervezetből a koffein és utána máris hatni fog. Kivéve ha függő vagy, mert akkor édesmindegy – nevetem el magam újra csak, ölembe ejtett kezekkel. A táskámat és a telefont is odafent hagytam, ám a csuklómra simuló órám miatt kapnék értesítést, ha keresnének. Amíg nem rezeg meg bőröm felületén, addig nyugton maradok és valójában nem is hiányzik a készülékem, a kényszert nem érezem soha, hogy feleslegesen görgessek ezer és egy appban, az időmet elütve.
- Mióta tart az inszomniád? A rémálmaid? - hajtom enyhén oldalra a fejemet, homlokom lágy ráncolásával. Eddig még nem hallottam erről, bár nem is egy olyan dolognak tűnik, amihez alapvetően van közöm. Ám ha ennek hosszú távú hatásai lehetnek, akkor előbb-utóbb jó, ha tudomásom jut arról, a koven egyik tagja küszköd valamivel.
- Regeneráció gyorsítása miatt – válaszolom gondolkodás nélkül, továbbra is Willowt mustrálva. - A vérfarkasok nyálával nyeri ki a regeneráció gyorsítását a varázslat, vagyis maga az ige, amit elmondasz. De mivel alapvetően az nem áll mindenki rendelkezésére, ezért csak opcionális a használata – orrom alatt bazsalyogva mondom el. A mi esetünkben kivételes, hiszen a szövetség fejében mi könnyebben jutunk ehhez hozzá, a vérükkel egyetemben, cserébe a szolgáltatásokért, amiket nyújtunk nekik, mint gyülekezet.
- A máj pedig alapvetően a méregtelenítésért felel a szervezetben. Persze vannak más funkciói is, de a varázsige erre alapozz, ezt hívja segítségül – varázslataink legtöbb alapanyagának megvan az oka, miért azt használjuk, azonban…
- Kevesen vannak, akik ennyire belemélyednek a miértekbe, ha a varázslatainkról vannak szó. Egyébként, ha egyszer megérted a működési elvét, már sokkal könnyebbé válik a tanulási folyamat. Tudni fogod, hogy mikor mihez mit kell használni és hogy erre miért van szükség – minél idősebb a boszorkány, annál nehezbbé válik minden varázslat. A tanulási idő lelassul a kezdetekhez képest, egy ilyen trükkel mégis elő lehet segíteni, hogy mihamarabb elsajátítsa az ember.
Vendég
Vendég
Nashota
Értő figyelemmel kísértem Nashota szavait. Mindig szerettem valami újat tanulni, az imént elhangzott infót így az agyam nagyon gyorsan eltárolta magának. Ugyanakkor elgondolkodtatott, hogy vajon véletlen volt-e, hogy a választásom éppen erre az állatra esett. Boszorkány lévén nagyon ritkán hittem a a vak szerencsében és inkább sorsnak hívtam.
- Sosem mesélt róluk így senki - jelentettem ki az egyértelműt, majd halványan elmosolyodtam a kérdésre. Ez egy kényes téma volt, hiszen az emberek nagy része olyanoknak alkot, aki fizikai, hús-vér testben él a környéken, nem pedig olyannak, aki... nos. - Wendigonak. Tudom, furcsán hangzik, de ha én örökérvényű szellem lennék, biztos örülnék egy-két ajándéknak.
A gügyögésre felnevettem, mert ez a megnevezés tökéletesen leírta Cidert. Néha egy kiállhatatlan kis görcs volt, de nem cseréltem volna el semmire az égvilágon. Szerettem, talán pont azért, mert ilyen egyedi volt a meglátása a világról.
Nashota kényelembe helyezte magát, én pedig lassan összegyűjtöttem az akaratom hozzá, hogy összeszedjem a kért kenőcs összetevőit. Helyben voltunk hozzá, megtenni csak az első lépést nehéz mindig.
- Ez lehet, hogy nem egy rossz ötlet, talán érdemes lenne megpróbálnom - hümmögtem párat, bár nem voltam benne biztos, hogy meg fog oldani bármit. Bár, az is tény, hogy az még semmit nem oldott meg, hogy ugyanazt próbáltad újra és újra. Esetemben a dózis növelését.
Az arcom ráncba szaladt egy pillanatra, ahogy realizáltam, hogy elszóltam magam. Persze, Nashotának van így is elég dolga, nem hiszem, hogy erre a plusz, esetlegesen aggasztó információra szüksége volt még hozzá.
- Már 10 éve lassan. Az ikertestvérem halálakor kezdődtek. Van, amikor jobb, máskor meg... hát. Máskor olyan, mint most. Anya szerint ahhoz van köze, mennyire zűrös a magánéletem összességében - formáltam kört a levegőben a tenyereimmel, leírva, hogy bizony itt nem az a baj, hogy anno történt valami, hanem hogy halmozom a szart egymásra. Már bocsánat.
Közben elkezdtem a polcok között lavírozva összeszedni a szükséges hozzávalókat. Előbb a füstölőt, majd a gyömbért és a valeriána gyökerét vettem magamhoz, meg egy mozsarat is, ami az azzal szemben lévő polcon helyezkedett el.
- Tegyek bele? - kérdeztem, bólogatva a dologra, hogy ezt is elraktároztam későbbre. Ha másért nem is, már ezért megérte volna ma este bejönnöm a központba. De kedveltem a vörös boszorkány társaságát, még ha nem is találkoztam vele sűrűn kettesben.
- Most kicsit strébernek érzem magam - nevettem el magamat, le is sunyva a fejemet, de aztán csak leraktam a táskám mellé az eddig összegyűjtött hozzávalókat, hogy újabb körútra induljak a helyiségben. - De sokkal egyszerűbben megtanulok valamit, ha értem, miért történik ez vagy az. Nem csak mágikus szinten, de amúgy is. Neked nehéz volt ebbe belejönni annak idején?
Közben újabb és újabb hozzávalókat gyűjtöttem be, végül csak a gyertya után kutattam. Szerettem használni őket, bár nem volt kötelező... de a tűz valahogy mindig vonzott. Talán a vörös haj átka.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Zöld lélektükreim nem veszem le a rajzról, ez nincs máshogy legalább is addig, amíg szavaimat formálom. Az eltelt éveim során sokat olvastam az indiánok kultúrájával kapcsolatban, sőt, mivel itt tőlünk észak-nyugatra egy élő rezervátum is a rendelkezésünkre áll, nem egyszer fordult elő, évtizedekkel ezelőtt, hogy ellátogattam hozzájuk, hogy tanuljak tőlük. Egy vagyok közülük, még ha ez nem is látszik, vagy épp nem hangoztatom.
- Ha érdekel a téma, szívesen beszélgetek veled róla, vagy akár ajánlhatok ezer és egy olvasmányt is róluk - felelem kedélyesen, nem tudok segíteni magamon, de ezt még a fiatal lány is tudhatja rólam, a nyilvánosság előtt mennyire rajongok a könyvekért, ha már antikváriumot vezetek. - Nem vagy furcsa - rázom meg a fejem határozottan. - Minden egyes alkalommal, amikor oltárt állítunk neki, azt neki szánjuk. Ez igazán kedves felajánlás tőled - felelem még, mielőtt Cider szakítaná félbe a beszélgetésünket, csakhogy néhány tiszavirágéltű pillanat erejéig, csak vele legyen foglalkozva. Már, ha a vállamon gubbasztónak ez tetszene. De ez nincs így és inkább engedem a vörös bundájút, minthogy a tollas dobhártyámat szaggassa ki, vagy vállam felületét a kelleténél jobban kicsipkézze.
- Azonban, ha hosszabb ideje fennáll és ennek orvosi okai vannak, akkor érdemes ellátogatni egyhez - hajtom enyhén félre a fejem, zöldjeim aggódón vezetem végig a fiatal lány vonásain és hangomba akaratomon kívül is egy kis szigort sikerült csempésznem.
Szemöldököm összevonását elmélyítem, a ráncok meghosszabbodnak orrnyergem felett. - Tíz évnyi inszomniát nem csak arról szól, hogy zűrös a magánéleted. Az egyik a másik következménye és mivel elég fiatal vagy, nem hiszem, hogy ez okozná feltétlen az álmatlanságodat - korán sem tetszik, hogy ilyen régóta küzd ezzel, nem beszélve arról, hogy szemlátomást mindenki félvállról kezeli a helyzetet. Willow fejlődésben lévő boszorkány még, ráadásul nagyon fiatal. - Készítek egy álomfogót és hozzá tündérport és az elkövetkezendő napokban is. Nézzük meg, hogy mit mutatnak az álmaid, hogy a problémát feltárjuk - nem kérdezek tőle, igaz nem is utasítom, de ha nem ellenkezik, akkor erre most esélyt nem adok. Kijelentem, hogy mit fogunk csinálni és ha nem tetszik ez a számára, akkor szívesen nyitok erről vitát vele, lássuk miért nem akartak eddig utána járni annak, ami vele történik.
Ezt követően némán figyelem, ahogy a hozzávalókat összeszedi, legalább is, amíg kérdést nem intézz hozzám.
- Igen, tegyél - bólintok határozottan. - A mi esetünkben a rendelkezésünkre áll a legerősebb mágiaforrás. Váljon természetessé és magától értetődővé a használatuk - kevés gyülekezet van, akiknek ilyen mennyiségben állna rendelkezésre vérfarkasvér, vagy épp a nyáluk. Erősebbé válik a varázslataink általa, na meg… - Nem árt, ha biztosra megyünk Otto karmaival szemben - nyúlok fel szórakozott mosollyal a madár begyéhez, finoman cirógatva meg.
- Valahol mindannyian azok vagyunk - nevetek vele együtt, jókedélyem kezd visszatalálni hozzám és a lány akaratlanul is régi emlékeket idéz fel bennem, melyekre jó érzékkel kérdezz rá. - A mágiánknak megvan a maga logikája. Minden alapanyag okkal kerül felhasználásra egy-egy varázslatnál és ha látod, ha tudod, hogy miért, mi, mire hat pontosan, később sokkal egyszerűbben jut eszedbe és használod fel őket - külső szemlélőknek talán úgy tűnhet, hogy egymástól eltérő alapanyagokat használunk fel, holott ez sokkal többről szól.
- Attól függ. Claudett mellett felnőve valahogy természetes volt, hogy mit miért használunk, egy időben nem is gondolkoztam, egyszerűen csak láttam tőle. Aztán tanultam meg, miért is használjuk a különböző alapanyagokat és onnantól sokkal könnyebb volt. A gyakorlás azonban… voltak varázslatok, amiktől falat kapartam volna leszívesebben. Ilyen volt többek között az illúziókeltés. Többször estem bele abba a hibába, hogy többet akartam, mint amire képes lettem volna - rázom meg a fejemet. - A mértéket eltalálni már annál nehezebb. Vagy lehet ez csak nálam volt így, te hogy boldogulsz vele?
- Ha érdekel a téma, szívesen beszélgetek veled róla, vagy akár ajánlhatok ezer és egy olvasmányt is róluk - felelem kedélyesen, nem tudok segíteni magamon, de ezt még a fiatal lány is tudhatja rólam, a nyilvánosság előtt mennyire rajongok a könyvekért, ha már antikváriumot vezetek. - Nem vagy furcsa - rázom meg a fejem határozottan. - Minden egyes alkalommal, amikor oltárt állítunk neki, azt neki szánjuk. Ez igazán kedves felajánlás tőled - felelem még, mielőtt Cider szakítaná félbe a beszélgetésünket, csakhogy néhány tiszavirágéltű pillanat erejéig, csak vele legyen foglalkozva. Már, ha a vállamon gubbasztónak ez tetszene. De ez nincs így és inkább engedem a vörös bundájút, minthogy a tollas dobhártyámat szaggassa ki, vagy vállam felületét a kelleténél jobban kicsipkézze.
- Azonban, ha hosszabb ideje fennáll és ennek orvosi okai vannak, akkor érdemes ellátogatni egyhez - hajtom enyhén félre a fejem, zöldjeim aggódón vezetem végig a fiatal lány vonásain és hangomba akaratomon kívül is egy kis szigort sikerült csempésznem.
Szemöldököm összevonását elmélyítem, a ráncok meghosszabbodnak orrnyergem felett. - Tíz évnyi inszomniát nem csak arról szól, hogy zűrös a magánéleted. Az egyik a másik következménye és mivel elég fiatal vagy, nem hiszem, hogy ez okozná feltétlen az álmatlanságodat - korán sem tetszik, hogy ilyen régóta küzd ezzel, nem beszélve arról, hogy szemlátomást mindenki félvállról kezeli a helyzetet. Willow fejlődésben lévő boszorkány még, ráadásul nagyon fiatal. - Készítek egy álomfogót és hozzá tündérport és az elkövetkezendő napokban is. Nézzük meg, hogy mit mutatnak az álmaid, hogy a problémát feltárjuk - nem kérdezek tőle, igaz nem is utasítom, de ha nem ellenkezik, akkor erre most esélyt nem adok. Kijelentem, hogy mit fogunk csinálni és ha nem tetszik ez a számára, akkor szívesen nyitok erről vitát vele, lássuk miért nem akartak eddig utána járni annak, ami vele történik.
Ezt követően némán figyelem, ahogy a hozzávalókat összeszedi, legalább is, amíg kérdést nem intézz hozzám.
- Igen, tegyél - bólintok határozottan. - A mi esetünkben a rendelkezésünkre áll a legerősebb mágiaforrás. Váljon természetessé és magától értetődővé a használatuk - kevés gyülekezet van, akiknek ilyen mennyiségben állna rendelkezésre vérfarkasvér, vagy épp a nyáluk. Erősebbé válik a varázslataink általa, na meg… - Nem árt, ha biztosra megyünk Otto karmaival szemben - nyúlok fel szórakozott mosollyal a madár begyéhez, finoman cirógatva meg.
- Valahol mindannyian azok vagyunk - nevetek vele együtt, jókedélyem kezd visszatalálni hozzám és a lány akaratlanul is régi emlékeket idéz fel bennem, melyekre jó érzékkel kérdezz rá. - A mágiánknak megvan a maga logikája. Minden alapanyag okkal kerül felhasználásra egy-egy varázslatnál és ha látod, ha tudod, hogy miért, mi, mire hat pontosan, később sokkal egyszerűbben jut eszedbe és használod fel őket - külső szemlélőknek talán úgy tűnhet, hogy egymástól eltérő alapanyagokat használunk fel, holott ez sokkal többről szól.
- Attól függ. Claudett mellett felnőve valahogy természetes volt, hogy mit miért használunk, egy időben nem is gondolkoztam, egyszerűen csak láttam tőle. Aztán tanultam meg, miért is használjuk a különböző alapanyagokat és onnantól sokkal könnyebb volt. A gyakorlás azonban… voltak varázslatok, amiktől falat kapartam volna leszívesebben. Ilyen volt többek között az illúziókeltés. Többször estem bele abba a hibába, hogy többet akartam, mint amire képes lettem volna - rázom meg a fejemet. - A mértéket eltalálni már annál nehezebb. Vagy lehet ez csak nálam volt így, te hogy boldogulsz vele?
Vendég
Vendég
Nashota
- Az jó lenne. Köszönöm. - A hála furcsa, visszás érzés nálam, nem mindig tudom, hányadán állok vele, de Nash tényleg mindent megtett azért, hogy a boszijai jól érezzék magukat, ezt pedig tudtam értékelni. Még akkor is, ha csak a magam módján.
Akarva-akaratlanul, de kicsit fellélegeztem, mikor azt mondta, ez nem furcsa. Vannak, akik annak vélnék, de én például nagyon szeretem a szép művészetet, így a helyében én is örültem volna neki.
- Megfontolom - bólintottam pár pillanatnyi hezitálás után. Anyáék is azt mondták, hogy jót tenne, ha ellátogatnék egy agyturkászhoz, de valahogy nehezemre esik a gondolat is. Túl sok mindenről kéne ott beszélni, amit még magamban sem sikerült letisztázni.
- Oh... Ez igazán kedves felajánlás tőled... Rendben. Lehet, hogy az majd valamit segít a dolgokon - nyeltem nagyot, a hajammal biberkélve. Nem tudom, hogy mennyire akarom megosztani az álmaim jelentését másokkal, de azt hiszem, vannak olyan gödrök, amikből egyedül nem, vagy csak nagyon nehezen lehet kimászni, talán ez is egy olyan.
- Jó - egyeztem bele, majd levettem a fiolát a polcról. Igyekszem majd a jövőben is észben tartani, hogy a vérfarkasoktól származó hozzávalók bizony előnyösek, sőt, majdhogynem szükségesek a varázslatainkhoz.
- Igen, ezért kérdezek és olvasok sokat a dolgokról. Mindennek megvan a maga jelentése, és ha az megvan az ember fejében, akkor sokkal könnyebben rakja össze, mi kell egy-egy kencéhez, vagy bűbájhoz - indokoltam meg a túlzott tudás iránti vágyam. Igazából szerintem ez a jobbik véglet, mint mikor nem is érdekel semmi. A spektrum azon felét is megjártam már az életem során, pedig nem vagyok túl öreg.
- Az illúziók keltése bonyolult, az elején nekem sem volt a kedvencem. Azóta ez változott, csak olyan aggályaim vannak, hogy például egy barack leve... De mekkora baracké? Mi van, ha egynek például sokkal több leve van? Nyilván, nem az összetevők mennyisége csak a fontos, hanem az adott boszorkány ereje és szándéka is... Trükkös ág. Egyszer édesanyám mondta, hogy próbálkozzak rajta, de a kívánt citrom illat érzése helyett egy hatalmas, vicsorgó citromot látott. Szóval... Nem mindig brillíroztam. Itt megcsinálhatom, vagy át szeretnél menni máshová?
Amennyiben a válasza nem tiltakozás volt, leültem a földre, lepakolva a zsákmányom, mindent szépen rendbe rakva, majd meggyújtottam a füstölőt, mielőtt a gyömbér reszeléséhez láttam volna.
- Szerinted egy átlagos étel főzését amúgy befolyásolja, valaki boszorkány-e? Mármint, sokszor használjuk ugyanazokat a növényeket ételek ízesítésére, mint a mágikus rítusokhoz.
Főboszorkány
Nashota Hayes
Orrom alatt somolygó mosoly jelenik meg. - Melyik legyen? Ajánljak könyveket, vagy inkább meséljek? - mert mi sem természetes tőlem, hogy segítsek azoknak, akik a gyülekezetem tagjai, a kérdés leginkább az, hogy melyik formában. Erre az egyre nem reagált.
Meglehet, hogy udvarias formájában épp visszautasítani kívánt, csak nem akart megsérteni, ezért hagyta inkább tényleges válasz nélkül a felajánlásomat. Szeretem a tiszta beszédet és gondolatokat – még ha a magam részéről sokszor kusza vagyok, de már közel száz éves gyakorlat után kezdek elég jól belejönni abba, amit magam is elvárok – és szeretem, ha a boszorkányok a közelemben ezt magukévá teszik.
Nincs is őrjítőbb, mint a rébuszok. Az életünk több területén is szükségünk van erre, legalább egymás között ne alkalmazzuk, ha csak egy módja van ennek.
- Ha tudok bármiben segíteni, csak szólj. Kiterjedt az ismeretségi hálózatom – az a legtermészetesebb a részemről, ha mindig a boszorkányaim rendelkezésére állok. Egykor így tett Claudett is. Magabiztos és határozott személyiség volt, arcának vonásai tükrözte a szigort, de ez soha nem jelentette azt, ne hallgatta volna meg a panaszokat, vagy ne próbált volna tenni annak érdekében, hogy segítsen minket.
Ez az, amit szeretnék tőle a leginkább átvenni és csak remélni tudom, hogy a társaim tudják, nincs olyan, amivel ne fordulhatnának hozzám. Bármikor. Bármilyen körülmények között is.
- Ez a legkevesebb – somolygó mosolyom nem tűnik el ajkamról, akkor sem, amikor segítségem ajánlottam fel. Igaz, egyelőre nem állok fel a helyemről és nem teszek semmit annak érdekében, hogy az említett varázslatot elvégezzem.
Nem, mert most ő az, aki megteszi. Minden idegszálammal arra figyelek, mit csinál, miként emeli a karját, miként szedi össze az összevalókat. És mindezek mellett miket mondd.
Tekintetem talán nem arcának vonásait vizslatja, de ez nem jelenti azt, ne szentelném neki jelenleg minden figyelmem. Akárcsak Otto, igaz a drága familiárisom éppen csak a mellettem lévő asztalra cseréli a vállamat. Ezt nem bánom, vállam így is magán viseli a nyomát.
- Pontosan – bólintok határozottan, félmosolyra húzom az ajkam. - Ebből adódóan nincs túl sok, vagy felesleges kérdés. Ha van valami, amit az életben soha ne bánj, az az, hogy tudásszomjad csillapíthatatlan. Ez soha nem hiba – nem tekintem annak.
Az már más kérdés, hogy vannak esetek, amikor a válaszok nem olyan egyértelműek, vagy épp nem elérhetőek bárki számára. De még az ilyen elmét is lehet táplálni, minden csak a lelkiismeret függvénye.
- Minél lédúsabb és minél édesebb, annál jobb. A varázslatokhoz mindig érett gyümölcsöt kell használni, ha épp ez a követelmény. A zamata fogja adni az esszenciát a mágiához. Ha túl vizes, azzal csökkenhet a kívánt hatás. Nem azt jelenti, hogy a varázslat nem fog sikerülni, csak az illúziónál… hogy is mondjam. A végeredménye gyengébb lesz. Megtörténik az, amit kívánsz, de nem olyan élesen fogja látni, hallani, érezni és így tovább, ahogy azt kívántad. Ezért is fontos az alapanyagok gondos válogatása – magyarázom el a lánynak, hogy mire érdemes figyelni. Hosszú időbe telt, amíg sikerült megtanulnom, mi is az, ami a legmegfelelőbb állapot. De erre vannak a tanuló éveink. Évtizedekig tart ez az időszak és épp ezekre valóak. Megtanulni, hogy egy idő után rutinból tudja ezeket a boszorkány. Akár tapintásra, vagy szaglásra képes legyen felismerni melyek a jó és melyek a silány alapanyagok.
- Az üvegházunk is ezért van. A helyi és általunk termesztett alapanyagok az egyik legjobbak. Gondos kezek munkái által váltak tökéletessé és talán nem számít, hogy mennyi időt foglalkoztunk mi vele, mégis úgy gondoljuk, hogy ez így van – boszorkányok hiedelmei. Vannak kézzel nem fogható elképzeléseink és az egyik az, hogy a helyi alapanyagok a legjobbak. Nem minden esetben lehetséges ez, főként a ritka hozzávalóknál. De azt tartják a tanításaink, hogy amit megtudsz a környezetedben termeszteni – vagy szerezni – azt tedd onnan. Azzal a földdel van egyensúlyban ezek a hozzávalók, amin mi is élünk.
- Csináld csak itt nyugodtan – dőlök hátra kényelmesen a széken, lábaimat keresztbe vetem egymáson. Kezeimet az ölemben összekulcsom, fejem enyhén félrehajtva szemlélem a fiatal boszorkány tevékenységét.
- Nem igazán. Ha nem csörgedezik az ereinkben mágia, ha nem ismerjük a pontos varázsigét, a hozzávalókat nem a megfelelő sorrendben adjuk a keverékhez, akkor nem lennénk boszorkányok. Nem csak az alapanyagon múlik, hogy létrehozzunk egy varázslatot. De a kérdés jogos – többekben is felmerült már, köztük bennem is, de a kettőnek nincs köze egymáshoz. Talán, egykor, valamikor az ősidőkben voltak olyan boszorkányok, akik a főztjükkel tudtak varázsolni, de ha ilyen létezett is, az rég kikopott. Még jóval a Paktum előtt.
- De abban hiszünk, hogy a közelünkben termesztett növények kapcsolódnak hozzánk. Abban a környezetben nőnek, amelyben mi is élünk, ezáltal képes azt adni számunkra, amire szükségünk van. Na persze ha csak a biológiát nézzük ez nem teljesen igaz, mert ha épp vitaminhiányban szenvedünk, akkor épp távolabbról is kell beszereznünk megfelelő forrást – elnevetem magam, mert bár a hiedelmeink megvannak, sokszor nem mindig állja meg a helyét. De hát a régmúlt időben nem is volt olyan fejlett az orvostudomány, hogy ezekkel tisztában is legyünk.
Meglehet, hogy udvarias formájában épp visszautasítani kívánt, csak nem akart megsérteni, ezért hagyta inkább tényleges válasz nélkül a felajánlásomat. Szeretem a tiszta beszédet és gondolatokat – még ha a magam részéről sokszor kusza vagyok, de már közel száz éves gyakorlat után kezdek elég jól belejönni abba, amit magam is elvárok – és szeretem, ha a boszorkányok a közelemben ezt magukévá teszik.
Nincs is őrjítőbb, mint a rébuszok. Az életünk több területén is szükségünk van erre, legalább egymás között ne alkalmazzuk, ha csak egy módja van ennek.
- Ha tudok bármiben segíteni, csak szólj. Kiterjedt az ismeretségi hálózatom – az a legtermészetesebb a részemről, ha mindig a boszorkányaim rendelkezésére állok. Egykor így tett Claudett is. Magabiztos és határozott személyiség volt, arcának vonásai tükrözte a szigort, de ez soha nem jelentette azt, ne hallgatta volna meg a panaszokat, vagy ne próbált volna tenni annak érdekében, hogy segítsen minket.
Ez az, amit szeretnék tőle a leginkább átvenni és csak remélni tudom, hogy a társaim tudják, nincs olyan, amivel ne fordulhatnának hozzám. Bármikor. Bármilyen körülmények között is.
- Ez a legkevesebb – somolygó mosolyom nem tűnik el ajkamról, akkor sem, amikor segítségem ajánlottam fel. Igaz, egyelőre nem állok fel a helyemről és nem teszek semmit annak érdekében, hogy az említett varázslatot elvégezzem.
Nem, mert most ő az, aki megteszi. Minden idegszálammal arra figyelek, mit csinál, miként emeli a karját, miként szedi össze az összevalókat. És mindezek mellett miket mondd.
Tekintetem talán nem arcának vonásait vizslatja, de ez nem jelenti azt, ne szentelném neki jelenleg minden figyelmem. Akárcsak Otto, igaz a drága familiárisom éppen csak a mellettem lévő asztalra cseréli a vállamat. Ezt nem bánom, vállam így is magán viseli a nyomát.
- Pontosan – bólintok határozottan, félmosolyra húzom az ajkam. - Ebből adódóan nincs túl sok, vagy felesleges kérdés. Ha van valami, amit az életben soha ne bánj, az az, hogy tudásszomjad csillapíthatatlan. Ez soha nem hiba – nem tekintem annak.
Az már más kérdés, hogy vannak esetek, amikor a válaszok nem olyan egyértelműek, vagy épp nem elérhetőek bárki számára. De még az ilyen elmét is lehet táplálni, minden csak a lelkiismeret függvénye.
- Minél lédúsabb és minél édesebb, annál jobb. A varázslatokhoz mindig érett gyümölcsöt kell használni, ha épp ez a követelmény. A zamata fogja adni az esszenciát a mágiához. Ha túl vizes, azzal csökkenhet a kívánt hatás. Nem azt jelenti, hogy a varázslat nem fog sikerülni, csak az illúziónál… hogy is mondjam. A végeredménye gyengébb lesz. Megtörténik az, amit kívánsz, de nem olyan élesen fogja látni, hallani, érezni és így tovább, ahogy azt kívántad. Ezért is fontos az alapanyagok gondos válogatása – magyarázom el a lánynak, hogy mire érdemes figyelni. Hosszú időbe telt, amíg sikerült megtanulnom, mi is az, ami a legmegfelelőbb állapot. De erre vannak a tanuló éveink. Évtizedekig tart ez az időszak és épp ezekre valóak. Megtanulni, hogy egy idő után rutinból tudja ezeket a boszorkány. Akár tapintásra, vagy szaglásra képes legyen felismerni melyek a jó és melyek a silány alapanyagok.
- Az üvegházunk is ezért van. A helyi és általunk termesztett alapanyagok az egyik legjobbak. Gondos kezek munkái által váltak tökéletessé és talán nem számít, hogy mennyi időt foglalkoztunk mi vele, mégis úgy gondoljuk, hogy ez így van – boszorkányok hiedelmei. Vannak kézzel nem fogható elképzeléseink és az egyik az, hogy a helyi alapanyagok a legjobbak. Nem minden esetben lehetséges ez, főként a ritka hozzávalóknál. De azt tartják a tanításaink, hogy amit megtudsz a környezetedben termeszteni – vagy szerezni – azt tedd onnan. Azzal a földdel van egyensúlyban ezek a hozzávalók, amin mi is élünk.
- Csináld csak itt nyugodtan – dőlök hátra kényelmesen a széken, lábaimat keresztbe vetem egymáson. Kezeimet az ölemben összekulcsom, fejem enyhén félrehajtva szemlélem a fiatal boszorkány tevékenységét.
- Nem igazán. Ha nem csörgedezik az ereinkben mágia, ha nem ismerjük a pontos varázsigét, a hozzávalókat nem a megfelelő sorrendben adjuk a keverékhez, akkor nem lennénk boszorkányok. Nem csak az alapanyagon múlik, hogy létrehozzunk egy varázslatot. De a kérdés jogos – többekben is felmerült már, köztük bennem is, de a kettőnek nincs köze egymáshoz. Talán, egykor, valamikor az ősidőkben voltak olyan boszorkányok, akik a főztjükkel tudtak varázsolni, de ha ilyen létezett is, az rég kikopott. Még jóval a Paktum előtt.
- De abban hiszünk, hogy a közelünkben termesztett növények kapcsolódnak hozzánk. Abban a környezetben nőnek, amelyben mi is élünk, ezáltal képes azt adni számunkra, amire szükségünk van. Na persze ha csak a biológiát nézzük ez nem teljesen igaz, mert ha épp vitaminhiányban szenvedünk, akkor épp távolabbról is kell beszereznünk megfelelő forrást – elnevetem magam, mert bár a hiedelmeink megvannak, sokszor nem mindig állja meg a helyét. De hát a régmúlt időben nem is volt olyan fejlett az orvostudomány, hogy ezekkel tisztában is legyünk.
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
|
|